Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Július
Fekete J. József

Szerepjátszók, elbeszélők (Erdélyi Szép Szó, 2007)

A Magyarországon kívüli magyar irodalomra/irodalmakra figyelő Elek Tibor észrevételezi Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) című tanulmányában, hogy a kisebbségi magyar irodalmak alkotói bővülő intézményrendszerük mellett önálló írószövetségeket hoznak létre, saját irodalomtörténeteket írnak, díjakat alapítanak, s ezek a jelenségek szerinte ma már nem „a törvényszerű belterjesség” irányába mutatnak, hanem a magyar irodalom egységességének és egyetemességének hangsúlyozása mellett arra utalnak, hogy ezek az irodalmak, leginkább a romániai és szlovákiai magyar irodalmak „mégiscsak szeretnék megkülönböztetni magukat, szeretnének elkülönböződni a magyarországitól”. Elek az elkülönböződés eszközei és jelei közé sorolja az Erdélyi szép szó és a hozzá hasonló típusú antológiákat.
Kétségtelen, hogy az Erdélyi szép szó kiadója és szerkesztője hangsúlyozni kívánja az antológiába kerülő szerzők egymás mellé állíthatóságát, különböző jellegű, földrajzi, regionális, nyelvi kötődéseiket, létkörülményeik sajátos megfogalmazását, mindez magában hordozhatja az elkülönülés, a megkülönböztetés szándékát is, viszont számomra a jelen pillanatban ez lényegtelen. Sokkal fontosabb az antológia közvetítő szerepe, ugyanis ha nem jut el hozzám minden romániai magyar lap és folyóirat, (mert nem jut el), a megjelent kötetek közül meg alig néhány, az Erdélyi szép szó szerkesztőjére hagyatkozván mégis képet alkothatok az ott publikálók munkáiról. Az antológiai szerzői természetesen nem csak Romániában közölnek írásaikból, ám azokat máshol olvasván eszem ágában sincs erdélyi kötődéseikre figyelni, a kötetben viszont régi ismerősként üdvözöljük egymást szövegeikkel, hiszen évek óta figyelem, mi kerül ki tolluk alól, szövegszerkesztőjükből, pontosabban, ami mindebből bekerül a válogatásba. A tavalyi antológia számomra egyértelműen a próza lendületességét és sokszínűségét, valamint a költői szerepjátékok gyakoriságát mutatta fel – ha egyáltalán van értelme bárminemű közös nevezőt keresni az alkotások sokféleségében.
A szerepjáték nagyon széles skálán bontakozik ki Balázs Imre József vidra-verseitől kezdve a Bogdán László és Ferenczes István által teremtett entitásváltó alteregókig, illetve Ricardo Reis és Esteban Zazpi De Vascos költői művének „rekonstruálásáig”. Ricardo Reis voltaképpen Fernando Pessoa kitalált költőtársa, Bogdán a nem létező, ám egyszer már megteremtett pályatárs művét éli tovább. Ferenczes István leleménye, a baszk származású, XVIII–XIX. századi ibér dalköltő nem csak költői életművel, hanem rekonstruált életrajzzal is rendelkező figura, akit az Udvariatlan szerelem (2006) antológia obszcén verseket daloló, kitalált középkori trubadúrjaihoz hasonlatosnak talál az olvasó. A szerepjátszás terepén természetesen nem mérvadó, hogy az alaköltés nyomán megképződő figura név szerint azonosítható-e, az viszont nem elhanyagolandó, hogy milyen kulturális tapasztalatainkat fűzhetjük az író által teremtett elbeszélői vagy lírai énhez. Bogdán László Tatjána című elbeszélése például az európai kultúrhagyomány számos elemét mozgatja, Benő Attila megszólalása viszont ebből a szempontból szélsőséges és kockázatos szerepvállalás: egy féléves csecsemő szemszögéből ismerkedik (újra) a világgal, létterét, a babaágyat határoló rácsokkal, benyomásokkal, érzékletekkel, érzésekkel, reakciókkal. Szerepjátszása nem infantilizálja szólamát, hanem lételméleti kérdéseket bogoz általa. Ha nem tudnám, hogy Bertók Beatrix létező személy, az antológia nyomán úgy vélhetném, Ferenczes Estebanjához hasonló alakmás: egyedül kettőjükről nem találtam portrét a kötetben, Bertók életrajzi adatai is hiányoznak. Viszont szerepjátszó vénája bőven csordul, vidáman lubickol a nyelvben, mintha kicsit pimaszkodna is az olvasóval, de mégis inkább csak fölszabadultan élvezi a nyelvjátékot, a szóviccet, a váratlan gondolatbukfenceket. Ahogyan Bertók Beatrix a prózájában eljátszik, úgy tesz verseiben Dankuly Csaba, azzal, hogy az itt közölt két verse korosztályának nyelvi leleményeit is kihasználja, megszólalásával eleve lazaságot sugall. Az írás eszközét, a számítógépet is tematizálja, ékezetek nélkül írt Most meg című verse pedig talán Tandori leütés-tévesztő verseinek továbbgondolásából született. Papp Attila Zsolt mintha pesszimizmusának kompenzálására írná verseit, az irónia, a játékos rímeltetés, az eltérő értelmezéseket generáló sortörések egy nagyon vidám világról beszélnek, amelyben a költő akár a teremtővel is packázhat, ám a megjelenő világ mögötti létélmény már kevésbé illuzórikus. Nagy Attila versében akkor is a szerző hangját halljuk, ha a költemény beszélője alakmást ölt. Természetesen szerepel a válogatásban Kovács András Ferenc, akinek költészete egybefonódott a szerepjáték fogalmával, meg Szőcs Géza, s rajtuk kívül több költő is a szerepjáték felé hajlik, például Zudor János, Karácsonyi Zsolt…
Egyéb költői attitűdöket is felvonultat az antológia. Cseh Katalin például bizonyítja, hogy ma is lehet dalt írni. Kinde Annamária Hármasoltár című verse azt példázza, hogy miként ölt átgondolt formát a verset teremtő indulat, és miként válik gondolatilag leképezhetővé a költeményt létrehozó képi világ. Demény Péter visszanyúl egészen a középkori balladáig, a villoni pajkosság és dévajság elevenedik meg a mai szavakkal és tartalmakkal kitöltött versben. Ugyanakkor ő a szerzője a válogatás leghangsúlyosabb identitás-versének, a Haza-szvitnek. Király László nemzetben, történelemben gondolkodva igyekszik versében megfogalmazni személyes identitását, amire – csalódván nemzetben és történelemben egyaránt – csupán iróniával tekinthet, László Noémi is hasonló szemléletben fogant verseivel szerepel a válogatásban. Páll Lajos költeményében a veszélyeztetettség és az áldozattá válás belső szorongását fogalmazza meg, ami nem egy prózaírónak is témául szolgált. A költemény lírai énjét a költő személyével azonosító énközpontú lírával van jelen az antológiában Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Farkas Wellmann Endre, Ferencz Imre, Gáll Attila, Simonfy József…
A prózaírók is széles palettán mutatkoznak meg, Visky András lírai prózája, példázatai, parabolái mellett jól megfér Szántai János antik paradoxonra épülő novellája, Szakács István Péter allegorikus meseként elmondott története a zsarnokságról, Vida Gábor ugyanezen témát megfogalmazó csavaros története, Zsidó Ferenc ötleteket, futamokat sorjázó, olykor már öncélú játéknak tűnő egypercesei. Simó Márton két szálon futó prózájáról a válogatásban közölt részlet alapján nem derül ki, hogy milyen történet bontakozik ki a regényben, ha egyáltalán regényről van szó, üzenete viszont világos: „Fogalma sem lehet róla senkinek, hogy milyen is a gyűlölködés és az erőszak, míg bele nem esik legalább derékig a mocsokba!”
A prózák általános jellemzője a sodró lendület és a történetelvűség. Burus János Botond Ebzárlata olyan lendülettel indul, hogy nyomban félteni kezdtem a szerzőt a gyors kifulladástól, feleslegesen, mert az ügyes szövésű elbeszélés végig üde, friss, lendületes, miközben groteszk és szürrealista elemeket is magába szippant. Demeter Szilárd narrációs készségét kamatoztatva önelvű szövegvilágot hozott létre, a válogatás talán legfelszabadultabb, önmagát jelölő és önmagát létrehozó teremtett világát. Molnár Vilmos anekdotikus prózája korszerű hangszerelésben mutatja fel, hogy az elbeszélés lehetősége inkább a „hogyan elmondani”, nem pedig a „mit elmondani” kérdése. Papp Sándor Zsigmond és Nagy Koppány Zsolt érezhetően a legjobb elbeszélői formájában van. Sebestyén Mihály és Selyem Zsuzsa témájában jószerével a rendszerváltásra fókuszál, az előző gasztronómiai köntösbe csomagolta ironikus szövegét, az utóbbi úgy vonultatja fel szereplőinek galériáját, hogy a különböző látószögek mögött az olvasó mindvégig érzi az elbeszélő szólamának homogenitását. Sigmond István remek prózájában a kiszolgáltatottság és megalázás, az önbecsülés megtörése, az áldozattá válás és önpusztítás kerül egy színtérre a több szálat egybefogó, viszont egyetlen fókuszú történet során. Ugyanez a paradigmatikusnak mondható egyéni/közösségi/kisebbségi léttapasztalat ölt történet-testet Lászlóffy Csaba és Láng Zsolt elbeszéléseiben.
Úgy hiszem, a szerkesztő legfőbb vezérelve az alkotói törekvések egybefogó bemutatása, és ez a szándék nálam, miként eddig, most is bejött. Lehetne, mindig lehet, más elv szerint is válogatni, kerek gyűjteményeket adna ki például a tematikus vagy a megszólalás szólamát figyelembe vevő összeállítás. Az antológia értéke viszont éppen a sokszínűség és az egymástól elkülönböződés gazdagságának felmutatása.


.: tartalomjegyzék