Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Augusztus
Fekete J. József

„…mindenki keresztül-kasul mászkál az életből a műalkotásba?!” (Nagy Koppány Zsolt: Jozefát úr, avagy a regénykedés)

''Amit Nagy Koppány Zsolt a dohányzás páratlan örömeiről leírt az Irodalmi Jelen regénypályázatán második díjjal jutalmazott ikerregényében, megérdemli, hogy bármely dohánygyár életjáradékban részesítse érte a szerzőt, és további áldásos irodalmi munkásságát ösztöndíjakkal támogassa. Amit viszont a cigarettázás összes ártalmairól írt ugyanitt, azt eleve lobogójára tűzhetné bármely dohányzás ellenes mozgalom, és a copyrightért busás összegeket helyezhetne el havi rendszerességgel a szerző bankszámláján. Magyarán és általánosítva: a szerző egyszerre a két végénél fogta meg a regénykérdés súlyos kérdőjelét – s hogy (f)okozzam a képzavar gyönyörét –, csavarintott is rajta egy kicsit, hogy a kétvégű kérdés ikerregénykedéssé testesüljön bőséges tintába mártott pennája alatt. A két regényben (Jozefát úr téblábolásai, Jozefát úr, avagy a regénykedés) nem csak színe és fonákja van mindennek, hanem a dolgok egyéb kiterjedéseit is figyelembe veszi és uralja a művét páratlan körültekintéssel író szerző. Ez az elbeszélő valahol nagyon magasan tanyázik, mondjuk egy panelház harmadik emeleti lakásában, ahol megteremtette magának az olümposzi csúcsot, ahonnét rálát a világra, s ahol vígan, máskor keservek között fújva a cigarettafüstöt, tejhatalommal irányítja hőseinek gondolatait és cselekedeteit. De nem ám valami hebehurgya önkény nyomán, hanem átgondoltan, megfontoltan, akár a sakkjátékos, aki nem csak saját, hanem ellenfele lépéséit is irányítja. Ugyanakkor nem (csak) magának, hanem az olvasónak ír, ami eleve meghatározza a legényes virtussal teli regénykedés beszédmódját és poétikáját. Nagy Koppány Zsolt az olvasói értelmezések lehetőségei mellett a kritikai recepció variánsait is beleírta a kötetbe, így eleve olybá tűnik, hogy bármit is mond a(z) (s)ikerkönyvről az ítész, azt a szerző már jó előre és nagy hahotával kiröhögte.
Tehette nyugodtan, hiszen cserébe megkacagtatott a kötet első, pikareszk darabjával, a némi idétlenséggel és fölöttébb gyávasággal megvert, egyben a nők delejezésének adottságával megáldott Jozefát úr téblábolásaival. A kalandokkal is persze. A mindennel, így az elbeszélővel szemben is ironikus nyelvi építmény lehengerlő, a magyar irodalmi humor számomra legszebb oldalait (Rejtő Jenő!) is olvasatba vonja, a szöveg alatt húzódó, széles horizontú szépirodalmi (+ irodalomelméleti) háló is eléképesztő, csomósodásaira olykor közvetlenül hivatkozik az elbeszélő, máskor jótékonyan elhallgatja az érintkezési pontok pozícióját, a kereszthatások viszont mindig jelen vannak, készen arra, hogy fölismerhetők legyenek az olvasó számára. Az áldásosan hemzsegő, a második regényben egyenesen túlburjánzó önreflexió rájátszik a jól szervezett iróniára.
Az elbeszélő (ne feledjük, ő is teremtett hős, csak éppen korlátlan hatalommal rendelkezik a többi szereplő fölött) és az általa teremtett hős, Jozefát úr közötti alárendelt és ironikus viszonyt a szöveg önreflexív vonulata minduntalan hangsúlyozza. Jóformán még el se kezdődik a regény, máris nyilvánvalóvá válik kettőjük távolodása. Az elbeszélő bárgyú hősét egy vérmes hölgy karjai közé veti, s amíg a nő típusát Helénéként vagy Kleopátraként igyekszik leírni, s eme eszményítő magasságból csupán annyit hajlandó engedni, hogy a szóban forgó hölgyet legalább Júliának vagy Tündének hívhatják a regényben, Jozefát úr viszont nyomban Arankának szólítja a nőt, aki szerelmi kielégítetlenségét alpári szavakkal nyilvánítja ki. Az elbeszélő erre máris Lenkére változtatja a hölgy nevét, miként később fény derül rá, nem csupán a név ritmusa miatt. Jozefát úr is csak itt, színrelépésének kezdetén engedhet meg magának ilyen szabadosságot, miután véglegesen kibújik a szerzői gondviselés meleg burkából, az elbeszélő Mózes isteneként jól elbánik vele: „(Olyan a szerző úr most, mint Mózes istene: ostobaságokra kényszeríti az alatta valókat, hogy aztán megbüntetésük által kéjelegve demonstrálhassa erejét.)” Már az se számít különös kegynek, hogy az elbeszélő a 26 esztendős Jozefát urat eleve archaikus figuraként mintázza, frakkban és cilinderben, láncos zsebórával járatja, mintha valami XVII–XVIII. századi regényből lépett volna ki, ábrándjai Krúdy világához kötik, kalandjai Don Quijote fantáziavilágát idézi (de több párhuzamról itt szó ne essék, mert túl messzire kalandozhatunk!), a regényidőhöz Zippo öngyújtóján kívül talán még a rendszeres megveretése és megalázása köti. A kegyes szerző ugyan mindezért kárpótolja, ám végül mégis visszaparancsolja teremtményét a mindenkori elbeszélő köpönyege alá. A második regényben már negyven esztendő körüli Jozefát úr, sokkal több körötte a jelen realitása, bár ő inkább a huszadik század elején szeretne élni, s nem is csodálkozom elvágyódásán, mert az elbeszélő itt a korábbi naivan megnyerő kalandok helyett válogatott megpróbáltatások közé vezérli irodalmi ambícióktól tüzelt, hivatalnoki szürkeségben élő hősét. Mintha ellenkönyve lenne egymásnak a kötet két regénye, az egyik a vidámságé, a másik a szomorúságé, noha mégsem ennyire sarkított az elkülönböződés, a finom árnyalás nem teszi lehetővé a sematizáló egyszerűsítést. Viszont tény, hogy a második regényben az elbeszélő nem csak hősét kínozza meg, hanem olvasóját is, aki az előző rész nyomán újabb derűs örömökkel számol, ám a második részt már nem habzsolhatja zabolátlanul, az elbeszélő remekül késlelteti az események kibontakozását, hosszasan elbeszél a történet mellett, szinte elveszi kedvünket a további olvasástól, ám mindvégig életben tartja az érdeklődés lángját, soha nem tudni ugyanis, hogy kinek orcáján csattan az éppen kiosztott pofon, lehet, hogy a következő mondatban a könyvet letenni szándékozó olvasóén. A szerző halálpontosan tudja, meddig feszítheti a húrt, mindent alaposan eltervezett, s elvégre ő a történet gazdája. Nincsenek itt léha szövegelések, még az alaptörténetből később kihulló epizódszereplők további, általában nem különösebben szívderítő sorsát is összefoglalja olvasója számára az elbeszélő, hiszen úgyis az történik velük, amit ő kifundált számukra.
A regényírás lehetőségeinek határait tematizáló regényeken belül önálló életre kelő elbeszélői tehetség, a magával ragadó, nem hivalkodó, de fontosságát nyomatékosító erudíciós háttér mellett a szerző lényeges irodalmi kategóriaként kezeli a humort. Látszólag pompásan buszozhat ezzel a könyvvel ölében a mindenkori olvasó, és útitársait visszafogott kuncogással vagy kitörő hahotával botránkoztathatja meg, ám ez a humor, akár a két regény egésze, több szinten működik. Az irodalmi humor cizellált hipertextusokban képződik meg, utalásokban, hivatkozásokban, virtuális szél- és lábjegyzetekben (a második regényben a szépirodalmi művek természetével ellenkező módon valósakban, sőt a mű legfontosabb szava is lábjegyzetben olvasható), amelyek jelöletlenül örvénylenek a narrátor szólamában, miközben parodisztikus köpönyeget öltve személyre szóló ösvényt vágnak az irodalom történetének és közhelyeinek csapásai mentén. Az elbeszélő főrangú, minden úgy történik, ahogy megtervezte, és ezt folyton hangsúlyozza is: nem illúzióval szembesül az olvasó, hanem azzal, amit az elbeszélő számára tálal. Kézen fogva vezeti a történetben, ám nem haragszik, ha az olvasó elengedi kezét és a maga kedve szerint kóborol a parádés nyelvi képződményben, ahol a képzelet és a valóság kettőssége a realitás színterén szervesül egybe. Abban a virtuális valóságban, amelyben egyedül az elbeszélő engedhet meg magának némi lazaságot, például imigyen: „…elégedetten dőlünk a lámpaoszlopnak, pennánkat és pergamenünket leengedjük, és gyönyörködve nézzük, milyen verést kap mindjárt kékszemű teremtményünk. Több nő is kihajol az ablakokon, de egyik sem Eszter közülük, ő bizonyára humoros filmet néz a televízióban, vagy vidáman maszturbál.”
A pikareszk hőséről kiderül, hogy voltaképpen nem Jozefát, hanem Jóska a neve, cilindere, frakkja, sétapálcája nyilvánvalóan Don Quijote vértezete és fegyverzete, elérhetetlen Dulcineája pedig a pazar tökéllyel megjelenített Léna. Tegyük hozzá, a regény több fejezete önmagában megálló textusként is olvasható, ami úgyszintén a pikareszk műfajára utal. A Jozefát-apokrif, a könyvtárlátogatást és a Fekete Ludak körében időzést leíró fejezetek a stílusbravúr remekei is egyben.
A második regény korosabb hőséről megtudjuk, hogy Jozefát Barna a neve, s ezzel a névvel csupán szánalmat és együttérzést kelthet a regényolvasóban, akinek konkrétan megfogalmazott ízlését célozta meg az elbeszélő. „Izzadásból és lihegésből, hörgésből és szenvedésből nem lesz más, csupán izzadás meg lihegés, hörgés meg szenvedés! És az ilyesmit a mai olvasók kinevetik” – mondja erre vonatkozóan a minden tekintetben jól értesült szerző.
A feszes, patikamérlegen ellenőrzött dramaturgiájú, a külső hivatkozásokat és irodalmi közhelyeket „helyzetbe hozó” regény témája maga a regény, a regényírás, a regényolvasás, a szövegértelmezés, a regényíró, az olvasó és a kritikus együtt, amit mindvégig – a szereplők szakszervezetének elégedetlen tiltakozása ellenére – bensőséges kapcsolat hat át. Viszont az mindig tudni való, hogy ki is az úr a regényben, amelyben „mindenki keresztül-kasul mászkál az életből a műalkotásba”. A köpönyegét dohányfüstből szövő szerző kegyelmi állapotot teremtett magának Jozefát úr által, olyan regényt írhatott, amilyet – többedmagunkkal együtt – olvasni szeretett volna.''


.: tartalomjegyzék