Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Szeptember
Szebeni Zsuzsa beszélgetése Bács Ferenc színművésszel

Körök, szavak, emberek

''Bács Ferencet szövevényes legendárium fonja körül. A jó kiállású, vonzó férfit, népszerű színészt számos máig érvényes színpadi alakítás és klasszikusnak számító filmszerep, valamint szinkronhang köti a nézőhöz. Erzsébet- és Jászai díjas, Érdemes Művész. Ő maga sosem számolta meg szerepeit. Megtettem jómagam: 46 Erdélyben, 43 Magyarországon, ami eddig 89 színházi szerepet jelent.
Az első találkozáskor olyan is volt, meg nem is, mint amire számítottam. Kifogástalanul elegáns, férfias, összetéveszthetetlen hangú – de ezen a mindenki számára nyilvánvaló arcán túl megláttam egy másik Bács Ferencet. Nyitottság, határozottság, szilárd belső tartás sugárzott belőle. Természetes bölcsességgel mesélt. Olyan érzést keltett, mint amikor az édes barackban megérzi az ember a finoman rejtőző kesernyés mandulaízt. Az a fajta belső tisztesség érzett ki történeteiből, amivel a világot ma már nem szokás megközelíteni. Az általa tudottat tanulni nem, csak megélni lehet, de olyan biztos mérték kell hozzá, amelyet családjától és szülőföldjétől kapott. Kifogyhatatlan útravalót, csodabatyut, amelyből minél többet szétoszt, annál több marad benne.
Időszakosan sikerült, ha nem is megállítani, de kizökkenteni mindennapi kerékvágásából az időt úgy, hogy közben persze nem tűnt el a biztosnak tűnő part, a ma sem... Kedvemre száguldozhattam térben és időben. Először a közelmúltba, Erdélybe. Ismerős és ismeretlen felmenőim világát idézte történeteivel. A körök egyre tágultak. Kolozsvár, a Marosvásárhelyi Székely Színház, a Várkonyi lépéseit még őrző Vígszínház Budapesten, majd a tengerentúl, ahová Márai nyomába kalauzolt Bács Ferenc.
Az emigráns, avagy minden másképpen van... című filmben a vele lelki rokonságban álló író utolsó húsz évét alakítja. Bács alakításában Márai szavai súlyosak és különlegesek, az általa festett monokróm színskálán éles rajzolatot kapnak.
Többször kávézót és hangnemet váltva is nehéz egy ilyen hosszú életpályáról beszámolni. Az ember igyekezne a kályhától indulni... Ezúttal mégsem így tettünk, hanem a másik, legtávolabbi szeglettől, a friss filmbenyomástól haladtunk „a kályha felé”.


– Tanulmányaim során nem volt alkalmam megismerni Márait. Először 1991-ben találkoztam vele, amikor a Radnóti Színházban Kaland című darabja főszerepét játszottam vendégként. Akkor ismerkedtem meg mélyebben műveivel. Köteteinek 1948-as bezúzása után csak a 90-es években jelentek meg újra a regényei. Számomra a Napló-i voltak a legérdekesebbek, amelyeket abban az időben még nagyon nehéz volt megszerezni. Az is különleges kihívás volt, hogy nemrégiben a 1943–45-ös Naplórészleteinek kötetkísérő CD-változatát az én közreműködésemmel készítették el. Művei mind komoly, koncentrált gondolkodásra sarkallnak. Felelősséget érzett a magyarság és tágabb kontextusban az emberiség iránt. Azon igyekezett, hogy a magyar polgári társadalom és az európai polgárság értékeit felmutassa, és ezáltal megőrizze. Az volt a missziója, hogy „vissza kell adni a szavak értékét”. Nála a magyar nyelv az „Arany János-i”, és ebből soha nem engedett; köztudott, hogy kedvenc költője kötetei élete végéig az íróasztalán álltak. Csak magyarul írt, de könyveit lefordították, ma Dél-Amerikában is játsszák darabjait. A világ és Amerika elismerte, hamarabb, mint az itthoni közeg; még az amerikai elnök is felköszöntötte születésnapján. Közben tisztában volt minden nappal, minden lépéssel, ami Magyarországon történt – régi baráti kapcsolatai révén. Nagy honvágya volt.
– Mit érzett, amikor megkapta a felkérést?
– Váratlanul ért, hiszen néhány éve saját magam döntése révén szabadúszó vagyok... A film rendezőit nem ismertem személyesen, csak annyit tudtam róluk, hogy remek dokumentumfilmesek. Elsősorban annak örültem, hogy Márairól – San Diegóban töltött utolsó éveiről – film készül, másodsorban kitüntetésként éltem meg, hogy engem választottak a szerepre. A forgatókönyv tetszett, tehát igent mondtam a felkérésre. Tudtam persze, hogy egy forgatókönyv a munka során mindig változik, de ez természetes folyamat.
– Egyezett az Önben kialakult Márai-kép azzal, amit a forgatókönyv felvázolt?
– Nagyon sokban. Márai gondolkodását, életét híven követő, tiszta, logikus elképzelés. Következetes, nem okozott meglepetést. Márai nyílt, egyenes érzelmű, demokratikus gondolkodású ember. Elviselte a kritikát, a mellőzést, de a diktatúrát nem – akkor döntött úgy, hogy nem tér vissza Magyarországra, amikor bezúzták a könyveit. Ennek ellenére magyar író akart lenni.
A Márai feleségét alakító Lolára sokáig nem találtak színészt, engem is kértek, hogy segítsek a keresésben. Így akadtam rá Gyöngyössy Katalinra, akit 1977 óta nem láttam, mióta vele Miskolcon – ahol magyarországi pályámat kezdtem – az Ivanovot játszottam. Végül ő kapta meg Lola szerepét. Két évet vártak a rendezők arra, hogy megkapják azt a kevés pénzt, ami szükséges a film leforgatásához. Hosszas huzavona után végül elutaztunk San Diegó-ba, ahol Máraiék életük utolsó tizenhét évét leélték. A Márai-filmből az emberek megismerkedhetnek egyfajta emigráció-fogalommal. Hogyan lehet valaki emigráns, hogyan lehet emigráns egy magyar író. Milyen szándék, milyen gondolatok fogalmazódnak meg benne, milyen következményekkel jár ez az állapot?
– Mit jelent önnek az emigráció fogalma?
– Sokat jártam külföldön, ez nagy ajándék számomra. Amerikában különösen: egy udvarhelyi származású barátom sokszor küldött repülőjegyet, és olyankor három-négy hetet kint tölthettem nála. Vendégszerepeltünk is ott marosvásárhelyi kollégáimmal. Megismerhettem az amerikai életformát és az emigrációt is. Ez később segített a szerep megformálásában, hiszen ennek a gondolkodásnak a gyökereit, mozgatórugóit így jobban meg tudtam érteni. Persze amikor kiválasztottak, nem tudták, hogy rendelkezem ezzel a tapasztalattal.
Márai soha nem járt a Magyar Házban, amit az ottaniak értetlenséggel fogadtak. Számomra teljesen egyértelmű, hogy miért nem. Az amerikai magyarság egy része igyekezett hamar amerikai lenni, gyermekeik szükségszerűen amerikai iskolába járnak. Az anyanyelvi környezet hiánya együtt jár az anyanyelv részleges vagy teljes elhagyásával. Persze ez nem törvényszerű, vannak olyan magyarok, akik két-három generáción át is megőrzik anyanyelvüket, otthon magyarul beszélnek, de ők kivételek. Márai azért nem ment soha a Magyar Házba, mert képtelen lett volna elviselni ezt a hibrid, rontott, akcentussal beszélt magyar nyelvet, ami számára ennek a kincsnek az elvesztését jelentette.
– A magyar nyelv Önnek is különleges kincset jelent...
– Apostola vagyok, mint minden színész.
– Ön, aki sokat járt idegen nyelvi közegben, hogyan látja, mitől különlegesen értékes ez a nyelv?
– Attól kapja meg az értékét, hogy mi ezen a nyelven gondolkodunk. Egy nyelv nem csupán nyelvet jelent, hanem gondolkodásmódot is, ezért tanuláskor nemcsak a szókincsét, struktúráját, hanem az egész gondolkodásmódját el kell sajátítani. A magyar nyelv a leggazdagabb, a szókincse határtalan, és ezt nemcsak én gondolom így. George Bernard Shaw nyilatkozta egyszer, hogy ha tudott volna magyarul, akkor sokkal gazdagabbak lennének az írásai.
– Shaw említése kapcsán önkéntelenül felidéződik az emlékezetes My Fair Lady-előadás, amelyben Higgins professzort alakította. Közben Ön is éppen beszédtechnikát tanított… Mennyire állt közel Önhöz a szerep?
– Visszakérdezek: lehet Higgins professzort nem szeretni? Ő is nagyon kényes volt az akcentusokra, a hangsúlyokra. Szenvedélyesen érdekelte a nyelv. Megszületése, alakulása, változatai, kiejtése. Az angol társadalom számos tudósával vitatkozott, valósággal ennek élt.
A szavak kiejtése rendkívül fontos, az belső tartalomból születik. A szó a gondolat szüleménye, értesítést kell adni a másiknak arról, hogy mit gondoltunk. Jól kell ismerni a nyelvet, meg kell találni a pontos kifejezést.
Az természetes, hogy egy színésznek érthetően, tisztán kell beszélnie, és beszéde kell lefedje azt a tartalmat, amit képvisel a szerepben. Ha nem értem, amit a színész a színpadon beszél, akkor elveszett az előadás. A többiek munkáját is tönkreteszi, mert ez társasjáték...
– Visszakanyarodva a filmhez: milyen érzés volt belépni abba a házba, ahol Márai Sándor lakott több mint húsz évig?
– Illúzióromboló leszek: sajnos nem abban a lakásban forgattunk, ahol ők éltek, az kicsi volt, alkalmatlan a belső forgatásra. De megnéztem, a lépcsőt, a bejáratot – amely a filmben egyébként eredetiként szerepel. A legmélyebben mégis az hatott rám, hogy megérinthettem a kilincset, amit Márai naponta megfogott, sétálhattam a parkban, ahol ő sétált.
A hat hét forgatás alatt gyorsan repült az idő. Reggeltől estig dolgoztunk: kilenckor kezdtünk, és hat körül fejeztük be. Közben sok technikai segítséget kaptunk a helyi filmesektől. A forgatás során úgy éreztem, még sok mindent fel kellene venni... Volt olyan mozzanat is, ami a vágás során esett ki – sajnos, a színész semmit nem tehet ez ellen.
– Hogyan formál meg egy ilyen nagy szerepet, belsőleg hogyan építkezik?
– Erre a kérdésre nem lehet egyértelműen válaszolni. Az embert hajtja valami, próbálja a témában összegyűlt gondolatait súlyozni. Aki olvassa Márait, az benne él. Ahogy ő nem büszkélkedett soha azzal, hogy ő ír, én is azt gondolom, hogy nekem az a dolgom, hogy játsszak, nem pedig, hogy beszéljek róla. Annál is inkább, mert a színész életében a film az egyetlen, ami megmaradhat. A mi művészetünk nem is kerül igazi megörökítésre, mert egy szobrásznak megmaradnak a munkái, a festőnek a festményei, a zenésznek a partitúrái. Ami a színpadon elhangzik, technikával ugyan meg lehet örökíteni, de az élő hatás mindig más, ezt nem lehet helyettesíteni semmivel. Ezért nem tűnik el soha a színház.
Az olvasást, úgy a Márai-szerephez, mint máskor, azért tartom fontosnak, mert az olvasottakat az életben és a munkában hasznosítani lehet. Ezáltal az ember fejleszti a szókincsét, könnyebben meg tudja fogalmazni az életét, és tapasztalatokat gyűjt az igazi történetekből vagy jó hasonlatokból. Az ember mindenből tanul, folyton gazdagodik.
Visszakanyarodva a „kályha felé”, vagyis ifjúkorára: amikor még színiakadémista volt, milyen célokat tűzött ki magának?
– Engem úgy tanítottak, hogy egy színésznek nem lehetnek céljai – legfeljebb vágyai. Amikor elvégzi az akadémiát, még nem szakember. El tud indulni egy gyerekcipőben, de nagyon sok attól függ, hogy milyen türelemmel, milyen objektíven, milyen vágyakkal, milyen igényekkel próbál ennek a hivatásnak eleget tenni. Az egész tanári kar szigorú szakmai etikára is tanított. Az évfolyamot tizenöten kezdtük, és öten végeztük: Bathó Ida, Boér Ferenc, Kőfalvi István, Magyari Gergely és én. Delly Ferenc professzorunk azt tanította nekünk, hogy hivatásunkban a teljesítményt felmérni csak hosszú idő elteltével lehet. Akkor ez nagyon furcsán hangzott: „Hogyha az ember hetven év múlva visszanéz a pályájára, és két-három szerep miatt még beszélnek róla, már érdemes volt erre a göröngyös pályára lépni.”
Amikor elvégeztem az egyetemet, az akkori Marosvásárhelyi Székely Színház szerződtetett, és meglepetésemre tanársegédnek neveztek ki az akadémián. Kellett gondoskodni az utánpótlásról, és rám esett a választás.
– Mit tanított?
– Ezt a hivatást tanítani nem lehet, csak tapasztalatot átadni. Segítettem az osztályvezető tanárnak. Később már önálló munkákat is rendeztem, mindabban próbáltam a diákokat segíteni akár beszédtechnikailag, akár drámai gyakorlat órán, amit diákként hiányoltam.
– Szinte ezzel egy időben dolgozott a marosvásárhelyi rádió magyar adásában. Mi volt ennek a munkának a hozadéka?
– A rádiónál már egyetemistaként is többször mondtam verset vagy olvastam fel írásokat. Így kerültem először kapcsolatba a mikrofonnal. Azon a nyáron, amikor végeztem, a rádió akkori bemondói, Jakab Manyi és Jakab Ernő bácsi, egy hónapig nyári szabadságra mentek, amelynek ideje alatt nagy megtiszteltetés volt helyettesítenem őket. Tőlük el lehetett ellesni azt, hogy mit jelent a mikrofon.
– Vásárhelyen végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, de valójában nagyszebeni születésű. 1936-ban, a tornyos, gótikusan zárt, kockaköves Nagyszeben magyar-szász vegyes nemzetiségű városában édesanyja büszkén hordta édes terhét, mert akkoriban úgy hírlett, hogy csak a fiúgyermekek születése késik…
– Ezúttal nem csalt a babona. Június egyik viharos reggelén, 19-én, az Új utca fatornácos házában, öt kilóval születettem meg… Ez a ház és lakói az első képek, amit megőriztem emlékezetemben. A következő emlék már történelem. 1940, a Második Bécsi Döntés: Nagyszeben Romániához került. Észak-Erdély felé rengetegen indultunk útnak. Nem vittünk magunkkal szinte semmit. Egyetlen batyuba csomagoltuk, amit lehetett. Régi világunk legbecsesebb kincsein ültem a határon, amíg átvizsgálták a papírjainkat... Édesanyám megnyugtatott: „Minden rendben van, Ferikém”. Amikor átértünk, azt mondtam: „Én ezentúl már csak magyarul beszélek!”... Persze tudtam szászul, mert a gyermekek gyorsan tanulnak, és ez soha nem vált hátrányomra, de a helyzet ezt az elhatározást érlelte meg bennem.
– Kolozsváron nőtt fel...
– Kolozsváron telepedtünk le, ahol édesapám folytatta mesterségét: műbútorasztalos volt. Édesanyám meg gondoskodott a két férfiról, rólunk, ami abban az időben, lévén háborús évek, nem volt egyszerű. De soha nem volt plusz igényünk, azt fogadtuk el, ami az asztalra került. Amikor télen kapott az ember egy goiser-varrásos bakancsot, az maga volt a gyönyörűség. Óránként megtisztítottuk és vigyáztunk rá.
– Mi volt az az étel, aminek különösen örült, ha édesanyja az asztalra tette?
– Édesanyám remek gazdasszony volt. Nemcsak az a példás szeretet, amivel körülvett minket, nemcsak a gondoskodás, hanem az is különleges volt, ahogy abból a kevésből is tudott remekül főzni. Kisebb koromban a krumplinudli volt a kedvencem, különösen, ha volt egy kis házi főzésű szilvaíz, a magvaváló besztercei szilvából, amihez a tányérba paskolhattam a nudlikat – de szinte nem is volt olyan étel, aminek nem örültem volna. Ebből a szilvából remek szilvás gombócot is lehetett készíteni, amiből legalább száz kellett, ha kosárlabdázó barátommal fogyasztottuk. A gombócpárbajban én győztem 41-gyel, mivel a barátom 40-nél feladta. Ehhez azt is tudni kell, hogy nálunk olyan vékony tésztából készült a gombóc, hogy lehetett látni a szilva színét, és a szilva ki volt magolva. Később a rakott-krumpli lett a kedvencem.
Sokat számított a példa, amit a szüleimtől kaptam. Soha nem kényszerítettek semmire. Édesanyám kiváló érzékkel találta meg azt, amivel az érdeklődésem felkeltette. Ha a piacra ment, iskola előtt, korán reggel gyakran elkísértem. Megtanultam, hogy mit, hogyan kell vásárolni. Azóta is szeretek piacra járni.
Úgy nőttem fel, hogy édesapámnak segítettem, sőt az volt édesapám titkos célja – mivel nem tudtuk, hogy milyen világ következik –, hogy adja át a szakmát nekem, hadd legyen valami biztos a kezemben, amit nem lehet tőlem elvenni. Ezért sokat voltam vele a műhelyben, még a kézi politúrozást is megtanultam. Szenvedélyesen szerette a munkáját, művésze volt a szakmájának.
– Volt olyan speciális műfogása vagy technikája az édesapjának, amit különösen szeretett?
– Az intarziát. Élete utolsó szakaszában sokat foglalkozott kedvenc munkáival. Az ország minden részéből hoztak neki tönkrement berakásos bútorokat, kipótolni, helyrehozni. Egyszer érkezett egy halom szekrénydarab, megmutatta a műhelyében: „Gyere, nézd meg, mit hoztak.” Hogy mi lehetett hajdanán, arról csak egyetlen régen készült fénykép tanúskodott. Egy szekreter volt. Amikor elkészült, ismét fénykép készült róla: szakasztott mása lett az eredetinek. Édesapámtól tanultam a munka szeretetét, édesanyámtól inget, nadrágot vasalni, és mosni, saját házi készítésű szappannal: azt, hogy soha ne legyek kiszolgáltatott. A mai napig én vasalom az ingeimet. Szívesen végzem ezeket a teendőket. Mind a szüleimre emlékeztetnek.
– Megdobban a szíve, ha lát egy míves bútort?
– Hogyne, mindig megállok, és megnézem. Kolozsváron el-elmegyek azokhoz családokhoz, akiknek az unokáinál az édesapám által készített klasszikus bútorok vannak. Bizony máig sem nyikorog egyetlen ajtó sem, minden fiókot ki lehet húzni rendesen, semmi nem görbült el. A fényükből veszítettek ugyan, de azt bármikor fel lehet frissíteni. Akkoriban időt álló anyagból dolgoztak.
– Van olyan bútordarabja, amit az édasapja készített?
– Egy intarziás kazettám, amiben a családi fotókat őrzöm.
Végül nem az asztalos szakmát tanultam meg, hanem a hozzáállást a munkához. Ahogy édesapámnál, nálam sem számított soha, hogy mennyi ideig tart a munkám.
– Beszéljünk a hivatásáról!
– Sok filmben játszottam, rengeteget szinkronizáltam, sokat rádióztam, tévéztem, de számomra a színház az anyaöl. Minden abból születik. Thália szolgája vagyok, az embereké vagyok, szolgálom őket, amennyire lehet.
Az emberben megérlelődik, hogy igényes legyen a szakmájában, legyenek vágyai. Később derül ki, hogy mi az, amit ebből elért. Ezt végig hivatásszeretetből kell csinálni. Az értékelés aztán már nem a mi dolgunk.
Egy bírálatot szívesen vesz az ember, ha tudja, hogy bírálója legalább annyira ismeri a szakmát, mint a művelője. Ha gondolkodásmódjával segíteni próbál a színészen, a rendezőn. Mivel mi kemény diktatúrában éltünk, a színházi kritikákban tapasztalni lehetett a politikai állásfoglalást is. Ritkán segített rajtunk a kritika, sok elvszerűtlen, személyeskedő kritikát olvastam, Marosvásárhelyen és Budapesten is. Szerencsére olyan vélemények is születtek a közönség körében, hogy amit XY lehúz a kritikájában, azt feltétlenül meg kell nézni – tehát a szándék a visszájára fordult.
A színházi felmérésekből is kiderült, hogy a médiumok reklámjai, a sajtó-véleményezés helyett még mindig az élő szó a legjobb ajánlás...
– Ez az én megfogalmazásomban úgy néz ki, hogy ha vannak olyan barátaink, akik hasonló érdeklődéssel fordulnak a világ felé, az ő biztatásukra hallgatni lehet. Ez olvasottság, ízlés kérdése is.
– Mit gondol a barátságról?
– A barátság nagy dolog. Nem sok igazi barátság létezik, de ha az embernek az életében egy-kettő megadatik, azok végigkísérhetik egész életén. Ez nem jelenti azt, hogy folyamatosan kell találkozni egymással. Nem szükséges mindennap hűségesküt tenni. Akárcsak a házasságban. Mindent a tettek döntenek el. Azokból fel lehet mérni az embereket, ideológiájukat, hovatartozásukat, nemzetiségüket, hitüket...
Az, hogy én vallásos iskolában kezdtem – a kolozsvári plébániára jártam, meg a Római Katolikus Főgimnáziumba, vagyis a piaristákhoz két évig (az államosítás miatt szakadt ez meg) –, sok mindenben segített... Megismertem egy mélyen vallásos világot, de a reális életet is, így később ki tudtam alakítani egy olyan értékrendet, ami alapján tudtam, mire hogyan reagáljak. Megismertem a Bibliát, ezt a csodálatos irodalmat, amit nem lehet eleget olvasni. Hiszek benne, segítséget, megnyugtatást kaptam tőle nehéz helyzetekben.
– Hozzájárult ehhez a gótikus rajzú ablakokon átszűrődő vörös és kék fények különleges játéka, az ódon corpusok szikár szépsége, az a különleges atmoszféra, amely a kolozsvári Szent Mihály templomban van, ahol még – korábbi elmondása szerint – Márton Áron püspöknek is ministrált ?
– Akárhol járok a világban, a dómot, a székesegyházat mindig megnézem. Nemcsak a festőóriások remekeiért, hanem az építészek munkájáért is. Csodálom műveiket, és a restaurátorokét is, akik megpróbálják megőrizni az építészeti remekek eredeti szépségét. Tisztelem azokat az országokat, amelyek törődnek ezekkel a kincseikkel, mert fontos, hogy tudjunk tanulni a múltból. Ezért is szerettem például Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni... című műsorát, amelynek éppen ez volt az alapgondolata.
– 1977-ben került Magyarországra…
– A szüleim továbbra is Kolozsváron éltek. Gyakran jártam haza. Ha hiányuk volt valamiben, igyekeztem azon enyhíteni. Soha nem adhatja vissza az ember azt, amit a szüleitől kap, de lényeges volt, hogy segíteni tudtam őket. Léttel, tudattal, anyagilag. Láttak engem színpadon Budapesten, láttak filmen, és boldoggá tette őket, hogy dolgozom. Amikor Kolozsvárra mentem – arra a 24 vagy 48 órára, mert mindig siettem vissza (akkoriban sokat dolgoztam) –, az volt az első, hogy megcsókoltam édesanyámat, aztán nekiindultam, hogy megtegyem szokásos körömet a városban.
– Visszaidézné ezt a bizonyos kört?
– Szemben laktunk a Nagypostával, a Malomárok partján, egy sarokház első emeletén. Innen indultam, és felmentem egészen a Főtérig, azt körbejártam, megszakítva a Plébánia épületével, ami éppen szemben volt a Szent Mihály Templom bejáratával, ott is felmentem az emeletre, majd körülnéztem a Piarista Gimnáziumban és a Piarista templomban. Végigmentem a Farkas utcán, bementem a református templomba is, megcsodáltam azt a leánylíceumot, amely előtt hajdanán sok fiú várakozott fél kettőkor. Jómagam is. Bálok is voltak, döcinek neveztük őket. Fontos találkahely volt a Diákház a Farkas utcában, ahol vegyesen szórakozott a román és a magyar fiatalság. Román barátaim is voltak, többek között Florin Piersic, akit nagyra értékelek színészként és emberként is. Végigsétáltam a Kossuth Lajos utcán, az 1-es számú Fiúlíceum előtt, ahol érettségiztem. Sajnos évről évre egyre szomorúbbak lettek múltidéző sétáim, mert egyre elhanyagoltabb állapotokat találtam, és fogyatkozó magyar feliratokat. Az az életforma, amelyet diákként éltünk, megszűnt. Ez természetes, de az annál kevésbé, hogy nagyon ritkán találkoztam ismerőssel, vagy ha igen, sokan fáradt tekintettel rótták az utcát. Egy idő után már inkább otthon ültem édesanyám szoknyája mellett, amíg vissza nem jöttem Magyarországra. De akármi is történt, újra és újra mentem haza. Hathetenként látogattam a szüleimet, amikor csak lehetett.
– Pár éve egy másik kört, egy székelyföldi körutat tett meg...
– Egy magyarországi régész házaspárral és feleségemmel utaztunk. Előre készítettem egy tervet arra, hogy mit mutassak meg tíz nap alatt. Segesváron kezdtünk a Petőfi-emlékműnél, és a Maros mentén jöttünk visszafelé, miután bejártuk Parajdot, Korondot, Farkaslakát, Udvarhelyt, Szovátát, Csíkszeredát, Tusnád- és Bálványos-fürdőt, Gyergyót, Gyilkos-tót, a Békás-szorost. A hegyeinket, a fenyveseinket. Sokat könnyeztem, amikor ők nem látták. Vagy mert emlékek fűztek a látottakhoz, vagy mert sok minden megváltozott. Mindenütt kerestem a magyar szót, a magyar emlékműveket, néztem az átalakulásokat, és vagy örültem nekik, vagy sajnáltam. Csíkszeredát átépítették, Zsögöd-fürdő más lett. A kört Kolozsváron a Házsongárdi temetőben szüleim, Delly Ferenc, Dsida Jenő és többi nagyjaink meglátogatásával zártuk. Gyönyörű volt. Mindmáig emlegetjük.
Mesélte, hogy fiatal korában sokat járt színházba a barátaival. Melyik az első emlékezetes színházi élménye?
– A Fekete Péter. Minden színházi előadást láttam, minden operaelőadást, koncertekre jártunk folyamatosan. Kiváló társulata volt a Kolozsvári Színháznak. Megismerkedtem azzal a csodás világgal, amit a színpad jelent a közönség számára. Amikor másképpen nem jutottunk be, beszöktünk a vécéablakon, vagy amikor a jegyszedő – talán szándékosan – félrenézett, besurrantunk az ajtón, és valahol a kakasülőn foglaltunk helyet, vagy éppen álltunk, mert állóhelyek is voltak.
– Mi vonzotta ebben a legjobban?
– A gimnáziumban az államosítás után igényes magyartanárunk vezetésével szombatonként önképzőkört tartottunk. Verseket, énekszámokat és színdarab-részleteket adtunk elő, vagy aki tudott, hangszeren játszott. Be is mutattuk őket a szülők és a tanári kar számára. Erre nagyon jól emlékezett édesanyám, és emlékeztetett rá – mert az Akadémiára való felvételin megkérdezik, hogy miért akar a jelentkező színész lenni –: „Ferikém, te mindig szerepeltél ezeken az önképzőkörökön, biztosan ott szeretted meg”. Bár arra nem emlékszem, hogy milyen darabokat adtunk elő, de arra igen, hogy igaz hittel játszottunk, kipirulva.
– Említette, hogy igazán felszabadultan csak a gyermekek és az amatőrök tudnak játszani...
– Az olyan típusú gyermekek, akiknek nincsenek gátlásaik a nyilvánosság előtt – mert nem minden gyermek ilyen –, őszintén tudnak játszani mindent, vagy ha ezt filmre kell venni, ugyanolyan természetességgel játszanak, mint a színházban, mert nem érzik a felelősséget. Amikor kamaszodnak, legtöbbjüknek gátlásaik kezdenek lenni a nyilvánosság előtt. Ez a korai képesség tehát még nem azt jelenti, hogy az illető felnőtt színészként is tehetséges lesz. Az nagyon sok mindentől függ. A tehetség olyan gazdagság, amit az ember nem tud sem erőltetni, vagy van, vagy nincs. Irányítani, formálni lehet, de megalkotni nem.
– Mi a helyzet az amatőr színészekkel?
– Az amatőr színészeket nagyon becsülöm, azokat, akik szerényen és odaadással tudnak dolgozni, és nem értékelik, amit csinálnak, hanem teszik. A tettek árulnak el mindent az emberről.
A tettekről jut eszembe… Van még valami, ami lényeges szerepet játszott abban, hogyan állok hozzá az élethez, a természethez, a munkához. Gimnazistaként minden nyáron dolgozni mentünk, saját akaratunkból, nem a szülők nyomására. Egyszer az erdészeti hivatal küldött ki erdőt mérni egy erdőmérnökkel az Öreg Havasokba egy hónapig. Kellett cipelni a teodolitot, a kis baltát, mert meg kellett a fák törzsét egy kicsit vágni, és felírni rá a számokat. Elég vad vidékeken jártunk, jó magasan, messzi a lakosságtól, hátizsákban cipeltük a sátrat meg a kenyeret, szalonnát. A hegyi pásztoroktól néha sajtot, ordát kaptunk. Egy alkalommal még a határőrök szállásán is aludtunk vaságyakon, és fenyőgally volt a derékaljunk. Zokszó nélkül, örömmel végeztük a munkát, és pénzt is kaptunk érte. Sokat tanultunk az ottani tapasztalatokból, ahogy a későbbi nyári munkákból is. A kolozsvári Dermata cipőgyár gáz-víz-gőz-szerelő műhelyének inasa is voltam... Az volt a lényeg, hogy dolgozzunk, és sokat tanultunk belőle. Ezt nem lehet azonnal felmérni, de később az életben hasznosul. Soha nem féltem semmilyen munkától.
– Ez szerepek megformálásában is segített ?
– Konkrétan nem, de a munka megtanítja az embert egy érettebb gondolkodásra. A gondolkodásmódot könnyíti meg, ezáltal a másfajta szerepek eljátszását is. Benne lesz az ember által elvégzett munka elégedettsége. Játszottam orvosprofesszort, katonatisztet vagy grófot, ezekben is segített. Persze nem szeretném a tapasztalataimat idealizálni.
Azért is jó volt, mert a színházi műszakiak munkáját így jobban tudom értékelni. Rögtön meg tudom állapítani, ki mennyire szereti a szakmáját. Ha előadásom van, egy órával azelőtt ott vagyok, megnézem a színpadot, ahol már beállították a díszletet, megnézem, az ajtók jól csukódnak-nyílnak-e. Nem bizalmatlanságból, csak meg szeretnék győződni arról, hogy minden rendben van, jól meg tudom oldani a bemenetelt, kijövetelt, és ha valami gond van, akkor szólok. Ezért hálás a műszak.
– Ha jól értem, igyekszik minden hiba lehetőséget a minimálisra csökkenteni?
– Minden az előadást szolgálja. Ha a takarítónő otthagy egy szeget és az ember beletérdel, megváltozik a magatartása, nem lehet azt a fájdalmat azonnal lenyelni. Ez is éppen olyan fontos, mint a legfontosabb szerep eljátszása, hiszen ez csapatmunka.
Ha már a csapatnál tartunk: két olyan színháznál játszott, amelynek különleges a szellemisége. Először a Székely Színházról kérdezném...
– Egy színháznak a működését, profilját – mint minden intézményét – az igazgató igénye, ízlése, tudása, emberismerete, szeretete igazolja. Mert ideális esetben jól választja meg a munkatársait, megbízik bennük, megbecsüli őket és akkor eredményes lehet. Tisztában kell legyen a munkatársai igényével, tudásával, szakmaszeretetével. Ezért volt nagyszerű a Marosvásárhelyi Székely Színház. Közösségi színház volt. Tompa Miklós igazgató, főrendező, Szabó Ernő bácsi és Delly Ferenc csodálatos társulatot rakott össze. Tompa Miklós remek „színházcsináló” ember volt. Nem rendezett sokat, de nagy előadásokat vitt színre. Sokat járt Moszkvába, Szentpétervárra. Tanult az orosz színjátszásból, ami akkoriban nagyon erős volt, akárcsak a román. Mi is sokat jártunk Bukarestbe, néztük Liviu Ciulei, David Esrige, Lucian Pintilie rendezők előadásait. Magyarországra is jöttünk, bár csak kétévenként kaptunk útlevelet, kíváncsiak voltunk, hogy a magyarországi színház hol tart.
A kinevezéskor könnyes lett a szemem, mert a Székely Színházba kerülni nagy dolog volt. Még a csodálatos Kultúrpalotában játszottunk. A fiatal színészeket Tompa Miklós és Harag György beépítette a kisebb szerepekbe, hogy ott az „oszlopok”, a kiváló, tapasztalt színészegyéniségek között megérezzék a szerepek súlyát, figyeljék, hogy a próbákon a vezető színészek hogyan alakítják a szerepet, a rendezők hogyan instruálják őket.
A legtöbbet a színházban Harag Györgytől kaptam, felejthetetlen munkatárs volt. Ő adott rám „cipőt-ruhát-felöltőt”, mert végzősként „gyermekcipőben” léptem ki a főiskoláról. Rajtam kívül sok mindenkit „ruházott fel”, az idősebb színészek is tanultak tőle. Ki tudta nyitni a színészek szemét, szívét, idegrendszerét, hivatástudatát. Kedvesen, sztorizással, viccekkel, de közben kőkemény elgondolással. Roppant érzékeny volt a színpad, a színészek iránt. Szerette őket, jól tudott bánni velük, s mindig csendesen instruált. Ugyanakkor őt is lehetett javítani, ha valakinek eszébe jutott egy jó gondolat, és belefért az elképzelésébe. Amikor még el sem kezdődött a próbafolyamat, azt monda: „Feri, tudom a vázát a darabnak, de egy-két csigolya még hiányzik belőle. Ezt közösen kell megtalálni, mert egy-két képre még nem találtam meg a megoldást.” Ilyen őszintén beszélt a színészekkel, beismerte, ha valamit még nem talált ki.
Az új marosvásárhelyi színház megnyitásakor, 1975-ben Az ember tragédiájában Ádám szerepét osztotta Önre... Mennyi ideig próbálták a darabot?
– Hét-nyolc hónapig. Egy ideig csak négyen: Lucifer (Lohinszky Lóránd), Éva (Tanai Bella) és Ádám. Harag elmondta az elképzeléseit egy képről. Azt próbáljuk elérni, hogy ne csak a szavakkal, a csodás madáchi szöveggel hassunk a közönségre, hanem hozzuk közel az emberekhez a történést, melyből a mű fakad. Az volt a célja, hogy a szöveget a helyzetekből juttassa a közönséghez. Előfordult, hogy miután próbáltunk egy részt, még tömeg és statisztéria nélkül, elégedetten távoztunk, majd másnapra rájöttünk, hogy mégsem elég jó. Egymástól függetlenül mi is, ő is ezzel álltunk elő, és újravettük a jelenetet.
– Melyik volt az a „csigolya”, ami nehezen alakult ki?
– Az Űr-kép ilyen volt. Sehogy sem találtuk. Díszletként egy nagyon magas dobogót hoztak be, feketével letakarva. Próbáltuk többféleképpen megvilágítani. Elölről, hátulról, hol Ádámra, hol Luciferre. Oldalról, fentről lógatva. Amikor a legegyszerűbbre jöttünk rá: mindezt a földön is eljátszhatjuk. Egy fekete körfüggöny a háttérben, és felülről egy gégennel (csőfénnyel) megvilágítva.
A díszletek, bútorzat, kellékek, ruházat is segítenek minket, hogy át tudjuk adni egy kor szellemét, gondolkodásmódját. Ádámnak nem volt sok kosztümje. Amikor a kellékesek kérdezték, hogy mire lenne szükségem, ahogy átnéztem a képeket, azt válaszoltam: egy kardra és egy könyvre. Erre is Harag vezetett rá. Ezzel a két kellékkel játszottam végig az előadást.
– Milyen volt a különleges, ugyanakkor egyszerű díszletek között játszani?
– Remek, könnyen mozgatható díszletekben játszottunk, ami fontos volt, mert minden színhez más helyszín kapcsolódott. A prágai színben magas lépcsősor vezetett a színpad közepén felfelé, ezen mentem végig; az eszkimó színben a szereplőknek deréktól lefele hal volt az öltözékük. A díszlet kis halmokból állt, amelyeket fehér ronggyal fedtek be, mintha jégdarabok lennének. Harag hetekig foglalkozott a statisztériával és a zenével is.
Sok minden kell az egyszerűséghez. A legegyszerűbbet a legnehezebb megtalálni, ezért gyönyörű a mi hivatásunk. Az ember tragédiáját szerette a közönség, éreztük a hosszú tapsokból. Vásárhelynek olyan közönsége volt, hogy nem lehetett akármit odavinni. A színháznak ki kell nevelnie a közönséget.
– Harag maga elégedett volt ezzel a munkájával?
– Nem, soha. Nem olyan ember volt, aki bármikor is elégedett lett volna a saját munkájával.
– Akkor úgy kérdezném, hogy befejezettnek érezte, vagy a bemutató után is tovább dolgozott rajta?
– A bemutató után már nem nyúlt a koncepcióhoz, hiszen az előadás már megszületett. De később is mindig ott volt, nézte, és egy-két gondolatot még odasúgott öltözőben, folyosón, ami hasznunkra vált. Ha manapság azt mondom, hogy a rendező csinálja az előadást, és a színész a színházat, van, aki megsértődik. Büszkék lehettünk arra, hogy színészek vagyunk. Persze ezt a büszkeséget csak belülről kell érezni, nem kifelé mutatni.
– Magyarországon is dolgoztak együtt... Hogyan került Harag Győrbe?
– Magyarországra kerülésemet követően egy Miskolcon töltött év után Győrbe szerződtem az újonnan épült Kisfaludy Színházba. Harag György meghívását én vetettem fel a színház vezetőségének. Nem hitték, hogy el tudjuk ezt érni. Vásárhelyre utaztam, és megkérdeztem, eljönne-e. Ez 1978-ban történt. Azt válaszolta, ha a kiutazást elintézik, akkor örömmel. Elintézték, jött. Mindenki tudta a színházban, hogy én hívtam oda. Új tag voltam a társulatban, bár játszottam már a győri Új Színház nyitódarabjában, a Fáklyalángban, abban megismerhettek a kollégáim. Mivel Harag Györggyel Vásárhelyen tizenöt évet együtt dolgoztunk, azt hitték, hogy nekem választ darabot. Mert az ilyenforma rossz szellemiség színházakban gyakorta előfordul. Vásárhelyen ilyesmi nem létezett, ha Harag rendezett, nekem mindegy volt, hogy mit játszom benne, csak benne legyek, de ha nem, azt is elfogadtam. Végül a Győrben színpadra állított darabban, Osztrovszkij Viharjában Kuligin szerepét kaptam. Nem egy főszerep, de ebben az epizódszerepben nagy örömem leltem. Ő is ki akart jutni abból a világból, amiben élt és szárnyakat készített magának, hátha így sikerül.
(A szemtanú, Mészáros Tamás így ír erről: „Bács Ferencnek megadatott ebben a rendezésben Ikarusz elszánt méltósága... Ez a zaklatott, lobogó tekintetű megszállott repülni próbál. Valami ormótlan, szánalmas, deszka-vászon tákolmányt kötöz a karjára, amitől szemlátomást csak lezuhanni lehet, és mégis jól emlékszem: ahogyan Bács ott áll az üres színpadon, kiterjesztett szárnyaival szembefordulva a nézőtérnek, olyan, mint minden reménytelen elvágyódók, tehetetlenül kitörni akarók groteszk fenséges emlékműve.”)
– Közben mire gondolt, honnan szeretett volna kijutni?
– Ő egy híd alatt lakó, rongyokba öltözött ember, de a szelleme haladó szellem. Többnek érezte sorsánál az életet, és a kétségbeesett csapásokkal ki akart jutni ebből a világból. De a körülötte élő jómódúak kikacagták. Mi is éltünk olyan korszakban, amikor tudtuk, hogy ki kell ebből mászni, amikor ki szerettünk volna repülni... a bezártságból, a pénz szagából, hogy vágyaink lehessenek, szellemi, lelki vágyaink. Talán ma is így van ez.
– Harag milyen fogódzót adott a szerephez?
– Rám bízta. De amikor megkérdeztem, hogyan tudnám a szárnyakkal a szándékaimat a közönség felé jobban érzékeltetni, egyszerűen adott alám egy emelvényt, és ez más perspektívát adott, az egésznek az értékét megnövelte. A Budapesti Vígszínházban is vendégszerepeltünk az előadással, melynek női főszereplője Törőcsik Mari volt.
– Később Ön is átszerződött a Vígszínházhoz…
– Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója hívott oda, egy év Miskolc és egy év Győr után. Olyasmit tapasztaltam ott, mint a Székely Színházban. Csodálatos hangulatú, remek színészekkel és műszakkal működő, etikus társulatba kerültem. Sajnos Várkonyi Zoltánt nagyon hamar, odaérkezésem után három héttel elveszítettük. Halála borzasztóan megrázott, de szellemisége még nagyon sok éven át ott volt a falak között.
– Hogyan csapódott le mindez az Ön személyes színészi létében?
– Én Magyarországra nem azért jöttem, hogy karriert csináljak. Már elértem a négy x-et, túl is voltam rajta, számomra a két gyermek, azaz volt feleségem, Tanai Bella fia és közös lányunk előmenetele volt a fő cél, türelmesen ott maradtam hát a Vígszínháznál kilenc évig.
Engem senki sem hívott ide. Befogadtak, ezért hálás vagyok, ezt próbálom a mai napig is teljesíteni. Nem kapni, hanem adni akarok. Amikor Jászai Mari-díjas vagy Érdemes Művész lettem, a barátaim közül sokan azt mondták, hogy „te Feri, ezt régen megérdemelted”, de én nem így gondoltam. Az ember teszi a dolgát, és nem arra gondol, hogy mit érdemel meg, és mit nem. A legfontosabb, hogy egy életen keresztül ki tudjon tartani a hivatásában. Erre szokták nekem azt mondani, hogy túl szerény vagyok. Ez nem szerénység, ezt így kell megítélni, ezt így kell élni.
– Magyarországon milyen színházat talált? Melyek a legemlékezetesebb munkái?
– Szívesen emlékszem a Szinetár Miklóssal való közös munkára. Tehetséges, presztízse van. Tud a színészekkel bánni, nem nagy hókuszpókuszt, világos, logikus előadásokat rendez. Székely János darabját, a Hugenottákat Protestánsok címmel Gyulán mutattuk be. Az előadást elhoztuk a Pesti Magyar Színházba, ahol szintén sikerrel ment. A televízió is kérte, hogy egyenesben felvegyék, de Szinetár nem engedte, mert az más, soha nem az, ami a színpadon. Elvitte a stúdióba és televízióra rendezte az előadást, hogy megérezzék annak a hatását, amit az emberek élőben kapnak. A Vígszínház Don Carlos című előadásában a kilencven éves főinkvizítort osztotta rám. Meg sem kérdeztem, miért nekem kell ötvenévesen eljátszanom a vak aggastyán szerepét. Szinetár megbízott bennem. Szerettem vele dolgozni. Sok szép feladatot kaptam a többi színháznál is, ahová a későbbiekben szerződtem. Nehéz lenne választani közülük, mert mindet szerettem, más-más okból.
– Mindkét országban tanított. Mondana néhány szót a tanítási tapasztalatairól? Hogyan látja a mai fiatal színészeket?
– Vásárhelyen tizenöt évig tanítottam, itt pedig egy évig. Olyan gyakorlati dolgokat kell megtanítani a színészeknek, amiről azt hiszik, hogy tudják, de valójában nem. Mikor egy sikeres felvételi után ott ülnek a fiatalok a főiskolán, azt hiszik, hogy már színészek, de amikor megkértem egy hallgatót, hogy jobb háromról menjen át a bal egyre, úgy éreztem, lebecsülik a feladatot. Végül az egyikük vállalkozott, és beállt a függöny mögé. Megkértem, úgy menjen, mintha egyedül volna. Bejött és átment. „Na, milyen voltam?”, kérdezte. Mindenki kacagott. „Mondják el, min kacagtak” – kértem. „Hát úgy csinált, mintha járna, de nem járt, hanem dobálta a tagjait” – válaszolták. Itt vannak az alapvető problémák. A színpadon is meg kell tanulni járni, beszélni, nézni, látni, gesztikulálni, mert csak erre lehet építeni. Úgy, ahogy az építkezésen lerakják az alapokat. Kötelező, akármilyen szürke, akármilyen vacak, akármilyen súlyos, nem lehet enélkül sem házat, sem felhőkarcolót, sem palotát, de színházat sem építeni. Az emberi alaptermészet ismeretét kell megtanítani. Mit jelent egy nézés, egy ránézés, valahogy olvassa le róla a partnere, a közönség, hogy mit akar. Mint ahogy egy szót is sokféleképpen lehet elmondani, és mindig mást jelent, más következményekkel jár. Ilyen a gesztusrendszer is, a hanghordozás, a járás. Meg kell ismerni saját magunkat, az akaraterőnket, a tűrőképességünket, a vágyainkat, mire vagyunk képesek, milyen a fantáziánk, milyen a műveltségünk, milyen a mozgáskultúránk. A színésznek állandó készenlétben kell lennie ahhoz, hogy jól próbálkozhasson. Még a politikát is ismernie kell, hogy ha valami elhangzik a színpadon, tudja, milyen visszhangja van éppen, hiszen hozzátartozik ahhoz a karakterhez, amit megformál.
Előfordul, hogy a fiatal színészt ellátják egy csomó címszereppel, és pár év alatt kiürül, mert nincs a puttonyában elég tartalék. Nem a rutinról beszélek. Ugyan van ebben a szakmában rutin is, de az a fajta értékesebb rutin, ami megengedi a választás szabadságát bizonyos dolgokban, csak később alakul ki. Amikor mi ellestük a szakmát, mindig figyeltük, hogyan értelmezi a színész azt, amit a rendező mond. Nem kell olyanná válni, mint akiket figyelünk, de a gondolkodásmódot, a fantáziát kibővíti ez a fajta ismeret. Ez csak úgy lehetséges, ha a színész néz, lát. Mindent meg kell tanulni az életben. Enni, inni, élni, szeretni. Ez egy életen át tartó tanulás. A szenvedélyt valami iránt úgy kell felépíteni, hogy az ne szalmaláng legyen, ne csak a megismerés pillanatáig tartson.
Mindenkinek más a belső ritmusa. Van, akit vissza kell szorítani, van, akit fel kell gyorsítani, rengeteg feladat van. Akit pillanatok alatt sztárként kezelnek, hamar kiéghet. Különben sem sztárkodni kell, közösen kell átadni a közönségnek az élményt. A nagyszerű az lenne, ha egy előadás után nem XY nagyszerűségét, hanem a társas-játék örömét beszélnék meg a nézők.''


.: tartalomjegyzék