Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Július
Boros Ernő

Gyanútlan diszkrimináltak

Az Európai Unió tagállamainak a többsége a területén élő őshonos nemzeti kisebbségek számára jóval több jogot biztosít, mint Románia. Ennek ellenére – amennyiben egyáltalán hihetünk az utóbbi időben készült szociológiai felméréseknek – a romániai magyarok többsége nem érzi úgy, hogy etnikai hovatartozása miatt hátrányos megkülönböztetésben lenne része Romániában. Mi ennek a magyarázata? A következőkben erre a kérdésre keresem a választ.

*

Mindenekelőtt lássuk, milyen jogokat biztosít a területén élő őshonos kisebbségek számára Európa néhány országa.

FINNORSZÁG

Finnország lakosainak a száma valamivel több, mint 5 millió. A lakosság 98 százaléka finn. Az 1919-es alkotmánytörvény életbelépése óta az országban – „románul” szólva: a finn nemzetállamban – két nyelv hivatalos: a finn és a svéd. Az 1922-es nyelvtörvény értelmében Finnországban a népszámlálások által szolgáltatott adatok szerint megkülönböztetnek egynyelvű finn, egynyelvű svéd és kétnyelvű finn-svéd vagy svéd-finn településeket. Egy település akkor kétnyelvű, ha a lakosságának 8 százaléka vagy legalább 3 ezer személy a másik nyelvet beszéli. (Tehát ha nincs is meg egy nagyobb városban a 8%-os számarány, de legalább 3000 fő a másik hivatalos nyelvet beszéli, akkor a település kétnyelvűnek számít.) Területi egységet nem nyilvánítanak egynyelvűvé, amíg az ott élő finnek vagy svédek számaránya nem süllyed 6 százalék alá. Mivel a Finnországhoz tartozó különleges státusú Aland szigetcsoport több mint 26 ezer fős lakosságának 92 százaléka svéd és csak 5 százaléka finn, ebben a tartományban az ország nyelve nem számít hivatalosnak, hanem csak a lakosság túlnyomó többsége által beszélt svéd kisebbségé… A kétnyelvű helységekben a hivatalnokoknak mindkét nyelvet ismerniük kell. A parlamenti üléseken is mindkét nyelv használható. A hadsereg vezényleti nyelve a finn, de a svéd anyanyelvűeket külön helyőrségekbe hívják be, ide különben sok finn is kéri besorozását a svéd nyelv gyakorlása végett. Az egészségügyben megkívánják, hogy az alkalmazottak a beteggel anyanyelvén beszéljenek. Az egynyelvű településeken az önkormányzat egy hivatalos nyelvet használ, az állami szervek képviselői azonban Finnország valamennyi településén, legyen az egy- vagy kétnyelvű, azonos szolgáltatást kell biztosítsanak mindkét nyelven. A nyelvtörvény szerint a hivatalos személyeknek mindkét nyelvet bírniuk kell. A finn televízió 1-es csatornáján naponta kétszer svéd nyelvű híradó hangzik el. A kevésbé fontos személyiségeknek tolmács jár, ám a svéd nyelvű híradóban a kormány tagjai (a finn anyanyelvű miniszterek is), az ország elnöke, a közélet rangosabb képviselői svédül szólnak a néphez.
A román televízió 1-es csatornáján előbb Băsescu elnök, majd Corneliu Vadim Tudor magyarul is beszédet mond? Román mércével mérve ez egyenesen abszurd ötletnek számít. De, lám, nem csak román mérce van a világon. Igaz, Romániából, román mentalitással nézve úgy tűnhet, mintha a finnországi svédek nem a Föld bolygó egyik országában élnének kisebbségiekként, hanem egy olyan tudományos-fantasztikus világban, ahova űrutazóként csöppentünk, Csillagkapun át…

OLASZORSZÁG

Dél-Tirolt, amely korábban az Osztrák-Magyar Monarchiához, ezen belül Ausztriához tartozott, az első világháborút lezáró békeszerződések juttatták Olaszországnak, akárcsak Erdélyt Romániának. Kezdetben, akárcsak a románok Erdélyben, az olaszok is a német többségű régióban az etnikai arányoknak az olaszok javára történő megváltoztatására törekedtek.
Dél-Tirolban ma három nemzetiségi csoport él. Az 1991-es népszámlálás szerint 287 503 fő német (67%); 116 914 fő olasz (27,65%); és 18 434 fő ladin (4,36%). Tehát kb. az a helyzet, mint a Székelyföldön. Az olasz mellett a németet is hivatalos nyelvnek ismerték el. A közszférában a munkahelyeket az egyes településen élő népcsoportok arányában osztják el. A német és az olasz nyelv a hivatalokban egyenlő rangú. Köztisztviselő eleve nem lehet, aki nem rendelkezik mindkét nyelven nyelvvizsgával. A kötelező nyelvvizsga alól csak a katonaság és a biztonsági szolgálat kötelékébe tartozók képeznek kivételt. Vagyis a közhivatalokban mindenki számára kötelező a kétnyelvűség, illetve ahol ladinok is élnek, ott a három nyelv ismerete szükséges az állások betöltéséhez. (Az állam ezt anyagilag is támogatja azzal, hogy nyelvpótlékot ad a közhivatalnokoknak.)
Ám a nyelvvizsga útján igazolt nyelvtudás a házmestertől az igazgatóig, minden szinten alapvető feltétele a munkahelyekre való alkalmazásnak, az elő- és átképzésnek. Romániában, ha csak említés történik hasonlóról, nyomban bejelentik: nem lehetséges, mert sérülne az állampolgári egyenlőség alkotmányos elve. Nos ugyanez a kifogás Dél-Tirolban is felmerült, de az olasz Alkotmánybíróság 1985-ben alkotmányosnak nyilvánította az állami állások betöltésénél megkövetelt etnikai arányosságra és kétnyelvűségre vonatkozó dél-tiroli előírásokat. Az úgynevezett etnikai arányosság elve Dél-Tirolban az 1991. augusztus 1-jei, 253. számú törvényerejű rendeletben nyert jogi formát. Ennek rendeltetése: megakadályozni a tartományban élők nemzetiségi összetételének a mesterséges megváltoztatását.
MEGJEGYZÉS. A „dél-tiroli modellt” az utóbbi időben több közép- és kelet-európai ország is alkalmazni akarja. Románia nem. Arra a kérdésre, hogy miért nem, a román hivatalosságok szájából általában a következő válasz szokott elhangzani: mert Románia egységes nemzetállam. Ami nevetséges kifogás.
Az 58 103 033 lakosú Olaszországban (2005. évi adat) a nemzetiségek az össznépesség 2 százalékát alkotják. A hazai statisztikai hivatal kimutatása szerint Románia lakosainak a száma 2006. január elsején 21,6 millió volt, ezen belül a nemzeti kisebbségek számaránya 10,5 százalék. Kérdés: ha a nemzetiségek számaránya Romániában ötször nagyobb, mint Olaszországban, mégis mitől „nemzetállamabb” Románia Olaszországnál?

BELGIUM

A valamivel több, mint 10 millió lakosú Belgium lakosságának több mint 57%-a flamand (holland), 42%-a francia, kevesebb mint 1%-a német ajkú. Az országnak három hivatalos nyelve van: a francia, a német és a flamand (holland). A német kisebbség 70 ezer főt számlál, és az ország keleti részében, a német határ mentén, egy tömbben él. A belga alkotmány legutolsó 1994-es szövegéből: „Belgium három közösséget alkot, a Németajkú közösséget, a Flamand közösséget és a Francia közösséget” (2.cikkely). A legkisebb, vagyis a német nyelvű közösség első helyen történő említése programatikus jelentőségű. Ezzel el akarja kerülni az alkotmányozó még a látszatát is annak, hogy az alig 0,7 százalékot kitevő németül beszélő kelet-belgiumi népesség hátrányos nyelvi kisebbség helyzetébe kerüljön. A belgiumi német kisebbség sorsa abban – de csak abban! – hasonló az anyaország határain kívül rekedt magyarokéhoz, hogy területüket szintén az első világháború után a versaillesi békeszerződés alkalmával csatolták Belgiumhoz. A német anyanyelvű belga állampolgárok kilenc településen élnek, e települések lakosságának a többsége német anyanyelvű, de akadnak közöttük flamandok, vallonok és más nemzetiségűek is. A belga alkotmány értelmében a közigazgatás, az oktatás és az igazságszolgáltatás nyelve ezeken a településeken hivatalosan a német. A vidék 18 000 lakosú „fővárosa” Eupen, ahol a Közösségi Tanács (parlament) és a helyi kormány is működik. A tanács törvényhozó testület. Törvényerejű dekrétumokat bocsáthat ki kulturális, oktatási, közigazgatási és humán ügyekben, határozatokat és választási intézkedéseket hozhat. A nyelvközösség hatóköre a nevelés és oktatás valamennyi területére kiterjed, az óvodai, az elemi- és a középiskoláktól kezdve egészen a felsőoktatásig, a szakmai képzésig és a továbbképzésig. A tanács tehát a németül beszélő közösség törvényhozó hatalma. Ezt a hatalmat dekrétumok útján gyakorolja. Törvényei mindenkire érvényesek a német nyelvterületen.

SVÉDORSZÁG

Svédország lakosainak a száma 9 047 752 (2005). Az országban öt nemzeti kisebbség él: a lappok (17 ezer fő, ők maguk a same kifejezést használják; magyarul a számi lenne a megfelelő), a finnek (150-200 ezer fő), az ugyancsak finnek számító Torne-folyó völgyiek (40-70 ezer fő), továbbá a zsidók (18 000 ezer fő) és a romák. Ennek megfelelően egy 1999 végén hozott határozat értelmében 2000-től a következő nyelvek számítanak nemzetiségi nyelveknek az országban: a lapp (számi) nyelv (bármely változata), a finn nyelv, a Torne-folyó völgyi finn nyelv (a meänkieli), a jiddis, valamint a romani (cigány) nyelv (bármely változata). Mind az öt említett nemzetiségi nyelv az ezeket beszélők által lakott övezetekben egyben hivatalos kisebbségi nyelv is.
A legutóbbi (2002-es) népszámlálás alkalmával Nagykárolyban 12 596, a környező községekben 18 301 magyart írtak össze. Ez 30 897 főt jelent. Tehát csak Nagykároly környékén közel kétszer annyian vallják anyanyelvüknek a magyart, mint ahányan Svédországban a számi nyelvet beszélik, mégis csak a számi lehet hivatalos kisebbségi nyelv.

SPANYOLORSZÁG

Az 1978-as spanyol alkotmány szerint Spanyolországban „az állam hivatalos nyelve a spanyol (...) a többi spanyolországi nyelv szintén hivatalos lehet a megfelelő autonóm közösségekben” Így aztán ebben az országban az anyanyelv használatának a szempontjából a spanyol mellett regionális szinten még hat autonóm közösség anyanyelve számít hivatalosnak. Azzal a megjegyzéssel, hogy nagyvonalakban a többi esetében is hasonló a helyzet, lássunk mit jelent ez a gyakorlatban a hat ilyen közösség egyikében, Katalóniában.
Az itteni Regionális Parlament 1983-ban elfogadott nyelvtörvénye szerint a kormány és a regionális, illetve a helyi közigazgatási szervek hivatalos nyelve a katalán. Az oktatás területén a törvény célja mindkét hivatalos nyelv ismerete, ám az oktatás nyelvének a katalánt jelöli meg. A spanyol anyanyelvű gyermekek számára a katalán nyelv elsajátítását biztosító pedagógiai módszernek a lényege, hogy az oktatás első éveiben az oktatás kizárólagos nyelve a katalán. A regionális parlament 1983-ban elfogadott jogszabálya szerint a kormány, valamint a regionális és helyi közigazgatási szintű szervek hivatalos nyelve azért a katalán, mert az itteniek azt tartják, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok „nem szoríthatják háttérbe a katalán nyelvi közösség nyelvhasználati jogát.” A spanyol nyelvnek közel sincs akkora presztízse a katalán autonóm tartományban, mint ahogy az a Székelyföldön tapasztalható a román nyelv esetében. A feliratok például először katalán, majd angol nyelven olvashatók, és csak ezután következik az állam hivatalos nyelve, a spanyol.

NÉMETORSZÁG

A 82,5 millió lakosú Németországban a hivatalos nyelv a német, továbbá kisebbségi nyelvekként a dán, szorb (vend) és a fríz – utóbbiak természetesen a nevezett kisebbségek által lakott területeken. A dán kisebbség északon él, 50 ezer fős, a frízek száma 12 ezerre tehető. A legnagyobb kisebbség egy szláv népcsoport: a szorbok (vendek). A németországi szorb népcsoport lakóterülete az alsó- és felső-lausitzi körzetben található. Alsó-Lausitzban körülbelül 20 000, Felső-Lausitzban 40 000 szorb él. A két érintett tartomány, a Szász Szabadállam és Brandenburg. Mindkét tartomány alkotmánya elismeri a szorb nemzeti szimbólumokat – a kék-fehér-vörös zászlót –, s garantálja használatuk jogát. Szászországban a szorb nyelv hivatalos használatáról a közigazgatási eljárásra vonatkozó törvény rendelkezik. A Brandenburg tartományi szorbok jogairól az 1994. július 7-én elfogadott Szorb (vend)-törvény (5. melléklet) rendelkezik. És, hogy a szorbok egyenjogúsága ne csak írott malaszt, üres szó maradjon – ahogy az például a romániai kisebbségek esetében történik – azon kívül, hogy nyelvük az általuk lakott régióban hivatalosnak számít, a 60 ezer fős szorb közösség számára létrehozták az úgynevezett Szorb Népért Alapítványt. Utóbbi rendeltetése: annak érdekében, hogy saját, a többségi németekétől eltérő kultúrájukat sikerrel őrizhessék, mindazon felül, amit a német állam német polgárai számára biztosít, a szorboknak még külön is juttat egy jókora summát. A Szorb Népért Alapítvány például 1992-ben 32 millió, 1993-ban közel 35 millió, 1994-ben pedig 36,5 millió márka költségvetési keret felett rendelkezett. (Ahelyett, hogy hasonló pozitív megkülönböztetést alkalmaznának a kisebbségekkel szemben, mint tudjuk, Romániában a negatív megkülönböztetés járja.)

HORVÁTORSZÁG

Jugoszlávia felbomlása során Horvátország 1991-ben kiáltotta ki függetlenségét, amelyet majdnem öt évig tartó véres háború követett. A Horvát Köztársaság lakosainak a száma 4,49 millió fő (2006). Etnikai összetétel: horvátok 89%, szerbek 4,5%. További népcsoportok: bosnyákok, magyarok (a 2001 évi népszámlálás során 16 595 fő volt), szlovének, csehek, olaszok, albánok, szintik és romák. A horvátországi járások statútumaikban rögzítik, hogy mely településeken biztosítják az autochton kisebbségi lakosság számára anyanyelvük hivatalos használatát. A magyar nyelv a belyei és hercegszőllősi járás magyarok lakta településein regionális hivatalos nyelvnek számít.
Tehát Romániában csak Nagykároly környékén közel kétszer annyi magyar él, mint ahány személy 2001-ben egész Horvátországban magyarnak vallotta magát. A magyar mégis csak – a nem EU-tag! – Horvátországban számít regionális szinten hivatalos nyelvnek, Romániában hallani sem akarnak ilyesmiről.

SZLOVÉNIA

A Szlovén Köztársaság 1991. június 25-én elfogadott alkotmányának 11. szakasza kimondja: „Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon községek területén, ahol az olasz vagy magyar nemzeti közösség él, az olasz vagy a magyar is hivatalos nyelv.” A Szlovén Köztársaság lakosainak a száma 2002-ben 1.964.036 volt. Az országban ugyanekkor egészen pontosan 6.243 (0,3%) magyart, és 2.258 (0,1%) olaszt tartottak nyilván. A 2002-es népszámlálás alkalmával a Nagykároly melletti falvak közül Kaplonyban a számlálóbiztosok összesen 3135 lelket írtak össze, amiből 2844-en vallották magukat magyarnak. Tehát csak ebben az egy romániai faluban több magyar él, mint ahány olasz a Szlovén Köztársaságban összesen…

MAGYARORSZÁG

A Magyar Köztársaság lakosainak a száma 2006. november végén 10 067 000 fő volt. Magyarország a térség többi országához képest viszonylag homogén etnikumú. Az etnikai megoszlás a 2001-es népszámlálás adatai szerint (9 627 778 válaszadóból): magyarok - 9 416 045; más nemzetiségűek - 300 141. Utóbbiakból: roma és cigány – 190 046; német – 32 233; horvát – 15 620; szlovák – 17 693; román – 7 995; ukrán – 5 070; szerb -–3 816; szlovén –
3 040. Kisebbségi önkormányzattal rendelkező egyéb nemzetiségek (lengyelek, görögök, bolgárok, rutének, örmények) – összesen 8 547.
Magyarországon a kisebbségi érdekek védelmére egyebek között a következő intézmények hivatottak: a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatala, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, a kisebbségi ombudsman.
Az önkormányzatiság, a nyelvhasználat, az oktatás, a kultúra és közművelődés területén a kisebbségeket megillető egyéni és KOLLEKTÍV jogokat a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény rögzíti. A kollektív jogok egyike, hogy a kisebbségeknek jogukban áll helyi és országos önkormányzatokat létrehozni, amelyeknek az állam anyagi támogatást nyújt. A magyarországi kisebbségi önkormányzatok közül külön figyelmet érdemel az a típus, amely egyszerre települési önkormányzat és kisebbségi önkormányzat. Ez ugyanis a területi autonómiával egyenértékű jogokhoz juttatja az érintetteket.
A rendszer bonyolultsága miatt nagy terjedelmet kellene szentelni annak érdembeli bemutatására, hogy milyen tényleges jogokat biztosítanak a Magyarországon élő kisebbségek számára a fentebb említett intézmények és a kisebbségi önkormányzatok. Ezt elkerülendő lássuk inkább, miként vélekednek erről olyan független kívülállók, akik szakértőkként tanulmányozták a kérdést.
Egy Christoph Pan és Beate Sibylle Pfeil vezette szerzőcsoport több éven át, 2001-től 2006-ig olyan tanulmánysorozatot közölt, amelyben egyebek között a kisebbségvédelmi keretegyezményekben, illetve a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájában foglaltak figyelembevételével, Európában országok szerint nyomon követik a demokrácia, a törvényesség és a kisebbségi jogok (anyanyelvhasználat, anyanyelvi oktatás, egyesületek, anyanyelvi információhoz való jog stb.) tiszteletben tartását. Leegyszerűsítve a dolgot, a szerzők a kisebbségvédelem szempontjából végeredményben három csoportba sorolták Európa országait: felső szinten, közepesen és rosszul teljesítőkre. Magyarország még a felső szinten teljesítők között is igen előkelő helyre került: a két képzeletbeli „aranyérmes”, Finnország és Belgium mögött, Dániával együtt képzeletbeli „ezüstérmet” szerzett.
Megjegyzések
— 1. Magyarország tulajdonképpen annak ellenére biztosít területi autonómiát kisebbségei számára, hogy az ehhez szükséges feltételek nem adottak, hiszen az ottani kisebbségek az ország egész területén földrajzilag szétszórtan és az egyes településeken belül is kisebbségben élnek. Romániában viszont annak ellenére igyekeznek egyenesen főbenjáró bűnnek beállítani a területi autonómiára való törekvést, hogy itt az ország több övezetében is adottak az ehhez szükséges feltételek, hiszen a magyarság több helyen egy tömbben él, illetve nagyon sok településen belül többséget alkot.
— 2. A román politikusok egyik kedvenc trükkje, hogy a következőképpen tálalják a problémát: Romániában azok a kisebbségek is hivatalból képviselőt küldhetnek a Parlamentbe, amelyek a rájuk leadott szavazatok alapján nem érnék el a bejutáshoz szükséges küszöböt, míg Magyarországon a kisebbségek nem rendelkeznek parlamenti képviselettel – tehát Románia több jogot biztosít a területén élő nemzetiségek számára, mint Magyarország.

ROMÁNIA

A fentebb említett Christoph Pan és Beate Sibylle Pfeil vezette kutatócsoport tanulmányában Románia a kisebbségvédelem szempontjából közepesen teljesítő országok között jelenik meg – ám az utolsó helyen. Tehát nagyon közel áll a rosszul teljesítők csoportjába soroláshoz. A kívülálló szemével vizsgálódó szerzők nem vették be azt a maszlagot, amit a mindenkori román politikusok igyekeznek elhitetni a világgal, hogy tudniillik Románia a kisebbségek jogainak a biztosítása terén másoknak is jó példát mutat. Ugyanakkor, még ha sereghajtóként is, Románia a következő „társaságban” került a közepesen teljesítő országok csoportjában: Írország, Norvégia, Svédország, Németország, Ausztria, Szlovénia, Egyesült Királyság, Hollandia, Csehország. Ez arról árulkodik, hogy Romániának legalább részben még mindig sikerül becsapni a világot. Csak így nem kaphatott ugyanis nagyon sokkal rosszabb minősítést olyan országoknál, ahol a kisebbségek nyelve regionális szinten hivatalos státust élvez, miközben a román politikai elit hallani se akar ugyanerről.
Miként sikerülhet a mostani információ-túltengésben szenvedő világ átverése? Európa valóban demokratikus országainak a polgárai talán azt képzelik, hogy ahol törvényt hoznak, ott nyilván azért teszik ezt, mert a szóban forgó törvénynek érvényt is akarnak szerezni. Elképzelni se tudják, hogy a törvényekhez úgy is lehet viszonyulni, ahogy az Romániában történik. Vagyis, hogy itt 2007 előtt sok esetben csupán az EU-tagság elnyerése érdekében, illetve a külföld, Európa megtévesztése céljából hoztak olyan törvényeket, amelyek betartását maguk a törvényhozók se gondolták komolyan. És hogy ez a romániai sajátosság leginkább éppen a kisebbségi jogokkal kapcsolatos törvényekre igaz. Hiszen a román politikusok azt szokták meg, hogy a kisebbségeket nem törvényekkel védeni, hanem ellenkezőleg, szóbelileg inzultálni, szidni, pocskondiázni, bűnbaknak megtenni kell. Így aztán nem is értik, miért kívánja tőlük az EU, hogy legyenek tekintettel a kisebbségekre. Amolyan úri hóbortnak vélik a dolgot, amit célszerű ráhagyni az unió korifeusaira, komolyan venni azonban nem kell… Jó példa erre a helyi közigazgatásról szóló 2006/215-ös törvény. Ez a jogszabály a korábbi egyharmadról 20 százalékra csökkentette azt a küszöböt, amely felett a helyi tanácsok ülésein lehetővé válik az anyanyelv használata. Mármint elméletben. De mi a helyzet a gyakorlatban? Például a Nagykároly városi önkormányzat ülésein a testület valamennyi tagja annak ellenére továbbra is kizárólag románul szólal fel, hogy a tanácsosok több mint fele magyar anyanyelvű.
Valami tehát nincs rendben ezzel a törvénnyel. De vajon mi? Hát az, hogy a szóban forgó törvény szépen hangzik ugyan, csak éppen fából vaskarikának bizonyul az olyan „nemzetállamban”, amely minden körülmények között csakis az államalkotó nép nyelvét ismeri el hivatalosnak. Európa valóban demokratikus országaiban már régen nem ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” törvényekkel szabályozzák a nyelvhasználati jogot, hanem úgy, hogy a kisebbségek anyanyelvének legalább regionális szinten hivatalos státust biztosítanak.

Tudatlanul

Európának még több pozitív példaként említhető országa is van (pl. Ausztria, Írország, Egyesült Királyság). Akadnak olyanok (pl. Portugália), ahol nem élnek őshonos nemzetiségek. Ugyanakkor az is tény, hogy a kontinensen nem csak Romániában korlátozzák a kisebbségek jogait, hanem Lettországban, Oroszországban, Ukrajnában, Franciaországban, Fehéroroszországban, Görögországban, Törökországban, Szlovákiában is. Azonban ezzel együtt leszögezhető: Európa államainak a többségével összehasonlítva Románia mostoha hazája saját kisebbségeinek. A kontinens legdemokratikusabb országainak a kisebbségeihez képest pedig mi erdélyi magyarok valóságos nyelvi rabszolgaságban élünk.*
A kívülálló számára annál meglepőbb, hogy maguk az érintettek ezt másként látják.
Például a TÁRKI társadalomkutatási intézet 2007-ben készített felmérése szerint az erdélyi magyarok csupán egyötöde érzi úgy, hogy saját életében a kisebbségi helyzet társadalmi hátrányok forrása volt valamikor. Egy 2001-es kutatás alkalmával még a magyarok 30 százaléka számolt be hátrányos megkülönböztetésről. Arra a kérdésre, hogy került-e a válaszadó hátrányos helyzetbe élete során az ország többségi lakossága részéről csak azért, mert magyar, tavaly a megkérdezettek 79 százaléka válaszolt nemmel. Horváth István szociológus, a kolozsvári Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának igazgatója ehhez egyebek között a következő kommentárt fűzte: „A felmérés reálisan tükröz két állapotot. Az emberek még mindig nem eléggé érzékenyek a diszkrimináció különböző megnyilvánulási formái iránt, másrészt azokat, akik általában gyakorolják a megkülönböztetést, valamennyire visszafogta a romániai diszkriminációellenes kampány, tudatosítva bennük, hogy ők diszkriminálnak. Ellentmondásosan hangzik, de a tudatlanság, valamint a tudatosítási kampány játszik szerepet abban, hogy egyre kevesebb ember érzi hátrányos helyzetben magát.”

Framing (besorolási effektus)

De mi is értendő esetünkben tudatlanság alatt? Hát az, hogy Romániában a lakosság nagy részének egyszerűen nincs rálátása Európára, nincs tudomása arról, milyen jogokat biztosítanak más országok a területükön élő őshonos kisebbségek számára. Jelen összefüggésben miért fontos ez?
A szociálpszichológia egyik ismert jelensége, hogy azáltal, ha ugyanazt a dolgot más-más viszonyítási környezetbe helyezzük, nagymértékben megváltoztathatjuk az érzékelő recepcióját, hozzáállását, reakcióját. A besorolás módosításának egyenes következményeként az érzékelő ugyanazt másképpen fogja értelmezni. Vagyis a viszonyítási alap megváltoztatásával, az embert arra késztetjük, hogy ugyanazt a dolgot másként lássa, ugyanarról mást gondoljon. A jelenséget szaknyelven framing vagy besorolási effektusnak nevezik. A besorolási hatás alkalmazásával tehát az emberek nagymértékben befolyásolhatók azzal kapcsolatban, hogy mit gondoljanak valamiről.
Tegyük fel például, hogy imádott kedvesed elhagyott valaki másért. Búskomorság vett erőt rajtad, depressziós vagy, a reménytelenség érzése uralkodott el feletted, mindent sötét színben látsz, úgy gondolod, nincs értelme az életednek. Ekkor azonban egy jó barát vigasztalni kezd, nagyjából a következdőképpen: az élet megy tovább; hiszen még fiatal vagy; sok más embert is elhagyott a kedvese, és köszönik szépen, kitűnően vannak; volt kedvesed valóban különleges, de nem az egyetlen nő/férfi a világon és nem behelyettesíthetetlen; ha ugyanilyet nem is, legalább hozzá hasonlót biztosan találhatsz magadnak. Egyébiránt az, hogy egy hozzád hasonlóan értékes embert nem tudott megbecsülni, arra enged következtetni, hogy talán nem is olyan nagyon intelligens…
Ugye, hogy a barátod által felvázolt perspektívából nézve más színben látod a világot?
Hasonló a helyzet a romániai magyarok többségével is. Nincs tudomásuk arról, milyen jogokkal bírnak a Finnországban, Olaszországban, Spanyolországban stb. élő kisebbségek, ezért mihez viszonyíthatnak? Ahhoz, amit Romániában 1989 előtt tapasztaltak. Lássuk tehát, mit tapasztalhattak akkoriban egy magyar többségű erdélyi település, például Nagykároly lakosai.

Szkizofréniából jöttünk

Ifjúkoromban sokat fociztam Nagykároly Postarétnek nevezett részén, ahol – irodalomtanárom, a halk szavú költő, Fényi István szerint – hajdanában a kisdiák Ady Endre kergette a labdát. 1967 és 1971 között a valamikori vármegyeházának abban a hatalmas épületében jártam líceumba, amely előtt a kisdiák Ady Endre 1888 és 1892 között iskolába menet naponta elhaladt. Amire visszaemlékezve aztán – ezt is Fényi Pista bácsitól hallottam – a költő később híressé vált sorait leírta: „Felszállott a páva vármegyeházára”… Arról a vármegyeházáról van szó, amelynek egyik első emeleti termében Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője 1829 és 1832 között Szatmár vármegye aljegyzőjeként, illetve főjegyzőjeként dolgozott.
A bibliafordító Károli Gáspár szülővárosában negyediktől nyolcadikig olyan utcában jártam iskolába, ahol valamikor Kaffka Margit, Jászi Oszkár valamint (kisdiákként albérletben) Ady Endre lakott. Gyerekként sokat fociztam a Kossuth-kertben, amelynek közelében a főutca egyik oldalán azelőtt az Arany-szarvas fogadó állt. 1846 szeptemberében ennek ablakából kitekintve pillantotta meg először Petőfi Sándor a másik oldali Térey-házban barátnőjénél vendégeskedő Szendrey Júliát – hogy kevéssel ezután a fogadó báltermében viharos szerelmük kezdetét jelentő ismeretséget kössenek.
Azonban engem, a második világégés után születettet, az itt felemlítettektől, valamint a településen élt, vagy megfordult megannyi más nevezetes személyiségtől időben két olyan háború is elválaszt, amelyek a Károlyi grófok 11 hektáros arborétummal övezett várkastélya köré épült szülővárosomban nagyot fordítottak a történelem korábbi menetén. Míg Károli Gáspár, Petőfi, Ady, Kölcsey, Kaffka Margit és társaik idején nemcsak Nagykároly népe, hanem a város elöljárói is magyarul álmodtak, én már egy feje tetejére állított, erősen szkizofrén nagykárolyi világba születtem bele, és életem nagy részét Szkizofréniában éltem le.

A hatalom nyelve

Gyermekkoromban, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, az akkor még sokkal „magyarabbnak” számító (fokozottabb mértékben magyar többségű) Nagykárolyban három helyen használták gyakrabban a román nyelvet: az állomáson (az átutazók), valamint a kommunista párt székházában, illetve a rendőrség és a szekuritáte közös épületében. Akkoriban ez a három olyan hely volt, ahonnan jóra nemigen lehetett számítani, rosszra viszont annál inkább. Ezért aztán a természetellenes állapot, hogy a fennálló rend kiszolgálói, a hatalom helyi képviselői (a pártfejesek, a milicek és a szekusok) más nyelven beszélnek, mint azok túlnyomó többsége, akik felett emezek a hatalmat gyakorolják, azt eredményezte, hogy legalább részben mindenki gyanúsnak tűnt a szemünkben, aki azt a bizonyos másik nyelvet beszélte. Sőt egyféleképpen maga a nyelv, A HATALOM NYELVE (a kényszerűségből elfogadott, de enyhén szólva csöppet se szeretett hatalom nyelve!) is reflexszerűen negatív képzettársítást keltett bennünk, ami miatt (legalább amíg lehetett) ösztönösen hanyagoltuk, halogattuk ennek a nyelvnek a tanulását, elsajátítását. Így aztán Nagykároly magyar ajkú lakosságának a többsége még több évtizeddel a Trianoni döntés után is gyengén beszélt románul. A területi gyarmatosítást más erdélyi városokban hamarabb követő nyelvi gyarmatosítás nálunk lassúbbnak bizonyult, bár a hatalmat olyan idetelepültek-idetelepítettek gyakorolták, akik azzal az indoklással, hogy „Romániában élünk”, görcsösen igyekeztek minden helybelire ráerőszakolni a saját nyelvüket. Szinte kivétel nélkül mindegyikük bölcsője máshol ringott, idegenekként érkeztek a városba, mégis elvárták, hogy az itt születettek alkalmazkodjanak őhozzájuk, nem pedig fordítva. Ezt az igényüket azzal a dákó-román kontinuitás-elmélettel magyarázták, amely mellett a világ más országainak tudósai által is elfogadott bizonyítékok felmutatása helyett erőszakszervezetekkel (szekuritáté, milícia) való fenyegetéssel „érveltek”.
Ráadásul ahogy telt az idő, Ceauşescu – Hitler nemzetiszocializmusával rokonítható – nemzeti-kommunizmusa egyre abszurdabb helyzetet teremtett. Eljutottunk oda, hogy az erőszakos románosítás következtében egyre kevésbé magyar többségű Nagykárolyban a hatalom képviselői az illető nagy érdeméül tudták be azt, ha románnak született (vagy legalább annak vallotta magát), miközben a magyarságuk mellett kitartókat, ahol csak lehetett, negatív diszkriminációban részesítették.

A „e de-al nostru”-jelenség

Évekkel a ’89-es romániai rendszerváltás előtt véletlenül fültanúja voltam a következő román nyelven folytatott párbeszédnek:
— Úgy hallom, igazgató elvtárs, hogy Petrică-t akarod leépíteni…
— Kénytelen vagyok. Nap, mint nap már kora délelőtt tökrészeg, a kollégái annak örülnek, ha hiányzik a munkahelyéről, mert akkor legalább nem ront….
— Én is tudom, hogy semmit nem lehet rábízni, de azért egy darab kenyér neki is dukál, elvégre a mi fajtánk („e de-al nostru”). Nincs ott elég bozgor, akiket leépíthetnél…?
— Hát… végül is, igazat adok neked. De azon kívül, hogy alkoholista és nem dolgozik, van vele még egy bajom. Mindenkivel, velem is állandóan kötekedik. Maradhat, ha ráveszed valahogy, hogy legalább velem ne szájaljon…
Ez a párbeszéd nagyon jól szemlélteti azt a Nagykároly mindennapjaiban 1989 előtt rendkívül erősen jelen lévő tendenciát, hogy a romániai román minden tekintetben kiváltságosként volt kezelendő a (persze nem hivatalosan, hanem a háta mögött) bozgor impuţit-nak mondott magyarral, bandit hitlerist-nek „becézett” svábbal, jidan impuţit-ként emlegetett zsidóval szemben. Ezért ennek az ellesett párbeszédnek a hatására a szóban forgó tendenciát önmagamban „e de-al noastru”-jelenségnek neveztem el.

A „foglalkozása: román”-jelenség

A Ceauşescu-korszak vége felé a „e de-al nostru”-jelenség már annyira elterjedtté vált Nagykárolyban, hogy egyre nagyobb számban jelentek meg a városban olyan emberek, akiket a következőképpen tartottam számon: „foglalkozása: román”. Mégpedig azért, mert ezek a rajtunk élősködő emberek anélkül éltek másoknál jobban, hogy bármilyen hasznos tevékenységet folytattak volna, sőt esetenként inkább kártékonyaknak bizonyultak. Ahogy mások a foglalkozásukból, ezek úgy éltek a nemzeti hovatartozásukból, ezért neveztem el őket – persze csak önmagamban – „foglalkozása: román”-nak.

„Nagyromán kolbász”

Amikor a „e de-al nostru”- és a „foglalkozása: román”-jelenség fénykorát élte a városban, a következő helyzet állt elő Nagykárolyban. Olyan hatalmat gyakorlók, akik szinte kivétel nélkül máshonnan, idegenekként érkeztek a településre, az erőszakszervezetek (szintén máshonnan betelepült) képviselőire támaszkodva már nem csak azt követelték meg, hogy az itt születettek alkalmazkodjanak őhozzájuk (és nem fordítva), hanem mindent dicsőítettek, illetve anyagiakkal is támogattak, ami román, és mindent pocskondiáztak, hátrányos megkülönböztetésben részesítettek, sőt üldöztek, ami magyar. A Nagykárolyba mindössze néhány éve, esetleg évtizede betelepült idegenek azt hangoztatva művelték ezt a helybeliekkel, hogy ők voltak itt előbb. Persze a már említett dákó-román kontinuitás-elméletre hivatkoztak ilyenkor. Ennek elfogadtatását Bukarestben akkoriban az egyik legfőbb román nemzeti érdeknek tekintették, ezért minden román állampolgár elemi kötelességei közé sorolták, hogy higgyen benne. Mivel a hatalom nem hagyott számukra választási lehetőséget, a nagykárolyiaknak is úgy kellett tenniük, mintha igaznak tartanák. Ami idővel odáig fajult, hogy a Nagykárolyba betelepültek előtt a helyieknek már szégyenkezniük „illett” saját elődeik ama eléggé el nem ítélhető cselekedete miatt, hogy a múltban állítólag elűzték a vidékről az idegenek őseit. Miután Ceauşescu nemzeti-kommunista ideológiája ilyen módon a helyben születettekből betolakodókat, a máshonnan betelepültekből viszont őslakosokat faragott, a gyakorlatban már csak egy maradt hátra: az igazsággá deklarált hazugság nevében bedarálni a magyarokat abba a valamibe amit én – megint csak önmagamban – „nagyromán kolbász”-nak neveztem el. Aminek érdekében a helyi potentátok általában nagy buzgalommal el is követtek minden tőlük telhetőt. Márpedig igencsak sok disznóság tellett tőlük.

A mi együttélésünk

Az itt leírt múltbéli román-magyar „együttélési recept” persze csak a magyar-többségű településekre érvényes. Hiszen a magyarok által szórványban lakott vidékeken, az erre egyébként hajlamos románoknak sem állt módjában, hogy nemzeti hovatartozásukból adódóan magyar polgártársaikon élősködhessenek. Ugyanakkor az egy adott településen belül is kisebbségben élő magyaroknak szintén súlyos diszkriminációban volt részük, csak esetükben ez másképpen nyilvánult meg.
Milyennek érezhetik saját nemzetiségi helyzetüket Romániában azok, akik az Európai országok többségében JELENLEG tapasztalható kisebbségi helyzet helyett ilyen MÚLTBELI állapotokhoz viszonyítanak? Legalábbis elfogadhatónak. Pontosan azt érezhetik, amit a TÁRKI társadalomkutatási intézet munkatársainak mondtak. Vagyis, hogy Romániában nem diszkriminálják őket. Ezt érezteti velük a jogfosztottból is elégedettet faragó framing-hatás…

Alkotmánnyal-takarózók

Pedig – bár Ceuşescu lepuffantása után enyhült a nemzetiségi elnyomás a városban, – a „e de-al nostru”, a „foglalkozása: román”, valamint a „nagyromán kolbásztöltés” jelenségei a kondukátor fasisztoid nemzeti-kommunista rendszerének a bukása után sem tűntek el nyomtalanul Nagykárolyból, továbbá Szkizofrénia többi hasonló sorsú településéről sem. Míg azelőtt az állítólagos „ősi juss”, az úgynevezett „történelmi elsőség” nevében degradáltak bennünket másodrendű állampolgárokká – amit az Európai Unió tagországaként Románia már nem tehet meg –, újabban az Alkotmánynak arra a cikkelyeire hivatkozva korlátozzák a jogainkat, amely szerint Románia nemzetállam. Mintha az Alkotmány a Bibliához hasonlatos Szentírás lenne, ami akkor se változtatható meg, ha a valódi demokrácia szabályai ezt kívánják.

Miért nem látnak át a szitán?

Azt már tisztáztuk, hogy az erdélyi magyarok nagy része a framing-hatás miatt nem lát át a szitán, azért nincs tudatában annak, hogy diszkriminációnak van kitéve, mert rossz a viszonyítási alapja. De vajon ennek mi az oka?
Az úgynevezett setting-naptár elmélete szerint a nagyközönség általában a tömegkommunikációs eszközök által tárgyalt témákat veszi át, tárgyalja újra/tovább. Azzal, amit az éppen aktuális témanaptárban kínálnak, az újságok, a televízió, a rádió stb. észrevétlenül is nagymértékben befolyásolják az emberek gondolkozását. Nem abban az irányban, hogy MIT GONDOLJANAK – mint láttuk erre a framing-hatás alkalmas –, hanem, hogy egyáltalán MIRŐL GONDOLKOZZANAK. A román tömegtájékoztatási eszközök témanaptárában nem szerepel a nagyközönség arról való tájékoztatása, hogy milyen jogokat élveznek a kisebbségek Európa Romániánál demokratikusabb országaiban. Ellenkezőleg: a román médiumokban ennek ismertetése inkább egyenesen tabutémának számít. Ráadásul – elsősorban választási kampányok idején, de nem csak – a román politikusok gyakran egymást túllicitálva igyekeznek a területi autonómiáért, a kisebbségi nyelvek regionális szinten történő hivatalossá tételéért, vagy más kisebbségi jogokért síkra szállókat valamiféle főbenjáró bűn elkövetőinek, románellenes merénylőknek beállítani a közvélemény szemében. Ezzel magyarázható, hogy Tőkés László, sőt időnként Markó Béla kisebbségi jogokkal kapcsolatos nyilatkozataira is, az átlag román polgár általa jogosnak vélt felháborodással reagál.
Sajtószabadság van, attól, hogy a román médiumok tabutémaként kezelik a Romániánál demokratikusabb országokban élő kisebbségek jogait, a magyar tömegtájékoztatási eszközök még nyugodtan napirenden tarthatnák ezt a kérdést.
Ami azonban nem, vagy legalábbis csak időnként, ötletszerűen, tervezetlenül történik meg. (Miközben Európa legdemokratikusabb országaiban a kisebbségi lapok aktívan őrködnek a nemzetiségi jogok betartása felett, különösen az ilyen jogsértések leleplezésének biztosítva tág teret.) A jelenségnek több oka is van. Íme kettő ezek közül:
— E. Noelle-Neuman német társadalomkutató úgynevezett hallgatás-spirál elmélete szerint: az egy társadalmon belül kisebbséginek számító vélemények esetében a médiumok által propagált többségi véleményekhez való csatlakozás, vagy legalább a passzivitás (hallgatás) tendenciája figyelhető meg.
— A romániai magyar sajtónak legalább egy része egyre inkább elbulvárosodik. A Partiumban például egy külföldi multinacionális cég több megyében is megvásárolta és bulvárlappá alakította át a magyar nyelvű megyei újságokat. Ennek eredményeként a szóban forgó lapokat magyarul írják ugyan, de nem a magyarokért. Hanem azért, hogy új tulajdonosuk minél több pénzt zsebelhessen be a magyaroktól. Az újság akkor kelendőbb, ha az olvasó számára kellemes olvasmányt kínál, márpedig a kisebbségi jogok feszegetése (Romániában pláne!) nem számít szórakoztató, hálás témának…

Elégedett jogfosztottak

Summa summarum: a hagyományosan xenofób román politikán kívül a hazai magyar sajtót, illetve végső soron önmagunkat is okolhatjuk azért, ha az erdélyi magyarok többsége – mivel egyszerűen nincs tudatában annak, hogy őt diszkriminálják – természetesnek, rendben lévőnek érzi, ahogy a román társadalomban kisebbségiként kezelik.


* Európa utolsó rabszolgái a romániai cigányok voltak. Európa utolsó nyelvi rabszolgái mi, romániai magyarok leszünk?
Például Magyarországgal ellentétben, a román fejedelemségekben a cigány kisebbség tagjai fél évezreden keresztül rabszolgák voltak. Délkelet-európában más olyan országok (Bulgária, Szerbia) is voltak, ahol a cigányokat rabszolgaságban tartották, de Románia az egyetlen olyan európai terület, ahol az embertelen rabszolgatartás a XIX. század végéig fennmaradt. A két román fejedelemségben a 19. század derekán hozzávetőlegesen a lakosság 7 százalékát alkotó 250 ezer cigány élt. Társadalmi helyzetük az amerikai rabszolgákéra emlékeztetett, gazdáik barmok módjára adták-vették, illetve akár meg is ölhették őket. Európában utolsóként Moldva fejedelme 1855-ben, Havasalföldé 1856. február 20-án törölte el a cigányok rabszolgaságát.



.: tartalomjegyzék