Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Március
2017 - Február
2017 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - November
Sófalvi András

Darius kincse (II. rész)

(folytatás szeptemberi lapszámunkból)

A históriás énekek és a reformáció hatása

A középkor végi Magyarországon az itáliai humanizmus, valamint a különböző szerzetesi mozgalmak hatására az anyanyelvű írásbeliség egyre nagyobb teret kap, fokozatosan szétfeszítve az egyházi kereteket. Mind az anyanyelvűség, mind az elvilágiasodó irodalom nagyon fontos tényezők az elit kultúrának a tömegekhez való eljuttatásában. A humanista világnézet, majd a reformáció révén új irodalmi formák születnek, új témákat dolgozva fel, a középkor beszűkűlő egyházi-vallásos képét kitágítva. Ezzel együtt az udvari, hivatalnoki teendőket ellátó egyházi személyek nagyfokú világi hatás alá kerülnek. Megtörténik az egyházi kultúra laicizálódása.
A mi szempontunkból a legfontosabb egy új műfaj megjelenése a XV. században, éspedig a históriás éneké, amely a XVI. századtól minden műformát a háttérbe szorít. A históriás ének egy gyűjtőfogalom, melybe beleértenek minden elbeszélő tárgyú éneket, antik, zsidó, keresztény, mitológiai, mondai, meseszerű műformákat. Az írástudó, a reformáció hitelveit terjesztő, vitatkozó prédikátornak, a sorsán töprengő, Istenhez fohászkodó hívőnek, a törökkel szemben ellenállásra buzdító lantosnak, a tanulságos történetekkel oktató iskolamesternek, a regényes históriákkal szórakoztató literátusnak egyaránt olyan formát kellett írásai számára választania, mely által művét a közösség minden rétege számára hozzáférhetővé tehette, az olvasókhoz és a hallgatókhoz is gyorsan eljuttathatta. Erre pedig a dallamra szerzett énekvers bizonyult a legmegfelelőbbnek. Ezt elősegítette a XVI. század első felében a könyvnyomtatás pillanatnyi megrekedése is. Ugyanakkor az előadó, éneklés útján – tekintettel arra, hogy még mindig nagyfokú az írástudatlanság – a legszélesebb társadalmi rétegekhez juttathatta el mondandóját, így adva lehetőséget az irodalmi művek széleskörű folklorizációjára. Az ismert énekversek kb. négyötödének témája bibliai, antik eseményeket dolgoz fel (a jelen problémáira reflektálva), és csak elenyésző hányaduk szól korabeli történetekről. Az énekvers mint műforma, egy-két évtized alatt elárasztotta az országot, megsokasodtak az előadások, de méginkább az előadott témák. Az énekek tárgyköre kibővült, a mondanivaló eszmei tartalma, milyensége és minősége megváltozott, megújult. A humanizmus mellett a reformáció mind agresszívabban hódított, s egy időre el is hallgattatta a humanizmus profánabb megnyilvánulásait. Annak ellenére, hogy a szerzők az igazmondás talaján állva írták műveiket, ekkoriban a históriai, bibliai történeteket még mindig szó szerint vették. Bár a humanizmus és a reformácó a csodákkal szemben igen tartózkodó, józan álláspontra helyezkedett, a csodákba vetett hitet egyik sem száműzte az emberek tudatából. A históriás énekek kezdeményezői a humanista, literátus műveltségű, egyetemet végzett hívő emberek voltak, akik nem feltétlenül álltak a reformáció oldalára (Batizi András, Baranyai Pál, Kákonyi Péter, Sztárai Mihály stb.). Hamar felismerték viszont a históriás énekformában a hatásos propagandaeszközt, így a protestantizmus eszméinek, vallási felfogásának népszerűsítésére, megerősítésére használták fel azt. A históriás ének kétéltű műfaj, az írásbeliség terméke ugyan, de egyaránt él a szóbeli közvetítéssel és az írásbeli terjesztéssel. Mint írásban terjesztett olvasmány elszakad a dallamtól, és megkezdi a maga zenétől független életét. Így közvetlenül hozzájárult a már csak olvasmányként élő verses epika, a XVII. századi hősi eposz és verses elbeszélés megteremtéséhez (Zrínyi, Gyöngyösi I.).
Az erkölcsi, vallásos célzatú neveléssel írt énekek mellett egyre terjednek a világiasabb témák, a politikai propaganda terjesztését, és nem utolsósorban a szórakoztatást szolgáló művek. Így a históriás ének is fokozatosan elvilágiasodik, mivel társadalmi, erkölcsjavító témákat nemcsak bibliai történetek nyújthatnak. Sőt izgalmas, érdekes világi elbeszélésekkel, novellákkal az embereket inkább meghódíthatják, figyelmüket jobban leköthetik. A szerzemények a társadalom minden rétegéről a társadalom minden tagjához szólnak („Kazdagoknak, szegényeknek jó példa...”).
Legelső ismert széphistóriáink Tinódi Jáson és Médeia históriája, vagy ugyancsak tőle a Judit asszony históriája antik, illetve bibliai eseményeket dolgoznak fel. Bogáti Fazekas Miklós A tökéletes asszonyállatokról (1577) című műve Plutarchos, illetve Ovidiusból meríti élményvilágát; Hunyadi Ferenc Trója históriájaban (1569): Homeros, Vergilius, Ovidius, Dares Phrygius és Guido da Columna széleskörű ismeretéről tanúskodik; Varsányi György Xerxész (1561) című munkájához Iustinustól és Herodotostól szerzi forrásanyagát.
Ilosvai Selymes Péter Historia Alexandri Magni című énekét 1548-ban írta. A meglehetősen terjedelmes széphistória, mint Szilády Áron kimutatta, Q. Curtius Rufus Nagy Sándorról írt életrajzának versekbe szedett kivonata, melynek elveszett részeit Iustinus Világkrónikájából pótolta. Egyrészt az összehasonlítás kedvéért, másrészt pedig annak szemléltetésére, hogy lássuk: volt, ami kiszínezze a nép képzeletvilágát, hosszabban idézem Ilosvait, aki leírja a Nagy Sándor ellen vonuló III. Dareiost, kíséretét és hadseregét:

„Ezüst oltárokon tüzet visznek vala,
Kit persiaiak imádnak vala.

Ez harmincszáz hatvanöt ember vala,
Aranyas bársonban mind mennek vala,
Jupiter szekere utánnak jár vala,
Kiben fejér lovakat fogtanak vala.

Egy nagy fehér lovat ott visznek vala,
Szép arany vesszőkkel ki ékes vala,
Drága czafrangokkal eltezött vala,
Fényes nap lovának azt híjják vala.

Tíz szekér az úton ott megyen vala,
Aranynyal, ezüsttel nagy kazdag vala,
Tizenkétféle nép utána vala,
Fegyverek, szokások különböz vala.

Azoknak utánok az tízezer nép,
Aranyláncz ruhákkal ki oly igen szép,
Azok után megyen tizenötezer nép,
Ki mind király nemből hadakozó nép.

De az után udvarló népe sok vala,
A Dárius előtt a megyen vala
Aranyas szekérben Dárius vala,
Aranynyal, kövekkel igen szép vala.

Ruhája királnak nagy hosszú vala,
Nagy sok kazdagsággal öltözött vala,
Szabláját párta-űre fölkötte vala
Szablája hüvelye drága kő vala.

Az Dárius után tízezör vala,
Ezüstös kopjákat viselnek vala,
Kopján vas helyén mind arany vala,
Kétfelől négyszáz ember mellette vala”,

majd Dareios kincseinek megszerzését:

„Dáriusnak kéncsét mind előhozák,
Az Sándor kezébe a kéncset adák”,

illetve a király foglyul ejtését:

„Az császár sátorát mind környülvevék.
Arany lánczczal császárt ott megkötözék.”

Véleményem szerint a Darius-féle kincsképzetek gyökere Ilosvai énekén alapszik, mely a korábbi, középkori forrásokkal szemben egy új, színes, gazdag képét adja a perzsa hadseregnek, Dareiosnak és magának a perzsa birodalomnak. A mi szempontunkból ez esetben a históriás ének mondandója (oktató, nevelő cél, szórakoztatás stb.) másodrendűvé válik. A nép tudatában legerősebben a gazdag királyról szóló, mesébe illő történet marad meg, ezt a képet fogja tovább szőni hagyományaiban. És itt különül el, egy pillanatra találkozva, az írott kultúra a népi, szóbeli kultúrától: mindenik éli tovább a maga életét, kisebb-nagyobb impulzusokat kapva egymástól. A históriás ének révén a magyarság kincsképzetét egy új, színes történet termékenyíti meg, hatja át, folklorizálva az irodalmat. Ami érdekes, hogy nem a várt, „igazi” I. Dareios (aki még Erdély közelében is megfordult) históriája nyomán alakul ki a kincsképzet, hanem a perzsa birodalom utolsó, balvégzetű uralkodójának története révén. Jól látszik itt is, hogy a nép képzeletvilága, történelemformálása nem a mai gondolataink alapján alkot. Nehéz benne törvényszerűséget találni és pontosan megjelölni miért, minek alapján tesz magáévá egy bizonyos történetet, eseményt.
Curtius Rufus munkájáról tudjuk, hogy a középkorban is nagy népszerűségnek örvendett, akárcsak néhány más antik szerzőtől kivonatolt mű (pl. a Trója regény vagy a Gesta Romanorum). Mindennek ellenére úgy gondolom, hogy a Darius-történet maradandó formában (folklorizálódva, beépülve a népi köztudatba) Ilosvai révén maradt meg. Mint már utaltam rá, a korábbi középkori beépülésnek több akadálya is volt: az egyházi műveltségű, latin nyelvű irodalom, amelytől idegen az ilyen történetek, formák átvétele, valamint az alsóbb néprétegek írástudatlansága. Nem volt meg az a híd, amely közvetíthetett volna egy ilyesfajta történetet a nép felé. Ha valamilyen módon mégis eljutott volna egy hasonló elem a népi kultúrába, maradandó nyomot hagyva, akkor még a középkor folyamán előbb-utóbb az írásbeliség homlokterébe kellett volna ütköznie. A nyugat-európai középkori kultúra a magyarországival szemben jóval több világi tárgyú alkotást tudhat magáénak, ahol valószínűleg az alsóbb társadalmi rétegekben is ismertebbek voltak az egyes antik szerzőkre visszatekintő művek. Annak vizsgálata, hogy a Darius-féle kép a Kárpát-medencétől nyugatra milyen szerepet kapott a történelem folyamán az írott, illetve a népi kultúrában, talán árnyaltabbá tehetné a hazai hagyomány kialakulásának képét is.
Mindamellett ki kell hangsúlyozni, hogy Ilosvai művén kívül még más históriás énekek is befolyásolhatták a Darius-féle monda meggyökereződését, kialakulását. Ilyen lehetett pl. Tinódi elveszett Nagy Sándor története. De Tinódi más műveinek ismerete óva int attól, hogy szorosan ehhez kössük a hagyományt: Tinóditól idegen az Ilosvai által alkotott gazdag, színes, fantáziadús történetek elbeszélése, ő jóval „földhözragadtabb.” Azt is tudjuk, hogy a Cyrus-monda is a széphistóriákra nyúlik vissza. Kákonyi Péter Historia Astiagis et Cyri... (1544) című munkája, Varsányi György Xerxesről írt históriája (1561), valamint Cserényi Mihály Historia az persiai fejedelmekről... (1592) írt énekverse nyomán terjedt el egy Cyrus-kép is. A fentiek közül számunkra a legfontosabb Cserényi históriája (a leghosszabb széphistóriánk), mivel Ilosvai után ő az, aki még annyira színes, gazdag képet ad a perzsák királyáról, jelen esetben nem Dareiosról, hanem Xerxesről: hosszasan meséli el a görögök elleni hadjáratra induló perzsa hadsereg átkelését a Hellespontoson (fő forrása Herodotos, de a Nagy Sándor történet ismerete, illetve Ilosvai históriájának hatása jól érezhető):

„Jupiter szekere vtánnoc vala.
Az sok drága köuvel rakatot vala,
Arany Oltár rayta csinálua vala,
Kin Ezüst edényben egy kis tűz vala,
Aszt ők Isten gyanánt imádgyák vala.
. . . . . . . . . .
Húsz szekér az vtán üresen vala,
Mert csak egy ember is bennec nem vala,
Arannyal ezüstel de gazdag vala,
Drága mennyezetes és köues vala,
. . . . . . . . . . . .
Vtánnoc a’ király szekere vala,
Nyóltz nagy Nisai ló kit vonson vala.
Drága ékessége azoknak vala,
Mind Hámyoc mind Fékyec aranyas vala.”

A források idézése után még hozzá kell tenni, hogy a Darius-hagyományok mögött nem is érdemes egy bizonyos személyt keresni (I. vagy III. Dareiost, avagy Xerxest), Darius kincse a nép tudatába mint a perzsa birodalom gazdagságának szimbóluma épült be: a számos történet, história hallgatása után az illető személyekhez kötött tények összemosódtak az emlékezetben. Az egyes személyek, illetve a hozzájuk fűződő események felcserélése több úton is végbemehetett.
A perzsa királyok (Cyrus, Dareios, Xerxes) politikája messzemenően különbözött a korábbi hatalmaknak (újasszír, újbabilóni) a meghódított népekkel szembeni erőszakos megnyivánulásaitól. Cyrus az újbabilóni birodalom megdöntése után (Kr.e. 539) rendeletet adott ki, hogy a zsidó gyülekezetet állítsák helyre, és a kultuszt újítsák fel Palesztinában (Ezsd., 1,2-4; 4,3). A döntés kimondja, hogy a templomot újjá kell építeni és az elvitetett templomi edényeket eredeti rendeltetési céljaikra vissza kell adni (1,7-11). A templom építése végül is csak I. Dareios alatt fejeződik be Kr.e. 515-ben, aki ugyancsak támogatta a templomépítést a királyi kincstárból (Ezsd., 6,1-12). A babilóni fogságból való hazatérést, a zsidóság nemzeti szentélyének újjáépítését a zsidóság a perzsáknak köszönhette, akik szemükben Isten eszközei – tehát minden okuk megvolt a hálára. Xerxes idején a zsidóság sorsa továbbra is szorosan kapcsolódik a perzsa birodalomhoz, elég itt Eszter királyné történetére gondolni. (A XVI. században számos széphistória témája lesz Eszter és Ahasvérus/Xerxes története, ilyen pl. Kákonyi Péter 1544-ben írt műve Az Asvérus királyról és az istenfélő Heszter királyasszonyról .)
A reformáció korában a bibliai perzsa-zsidó történetek nagy népszerűségnek örvendenek, számos protestáns prédikátor a bálványimádók ellen szent háborút folytató Izrael népével azonosította magát. Elképzelhető, hogy ezek a történetek, akárcsak más bibliai történetek, a későbbiek folyamán szintén összemosódtak a népi hagyományokban. Artaxerxes adománya a zsidó közösségnek, amely bővelkedik gazdag kincsekben, idővel szintén belemosódhatott a Darius-féle hiedelembe (vitatott, hogy I. vagy II. Artaxerxes /Kr. e. 465–424, illetve Kr. e. 404–358/ a szereplője a történetnek ). Itt kell hozzátennünk, hogy az európai kultúra az antik történetírók, a zsidó történelem és a kereszténység révén legtöbbet a perzsa kultúra és vallás köréből örökölt az Ókori Kelet birodalmainak hagyatékából. Ezt a tényezőt pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor a Darius-féle mondakör kialakulásának magvait keressük. Tehát a tudomány szemszögéből nézve korántsem véletlen, hogy a folkórba egy ilyen történet fog beépülni.
A bibliai történetek félremagyarázása nemcsak a népi gondolkodásban, hanem tudós szerzők munkájában is előfordul. Benczédi Székely István Krónikájában (1559) Dareiost összetéveszti Ahasvérussal /Xerxessel, őt téve meg Eszter férjének. Nem csoda, ha a bibliai történeteket, személyeket az egyszerű ember is összekeverte. A XVI. század második felétől kezdve jelentősen megnő az írni és olvasni tudó emberek száma, főleg a társadalom szabad jogállású rétegeiben. A szabad székelység státuszát műveltsége növelésével véli megőrizhetőnek, így a XVI. század vége felé az írni-olvasni tudó székelység száma jóval az erdélyi átlag fölé emelkedik. Ezzel párhuzamosan a könyvnyomtatás is magasra ível, elsősorban magyar nyelvű, népszerű műveket bocsátva ki. 1571 előtt a népszerű kiadványok 62%-a latin, ezzel szemben a század utolsó három évtizede alatt az anyanyelvű népszerű munkák aránya eléri a 73%-ot. Míg az előző időszakban a népszerű kiadványok alig tették ki a 17%-ot, addig a század utolsó harmadában a kiadványok fele ilyen. 1571 előtt mindössze 4 magyar nyelvű szépirodalmi mű jelent meg, 1571–1600 között ezek száma 107-re tehető. Lényegében ez a könyváradat a hirtelen megnövekedett világi olvasóközönség igényeire adott válasz, ami szerencsésen találkozik az új technikai lehetőségekkel. Tehát az irodalmi művek folklorizációjához ettől kezdve adva van úgy a szóbeli csatorna, mint az írásbeli terjesztés. Mindezek olyan tényezők, amelyek szoros kapcsolatban állnak a protestantizmus vívmányaival. Erdély és a Felvidék a magyarországi reformáció két legerősebb területe, ami részben magyarázatot adhat arra, hogy miért éppen itt alakulhatott ki ez a hiedelem. Feltűnő, hogy a fent említett művek majdnem kivétel nélkül protestáns szerzők tollából valók. Oka valószínűleg a protestáns attitűdben kereshető, amely a korábbi katolikus magatartással szemben eltérően viszonyul a nép művelődési viszonyaihoz. A protestantizmus a hívektől szellemi aktivitást kívánt meg, hogy az egyén a Biblia és egyéb kegyes olvasmányok segítségével elmélyíthesse hitéletét. A vallásos olvasmányoknak viszont továbbra is megvoltak a melléktermékei, jó példa erre a Darius-kincsképzet. A protestantizmus művelődés-politikájának egyik legfőbb célja, a babonák és népi hiedelmek felszámolása így csak részlegesen valósult meg.
A népi hagyományvilágba beépülő megragadó, mesés történet egy idő után szorosan Darius nevéhez kapcsolódik, megtörténik a kincsmonda(ák) kialakulása, illetve ezeknek a kincsmondáknak a helyhez kötése. Ennek helyét viszont nem ismerjük, és nem is valószínű, hogy valaha is megismerhetjük. A már lejegyzésre kerülő hiedelmek annyira sematikussá váltak, hogy ezek alapján a monda kialakulásának színtere nehezen lenne megállapítható. A kincsmonda(ák) éli tovább a maga életét, egyre mélyebben beépülve főleg az erdélyi és a felvidéki mondavilágba. Hogy miért éppen itt keresik Darius kincsét, erre nehéz pontosan válaszolni. Mint eddigi elemzéseimből kitűnt, a hiedelem kialakulásában fontos szerepe volt a reformáció szellemének és eszközeinek. Tehát egy olyan területen jöhetett csak létre, ahová a reformáció irodalmi termékei valamilyen formában eljutottak. Mint fentebb utaltam rá, ez a terület éppen Erdély és Felvidék. Ennek alapján csábító lenne az a feltételezés, hogy a szerzők származási és működési helyét vegyük figyelembe. Zömük valóban a Felvidéken (pl. Ilosvai az abaújvármegyei Idáról való) és Erdélyben (Cserényi balázsfalvinak mondja magát) alkotott, de mint tudjuk, nagy területeket bevándoroltak, így adva elő műveiket. Emellett az írott munkák közvetítő erejét sem szabad elhanyagolni, a fenti számadatok önmagukért beszélnek. Másik lehetséges magyarázat lehet, hogy a titokzatos, soha el nem érhető kincset a nép hiedelme a nehezen megközelíthető, rejtélyes, sötét helyekhez kötötte. Darius kincseit a nép általában barlangokban, üregekben, ritkábban várakban hiszi elrejtve, ezek a természeti képződmények szintén inkább Erdélyt és a Felvidéket hálózzák be. Az is számításba jöhet, hogy már a XVI–XVII. században valamely tudós szerző lehetségesnek tartotta Dareios erdélyi hadjáratát, ti. azt, hogy Dareios valóban megfordult Erdélyben, amely feltevés a népi gondolkodásra is befolyással lehetett. Ennek nyoma lelhető fel Székely István krónikájában (lásd alább). Más nyomát egyelőre nem ismerjük. Lehetséges viszont, hogy létezik, létezett. Ezek a tényezők játszhatták a fő szerepet a „dariusi kincsek” erdélyi elterjedésében.

XVII–XVIII. századi források. A népi hagyomány és a tudomány

Ha a XVII. századi írott forrásokat vesszük figyelembe, ezek alapján még nem, vagy alig fedezhető fel nyoma annak, hogy a Darius-monda elevenen él a népi hiedelemvilágban. Szenczi Molnár Albert Discursus de summo bono (1630) című munkája az antik szerzőkből gazdagon merítve hosszasan idézgeti az ókori uralkodók mesés gazdagságát Salamontól Nagy Sándorig. Dariusra vonatkozóan nincsen semmi megkülönböztetés, legfeljebb annyi, hogy a perzsiai királyok kincse „drága nagy kincs vólt és ez világra ki hatot nagy híre.” (De tudni kell azt is, hogy Szenczi műve egy fordítás, ezáltal nem tükrözi egészen a korabeli magyarországi képet.) Ugyanez mondható el a XVII. századi verses epikáról, a többnyire oktató, nevelő célzatú írások a szeretet, a hit, és az erkölcs hirdetésének jegyében születtek, a gazdagság, hatalom, mindezek mulandók: sem Midas, sem Krőzus, sem Darius kincse nem ér fel az emberi szeretettel. Előfordul, hogy a szerelmet állítják szembe Darius kincsével:

„Szeressen az, a ky giuitotta sziuemeth.
Ez megh lévén nékem semmi egiéb nem kell,
Bár akár ky birion Darius kentsével,
Nem leszek érette hozzá giülölséggel.”

Ezekben a művekben is az vehető észre, hogy a Darius kincs közhelyszerűvé vált, de még mindig nem kerül megkülönböztetett helyzetbe, nem emelkedik ki a többi kincsképzet közül.
A népi hagyományokra a továbbiakban a XVII. század folyamán más irodalmi munkáknak is lehetett befolyásuk, mint pl. a Háportoni Forró Pál által lefordított Nagy Sándor történet, vagy Haller János Hármas históriája, melyek közül az első szintén Nagy Sándornak a történetét mondja el, valamelyik Curtius Rufus-féle változatot fordítva le magyar nyelvre.
A kincsképzet kiszínezését nagymértékben meghatározhatták olyan valós események, mint pl. a szántó-vető parasztok kincsre bukkanása. Ilyen lehetett az 1543-as felfedezés, amikor a Sztrigy folyóban halászó parasztok elrejtett kincsekre bukkantak. A XVII–XIX. századból még ismerünk hasonló eseteket. Ezeknek a kincseknek láttán újabb ösztönzésekhez juthatott a népi hiedelem, tovább gazdagítva, bővítve a hagyományokat. Nem lehet viszont egyöntetűen ezekhez a kincstalálásokhoz kötni a Darius-mondát, véleményem szerint ennek igazi magvát a históriás énekek jelentették. Az aranyozott és ezüst edények, ékszerek, hordókban, ládákban őrzött arany- és ezüstlemezek, aranykígyó, sárkány alapján csak óvatosan juthatunk el a dariusi kincsekig.
A Darius-féle kincsképzetnek nagyon fontos állomása lehetett Varga Pálnak, egy hirtelen meggazdagodott kolozsvári polgárnak 1716-ban kelt végrendelete, aki gazdagságát azzal magyarázta, hogy megtalálta Darius kincseit. Olyannyira ismertté válik a történet, hogy Steinwille főhadikormányzó is kerestetni kezdi a kincset. A végrendelet valójában, mint Kővári is utal rá, nem más, mint véghagyomány alakban összeszerkesztett néphagyomány:

„Kolozsvári Varga Pál testamentom levele a Czigány havason lévő
Dárius kincséről.

Mikor én Varga Pál hallottam volna, hogy a Czigány havason kincs volna, mellém vőm két társamat; elindulánk hárman a Szamoson által kelénk, ott mi találánk a Czigány havason egy patakra, a fenekén találánk arany szemekre, úgy annyira, hogy mi megtöltők süvegeinket aranyszemekkel mind a hárman. A patakon felfelé indulánk, találánk mind erős helyen egy várat, melyet mind fundamentomáig lerontottak vala; de a kapuja még fenn vala. Ottan a várba bémenénk, jobb kéz felől a falmellékét megásók és a három süveg aranyszemeket és pórt belétölők, feljül betakarva elhagytuk. Elindulánk onnan a patak felé, s találánk füves helyen egy kútat, melyet tiszafából raktak vala fel, valának ott rakottya fák és ledőlt cserefák, amint eszembe jut, kőris fák is; mi a kút folyóján nem menénk bé a várba, hanem mellette mentünk bé és a folyó mellett elvesztők és nem kezdők látni; ottan mi három felé menénk, én egyenesen alámenék az árokra, hát itten egy kút vagyon; és ott a kút kimutatá magát ismét az árokba foly vala. És láték ottan egy ajtó formára való lyukat, és kiáltám társaimat, eljövének, látánk odabenn nagy fényes világosságot, mintha gyertya égne, s mondánk egymásnak: ‘Bizony ez, amit mi keresénk, azért igazság legyen mindenikünk szívében!’ Az Istennek nevét segítségül hívók, a lyukba bemenénk, a lyuk elött belől nagy tágasság van, a lyuk mellett kétfelől, 2 megkötött agarat látánk, fekete szeműeket, fogukat elvicsoríták vala, s mind a hárman ottan elrémültünk vala, mindazon által az egyikünk szive bátrabb vala, és egymást megrivogattuk; odamenénk és szekerczével ütni kezdők az agarakat, hát tiszta ezüstből valának; ottan elébb menvén látánk két oroszlányt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemeik drága kövekből. Tovább menvén, hát egy ember arany székben ül, a jobb kezében egy aranyos botot felhúzva tart vala, de már semmit nem félénk, mert az előbbieket megpróbátuk vala, szemei carbunkulus kövekből valának és széke drága kövekkel rakatott vala és tündöklék, mint sötétben a napfény. A kép pedig Dárius vala, és Dárius elött álla tizenkét koronás király, kik aranyból öntettek és fényes kövekkel ékesittettek, és hátamegett egy inas, azis szablyát tartva kezében öntetett, és szablyája hüvelyét egy fényes kőből faragták, és egy asztal áll vala Dárius elött. A zon belöl egy pincét, irásokat is látánk de nem tudtuk elolvasni, mert sem magyarul, sem diákul nem vala. Betekinték a pincébe, látánk sok agár kölyköket drága kövekből faragottakat, ezüst puttonokat és kádakat; megszámláltuk, összvesen 366-an valának, ezek pedig sok kinccsel és drága ezüst marhákkal rakva valának mind tele. A pincében pedig semmi üresség nem vala mindenütt tele vala, sok drága, kimondhatatlan szépen ékesittetett szerszámokkal, melyeken nemkevéssé csudálkozánk, ugyanazon pincében emberképek is valának; ezüstből öntettek, gyermek és leány képek is sokan valának, egyhelyen 12 ember kép tiszta aranyból vala; nagy darab ezüstöket is látánk, mint egy-egy hordó, kupákat, tányérokat, tálakat, arany, ezüst poharakat számlálhatatlanokat látánk, úgy hogy sok szekér megtelne vele. A sok szépségnek és kincsnek sokaságán eleget nem csudálkozhattunk, de a mennyi kincs ott vagyon Erdélyben valamennyi ember van és gyermek, még azoknak gyermekeik is megérnék vele, mert a pince igen tágas, annyira, hogy 6 ökrös szekér megfordulhatna benne. A pincén belöl látánk egy arany ajtót, betekinténk oda, hát egy asszony arany széken ül, fején arany korona vala, kimondhatatlan fényességgel, hogy a szemünk fényét csaknem elvette; elötte 64 aranyból öntött leány, kezöket összefogván udvarolnak, ezek pedig mind fényes kövekből rakatott koszorukban valának, mindezeket, s több szépségeket megnézvén, mondánk egymásnak: ideje, hogy már innen elmenjünk. Ott mi mind megrakodánk, és békével kijövénk, és apró kövekkel berakók a lyuk száját, fejül pedig famohákat rakánk reája, a kút folyamatját, mely a várból a pince ajtójára foly vala, elszakasztók, és már most a pince közepén foly alá. Ottan mi hárman megesküvénk, hogy egyik a másik nélkül oda nem megyen, azután hazajövénk, én maradék Kolozsvártt; másikunk mene Gyulára, harmadikunk Kassára. Ez a pince a Czigány havason vagyon; a kútnak folyamatja mely alá foly délre vagyon; a kútnak folyamatja a Hideg-Szamosba foly. A vár a két Szamos közt vagyon, a várnak kapuja keletre vagyon, a vár kapuja elött egy nagykő vagyon. A vár mellett indulj meg naptámadatra, megtalálod a kútnak folyamatját s azt kövessed, egy holt árokba viszen, ott vagyon azon a tájon.
Ha az úgy nincsen, amint elbeszélém, imhol most halálnak fia vagyok, az Isten az ő szent országát és szent szivét soha meg ne engedje látnom, és bűnömet soha meg ne bocsássa, hanem az örök pokolra, mint testestől mind lelkestől vesszen, ha eképpen nem volt a dolog.
Anno 1716. 26 julii.
Varga Pál m/p.”

Az ember-, állatszobrok, ismeretlen írások, kádakban őrzött arany és ezüst, aranyedények stb. tulajdonképpen az egybeötvözött népi hagyomány írásba foglalása. Kővári nézete, miszerint a hagyomány Xerxes által Bellos (Marduk) templomából elhurcolt kincs változata lenne, nemigen támasztható alá. Amint Herodotos írja: „van Babülonban egy másik templom is, ahol Zeusz magas, arany ülőszobra, s mellette egy nagy aranyasztal látható. Aranyból van a szobor alapzata és a trónus is.... A templomon kívül áll egy aranyoltár, még kijjebb pedig egy másik nagy oltár... a szentélykörzetben....egy tömör aranyszobor is állt.” (I, 183) Ez azt mutatja, hogy Varga Pál valójában más forrásokból is dolgozott, hol a népi hagyományvilágból, hol a saját fantáziájából merítve. (Az sem zárható ki, hogy az alapot ebben az esetben is valós esemény szolgáltatta.)
Varga Pál meséje, valamint az a tény, hogy még a katonaság is keresi a kincseket, arra utal, hogy a Darius kincsképzet már ekkoriban széleskörűen ismert lehetett. A történet olaj a tűzre, amely még jobban felkorbácsolja a kincskereső szenvedélyeket és megszilárdítja a Darius-mondát. Valahol itt lehet az a pont, ahol a dariusi kincs kezd kizárólagossá válni és előnyben részesítik minden más kincsmondával szemben. „... a’ Nép.... a’ Koson, és Lysimach Aranyokról – is azt tartja, hogy azok is Dárius ‘kintsei közül valók lennének....,” valamint a Sztrigy fenekén „a babonás nép hallani véli a vízbe temetett Decebal dariusi kincseket zörögni...” Az idézetek mind azt mutatják, hogy a hagyomány ekkor már mindenféle kincset Darius személyéhez köt. Mindezek után válhatott „a dariusi kincs” közhelyszerűvé, ami még ma is ismeretes: a pazarlókra, a pénzzel bánni nem tudókra mondják mindmáig, hogy „Darius kincsét is elherdálnák.” Ha valami viszont nagyon a szívéhez nőtt valakinek, azt „oda nem adná Darius minden kincséért sem”, vagy ha valamely kockázatos, nehéz tettről van szó, „Darius minden kincséért sem tenné meg.” A magyarság révén valamikor a XVIII–XIX. században a románság folklórjába is beépül ez a kincsképzet, mint pl. azt a Hunyad megyei Arany falu vagy a Muncel környéki hagyományok mutatják.
A XVIII. századtól annyira elterjedt a hagyomány, hogy a tudomány embereit is elkezdi foglalkoztatni a kincs rejtélye: először Köleséri Sámuel a talált Decebal kincsekkel kapcsolatban teszi fel a kérdést, hogy valójában kinek a kincseiről van szó: Dareioséról vagy Decebaléról? Kenderesi Mihály munkája az első lépés abban, hogy megpróbálják bebizonyítani, hogy járt vagy nem járt I. Dareios Erdélyben. Már Székely Istvánnál található egy olyan passzus, amely I. Dareiost a Kárpát-medencével köti össze: „Darius hanniaga Traciat es Pannoniat meg hodoltatta.” Tehát lényegében a tudománynak köszönhetően vált bevett ténnyé, hogy a kincsmondák Dariusa mögött I. Dareios keresendő. A XIX. századi kutatók nagy része felteszi a kérdést, hogy vajon járt-e Dareios Erdélyben, mindezzel erősítve a téves képzetet, ami a személycserét illeti. Tehát számos olyan pont van, ahol az írott, illetve a népi kultúra találkozhat, impulzusokat adva egymásnak a dariusi kincsek képének alakításában. Ennek alapján a fent vázolt uta(ka)t tartom a legvalószínűbbnek, viszont fenntartom azt a kitételt, hogy a mai szólásokig még más szálakon is el lehetne jutni.
Tehát gazdag népi hagyomány és tudományos munkásság ötvözete az, amit mi ma ismerünk. Ez a kettős tényező juttatja kifejezésre a Darius-féle közhelyet. Hogy miért éppen Darius? Ezt éppen ez a kettősség határozta meg. Az elit kultúra (amely egy idő után tudománnyá növi ki magát) oldaláról a törvényszerűségek a meghatározóak. Az adott történelmi helyzet, az elit világképe és más hasonló tényezők majdnem „előírták”, hogy a Dareios-kép csak a XVI. században kerüljön be a látókörbe. Másfelől a népi kultúra mozgatórugói formálják a képet. Itt minden más szabályok szerint működik. Az egyszerű mindennapok történéseiben gyakran az ösztönök dominálnak, nagy szerepet kap a véletlen. Mondhatni éppen egy ilyen „történelmi véletlen” szülte a Darius-kincsmondát. Valakinek megtetszett a történet aztán tovább költötte, színezte.

Írott kultúra – népi kultúra. A kincsképzet utóélete

Összefoglalva a fentébb írottakat, leszögezhetjük, hogy ha a középkori (kora újkori) népi kultúrát, és annak egy olyan aspektusát vizsgáljuk, mint pl. a kincsképzet, akkor meglehetősen hamis képet kapunk az írott források alapján. De bármennyire is torzít ez a szemüveg, mégis lényegében ez az egyetlen csatorna, amelyen keresztül foszlányaiban megragadhatjuk a társadalom alsóbb rétegének gondolatvilágát, világképét. Attól még nagyon távol vagyunk, hogy az anyagi kultúra alapján a népi hagyományvilágnak egy ilyen elvont vonulatát elemezhessük, konkrét tárgyi valóságában ezt nagyon nehéz megfogni. Annak ellenére, hogy az írott forrásokat adó, illetve az írástudatlan (rejtőzködő) kultúra élesen elkülönül egymástól, mégis folytonos kölcsönhatásban állnak egymással, gyakran teljesen tudattalanul merítenek egymásból. Ha viszont az írásbeliség oldaláról közelítjük meg a dolgokat – és kénytelenek vagyunk ezt tenni – , akkor azt is megállapíthatjuk, hogy az írástudó csoport – amely közvetít az utókor számára – is csak egy hányadát képviseli annak a felső társadalmi rétegnek, amely élesen elkülönül az alsóbb társadalmi csoportoktól. Az írás-olvasás szinte kizárólagos birtokosa az egyház, tehát az általa megalkotott források is teljesen egyházi szemléletben készülnek, amelynek megvannak a maga szigorú előírásai, szabályai, ezeknek átlépése a legnagyobb bűn. Tehát ezek az írott munkák még a papság egészének szemléletét sem fedik le, hisz nagyrészt a felső parancsnak engedelmeskedve születnek. Nem sokat mondanak az egyházi személyek életmódjáról, szokásairól, saját „hátsó gondolatairól.” Ha valaki meg is próbálta ezeket a gondolatokat kifejteni, eltérően az ortodox parancsok szemléletétől, máris rásütötték az eretnekség bélyegét. Ezek az írásművek még kevésbé hűen (pontosabban: nagyon egyoldalúan) ábrázolják a társadalom felsőbb rétegének nagyobb hányadát kitevő birtokos nemesség szemléletét, világnézetét, hisz az egyházi szerzők gondolkodása erre is rányomja bélyegét. Tehát minden forrás torzít, olyan módon, hogy az alkotó csoport előre megrendelt keretek között közvetít.
Ugyanakkor – a tömegek oldaláról szemlélve – a jórészt írástudatlan középkorban, az írás majdnem természetfeletti csodának számít; olyan szent tényező, amellyel elsősorban nem mindennapi eseményeket rögzítenek. Így a mindennapok történései, cselekedetei, a megszokott hétköznapi dolgok a szóbeli szokásjog alapján működnek, az írásnak csak a különlegeset, az egyedit szentelik. Tehát ha a folklorizálható tényezőket nézzük, akkor a középkornál maradva, nagyon kevés az, ami az irodalomból folyik át a népi hagyomány-hiedelemvilágba. A népi kultúra így saját mindennapjain, élményvilágán, tapasztalatain kívül jóval többet merít a nem írott történelemből. Erről pedig sajnos csak halvány képet alkothatunk. Le kell szögeznünk viszont, hogy nagyon egyoldalú lenne csupán az írásművek alapján rekonstruálni ezt a képet.
Rátérve a kincsképzetre, az is világos, hogy a középkori irodalom a nép számára mint olyan tényező, amelyből meríthet kincshiedelmeinek kielégítésére, üres kút marad. Tehát elsősorban nem innen kölcsönöz a folklór. De ettől függetlenül a nép kincsképzete nagyon gazdag lehet: saját élményvilága, a fennálló, elég éles társadalmi ellentétek konkrét valóságai (gazdag úr – szegény paraszt), a talált valódi kincsek, mindez a nép képzeletével fűszerezve (amit a bigott vallás, a természetfelettibe vetett hit, a különféle csodák nagyon megerősítenek). A nyugat-európai irodalom, amely jóval világiasabb témákat dolgoz fel a magyarországihoz képest (mivel az írás-olvasást nem kizárólagosan a papság birtokolja), tud olyan műveket alkotni (a konkrét valóságból merített mindennapok alapján), melyekben a világi és a népi kultúra jóval hatásosabban tör felszínre (pl. Nibelung-ének).
Annak ellenére, hogy a keresztény egyházi szemlélet alapelve a földi javaktól való tartózkodás, a középkori papság (vagyis annak egy része) a kor viszonyaihoz képest meglehetősen fényűző életmódot folytatott. Mindezt írott munkáiban nem fitogtatta, mivel a gazdagság dicsérete nem tartozott a legfőbb keresztényi erények közé. (A szegényeknek alamizsnát osztó gazdag birtokos ténykedése viszont már erényszámba ment.) A nagy földrajzi felfedezések, a kitáguló világkép, a feltörekvő polgárság öntudatra ébredése az evilági élet előtérbe helyezését szorgalmazzák, a földi javak dicsérete alapjaiban rendíti meg a középkori vallásos világképet. Az emberközpontú világ polgársága, szakítva a korábbi túlvilági üdvözülés reményébe vetett hit képével, igyekszik anyagi boldogulását a földi életben megszerezni. A hitet felváltja az értelem, az elvilágiasodott alkotók mindenféle isteni parancstól mentesen írják munkáikat, először adva meglehetősen reális képet a mindennapok életéről. Az antik szerzők felfedezése, felhasználása révén nagy mértékben gazdagodik az irodalom mind formákban, mind témákban. A földi javak előtérbe helyezése – mint világnézet – ezeknek hangoztatását is jelenti, amit csak felerősít az Újvilágból beözönlő nemesfém, nagy szerepet kapva az írott kultúrában is. Maga a reformáció (annak pedig a kálvini irányzata) a maga puritánságával, lényegében azzal, hogy a munkát, a javak szerzését mint Isten szemében dicséretes dolgot tüntette fel, ami tulajdonképpen magáért Istenért van, gyűjtésre ösztönzött, ugyanakkor a javak spórlására is buzdított, minek révén nagyfokú felhalmozást mozdított elő. Mindezek olyan tényezők, amelyek most már az írott kultúrán keresztül is eljuthatnak a népi tudatba, újabb formákkal, tartalommal termékenyítve meg azt. Az átalakult világkép és ennek hatásai (világi témák, anyanyelvű irodalom, széleskörű írásbeliség) azok a tényezők, amelyek nemcsak kiszínezik (kiszínezhetik) a népi hiedelemvilágot, henem erről közvetítenek is mifelénk. A népi kultúra a saját képére alakítja az elit kultúra új hajtásait, általában a másodrendű aspektusokat emelve ki belőle (pl. a Darius-monda). Idővel ebből hagyomány lesz, és saját útjain haladva már alig módosíthatja az elit kultúrában bekövetkezett fordulat. Szenczi Molnár Albert Ziegler fordítása (Discursus...) tulajdonképpen erkölcsteológiai értekezés, melynek hátterében a XVI. század végi csalódott polgárság világképe áll:

„mindent az arany bir ez világon.
Minden csak aranyra, pénzre tör és vágy,
Pénz pénzt kiállt, kiért mindent hátra hágy
Ióság és mesterség nem becsülteteik,
Mind csak az arany s a pénz kerestetik...”

A reneszánsz kori polgárság világnézete, ami kiváltotta a hagyományok kiszínezését, új magvakat plántálva bele, hiába megy át változáson, már nem képes a népi hiedelemből hajtását visszavonni. Ellenkezőleg, azzal, hogy az írott kultúra továbbra is foglalkozik a gazdagsággal (még ha ezt ostorozza is, az emberszeretetet mindennél többre becsülve), tovább ösztönzi a folklór kiszínezését. Persze ez ismét csak az írott források révén megrajzolható-, illetve az ezekből kihámozható kép, ami nem fedi a teljes valóságot, mivel azt látszik sugallni, hogy egy új kincsképzet született. Valójában szó sincs erről, az írott mű csupán egy befolyásoló tényezője ennek a kincsképzetnek.
A kincsképzetekről valódi képet a néprajzi gyűjtések, feljegyzések elkezdésével kezdünk csak kapni, viszont ez erős mértékben visszahat a népi kultúrára. Ilyen gyűjtésnek nevezhetjük Varga Pál hagyományát is, amely lényegében visszafolyik a folklórba. Ezután az írni-olvasni tudás egyre széleskörűbbé válása révén a két kultúra fokozatosan közelebb kerül egymáshoz, közvetít, átvesz vagy átad bizonyos elemeket. Ez egy olyan kapcsolat, amelyet az elit kultúra hozott létre, lényegében azért, hogy megsemmisítse a másikat, a maga felsőbbrendűségénél, „haladóbb” voltánál fogva.


.: tartalomjegyzék