Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Augusztus
Gazda József

Az üldözött Isten (A Székelyföld történetéből)

'Az eszme? Szovjet eszme, szovjet viszonyulás Istenhez és a hithez, az emberi lélek dolgaihoz. Kidolgolója Marx és Engels, tovább-„gondolója”, megvalósítója a nagy Lenin és Sztálin. Céljuk a keresztény szellem, a keresztény kultúra szétzúzása, az Ember Arcának – Krisztus Arcának – bemocskolása, meggyalázása. Öljetek, gyilkoljatok! – tanították és gyakorolták is. „Lenin volt az, aki a vallás elleni háborút elkezdte. Az ő idejében verték szét a templomokat, és a templomajtókban lőtték le a papokat és a híveket.” – olvasom. Miért? Micsoda megátalkodott gyűlöletből? És csak gyűlöletből? Ahhoz, hogy új barbarizmusukkal uralkodni tudjanak egy népen, a népeken, ki kellett tépni ama népek lelkét, szét kellett zúzni ama népek hitét... Bár az októberi forradalom győzelme utáni legrettenetesebb éveket, leborzalmasabb évtizedeket a kárpátaljai magyarság sem mint szovjet állampolgár élte meg, szenvedte meg, de mert ők hamarabb kerültek a paradicsomba, és pottyantak a működő gépezet hatalma alá, hadd álljanak itt két „tanú” szavai.
Ateista diktatúra volt, óriási megpróbáltatásokat élt át a kárpátaljai magyarság. Papjainkat meghurcolták, egyrészét bezárták, az egyházak működését akadályozták. A negy¬venes évek második felétől, amikor a diktatúra gépezete ezen a területen is beindult, tizenkilenc református lelkészt hurcoltak el. Húsz-huszonöt évre ítélték el őket, többen közülük meghaltak, mások betegen kerültek haza. Én voltam a legfiatalabb az elhur¬coltak között. Ötvenegy és ötvenhat között négy és fél évet ültem. Égbekiáltó hazugságokkal vádoltak! Koncepciós per volt az enyém is úgy igazából. Szibériába vittek, Omszkba. A legros¬szabb a reménytelenség, a kilátástalanság volt, s az, hogy el¬szakítottak a családunktól, az otthonunktól, a gyülekezetünktől! (FuP, 8)
Lembergben hallottam harangszót, de Oroszországban nem, ott nem volt harangszó. Templomok sem voltak. Lenin azt mondta, a népnek kultúra kell, tudás, műveltség, s fel lehet számolni az egyházat. (FoJ, 5)

Hát igen. Így nézett ki a szovjet paradicsom, az ateista ország. Bezárták, majd a kolhozok raktáraivá, kultúrotthonokká, gyűléstermekké alakították a templomokat, megölték, kivégezték vagy a Gulágra hurolták a papokat és a hangadó hívő embereket. Ez volt a Nagy Példakép, melynek az útjára léptünk mi is. Ennek a céljai megvalósítása a Román Munkás Párt feladata lett.
Hát kérem szépen, ez a kommunista társadalom, a kommunista időszak. Ez volt az az idő, akkor, mert Márton Áron püspök urunk szavát idézve „egy félelmetes eszme évszázadok óta működik azon, hogy a kereszténység alappillérét szétporlassza.” Hát kérem, ez valóban így van. Ez a kommunista eszme, ez a kommunizmus... (RB, 3)
Igen. Az eszme. És annak gyakorlatba ültetése, a kommunista rendszer. A nálunk népi demokráciának elkeresztelt uralmi gépezet több mint 40 éves korszakát egy olyan kezdet vezette be, mely egyszerre nyitott tüzet a régi osztályokra, a magántulajdon minden formájára, célba vette a termőföldet, az erdőket és vizeket, az embert a maga erkölcsi normáival, hitével, lelkületével. S mint az ember legfőbb erkölcsi, lelki támaszát, az egyházat, s vele az egyház szolgáit, a papokat.
Ezt az orosz elvet folytatták. Már a fogságban láttam. Hát igen, mert Istent nem is akartak ismerni, de mikor bajba voltak, kérték a Jóistent, hogy Bozsome, Bozsome. Akkor hitték. Csak akkor. Amikor bajban voltak. (JV, 3)
Mintha mindent egy csapásra akartak volna megoldani.
Itt volt két uradalom, akkor osztották ki az egyházi földeket is. Ezen a fordulón volt vagy kétszáz hektár, az egyházé, azt mind kiosztottuk. (OrJ, 6)
Moszkvában Sztálin ekkor „alkotta meg” az osztályharc fokozódása elméletét. Mérhetetlen szenvedéseket élt át az akkori Szovjetunió és a „szocialista tábor” frissen leigázott népe. Tízmilliók szenvedtek a Gulágon, az emberélet – egy élet, száz élet, millió, tízmillió élet – annyit sem számított, mint egy légy, vagy egy porszem. Valahol a háttérben az egyik legfőbb cél: a kereszténység, a keresztény értékek szétzúzása volt. Frontális támadást indított a rendszer az egyház ellen, a lelkészek ellen, a hívő emberek ellen, a HIT ellen. Nap mint nap hurcolták el a papokat, végveszélybe akarták sodorni az egyházat. Már 1949-ben nagy „előre mutató lépésre” szánta el magát a hatalom. A legnagyobb akadályt céljaik megvalósításában a Róma irányította katolikus egyházban, s személyesen Márton Áronban látták. Márton Áronban, Erdély egyik legtisztább, legigazabb, legelvhűbb emberében, aki mindenért szót emelt, ami sérttette a humánumot, az Embert. Szót emelt a zsidók elhurcolása ellen ugyanúgy, mint a magyarság és az egyház üldözése ellen, és ellenállásra szólította fel a népet. A Népet, mely vallási különbözőség nélkül szinte szentnek érezte, tartotta már akkor, s kiállt mellette.
Márton Áron, ő is innen való, a faluból, közelről. Édesapámmal egyidős volt, 1896-ban születtek mind a ketten. A nagyobb fiamnál megvan a térkép... Püspökszentelésre Kolozsvárra mentek fel, s édesapám történetesen akkor megyegondnok volt éppen, s ajándékba a szülőfalu a szülőházat kifaragta, tehenek, kert, a gazdasági szerszámok, a szekér, mindent ábrázolt, s az egy üvegbura alatt volt. Ezt küldte a szülőfalu ajándékba. S egy delegáció ment Boga István plebános úr vezetésével. Tizenegy, tizenkét éves lehettem, a gyergyószentmiklósi zárdában másodéven voltam, és engem jelöltek ki, hogy a Gyergyószentmiklósra látogató püspök atyát a felszentelés után köszöntsem. Akkor találkoztam vele. Egy verset szavaltam el neki, énekeltünk, díszebédet tartottak, s kijött hozzánk. Mi fel voltunk sorakozva egy vagy két számmal, s az én szavalatommal, s akkor volt az első találkozásom a püspök atyával. (GAX, 1)
Somlyóra jött búcsúra fehér lóval. Tudom, Szentgyörgyön is volt, mikor hazajártam. Ott láttuk kint a templom felé menet, ment ki. A feleségemmel ott voltunk az ablakban, mert nekünk nem lehetett kimenni, ugye, szegény úgy integetett. Kedves volt. Akkor, mikor Szentgyörgyön tanítottam, akkor járta a falvakat. Volt nálunk vagy négy napig. Megőrizte az egyszerűségét. Meg, meg. Róla sok mindent lehetne elmondani. Itt, az Úz völgyében volt katona. S volt itt nem is egy, két vagy három ember is, akik alatta szolgáltak. (MM, 1)
Minden pünkösdi búcsú alkalmával mentünk a kereszttel Csíksomlyóra, és ott voltam a búcsún is, amikor a csángók közül elvitték. Vártuk érkezzék a csángók keresztalja, a püspökatyát kísérték, mi ott voltunk a Kissomlyó hegy oldalában, az embernek a lelkében benne van, de ugyanakkor huszonévesen a férjem Oroszországban volt, s úgy tudtam imádkozni érte is. És akkor ott, a lelkekben próbálta a népünket vigasztalni, hogy azokat az éveket valahogy átvészeljük. Sajnos jöttek utána a kálváriának a többi állomásai. (GAX, 1)
Az utolsó somlyói búcsúra jött negyvenhétben Márton Áron, ekkor volt az utolsó somlyói búcsú. Fehér lovon jött Gyimesből, a gyimesi csángók kísérték. Tudták akkor, s a püspök úr is tudta, hogy baj van, s akkor mondta azt az emlékezetes búcsús beszédét. (DÁ, 5)
Lóra ültették Csíkdánfalván, és úgy jött a Gyímesekbe. A Gyímesekből mikor jött lefele, és Csíkdánfalváról lovagolva jött át, s a csángók kísérték. Mint gyermek ott a házunk előtt mentem el, hogy úgy mondjam, a pálfalvi út Somlyóba pont ott torkollik, ahol a szülőházam van. És mint kicsi gyermekek ott láttuk, hogy hogy kísérik a csángók a püspökünket, s ott bizony fegyvert is láttam egy csángónál. Kísérték, nagyon vigyáztak rá. Még a lóra is emlékszem. Fehér ló volt, de már idősebb, s attól olyan szürkének látszott. Nagyon nagyon durván támadták őt is és az egyházat is. Somlyón mindenféle rendezvény volt a búcsú után, s akkor ordítva szidták, mint a Vatikán lakáját. (FI, 1)
Akkor töltött egy éjszakát, az utolsót, ott a zárdában, a somlyói kolostorban. Másnap mikor ment, letartóztatták. De azt a kolostort egész éjjel védték a csizmás székelyek és a csángók. Körülvették, oda nem férhetett senki. Már onnan el akarták vinni, de ott akkor zendülés lett volna. (DÁ, 5)
Ahogy megszűnt a közvetlen „védelem”, az, hogy az emberek a szó szoros értelmében a testükkel védték, rá is csapott a hatalom.
Hazafelé menet fogták el. (DÁ, 5)

És elindult ezzel a frontális támadás az egyház ellen. Gyulafehérvárra új urakat helyezett a rendszer, megkísérelvén saját hatalma alá vonni az egyházat. Kivonni a papságot – békepapoknak nevezték azokat, akik legtöbbször meggyőződés nélkül, valamiféle gyengeségből – beadták a derekukat.
Gyulafehérváron miután letartoztatták Márton Áront, berendeztek egy hivatalt a püspökség helyett. S akik csatlakoztak, azokat mondták békepapoknak. (FI, 1)
Ez az egész mozgalom Marosvásárhelyen indult el egy bizonyos Ágota nevezetű papnak a felhasználásával, de ott nem volt csak öreg, s akkor engem szerettek volna, legyen egy fiatal pap is, s nekik nagyon jól jött volna, hogy éppen egy szerzetesrendű papjuk legyen, s engem egy fél esztendeig hívogattak hetente, hogy valahogy meggyőzzenek arról, hogy én tulajdonképpen elárultam az osztályomat. Mert ha én proli származású vagyok, mit keresek a népbutítók és a kizsákmányolók körében. Na dehát végül is nem sikerült. Június hatodikán egyszer felhívtak ott Vásárhelyt a szekuritátéra, s akkor ott is tartottak. Bekasztliztak a pincébe, s ott voltam június, július, augusztus, szeptember. Szeptember huszonkilen¬cedikéig tartottak ott. Hálistennek engem meg nem vertek, így testi bántalmazásom nem történt. Éppen csak betettek a pincébe, öt hétig ott voltam teljes sötétségben, egy külön cellában, ahol egy mezőségi öreg román bácsi is volt szegény, ketten voltunk, utána kihoztak. Amikor már látták, hogy nem érnek semmi célt velem, akkor érdekes volt, me hát ott bent azért én imádkozgattam rendszeresen, sőt, jött szeptember vége, s szeptember huszonki¬lencedikén van Szent Mihály arkangyalnak a napja, s akkor egy kilencedet végeztem Szent Mihály arkangyal tiszteletére, hogy egyszer már törje össze ezt a sátáni hatalmat. S engem engedjenek innen ki. S milyen csodálatos dolog, hogy pontosan szent Mihály napjának az estéjén megint felhívnak, se nem gúnyosan, se nem fenyegetően, egyszer csak azt mondták, úgy látszik, magának nem jön meg az esze, ezért elhatároztuk, hogy mehet haza. Na és akkor így hazaengedtek. Valószínű akkorra már ők tudták azt, hogy úgyis rövidesen a szerzeteseket összeszedik, internálni fogják. Így kerültem haza ötven szeptemberében. (DÁ, 5)
Ám az történt, hogy Márton Áron élve egy régi keresztény szokásjoggal, kinevezte a titkos ordináriusokat. És csodálkoztak, hogy hogy lehet, hogy a papságnak a nagyrésze nem hódolt be. Egyik oldalon volt az állam által pártfogolt, s mondhatnók azt is, hogy kinevezett iroda Gyulafehérvárott, s másik oldalon ezek az ordináriusok, akik vezették, voltak vagy ötön vagy haton, akik vezették az egyházat, ezek különböző plébánosok voltak, s az ő utasításaikat hajtották végre a papok, s nem a gyulafehérvári irodáét. Gyakorlatilag az állam nem tudta kézbevenni a püspökség irányítását. Ahogy megtudták, hogy ki a titkos ordinárius, azokat is letartóztatták sorban. De a veszélyben levő mindig a letartóztatás előtt megnevezte a következőt is. Így Márton Áron még arról is gondoskodott, hogy mialatt a börtönben volt, az egyházat olyanok vezessék, akik elkötelezett emberek voltak. Ezzel én úgy gondolom, hogy Áron püspök az egész katolikus egyháznak nagy szolgálatot tett, mert bebizonyította, hogy a legnehezebb időkben is kézben lehet tartani az egyház vezetését. (FI, 1)
Itt nálunk a bará¬tokra különösképpen is nagyon haragudtak, mert akkor, amikor ők megpróbálták megcsinálni ezt az úgynevezett állami katolikus egyházat, kaptak katolikus papokat, de csak idősebbeket, és csak egynéhányat. A szerzetesek közül, legalábbis közülünk, a feren¬ces szerzetes barátok közül senkit sem kaptak, aki az ő akara¬tuk szerint a munkába beállott volna. (DÁ, 5)

Akadályozták, próbálták meggátolni Csíksomlyó szellemének továbbélését, a pünkösdi hitzarándoklatokat.
Voltak olyan esztendők, hogy teljesen körülzárták Somlyót, senki tényleg nem tudott Somlyóra bejönni. Az összes utakat lezárták. Arra határozottan emlékszem, volt olyan pünkösd, hogy csak a helybéliek tudtak résztvenni a misén. S akkor évekig szokás volt, hogy pünkösd szombatján Zsögödfürdőn, Madéfalván mindenféle kulturális rendezvénnyel helyettesítették – hogy így mondjam – a somlyói búcsút. Mindent kitaláltak. Úgy emlékszem motorkerékpár verseny is volt ezen a napon. (FI, 1)
Igen, egy időben, amikor nekifogtak az egész rabtársadalom átneveléséhez, akkor annak mi akadályát jelentettük volna. Azt hiszem, hogy ugyanígy elkülönítették a különféle kisegyházakhoz vagy protestáns felekezetekhez tartozókat is – voltak adventisták, pünkösdisták, jehova tanúi – hogy ők se befolyásolják vallási szempontból a többséget, a papok meg különösen ne. Mi pedig már úgyis pokolra voltunk ítélve. (PM, 3)

Feloszlatták a szerzetesrendeket, kényszerlakhelyre száműzték a szerzeteseket.
Amikor felszámolták a szerzetesrendeket, akkor ők ki akarták emelni a társadalomból azokat az embereket, akik teljes lélekkel hivatásszerűen és minden földi, anyagi érdek nélkül egyenesen Isten dicsőségére s a lelkek üdvére szentelték az életüket. Hát ugye, ez a szerzetesi életmód. Erre nem volt nekik szükségük, s minden kommunista államban ezt megcsinálták, s ennek az ateisztikus kommunizmusnak ez volt a célja. Én akkor egészen fiatal páter voltam, s meg akartak törni, hogy legyek beépített emberük. Időközben fel-felvittek, s gúnyosan mondták, „Nahát, Daczó úr, még mindig nem gondolkozik? Még mindig olyan csökönyös?” Mondom: „Én ilyen is leszek!” „Na, akkor tessék visszamenni tovább is. Nyaralhat!” Azt akarták, hogy én legyek az ő besúgójuk a papság között, és esetleg ennek az állami katolikus egyháznak az egyik promotora, vezetője, mint fiatal pap. (DÁ, 5)
A „műveletet” lépésről lépésre hajtották végre.
Mind nehezebb és nehezebb lett az életünk, összeszorítot¬tak, lefoglalták a zárdát, oda valami iskolát, bentlakást csináltak, nekünk csak vagy három szobát adtak, s ott kellett tengődjünk-lengődjünk, egészen ötvenegy augusztus huszadikáig. Érdekes, éppen Szent István napján volt, amikor este fél tizenegy órakor rettentesen csengetni kezdtek a portánál, de csak a kóruson keresztül lehetett bejárni abba a kicsi részbe, amennyit nekünk hagytak. Nézek ki az ablakon, hát az egész udvar tele van katonákkal, a szekuritáté emberével. Beengedtem őket, s aztán nyomultak úgy be, minden szobába ketten-hárman, minden ajtónál megálltak, akkor jön az a tiszt, aki már ismert engem, és ott behív oda a szobába, ahol laktam én is még másokkal, mert akkor összesen vagy ötön voltunk barátok ott Vásárhelyt. S akkor szépen megmondotta, de olyan csendes és magyarázó hangon az illető tiszt, hogy az állam úgy határozott, hogy mivel ránk a társadalomban már nincsen szükség, éppen azért összegyűjtenek bennünket egy helyre, és ott aztán majd élhetjük valóban közösen a mi szerzetesi életünket. De már ezt gúnyosan mondotta. S most ők azért jöttek, hogy amit tudunk, amit gondoltunk, felcsomagolhatunk hajnali három óráig. Az autó vár minket, felraknak és elvisznek Esztelnekre. Oda gyűjtik össze a barátokat, és ott majd éldegélhetünk. Nekük akkor az volt a távolabbi elhatározásuk, hogy bennünket így összegyűjtve nagy csoportba, összegyűjtve és megfosztva az anyagi lehetőségektől, s megunva ezt az életet, mi magunk fogunk szépen eltávozni. Mi magunk fogjuk feloszlatni a rendet, s mindenki megy a maga megélhetése szerint, munkát vállal, mert ott úgysem fogunk sokáig élni abból a kicsi anyagi alapból, amit magunkkal fogunk vinni. Ott azért is nehéz volt, különösen nekem személyesen, mert a házfőnök nem volt otthon, s ott volt éppen egy másik kolostorból egy öreg páter, aki azelőtt három nappal jött haza a klinikáról. Operálták. Akkor egy öreg szerzetes testvér is ott volt, s ezekről mind gondoskodni kellett. Na tehát ahogy tudtuk, összeszedegettük a dolgainkat, ládába raktuk, s ami csak felfért az autóra, azt szépen oda felraktuk és felhordtuk a ládába. Hát természetesen amit vihettünk. A személyes dolgainkat elsősorban. Én magam azért örvendtem, mert láttam, hogy nem néznek semmit, me nagyon féltettem a jegyzetei¬met, az írásaimat, mert úgy csendesen írogattam akkor is, ha egyebet nem, naplót, vagy elolvasott könyveknek a jegyzékét. Akkor a prédikációim, bizonyos tanításaim, mert ott harmadik rendet vezettem, akkor ott volt a ferences ifjúsági rend, a gyermekeknek a csapata, a Szentkereszt Szövetségének is a vezetője voltam, tehát ilyen dolgokat, azokat is összecsomagoltam, a legszükségesebb kézikönyveimet, és ami élelem volt a kamrában, azt is összecsomagoltuk, úgyhogy reggel három órára, amit csak lehetett, felraktunk az autóra, mert akkor aztán véglegesen többé nem mehettünk vissza a kolostorba. Akkorra már a plébániáról áthoztak egy papot, s annak adták át aztán a templom kulcsát, annak adtam át az egyházi felszerelésekről egy ilyen kis leltárfélét. Semmihez sem nyúltak ők, nem vettek el semmit, nem vittek el semmit, hanem a kolostorunk egyházi dolgainak, s a templom felszerelésének a további felelős őrzését a plébániáról áthozott papnak adtam át, az át is vette, tehát a gondozása a templomnak a plébániára hárult át. Felültünk az autóra, s tényleg aztán úgy négy óra körül már kezdett pitymallani, amikor ki is gurultunk az udvarról, s mindezt olyan ügyesen csinálták, ahogy később hallottuk, hogy reggel ahogy jöttek a hívek a templomba, s meg voltak szokva, hogy mi korán nyitottuk a templomot, s már reggel hatkor jöttek-mentek ott, szentséget látogattak, imádkoztak, hát be van zárva. Mi van. Jön a szentmise ideje hétkor, hát a templom zárva. S akkor mennek át a plébániára, hogy mi van, és akkor tudta meg a nép is, hogy olyan ügyesen kiemeltek minket, barátokat, hogy senki sem tudott rólunk, csak a plébánián Bartos Béla apát úr, s az a bizonyos pap, akinek a gondjaira bíztuk a barátok templomát. Hát természetesen ez nagy lelki stresszel járt, hogy elmenni a bizonytalanba. Egy kóberes teherautóba raktak bennünket, és ott a nyíláson ki-kileskelődtem, mert ott volt egy őr is velünk, s nem szabadott mutatkoznunk. Volt egy fiatalabb páter mint én, szegény az nem bírta az autót, s hányingere jött, annak ki kellett hajolnia, akkor kinéztem, s láttam, hogy a Maros völgyén visznek felfelé, tehát Maroshévíz felé. Osztán ott megint lezárultunk, és mentünk, és aztán délfelé közben vagy három helyt megálltunk, hogy az ember a szükségét végezze. Én annyira stressz állapotban voltam, hogy csak délben tudtam valamennyi vizeletet üríteni. Útközben vagy három alkalommal olyan helyt voltunk, nem ismertem egyáltalán. A határokban álltunk meg, távolban faluk, nem tudtam, hol vagyunk. Az utolsó megállásunkkor egy hegyoldalban láttam egy templomromot. Később tudtam meg, hogy ez a – akkor már Háromszéken voltunk, Esztelnektől nem messze – lemhényi öreg régi templom volt. Na, onnan már nemsokára elérkeztünk Esztelnekre. Én azelőtt sem jártam soha ott, nem ismertem. Akkor láttam, hogy ott a minorita atyák vannak. S akkor döbbent rá a tiszt is, aki minket vitt, hogy a vásárhelyi szekuritáté eltévesztette a dolgot, mert Esztelnekre a Minorita rend papjait akarták összegyűjteni, és oda is gyűjtötték, akkor már érkeztek ők is. Így történt, oda vittek minket, az autóról le kellett rakodnunk, s ott voltunk három napig. (DÁ, 5)
Láttuk, egy éjszaka összeszedték, s elvitték az esztelneki barátokat. (GyT, 3)
S három nap múlva megint jött egy másik autó, arra megint fel kellett rakodni, s onnan egy éjszaka elindultunk Máriaradnára. Még az volt a nagy tiszta isteni szerencse, hogy ez már nem kóberes autó volt, hanem ez egy nyílt teherkocsi volt. A ládák közé mi is beszorítottuk magunkat, nappal a napnak, éjszaka a csillagvilágnak fényénél ott bóbiskoltunk, mert aludni sem lehetett, és úgy aztán szépen ezen a vonalon jöttünk, tehát Esztelnektől Brassó, akkor Fogaras, Szeben, le Szászsebes, Déva, végig a Maros völgyén, aztán másnap délután megérkeztünk Máriaradnára, ahol már ott találtuk az összes barátokat. Mi voltunk az utolsók, mert ugye, tévesen Esztelnekre vittek. Itt útközben – ezt nem felejtem el – történt valami velünk. Mert ugye, éjszaka indultunk el, egész nap mentünk, közben megállított a sofőr, behajtottak itt-ott a milíciára, egyik másik helyt huzamosabb ideig is álltunk, hogy lehetőleg éjszaka utaztassanak. Éjszaka utaztunk át Piskin. Hát természetesen, hogy ottan az autó tetején bóbiskoltam, s egyszer csak arra ébredek, hogy lötty, surlódás, nagy hirtelen fékezése az autónak, nagy zaj, recsegés, ropogás. Istenem, mi van? Azóta már Piskin, az országút részére készítettek magos járót, hát ugye sokféle vágány van, mikor a Piski hidat elhagyjuk. Akkor még nem volt meg a magosjárat, és meg kellett volna állni, úgy látszik a sofőr nem vette észre, hogy ott le van zárva a sorompó, és szegény nekiment a sorompónak, s ott akkor robogott át teljes gőzzel egy mozdony. Hogy a sorompót letörte, ahogy néztem, a mozdonytól alig egy méterre állott meg a kocsi. Tiszta isteni szerencse, hogyha ezt nem tudja szegény sofőr megcsinálni, minket úgy elsöpör a gyorsan pöfögő, robogó gőzgép, hogy semmivé váltunk volna. Dehát úgy látszik a Jóistennek még szándéka és terve volt velünk, hát megőrizett. Aztán megérkeztünk Radnára. Ott hatalmas nagy kolostorunk van, három emeletes, s akkor oda összegyűjtöttek minket, de a női szerzeteseket is mind oda gyűjtötték. Ott voltunk valami háromszázötvenen. Egyik szárnyát a nővéreknek adták, a többi részét elfoglaltuk mi, a barátok. Ott azonnal megszerveztük a magunk vezetőségét, s megkezdődött az ottani életünk. Hát valóban ez volt az ő szándékuk, hogy minket összegyűjtenek, ott kiéheztetnek, és mivel hát a közösségben tovább lehetetlen lesz az életünk, azért mi önként feloszlatjuk önmagunkat, ki hova tud, majd hazamegy, munkát vállal, hogy helyezkedjék el valahogy, csak éppen szerzetesként ne működjék. Mi azonban ott a saját vezetőségünk nagyon okos magatartása és rendelkezései szerint hűségesen mindgyikünk ottmaradt, és megtörtént a nagy csoda. De ez valóban az emberszeretetnek s az istenszeretetnek a nagy csodája. Soha az asztalunk kenyér nélkül nem volt. Mert mikor megtudták a mi jó híveink, hogy mi lett velünk, és hogy hol vagyunk, fent Szatmártól és Kaplonytól le Brassóig, akkor Kolozsvártól mit mondjak, Szeben, Fogaras, Csík, megindult a jónép, és állandóan szinte ömlött a mindennapi kenyérnek való. De mindent hoztak. Cukrot, olajat, lisztet, zöldséget, pityókát, az ég világán, és azon kívül pedig pénzt. Úgy hogy amit nem hoztak, amire különösképpen szükség volt, arra is volt osztán pénzünk. És természetesen hatalmas nagy konyhát kellett ott berendezni, hiszen voltak szerzetes dolgozó testvéreink, akik a szakácsmesterségnek egyenesen művészei voltak, hiszen gyermekkoruktól egyebet sem csináltak, csak a kolostor belső életét rendezték, főzés, takarítás, műszaki gondoskodás, kertészet, disznók, majorságnak a gondozásáig mindenhez értettek, tehát nem sikerült ez a szándékuk. Mikor ezt látták, kezdték figyelni a vonatot, s kezdték igazolni az illetőket, hogy miért, s hogy. Volt eset, hallottam arról, hogy útközben leszállították őket, menjenek haza, de ők felültek a következő vonatra, s azzal jöttek. És így történt, hogy mi bizony nem oszlottunk. Egyetlen egy sem ment közülünk haza. A kezdeti félelmek, stresszállapotok szépen feloldódtak, megnyugodtunk, ez a mi sorsunk, az Úristen gondot visel reánk, akkor mikor a gondviselő jósága másként rendezi, azt is elfogadjuk, de egyelőre ott maradunk. Na, ott is voltunk Máriaradnán egyelőre kilenc hónapig. És kilenc hónap után, amikor már igen-igen feltűnő volt, mert erre felfigyelt az egész ország katolikus népe, hogy ott a nővérek, s ott a barátok, milyen összezsúfoltságban, már nem tűrhették valószínűleg, ezt csak gondolom, erre mindig vigyáztak, hogy nemzetközileg árnyképek ne essenek a dicsőséges kommunizmusra, valószínűleg ez végül is arra a határozatra hozta őket, úgy intézkedtek, hogy mivel ott igen sokan vagyunk, s nagyon kényelmetlen, a toronyszobában, a folyosókon is egy-egy ágy, matrác, ott aludtunk egymás hegyén-hátán, mintha árvizből menekültünk volna, de éltünk. S ezzel a szép beállítással, hogy mégiscsak emberibb körülmények közé kerüljünk, akkor ötvenkettő nyarán szépen a baráttársadalmat három részre osztották. Megmondották nálunk az előljáróknak, hogy a hatóság úgy rendelkezett, hogy három csoportban három helyre kell mennünk. Egy részünk megy Kőrösbányára, a másik része Désre, és a harmadik része Esztelnekre. Hogy ki hova menjen, azt mindenki maga döntse el, csak úgy rendezzük, hogy arányosan oszoljunk meg. Természetesen nálunk mindezt az elöljárók megcsinálták nagyon ügyesen, azzal a meggondolással, hogy mindenki arra a helyre kerüljön, ahol inkább vannak közeli rokonai, ismerősei, hogy tudjanak továbbra is a jólelkek gondoskodni rólunk. A székelyföldiek Esztelnekre kerüljenek, és így jutottam például én magam is az esztelneki csoportba. És ötvenkettőnek a pünkösdjét például a brassói és a sepsiszentgyörgyi rendezőpályaudvaron töltöttük, mert akkor már nem autóval szállítottak minket, hanem személyi vagonba raktak, és azt tehervonathoz csatolva vittek bennünket, úgy hogy Radnáról mi majdnem egy hétig utaztunk Esztelnekre. (DÁ, 5)
Oda vótak egy pár hónapig, s akkor utána egy szép napon vagonnal megérkeztek a barátok. Vagonba rakták őket, s szépen visszahozták. Hetvenkét miséző barát vót. Így felszaporodtak. Essze vótak gyűttve. Szóval őket lágerozták, azt hiszem, Szilágysomlyón, s valahogy az akkori hatóság úgy látta, hogy valahogy ez itt Esztelneken félrébb való hely, s ide áttelepítették őket. Ez nem volt láger, de lágerszerűen tartották őket, hogy a falut nem volt szabad elhagyniuk, s itt voltak. Oda lerakták őket, éljetek meg, ahogy tudtok. (GyT, 3)
Voltak ezek a kispapok, akik a teológiát végezték, őket nem hozták el a barátokkal együtt, hanem hazakergették, szó szerint, s behívták őket munkaszolgálatra. Így történhetett meg, hogy az a nagy híres Bartók Albert atya, most még egy szobrocskát is emeltek neki Vécskén, ez egy nagyon ügyes ember volt, és ugye, elvitték őket munkaszolgálatra, volt olyan is, aki Vajdahunyadra mint munkaszolgálatos katona került vissza. Ott ahol azelőtt a teológiát járta. És miután a munkaszolgálat elég nehéz, hosszú időszak volt, mert olyanok is voltak, akik három évet voltak ott, letöltötték, akkor jelentkeztek Désen Décsi János főatyánál. És megkérdezte őket, hogy tényleg jól átgondoltátok? Azt mondták, hogy ők oda szeretnének menni Désre, s hát ugye, a barátokkal megint együtt lenni, s hogy tanuljanak tovább. És aztán így sikerült, hogy a legnehezebb időkben felszentelt öt vagy hat ferencrendi papot Márton Áron. Munkaruhában mentek Gyulafehérvárra, s szerre mentek, hogy felszentelje. Nagyon -nagyon ügyes papok voltak ezek. Ezek a kapcsolatot jelentették a régiek és az újak között. Ezért van az, hogy még mindig vannak aránylag nem olyan öreg ferencrendiek. Egyik József atya, aki Somlyón van, másik pedig aki Esztelneken van, azt mondta, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy mit jelentett nekik akkor, hogy Márton Áron felszentelte őket pappá. Azt mondja: annyira erős volt bennük ez az óhaj, hogy pappá szenteljék, mert hogy ők annyira mélyen és keményen nemcsak hogy hittek, hanem a papi hivatásnak a nagyságát is felmérték. Házfőnök volt, utána Somlyón volt, nagyon-nagyon ügyes beszédet tartott ez a Bartók Albert… (FI, 1)
A rendünknek a vitalitását, életrevalóságát mutatja, hogy a teológiai tanári karunk, mert az is volt nekünk, teljes felszerelésünk, és a fiatal jelöltek, akik már azelőtt jelentkeztek a rendbe, azok Désre jelentkeztek, Désre mentek, s Désen megnyílt a barátoknak egy klandesztin teológiája, ahol a jelentkezőinket, jelöltjeinket rendes teológiai kurzust tartva képezték ki. Ez a periódus öt évig tarott. És ezalatt hét vagy nyolc teljesen fiatal teológust kiképeztek, és hála Márton Áron püspök úrnak a kitartása és bátorsága mellett, amikor készen voltak, s a rend felajánlotta őket a püspöknek, ő szépen fel is szentelte őket papokká. S akkor kénytelen volt az állam elismerni, hogy ezek is papok, s mint olyant tartották őket nyilván. Viszont az volt a szép, s itt látszik, hogy milyen csodálatos ez a hivatás, ezek a fiatalok ott voltak, vállalva azt a sanyarú életet. Mert végeredményben, különösen Désen, hogy milyen sanyarú volt az életük, az külön kálvária, s külön fejezete az erdélyi barátok történetének, amit valamelyik közülük kell megírjon, mert rendszeresen zavarta, s lelkileg kínozta őket a kolozsvári szekuritáté. (DÁ, 5)

Nemcsak „szemmel tartották” őket, korlátozták emberi jogaikat is.
Itt Esztelneken elvették kezdetben a személyazonossági igazolásunkat, és az volt a kikötés, hogy emberek közé nem mehetünk, a falut el nem hagyhatjuk. Ha valaki megbetegedett, s orvosra volt szüksége, hogy Kézdivásárhelyre bemenjen, csakis a helyi milícia engedélyével tehette meg. Hát persze mi osztán mentünk anélkül is. Egyszer egyik társunk engedély nélkül hazalátogatott Nyárádmentére, letartóztatták, s őrsről őrsre vezetve, gyalog kellett visszajönnie. Osztán hogy az emberek közé nem mehettünk, ott ki a Nemeréig s a Nagy Sándorig az erdőket jártuk. Úgy történt, hogy két páter közülünk, jó idő volt, s egy nagy kirándulást rendeztek, elmentek Nagy Sándorra, s a Nagy Sándoron keresztül beereszkedtek Slănicra, Szaláncfürdőre. És onnan autón jöttek visszafele, s hát az autón egy milicista felismerte őket. S akkor szépen bekísérte őket Kézdivásárhelyre. De osztán szépen hazaengedték. Mi barátok voltunk negyvenötön, de a minoriták is ott voltak, ők is voltak vagy harminc-harmincötön. Sokan voltunk. Kezdetben, amíg ott fenn egy nagy szobát el nem készítettek, addig a színalján aludtunk. Ott volt mivel foglalkozzunk, mert különösen a brassói harmadik rend az nagyon gondoskodott rólunk, amit a faluban nem kaphattunk, ők hordták rendesen. (DÁ, 5)
Az esztelneki nép szeretettel fogadta őket, s tiltás ide, tiltás oda, segítették is őket.
Nálunk a nép erős vallásos, s mindenki kezdte segíteni őköt. Hogy étlen ne haljanak meg. Hát annyi ember összekerült! Az se vót, amit egyenek, az se vót, ahol háljanak. Istállóban, szénában. Akkor kezdtek ezek a barátok járni kalákába kaszálni, s na, ha valaki ki akarta fizetni, nem fogadták el. De ők jártak jobban, hogy nem fogadták el, mert az illető akkor élelemmel próbálta s többérőt adott, mintha azt a napszámot kifizették volna. (GyT, 3)
És jöttek máshonnan is a segítő karavánok.
Meglátogattuk őket, kerékpárral mentünk, tehát az internált barátokhoz mentünk kerékpárral Esztelnekre. Még arra is emlékszem, hogy a szülők, nemcsak a mieink, hanem mindenki, küldtek, amit csak tudtak. Esztelneken is látogattuk őket, s Désen is. Vittünk élelmet, s amit tudtunk. (FI, 1)
A zárdának volt fogata, két-három tehenünk, disznóhizlalda, azt a hatalmas területet, ami a kolostor birtoka, nem vették el, mi azt műveltük, rendesen földművesek voltunk, szántottunk, vetettünk, arattunk, kaszáltunk, s így valóban meg tudtunk élni, s aztán levelezéssel érintkeztünk az otthoniakkal, látogatók állandóan jöhettek, és ez öt évig tartott. (DÁ, 5)

S nemcsak munkával, a tudásukkal is a nép mellé álltak.
Én annak idején komolyan foglalkoztam orvostudománnyal, már a teológián a háború alatt én voltam a szanitéc, hát Hunyadon volt a teológiánk, el voltunk készülve, hogy Hunyadot bombázzák a vasgyár miatt, építettünk oda a kertünkbe egy nagy bunkert, és nálam volt az orvosi szer. Időközben megtanultam injekciózni, az első segélynyújtásra az ég világán mindennel fel voltam készülve, szerekkel is. Így én voltam a barátoknak az egészségügyi gondozója. Ezt megtudta a falu, viszont orvos nem volt, csak Kézdivásárhelyt, s akkor a falu elindult hozzám, s én ott négy esztendeig Esztelneken, Kurtapatakon, sokszor Csomortánra, Almásra is áthívtak, gyógyítgattam az embereket. Sok apát, anyát megmentettem, sok embernek a szenvedésit sikerült enyhítenem, ezt most is Esztelneken az idősebbek jól tudják. Hasznosítottam magamat így is. (DÁ, 5)
A rendszer célja: a lelkek megtörése, a Hit kiirtása az emberekből. Ha másképp nem megy, a legdurvább erőszakkal is. Megkezdődtek hát a tömeges letartóztatások, melyek a tetőpontjukat majd 1957-ben érik el, amikor a hatalom bosszút áll az egész magyarságon, s akit tud, így tesz el láb alól. A bűnök egyik legsúlyosbika a Hit és a nemzetszeretet volt – az, hogy teszel valamit a népedért. Megteltek hát a börtönök a magyarság színe-javával, lelkészekkel, hívő emberekkel, akik a keresztény erkölcs tanításai szerint próbáltak élni, cselekedni.
Olyan kirakatperek is voltak, ahol megvádolták a papokat. Egyiket azzal, hogy nem szolgáltatta be a gabonát. Volt egy per, melyben a papot azzal vádolták, hogy úgymond megrontott fiatalokat, azt hiszem, Sántának hívták a papot, s nagyon durván támadták az újságban. Aztán évekkel később találkoztam vele, akkor ő nagyernyei plébános volt, utána átkerült Kőhalomra, nagyon ügyes, markáns pap volt, akit így távolítottak el, így zártak el. Mindent kitaláltak, hogy törjék le azokat, akik következetesek voltak. (FI, 1)
Ugyanaz a Budhi Sándor, aki személyzeti osztályvezetője volt a nagyváradi püspökségnek a letartóztatásomkor, és közre is játszott a letartóztatásom körülményeinek a megszervezésében, mint két légy egy csapásra, úgy időzítette az én Vajdába való kinevezésemet, hogy onnan vihessenek el. Szabadulásomkor már püspök volt, ő fogadott minket a sorstársaimmal. Megígérte – augusztus elején volt –, hogy október elsejétől engem onnan elhelyez. Érdeklődött, hogy mire volna szükségünk, ha esetleg fekete öltönyünk, palástunk vagy egyéb hiányzik a szolgálathoz, abban is segítségünkre lenne. Bizonyos pénzösszeggel is támogatott az egyházkerület addig, amíg sor kerül a kinevezésünkre. És aztán tényleg mindenkit, aki igényt tartott szolgálatra ott, elhelyezett. Egyikünk kérezkedett át az erdélyi kerületre. A továbbiakban aztán mindig éreztették velem, hogy nem olyan vagyok, mint a többi, börtönt viselt emberrel én mihez kezdjek. Megkérdezte az egyik esperes, hogy úgye, hogy nyolc esztendőt csak lehúztam ott. Aztán sikerült a későbbi püspököt, Papp Lászlót annyira magamra haragítanom, hogy végül a sokadik kérésemre átalengedett az erdélyi kerületbe. Pusztakamarásra meg Bethlenbe. Életemben egyszer találkoztam Sütő Andrással, 1972 karácsony estéjén, egy utcában kántáltunk végig, s azalatt beszélgettünk. A szüleivel olyan jó barátságban voltunk, amíg ott voltam nem látogatott többet haza, hogy összefuthassunk. Családokat látogattuk meg, távoli tanyákra mentünk együtt, ezekre emlékszik a mai napig, sárosan érkeztünk haza. (PM, 3)
Varga Lászlót az erdélyi... perben ítélték el velünk, ez volt a fő bűncselekménye, de volt még vagy kettő. Az egyik egy vallásos szervezkedés volt. A tordai egyházmegye papsága szervezkedett, és hát az egyház megújulásáért küzdve, egy körleve¬let bocsátottak ki papsághoz, s ezt Vásárhelyi János és a Szekuritáté zokon vette, s intézkedtek. Gudor aranyosgerendi lelkész fogalmazta és szerkesztette, és kézrekerültek. Varga László is benne volt, mint fiatal pap működött, ő is tudott dolgokat, de a szálak Varga Lászlóhoz vezették a szekuritátét, s ő egy az egyben vállalta az egész bűncselekményt, s Gudor Lászlóék megúszták. Varga László ezt sohasem mondta, a védőügyvédje, Tunyogi Csapó Gyula sem mondta soha senkinek. Gudor Lajos az egészet tudta, s családostól engem is meglátogattak, s köszönték az egészet, tudniillik én gépeltem, én sokszorosítottam azt a kiadványt, de a lényeg az, hogy egy ember, aki másnak a cselekedetéért vállalta a felelősségrevonást. (DI, 6)
Az unitárius egyház teológiai tanárai lelkészei és teológusai közül többet bebörtönöztek, elvittek, jogerős katonai ítéletet mondottak ki rájuk. Itt a templomnál levő emlékművet id. Barta János készítette, és ott van, szerepel az elítéltek neve, s az ítélet évei. A többségük természetesen meghalt már, Kelemen Csongor, például, aki az édesapjával, Kelemen Imre unitárius lelkésszel együtt volt fogoly, vagy Balázs Sándor, aki 25 évet kapott, és most Székelyudvarhelyen él. Tizenhét személy volt, akiket bebörtönöztek... Mind 56 után. Nyitrai Csongor, ő Magyarországon unitárius lekész, s Léta Áron bácsi, aki nyugalmazott unitárius lelkész, és Havadtőn él, ő bölöni származású, és Balázs Sándor világi pályán volt... (FL, 1)
Kovásznán Ráduly Istvánt hurcolták meg, a plébánost. Valami leveleket kaptak, s nem mutatták be nekik, s eltüntették, s akkor rögtön elvitték őket. De mán, ugye, mind a kettő meghalt. Hát tíz évet mondott Ráduly István, amikor idehelyezték, a börtön után helyezték ide. Brassóba nem tették vissza. Kovács Bélát, a mi plébánosunkot vitték Brassóba, s Ráduly Istvánt tették Kovásznára. (Ogy, 3)
Sok papot elvittek. Tőlünk es el volt víve a katolikus pap, Ferencz Ottó. Hazajött, s rá vagy három évre meg es halt. (DS, 3)
Voltam papokkal is ottan, katolikus papokkal. Kosza Jóska csíkjenőfalvi születésű, s volt egy másik, Kovács Béla, az Márton Áronnak titkára volt. (SzZ, 1)
Vót nálunk egy Gáll Jenő nevű tanár. Párttag vót, s akkor bezáratott három papot. Egyiket úgy hívták, Sánta, azt hazugságval záratta be, a másik Madarász Ferenc, azt es hazugságval, akkor Veress Ernő. Ezt a harmadikot bézáratta, hogy ilyen s ilyen. Nem tőtt belé két esztendő, s kiimádkozták. Meghótt a nagy, derék, erős ember. Mint egy medve, olyan vót. Idevaló születésű vót az apja. Kiimádkozták a nagy derék embert, me nem jogoson csinálta, azét, hogy azok a papok nem tettek semmit. (TöI, 1)
Más papokat zaklattak, s próbálták őket gátolni abban, hogy hivatásuknak éljenek.
Itt Puskás tiszteletes úr volt. Vitték el, hozták. Vitték fekete motorral el Szentgyörgyre. Hazaengedték. A szekuritáté kínozta. Neki es vót kommunista kolléga, aki közbe tudott lépni. Hanem ő ott pusztult volna. (BS, 3)
Az elődömet Puskás Bajkó Istvánt hurcolták. Akkor itt egy vérmes kommunista vezetés volt, az mindjárt a fordulat után. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, akkor tényleg meghurcolták. És oda jutott, hogy annyira megalázták, pl. a gyülekezetben a fizetését is alig tudta felvenni. Oda jutott, hogy egy kovácsműhelyben dolgozott, a kollektívben, hogy fenn tudja tartani a családját. (DCs, 3)
A börtönökben is próbáltak hivatásuknak élni a papok.
Márton Áront még a pribékek is, a börtönőrök is mint egy szent embert emlegették. És az egyik őr, egy idős őr mondta el nekem, hogy mindenkit aki Márton Áront bántalmazta később az Isten keze utolérte. (BF, 4)
Voltak, akik titokban feladták az utolsó kenetet, vigasztalták a nehéz helyzetben levőket.
Édesapám börtöntársai között volt Odorik atya. Szentmártoni Odorik titkos ordinárius volt Máriaradnán, Bánságban. És Leander atya, aki miután a börtönből hazajött, akkor Esztelneken volt egy darabig plébános, utána Brassóban, mivel németül is jól tudott. Hát ott voltunk Leander atyánál, s meghívott ebédre, hát mentünk mi Leander atyával Somlyóra, s hogy őt helyettesíti. S szemben ült velem. Nem ismertem meg…Csak a peren láttam. És feltűnt hogy mennyire kedvesen beszélt velem, mintha apám lenne. Nagyon-nagyon kedvesen és közvetlenül. Ahogy töltöttem a bort a pohárba, akkor villant fel, hogy ez Odorik atya. Arra is emlékszem, hogy a pohár mellé öntöttem a bort, annyira megdöbbentett, hogy ennyire kedves tud lenni. Édesanyámat részben pont az édesapám vádlott-társainak a sorsa készítette ki aztán. Ez volt az egyik oka annak, hogy olyan aránylag hamar meghalt. És mondom, Odorik atya, hogy tud ilyen kedves lenni hozzám. Erre fölállt, s megölelt, s azt mondja: Fiam, közülünk a legjobbakat valamilyen oknál fogva előbb-utóbb bevitték. A legjobbakat, éppen azért, hogy kiiktassák őket, valamilyen oknál fogva, előbb utóbb becsukták. Ő is és Leander atya is, ezt különben Csiha Kálmán is többször emlegette, úgy fogták fel az egész börtönt, mint egy küldetést, mint pozitív dolgot. Ők úgy fogták fel, hogy ez egy küldetés volt. (FI, 1)

Talán éppen ezért a börtönben is elszigetelték őket.
Rendszerint mi papként csinálhattunk, amit akartunk, hát akkor meg is szerveztük az életünket. Kezdtük és végeztük felekezetenként, még az ágyakat is úgy osztottuk el. A szoba sarkaiba csoportosultunk katolikusok, görögkeletiek, külön-külön, hogy elvégezhessük a magunk reggeli és esti áhítatait. Napközben pedig közös, mindenkit érdeklő programok voltak. Nyelvoktatás: angol, német, francia. Én görög órát tartottam a katolikusoknak az ő kérésükre, mert nekem az akkor még nagyon friss volt a teológiai tanulmányaimból. Gazdasági jellegű előadások is voltak, méhészetről tartott előadássorozatot egyik unitárius kollégánk. Világirodalomtörténet... Pinter Andreas szász evangélikus lelkész és novellista „A novella a világirodalomban” címmel tartott nagyon érdekes sorozatot. Egyháztörténetről egy ortodox lelkész, nem is emlékszem a többire, de az egész napokat el tudtuk tölteni. (PM, 3)
Jiláván a földalatti börtönben, igen, ott kétszer is voltam. És voltam Márton Áron cellájában. Mise volt minden vasárnap, kint nem, de ott bent a börtönben igen, görögkatolikus mise, mert tele volt a börtön görögkatolikus papokkal, mind bezárták, akik nem akartak visszatérni az ortodox hitre. (KI, 5)

Márton Áront egy idő után kénytelen volt kiengedni a hatalom. „Megkülönböztetett ember” lett. Azokat üldözték, akik vele tartotak valamiféle kapcsolatot, így próbálták elszigetelni, munkájában akadályozni.
Aztán mikor hazajött, akkor hát a békepapokat sorban meggyóntatta, szóbaállt velük, de úgy elintézte a dolgot, hogy ez a mozgalom nemcsak hogy megszűnt, hanem a püspökségen az egyházon belül számolták fel, intézték el, tehát mondjam úgy, hogy a mosatlant azt nem vitték ki a nagynyilvánosság elé. (FI, 1)

A harc folyt. Minden téren, minden vonatkozásban. Nem volt szabad – úgymond – templomba járni sem gyermeknek, sem felnőtteknek, a felelős állásban levőknek, tanároknak, tanítóknak. A jobbak keresték és a maga módján meg is találták a megoldást.
Annak idején úgy keresztelték a gyerekeket, hogy házhoz hívták a papot, hogy ne tudják meg. Titokba játak el a templomba. Nem is mertek menni. (ZsHÉ, 3)
A vallást tiltotta, hogyne tiltotta volna a vallást. Tiltotta. Nem szabadott, pl. a tanítók nem mehettek templomba, szentmisére. S aki ragaszkodott az állásához, nem es gondolt arra, hogy ő menjen valahova szent helyre. Mások félve mentek. Nem mentek úgy, hogy lássák. Nem, nem... (LTK, 3)
S a Székelyföld bizonyos szempontból kísérleti terep is volt, ahol mindent szigorúbban vettek, mint bárhol másutt az országban.
Érdekes a különbség a szilágysági és az itteni, háromszéki helyzet között. Pl. minket, engem s öcsémet pionírrá avattak ott, ott jártunk elemi iskolába, négy osztályt. Amikor ötödikbe ide átkerültünk, egyből a pionírnyakkendőt elvették, mint papgyermekek nem lehettünk pionírok. Ott nem volt ilyen gond, itt gond lett. Szomorú a helyzet, mert egy olyan valaki tette, akinek a fia egészen más valaki, az öreg Beder tette Lisznyóban. Beder Tibor. Ő volt ott az iskolaigazgató, s egyszerűen velünk leszedette a nyakkendőt. A vallásos oktatással baj volt, de azért mindenki ezt valamiképpen megoldotta. Mert a konfirmációk megvoltak, ha nyilvánosan, ha dugiban, de azért a gyermekek megkonfirmáltak, lehetett járni vallásórára. Persze voltak olyanok, akiket megfélemlítettek, és azok nem engedték a gyermekeiket, azok távol maradtak. Ez most érzik a mostani középgeneráción, hogy ezek távol álltak nagyon az egyháztól, azoktól az erkölcsi normáktól, melyeket máshol nem kaptak meg, csak az egyházban. Ez érzik most is, a mai napig. (DCs, 3)
A gyermekeket nem engedték hittanra se, nem mehettek, mindent tiltottak, ami keresztényi volt. (JV, 3)
Minket kicsi iskolás koromban a tanító néni minden vasárnap felhívott, s mit tudom, néztük a televíziót egy osztályban, de csak azért, hogy ne tudjunk menni a templomba. Mindig, egyik vasárnap ilyen program, másik vasárnap olyan. De csak azért hogy ne tudjanak menni se a tanítók, se a gyerekek a templomba. Én emlékszem erre. Ez biztos. A gyermekek el voltak tiltva a hittantól, a tanítók azok annyira féltek, hogy hosszú éveken keresztül nem játak templom közelbe sem. Ennyit tudok. (TSE, 3)

„Figyelték” a templombajárókat, s különösen a pedagógusokat vonták felelősségre, akár el is bocsátották emiatt.
Olyanok is voltak, akik misére ugyan nem jártak, de próbálták otthon elmondani a misét. Egy tanítónőre emlékszem, Hadnagy Ilonka nénire, aki nagyon-nagyon ügyes tanítónő volt, Somlyón tanítóképző is volt, képezték ki a tanítókat és gyakorlati órákat ott tartottak. Egy nagyon-nagyon ügyes vallásos tanítónő volt, Hadnagy Ilonka, s emlékszem, elmondta, hogy ő vasárnap mindig a misét otthon magában elmondja. (FI, 1)
Akadályozták az egyházi építkezéseket. Valószínűleg abból kiindulva, ha már lerombolni nem lehet vagy nem tanácsos – ugye, az ország „imázsa”, erre akkor is adtak –, akkor legalább új építmények ne keletkezhessenek.
Orbán László a feleségemnek volt első unokatestvére. Amikor építették az almási templomot, jöttek azok, akik elfogták. Építették, ő a nép, a kőművesek között volt, s azt kérdezte ez, amelyik jött, hogy ki a pap. Én. S elvitték. Ott voltak a munkások, s azt kérdezték tőlük, hogy ki a pap. Jelentkezett, s el es vitték. Nem tudom, hogy mennyi időre, de ahogy szabadult, Almásra vissza is került, mint pap. Sok ideig itt volt nálunk, (LE, 3)
Mikor Illyefalvára kerültem, a vártemplom istentiszteleti hely volt, hideg volt, s én már korábban Cófalván is a kis nyári konyhából imaházat építettem, fontosnak tartottam, s itt volt az udvaron egy régi csűr, s azt gondoltam, ebből gyorsan elkezdünk építeni egy téli istentiszteleti hajlékot. Akkor már nem engedélyeztek semmilyen egyházi építkezést, ha igen, akkor Elena Ceauşescuhoz kellett volna fordulni. Persze ezt nem lehetett, és ezért gyorsan itten a helybéliekkel összebeszélve, meg szentgyörgyi építészeket és szakembereket idehívtam, hogy gyorsan végezzük el a munkát. Amikor felépült volna, éppen karácsony nagyhete volt, s a rendőrség a pártvezetőkkel berohant a csűrbe, és hát elővettek, hogy hol az engedély, mért csináltuk ezt. Ez egy olyan tett, amivel ellenszegülünk a pártpolitikának, és azonnal leállították, s ott helyben az első büntetés az volt, azt mondta a párttitkár, szerződjek egy disznót. Mert az volt az időszak, senki nem akart szerződni az államnak, mert ugye félig ingyen vitték el az állatokat, de mégis minden falunak volt egy bizonyos mennyiség, amit teljesíteni kellett…S ha valakit valamivel elkaptak, mindjárt kellett szerződni. Ez volt az első legkönnyebb. Nekem se disznóm, se semmim nem volt, de hát ezzel megbüntettek. Be kellett adnom. Utána pedig az következett, hogy a megyei kultúra felügyelői, az akkoriak, akik aztán a rendszerváltás után nagy képviselők és szenátorok lettek román pártok színeiben, azok írták meg Műemlék Felügyelőség álnéven a jelentést, hogy engedély nélkül a műemlék csűrt átalakítottuk. Nyilván, hogy ez hamis volt, nem volt igaz, aztán az lett belőle, hogy több komisszió Bukarestből kiszállt, egy adott napon pedig megjelent a státus pirossal áthúzva, hogy elvették a fizetésemet. Semmi indoklással. Egyszer négy-öt hónap után magyarázatot kértem, írják le, hogy miért nem kapom. Nem írtak semmit, hanem ismét elkezdték folyósítani. Tehát ez volt az akkori büntetés. Közben meg hát arra köteleztek, hogy állítsam le ott a tevékenységet. (KB, 3)
A negyvenes évek vége, az ötvenes évek voltak nehezebbek, ugye, a szülők számára, s mondhatom, már az én számomra is. Ugyanis anyámat, mint papnét a tanügyből egy az egyben kirúgták, tehát nem lehetett tanítónő, ezt ő érezte egész végig, még egy-két évet helyettesített közben, de azután nem taníthatott. Na, hát ezt én meg úgy éreztem, hogy amikor elvégeztük a hetediket, az általános iskolát, minket papi gyermekeket egyáltalán nem vettek fel a középiskolába. Akkor már Illyefalván voltunk, mert a nagyapám helyére ment apám idehaza lelkésznek, s akkor bekerültünk Brassóba az akkori teherautógyárnak a szakiskolájába. Az szintén egy ilyen gyűjtőtábor volt a papi gyermekek számára. Tíz-tizenkét papgyermek volt abban az időben, ott kijártam a szakiskolát, aztán dolgoztam, esti líceumot végeztem, s azután kerültem a teológiára. És ezt éreztették azért mindig, hogy te papgyermek vagy. (DCs, 3)
Volt itt felállítva az éjjeli őröknek a piacon egy olyan bolt, mindenfele volt ablaka. Itt volt egy aktivista. Tudom, mikor jöttek a templomba, mindig oda bement, s nézte, hogy kik jönnek. (KoF, 6)

De nemcsak nálunk, Erdélyben, a Székelyföldön vagy Magyarországon, így volt ez az egész „szociálista táborban”.
Csehszlovákiában az istentiszteletet, temetést, keresztelést meg lehetett tartani, de például a Biblia-órát, a gyerekekkel, ifjúsággal való foglalkozást, ezt nyomták. Az nem úgy volt, hogy egyszerre, hanem a kis kezdetet folyton erősítve. Sókszelőcén amikor voltam, akkor még tarthattuk a gyerekistentiszteletet, hittanórát nem. Azt azért sem lehetett, mert nem voltak magyar iskolák. Szlovák iskolában nem volt szabad magyarul tanítani. Református hittanóra nem lehetett. Vasárnaponként a gyerekeket összegyűjtöttük az imaterembe, ezt egy darabig tűrték. De csak egy darabig. Osztán akkor elkezdték a lelkészt piszkálni, hogy hagyja abba. Fenyegették. Ezeket lassan likvidálták... Ez nem egyszerre történt. Abban is éreztük a kommunista hatalom hátrányát, hogy a magyar származású katolikus és református lelkészek nem kaptak állami fizetést. Például Sókon a plebános úr, aki magyar származású volt, Pásztor Valér, de szlovák pap volt, ő például amikor jött a kommunista rendszer, ugyanazt az állami fizetést megkapta, amit a többi szlovák lelkész. Én, s nemcsak én, az összes református magyar lelkész, éveken keresztül – mint magyarok – nem kaptunk. Csak amit az egyház adni tudott. Aztán egyszerűen tudtul adták, hogy az épületeket elvették, a földjeinket elvették, általadták a jéerdének (téesznek), akkor nagy későre azzal párhuzamosan megadták az állami fizetést. Az elég józanul történt. (Rlá, 8)
Igen összetett volt a helyzet a csángóföldön. Ott a vallásüldözés – a római katolikus hitűekről van szó – sajátos, magyar-ellenes színezetet öltött. Azokat a papokat hurcolták meg, akik valami módon hitet tettek a magyarságukról.
Gyorgyina páter volt egy községbe, Bákón felül, Lészpe¬den. S ő ott parok volt. Sokat dolgozott, templomot alakított, sz akkor béperelték őt partidhoz, hogy misézett még magyarul es. Ott a népség szerette. Egy misét magyarul mondott, mást mondta olául. Sz elperelték partidhoz, elemelték s elvitték, s bé vót zárva szegény hét esztendőt. Nálunk ezeket a katolik papokot sokat elzártak. Sokan meghóttak ott. Elvitték domiciliu forţat (kényszerlakhelyre), oda bé messze, mijlocul cîmpului – a mező közepébe –, kóróból csináltak olyan bordékot, s abba ült tulajdonképpen. Nem lehetett ott szenki szemmit vigyen, meg lehetett járják hat hónapra egyszer nyeámjai, rokonai. Akkor vittek valamicskét ennivalót nekiek. S ők ültek ott, ott kínlódtak. Őköt az illien páterokot nem dolgoztatták. Adtak vajegy kicsit enni, de nem volt, hol üljenek, hidegik vót, nem vót gunyájik, nem vót semmi, úgy vitték el őköt, csak ami vót ritta. Eléjött éjjel a mesina, vitte, sz az vót akkor a helyzet. Így vót ő isz, hét esztendőt szenvedett szegény, ott hul vót, nem tudom én, holfelé vót. Nem lehetett tudni, hol vót, az, mellik megjárta, nem lehetett mondja, hogy hol vannak. Ha kivevődött, hogy mondta, akkor többet nem vót szabad odafelé menjen soha. Ezért nem mondták meg. Azt mondták, jól van, sz annyit. (csf, 7)
De máskülönben óriási templomok épültek ezekben az időkben, melyek az elmagyartalanítás fellegvárai szerepkörét kapták a bigottan vallásos csángó-magyarok körében. És munkájukat próbálták még Erdélybe is „áthelyezni”
Kovászna fürdőváros, s az országnak minden részéről jönnek fürdővendégek, a legalattomosabbak a Moldovából idejöttek, akik kimondottan bosszantani akarnak, provokálni akarnak. Ilyen sokszor megtörtént, hogy a három hetes kezelés alatt áll a templom ajtóban, s akkor: „în ce limbă este liturgia”? Milyen nyelven van a liturgia? Áll az ajtóban, s azt kérdi. Mondom, hát természetesen magyarul, mert a híveim magyarok. „Atuncia mă duc acasă.” Megfordul az ajtóból, és elmegy. Ez csak ilyen enyhe provokáció, hogy áll az ajtóban. Annál bántóbb és bosszantóbb volt, én azt se tudom, sajnos, hogy pap volt-e, mert feltételezem, hogy pap kellett legyen, mert nem tudok pontosan arra hivatkozni, hogy szekus is ült volna be a gyóntatószékbe. Volt ilyen alkalom az úgynevezett szekus rendszerben. Na most, az én időmben, most miután már ez az úgynevezett fordulat megtörtént, én amikor megkezdtem a szentmisét, egy valaki pap beült a gyóntatószékbe. Figyeltem, hogy a villany felgyúl, s megy a gyóntatás. Nem tűnt az fel, mert szokott vendégpap jönni, de engedély nélkül beülni a gyóntatószékbe, még a barátom sem teszi meg. Mert tudjuk mi papok, hogyha a területedet elhagytad, ott esküvőt celebrálni, gyóntatni, szentséget kiszolgáltatni a pap kolléga engedélye nélkül nem lehet. És a gyóntatószékben ott ült, s a híveim utána mondták el, a szentmise végén s a következő alkalommal mondták. Plébános úr, úgy megbotránkoztam, mondja a hívem, bementünk gyónni. Ők megszokták, hogyha ég a villany, akkor gyóntató van. Bementünk gyónni, s egymás után hárman is mondák, hogy azzal fogadta őket, hogy beszéljen románul, mert Romániában él. S a disznó – mert nem tudok mást mondani, akármilyen pap, akármilyen katolikus pap – a disznó eltűnt onnat a mise végén. Azt se mondta, hogy ne, kolléga, vagy nem kolléga, beültem ide, s ilyen kioktatást végzett, bement az én hívem, aki ilyen természetesnek tartja, hogy a pap, aki ott ül a gyóntatószékben, az magyar, ez kioktatta. Osztán onnan győződtem meg, a következőben jön, plébános úr, a múlt alkalommal valaki itt volt, gyóntatott, s megmondta, hogy beszéljünk románul, mert Romániában élünk. Valószínű, a gyónásom nem ért semmit, mondta, mert föl is háborodtam, a másik az szerencsétlen, van aki jobban tud románul, az próbált valamit nyökögni, vagy átfordítani románra. Ilyen szemtelen aljas magatartás. Én mint hogyha így emlékeznék, hogy egy feketeruhás ott állt hátul a gyóntatószék mellett. Megkezdtem a szentmisét, és egyszer felgyúlt a villany. Az engedélyem nélkül beült gyóntatni oda, és akkor kioktatja ezeket az embereket, hát ez osztán példátlan aljasság. S eltűnt, többet nem láttam, mert nagyon kiborultam volna, s képes lettem volna jelenteni oda az ő főpásztorának. (KG, 2)
Voltak tragédiák is. Lelkészek, akik nem bírtak szembenézni a rájuk váró sorssal.
Az egyház dolgozott, a papok segítettek a rendszernek, sőt, a templomozást is elhalasztották addig, míg gyűlés vót. Vass tiszteletes rá volt készülve és megölte magát attól a félelemtől, hogy esetleg elviszik, kínozni fogják a dolgaiért, mert nagyon nagy magyar volt. Vágta valamennyire a románokat, de nem kirívóan, csak éppen hogy nyakas ember vót, nyakas magyar volt. Lehet, hogy megúszta volna, nem büntették vóna meg, de ő fílt nagyon. Fenyegették az ilyen papokat. Mert ő hirdette is, hogy papok, meneküljetek. Mikor már ilyeneket vettek elő, vallatták őket, mielőtt bevitték volna őtet is esetleg, de nem biztos, hogy bevitték vóna a munkája miatt. De félt erősen, s ezért öngyilkos lett. Nekie közszönhettük a telefonbevitelt, nekie köszönhettük a szövetkezet építését, nekie köszönhetjük a malmokat. Mindene volt a falu, ő csinálta ezeket. (KsI, 6)
Mások börtönökben haltak meg, s olyan lelkészek is voltak, akiket halálra ítélt „államellenes tevékenységükért” a hatalom. És mi volt az államellenes tevékenység? Az, hogy „Itt valahol, ott valahol,/ Négy-öt magyar összehajol(t),/ Miért is, miért is, miért is?”
Azelőtt volt egy temetés, egy idős tanító bácsit temettek, azelőtt egy héttel, s a faluban mindenki meg volt győződve, hogy a beszéd miatt vitték el. Mert olyan szépen hangsúlyozta az eltávozott magyarságát. Senki nem tudta, nem tudtuk mi sem, hogy tulajdonképpen miért vitték el Ábrahám Árpád plébánosunkat. De hogy halálra fogják ítélni? (FLM, 3)
Őket tízüket – a Szoboszlay per halálraítéltjeit – állítólag a temesvári szekuritáté pincéjében végezték ki. De azóta sem tudjuk, hogy hol vannak eltemetve, habár folyamodtunk jobbra-balra, a belügyminisztériumhoz és mindenfele. Hogy tudjuk felderíteni, tudjuk hazahozni a hamvait. S megadni a végtiszteletet számukra, de a mai napig sem tudtunk odáig jutni, hogy megtudjuk, hol vannak elhantolva. (OP, 1)
Rám a legnagyobb benyomást az tette, amikor az utolsó szó jogán megkérdezték Hajdu Leandert – aki a ferencrendnek egy kimagasló egyénisége, széles látókörű ember volt – akkor ő fölállott, s azt mondta egy latin idézet után: ha a gondolatok és elképzelések bűnnek minősülnek, és hogyha Önök ezt bűnnek veszik, akkor nincs mit tárgyalni... A két tízéves elítélt között volt Csiha Kálmán. A másik, akit elítéltek, Odorik atya, Szentmártoni Odorik, titkos ordinárius volt, tehát titkos püspökhelyettes Temes megyében. (FI, 1)

Folyt hát a harc, hol nyílt, hol alattomos eszközökkel. Ám a feladat győzelemre vitele – bármilyen erővel végezték is – beleütközött az egyszerű, vallásos emberek millióiba. Hiába szóltak a hangszórók, becsmérelték tudatlanság terjesztésével, babona, miszticizmus bűnével az egyházakat, zúzták be vagy rakták máglyára, helyezték tilalomlistákra a vallásos könyveket, hiába hurcolták el nemcsak a papokat, de a hitüket megvalló embereket is, a végső döfést megadni nem tudták, képtelenek voltak rá.
Ugye, jött Sztálin halála, az ötvenhatos magyar események. Látták, hogy a barátok nem hajlandók önmagukat feloszlatni, azért aztán ötvenhétben tárgyalás kezdődött a vallásügyi osztály s a mi vezetőink között, hogy valamit mozdítsanak rajtunk. S mivel a rendet nem oszlatták fel, a ferences-rend nem volt feloszlatva, hanem hivatalosan felfüggesztették a működését, itt egyetlen szerzetesrend nem maradt, Magyarországon maradtak az iskolák miatt. És akkor aztán a tárgyalásoknak az lett a jó eredménye, hogy akik akartak, nálunk barátoknál az előljárók rendelkeznek, a fiatalabbakat s a munkabírókat a püspök úrral megegyezve mint világi papokat a püspökség átvette, s ő rendelkezett felettük. Márton Áron püspöknek volt annyi főpapi és baráttisztelő belátása, hogy igenis, a barátokat visszaállíthatjuk az apostoli munkába. Csak az volt a kikötés, hogy egyenként. Ne csoportosan, nehogy szerzetesi életet éljenek, és ne a szerzetesi ruhába. Világi papként akkor ott szép sorban minket szépen kihelyeztek, és Márton Áron püspök úrnak köszönhetően, szépen azt csinálta, hogy minket mindenütt az üres templomainkba küldött. Így kerültem én a jó Csíksomlyói Mária kegyelme folytán, mert csak ezt tudom mondani, kegyelmes intézkedése folytán, Csíksomlyóra, egyedül, ezerkilencszázötvenhét nyarán. (DÁ, 5)
Az enyhülés csak látszólagos volt, úgy is lehet mondani, a látszólagos kudarc miatti taktikaváltás, de nem meggyőződéses visszakozás. Ráálltak továbbra is a papokra, külön Egyházügyi Hivatal foglalkozott a „kultusz”-kérdésekkel, a szekuritáté figyelte, és nemcsak figyelte, zaklatta is a lelkészeket, s általuk akadályozta az egyházak természetes működését. Beleszóltak a kinevezésekbe.
A kultusz inspektorok beépített szekusok voltak . S ki voltak jelölve, megyék szerint mindenkinek volt egy kultusz inspektora. Csíkszeredában, Csík környékén ott volt Bokros István nevezetű inspektor, aki meglátogatta a papokat. Mit mondjak, nekik nagy szerepük volt abban, úgy ahogy a püspök úr keze meg volt kötve, a kihelyezésnél, hogyha az inspektor jónak látta, hogy ezt a papot ide tegye vagy oda tegye, azt mindig be kellett jelenteni a Vallásügyi Osztálynak. Így nagyon nehézkesen ment a papok helyezése egyik helyről a másikra, mert ha nem volt jó az arcod, vagy nem voltál megfelelő, akkor persze, hogy... És belekötöttek a hittan órákba. A református egyház beleegyezett abba, hogy csak szombaton tartja, vagy csak vasárnap tartja. Minket biza elég gyakran gyötörtek, de a hátunk mögött mindig ott állt a drága püspök, Márton Áron, aki azt mondta, mi akkor hitoktatunk, hétközben is, amikor azt a plebános, a lelkész jónak látja, s abba nem ment bele, hogy csak vasárnap. A vasárnapi hitoktatás az megholt ügy, akkor tudod, hogy nem kapod el a gyermeket, és szombaton is elég nehézkes volt. Ezek a kultuszért felelősök, ezek beépített szekusok voltak. Ha valami nem tetszett neki, akkor jött és leállíttatta az ügyet. Például egy ünnepre készülve azt hiába mondtad, hogy én a gyermekeknek egy kis pásztorjátékot tanítok, vagy ilyesmit, akkor ha rád akartak állni, azt a pásztorjátékot, hogy a gyermek ott szerepeljen, hát bemutatni nem lehetett. Azt meg kellett szüntetni. (KG, 2)
Barabás Benedek volt az esperes, én boldog voltam, hogy a kicsi faluból, akinek se ismerőse, se boldog őse, bekerülök Koronkába. Mert a koronkaiak meghívtak, eljöttek Szolokmába, és a férfiak is, hogy milyen jóforma házaspár vagyunk, hát ez így nekük jó lesz. Barabás Benedek is örvendett ennek, ő volt az esperes. S hát közben magához hívat szombat este telefonon. Hogy menjek hozzá. Hogy mielőtt én prédikálnék, menjek hozzá. Megyünk hozzá a feleségemmel, s azt mondja: sajnos baj van. Neked nem lehet Koronkába menni papnak. Hát mondom, hogy-hogy? Sajnos az inspektorral beszéltem, s azt mondja: szó sem lehet róla, hogy Incze Sándor Koronkába kerüljön. És hiába választott meg a falu, neki lett igaza. Nem engedték, hogy odamenjek. Sőt, még arra is kényszerítettek, hogy a falunak mondjam azt, hogy én nem akarok odamenni. (IS, 3)

Abba is beleszóltak, hogy ki legyen az esperes. Hogy mindenki jelentést írjon, kik fordultak meg idegenek az egyház területén. Minden papot megkörnyékeztek, hogy besúgójuk legyen, és ha nem, hogy féljen.
Akkor az egyházmegyében voltak az inspektorok, s minden megyében volt egy szekus, aki a papokat ellenőrizte. Mikor szekus jött, nem voltunk olyan vitézek, mindenki úgy félt, azt kérdezte a szekustól – a legtöbb pap félt – mit tetszik parancsolni? Kávét, pálinkát, bort? Tessék leülni! Nem mondtuk azt, hogy maga miért jött ide. Féltünk, mint a tűztől! (IS, 3)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, az ostorcsapások alatt – nemcsak búvópatakként – erősödött a Hit, s közvetve: inkább erősödtek az egyházak is.
Szerintem a tiltás erősítette az egyházat. Én ha összehasonlítom a mai helyzetet az ezelőtti húsz évveli helyzettel, akkor szomorúan állapítom meg, hogy például templomba többen jártak abban az időben mint ma, az egyházhoz hűségesebbek voltak, sok mindent itt építeni, megvalósítani tudtunk közmunkából, saját erőből, ez ma már nem megy. Akkor valahogy úgy volt az ember beállítva, hogy amit tiltanak, azt csak azért is meg akarja tenni. (DCs, 3)
Volt Zilahon egy tanügyi káder, elhatározta, hogy ő egy okos dolgot csinál, betiltotta a vallásórákat, amiket a templomban tartottunk, s a konfirmációt. Ki is adta az igazgatóknak a rendeletet, a papokat fel kell hívni, s felszólítani őket, hogy szüntessenek be minden tevékenységet. Hát volt ahol a papok elmentek, volt, ahol nem mentek el, volt ahol vitatkoztak, volt ahol nem vitatkoztak, de ebbe senki nem egyezett bele. Hát engem nem hívtak. Szombaton délutánonként jöttek a gyermekek vallásórára, tudom, mikor lárma és zaj van, akkor nincs baj. Az a rendes dolog. Egyszer egy nagy lárma után halotti csend. Hüj, mondom itt már bajnak kell lenni, mert másképp ennyi gyermek el nem hallgat. Megyek ki, és mondom, mi van, gyermekek. Azt mondják, minden úton ott áll egy tanár vagy tanító, s nem engedik jönni a gyermekeket vallásórára. Hát ti hogy jöttetek? Mi felszegiek vagyunk, itt nem állítottak meg senkit, mi inenn jöttünk. S azt mondja, most ott van az igazgató, s attól szeppentek meg, mert nekik ott megmondták az iskolában, nem szabad többet jönni templomba. Az ember nem tudta, hogy ez mi, országos rendelet-e, tanácstalan voltam. Bementem, a gyermekek is meg voltak szeppenve. Hallgattak. Egyszer kinyílik itt a portikus ajtó, s nagy dérrel-durral, zajjal látom apja, anyja, nagyapja hoznak egy-egy gyermeket kézenfogva. Mikor a gyermek visszament, megbosszankodtak, hogy ez mégsem jár, mindegyik fogta a gyermeket, és hozta. Jön egy valaki, hadd ne mondjam a nevét, itt lakik most is, nem is idevaló, bányász, nem is jártak a gyermekei vallásórára, bejön. Mondom: te hogy jössz ide? Azt mondta édesapám, ide is jönni kell. Úgy megmozgatta a gyülekezetet az a tiltás, annyira jöttek a templomba is, mint tán még soha. Mondom az aligazgatónak: ide figyelj, én annyira köszönöm ezt nektek, akármennyit prédikálok, ezt el nem érem. Mondd meg a főnöködnek, hogy ezután még durvábban, ha lehet, s fizetek neki egy áldomást is. Köszönöm szépen!
Jött az aktivista, innen az ablakból hallottam: a pap hazudik, írjátok oda, nincs egyház, nincs Isten, nincs ez, nincs az. Egy jó beszédes leányka volt, hetedik, nyolcadikos, azt mondja neki: maga nem járt vallásórára? Én? Persze, hogy nem. Látszik magán! (KoF, 6)

Hiába ólálkodtak a megbízott leskelődők, hiába gáncsoskodott a hatalom, szólt bele az egyházak életébe, az emberek megtöltötték a templomokat, s akik kezdetben meg is inogtak, még azok közül is legtöbben visszatértek az egyház kebelére.
Református emberek vagyunk, de vallásosak. Nagyon kevesen vótak hívők is, de kevés. Nagyon segített ingem a vallásos érzés s mai ez napig is. Én egyszer voltam a szekér alatt összetörve. Azután voltam a rákos kórháznál operálva. Nincs egy mellyem. Aztán akkor özvegy lettem. A tavaly eltört ez a lábam. El vagyok nyomorodva. S én erősen hiszek és bízom az Istenben. Hogy lesz tovább, nem tudom, de mai napig az egy olyan jó érzést ad nekem. Úgy meg tudok nyúgodni, ha a Jóisten evvel szeretett, s az én számomra ezt adta, így van jól. Az uramat is elütötte egy autó, úgy halt meg. S ű erős, egíszsíges, s én gyenge, beteges. S itt maradtam. Két éve múlt december negyedikén. Nyugodjanak a halottak. Nyugodjanak a halottjaink. (TBK, 6)
Elimádkozom ahogy kell, ahogy szoktam. „Bízom a Jóistenben, a Jóisten lakozzék lelkemben. Jöjj el Jóistenem, hallgass meg engem. Hogyha meghalok, lehessek én es egy ödvözült lélek. Szent születésedért, szenvedtél azért, véred hullásáért. Kérlek, ne hagyj el magamra, se most, se halálom óráján, könyörgök ó uram. Az elmúltakat irgalmadba ajánlom, a jelent a szeretetedbe, s a jövőt a gondviselésedbe. Uram, hallgasd meg a könyörgésemet, imádságomat. Minden meghalt hívek lelke Isten irgalmában, égben nyugodjon az atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében. Dicsértessék a Jézus Krisztus.” Hetvennégy május 14-e éjszakáján tanultam ezt az imádságot, amikor még élt a feleségem. Akkor mondom: ébredj, hallod-e, mit akarsz, még korán van. Ébredj na, s megmondom, mit akarok. Tanultam álmomban egy imádságot. Menj el, ne beszélj, azt mondja. Ülj fel, imádkozzuk el! Én elimádkoztam nekik, s azóta imádkozom. (VI, 1)
Jézusom halálod felett, Keresztfádhoz simul arcom, Térdreesve, Istenem. Töröld le könnyeimet, Enyhítsd bűneimet, Hogy igazán szeresselek, Én uram… (BSzR, 2)


ADATKÖZLŐK:

(1) Csíkszék, (2) Udvarhelyszék, (3) Háromszék, (4) Gyergyó, (5) Maros- és Kis-Küküllő mente, (6) Más erdélyi, (7) Moldvai csángó (8) Más utódállamok

BF (4) Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy, 1935
BS (3) Bíbó Sándor, Bodok, 1919
BSzR (2) Beke Lajosné Szilágyi Rákhel, Udvarhelyszék, 1898
csf (7) csángó férfi, Lészped, kb. 1926
DÁ (5) Daczó Árpád, Déda, 1921
DCs (3) Dénes Csaba, Érszentkirály – Bodok, 1946
DI (6) Dobai István, Nagyvárad, 1924
DS (3) Demeter Sándor, Sepsikőröspataka, 1911
FI (1) Fodor Imre, Csíksomlyó, 1937
FL (2) Fekete Levente, Oklánd, 1963
FLM (3) Farkas Pálné Lőrincz Magdolna, Torja, 1925
FoJ (5) Fodor János, Somosd, 1903
FuP (8) Furgon Pál, Beregszász, 1913
GAX (1) Gáll Anna, Csíkszentdomokos, 1922
GyT (3) György Tamás, Bélafalva, 1923
IS (3) Incze Sándor, Szárazajta, 1933
JV (3) Jakab Vencel, Lemhény, 1920
KB (3) Kató Béla, Barátos, 1954
KG (2) Kovács Gábor, Farkaslaka, 1949
KI (5) Kelemen Imre, Szováta, 1935
KsI (6) Kiss István, Szépkenyerűszentmárton, 1911
KoF (6) Kovács Ferenc, Sárkány, 1912
LE (3) Lázár Ernő, Lemhény, 1952
LTK (3) Lukács Miklósné Técső Klára, Lemhény, 1925
MM (1) Miklós Márton, Csíkszentgyörgy, 1912
OGy (3) Olosz Gyula, Kovászna, 1912
OP (1) Orbán Péter, csomortán, 1937
OrJ (6) Orbán János, Almásmálom, 1912
PM (3) Péter Miklós, Sepsiszentgyörgy, 1939
RB (3) Ráduly Béla, Kézdiszentlélek, 1919
RLá (8) Rácz László, Magyarsókszelőce, 1914
SzZ (1) Szabó Zakariás, Csíkszenttamás, 1919
TBK (6) Takács Ferencné Batiz Kisbandi Kati, Gyerővásárhely, 1924
TöI (1) Török Illés, Csíkszentdomokos, 1899
TSE (3) Tóthné Sella Erzsébet, Lemhény, 1968
VI (1) Vitos Imre, Csíkszentkirály, 1896
ZsHÉ (3) Zsigmondné Hankó Éva, Lemhény, 1959
'


.: tartalomjegyzék