Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - December
Tánczos Vilmos

A csodálatos tehénfogat

Gyöngyit, az öreg tehenünket, jó húsz esztendővel ezelőtt még hathetes ünőborjú korában ikertestvérével, egy hozzá teljesen hasonló bumfordi bikaborjúval együtt Ménaságon, a harmadik faluban vásároltuk ketten apámmal. A két kicsi állatot a félvágás szekér derekába helyeztük, és mert szigorú farsangfarki hideg idők jártak akkoriban, az ülésdeszkáról levettük a nagyanyám szőtte régesrégi csíki csergét, s ráterítettük a két szopósborjúra, hogy ne bántsa őket a Borda szele, ami északról, Mindszent felől vert igen kegyetlenül. Anyjuk, egy alig három esztendős előhasú tehénke, a rókancához kötve engedelmesen ballagott a szekér után, amelyet elől két másik tehén húzott tempós lassúsággal, úgyhogy órákba telt, amíg a tizenöt-húsz kilométeres utat megtettük Szentkirályig.
Mi sem fáztunk, mert indulás előtt előbb bent a vásáros házban, majd kint az udvaron is sűrű áldomáspoharakat ürítettünk, úgyhogy végül jó hangulatban zörögtünk lefelé a Fiság mentén az Akó kapu felé. Apámnak, aki meg lehetett elégedve a vásárral, és talán a kicsi pálinkáspoharak kocogtatásától is lelkesítve, azonmód megoldódott a nyelve a jóféle csergétől megfosztott hideg ülésdeszkán. Legelőször is engem kezdett el ugratni. Fúrta az oldalát, hogy a háznál egy szemrevaló leány is volt, aki az áldomásozás alatt egy sarokban varrogatott valamit, de akihez én, noha legényember voltam, nem szóltam egy árva szót sem.
− Hát annyit azétt legalább mondhattál vóna neki, hogy egy lovaglófótot a te nadrágodra es vessen! − figyelmeztetett az elkövetett hibára. Mert egy szomszéd faluból jött legénytől egy ilyen könnyed, erotikus célzás elvárható, sőt mondhatni kötelező lett volna, de hát az ilyen „leányos” helyzetekben nekem valahogy mindig lassabban váltott az eszem, mint apámnak. De ha százszor igaza volt is, most már csak nem fordulhattunk vissza ezzel a sok állattal, hogy valahogy helyreigazítsam a szentkirályi legények becsületét.
A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében jártunk, amikor az otthoni borjúvágás szigorúan tilos, börtönnel büntetendő cselekedet volt, azidőtájt ugyanis minden megtermelt húst, élelmet az államnak kellett leszerződni, aki aztán az államadósság fejében külföldre szállított mindent, és így az egész ország éhezett. Így én is csak most, jó két évtized múltán merem bevallani, hogy mi bizony az ikerborjúk közül az egyiket, a bikát még azon a nyáron, szénacsinálás idején szűk családi körben jóízűen megettük, bőrét pedig éjszaka valahol a kertben elásta anyám, talán még apám sem tudta, hogy hova. Szegény kicsi bikaborjúnak úgy kellett eltűnnie nagy titokban a történelemből, hogy még neve sem volt.
A testvérére, az ünőborjúra azonban nagy jövő várt. Apám azt tervezte, hogy amint annyira nő, betanítja, és majd két-három esztendő múlva az anyjával együtt járomba fogja. A szépreményű kis állat tehát először is nevet kapott. Mivelhogy igen szép kis teremtménye volt az Istennek, és mert állítólag éppen az új esztendő harmadik napján született, ami a katolikus falinaptár szerint Gyöngyvér napja volt, így anyámtól a Gyöngyi nevet kapta. A borjú édesanyja pedig Olga lett, de ezt már nem tudom, hogy miért. A családi merész tervek meg is valósultak, anya és leánya néhány esztendő alatt két gyönyörű jármasmarhává fejlődtek. Tejük is volt elegendő, és mert könnyen járt a tőgyük, anyám is meg tudta fejni őket. Jámborak, szófogadók, egyszóval igen alkalmasak voltak, ezért anyám erősen ragaszkodott hozzájuk, és kényeztette őket, amivel csak lehetett.
A két tehénnek hamarosan a városon élő öt unokához is köze lett, akik korán megtanultak különbséget tenni a „bolti tej” és a „szentkirályi tej” között, az egyik ugyanis híg volt, a másik pedig jóval zsírosabb. A vastag tejfel iránt, amit a „szentkirályi tej” felfőzés után húzott a fazék tetejére, a gyermekek mindig élénk érdeklődést mutattak. Egy alkalommal a Kolozsvárra való megérkezésemet követő „mobilos” beszélgetésünk során, miután a szerencsés utazást hírül adtam, így köszöntem meg az otthonról hozott tejet:
– Ennek olyan fele van, hogy ha a kamarába a féreg keresztülfut a tejesfazak tetejin, nem esik belé!
De költői képek dolgában apám soha nem maradt adósa senkinek, úgyhogy most, a mobiltelefonban is ráerősített a lényegre, ráadásul több irányban is:
− Úgy van, fiam, úgy van. Ha a macska a tejesfazakra rejafekszik, s a körmit a tejfelbe beléakassza, az olyan vastag, hogy soha nem tudja megkezdeni!
Én már nagyobb állatot és vastagabb, keményebb, időtállóbb tejfelet nem tudtam kitalálni, úgyhogy megint az övé lett a győzelem.
A két állat nemcsak külcsínre volt szép, hanem másfajta, mondjuk úgy, „szellemi” képességeiket is csodálta mindenki a faluban, aki csak ismerte apám tehénfogatát. Legfőbb tehetségük mégpedig abban állt, hogy tökéletesen hallgattak gazdájuk szavára, sőt sokszor mintha előre kitalálták volna a gondolatát. A kollektív gazdaság mérlegháza körül ácsorgó emberek sokszor ámulva nézték, amint apám egy jó tonnányi szénával akármikor úgy állt rá a hídmérlegre, hogy le sem szállt a szekér tetejéről, de még csak a jóízűen rágcsált szénaszálat sem vette ki a szája sarkából, mert a két tehén egyetlen halk szóra úgy állt meg a nehéz szekérrel a hídmérleg szélén, mint a parancsolat: hátulsó lábuk már nem, de az első két szekérkerék még jól rajta volt a mérlegen, akár rá se kellett nézni a kerekek ráfjára. Lóval megtenni ugyanezt nem lett volna kunszt, mert a ló szájában ott van a zabla, a fogatos kezében ott van a gyeplő, még akár vissza is hőköltetheti a szekeret, de a tehénszekéren a kötőrúd mellett üldögélő apám kezében ilyenkor mindig csak a leeresztett ostornyél volt, a másik kezében a kalapja, a szája sarkában pedig az a bizonyos jó illatú szénaszál. Vagy sokan és sokszor elnézték a mezőn azt is, amikor egymagában, az eke szarvát fogva, szántott, sőt pityókát is húzatott a két tehénnel, akik soha el nem hagyták volna a barázdát, és még a föld végén is maguktól, vezetés nélkül, egyszerű szóra és szelíd ostorlegyintésekre fordultak vissza az új barázdára. Mindez irigyelni való dolog volt, mert a szántáshoz rendszerint két személyre van szükség, a lóval való szántás például lóvezető nélkül szinte elképzelhetetlen. Apám okos tehenei pedig felmentettek valakit a tehénvezetés terhe alól, ami nagy segítség volt egy egyedül gazdálkodó öregembernek. Édesanyám, a maga fájós, visszeres lábával semmiképpen nem tudott volna a tehenek előtt botorkálni a szántóföldeken.
A tehénfogat másik fontos feladata a téli tüzifa beszerzése volt. A téli tüzelőről pedig mifelénk azt tartották, hogy az az ember, aki valamikor réges-régen elment volt a bükkfánál jobb tüzifát keresni, még nem jött vissza, mert még most is keresi. Bükkerdő pedig mifelénk csak a Dél-Hargita vízválasztóján túl volt, még bárcát is Erdővidékről, az olaszteleki erdészettől kellett rá szerezni. Így aztán a szentkirályi fogatosok, amikor hegyre fel, az ún. „Erőssön” vagy a Nagyos völgyén nekivágtak a Hargita meredek oldalának, azt mondták, hogy „lemegyünk a Bükkre”. Rendszerint öreg este lett, amikor a Bükkről a faluba visszaértek. Apám, aki nem lóval, hanem csak tehénfogattal erdőlt, mindig jókor hajnalban, már-már éjszaka indult, és mivel messziről hozta a fát, rendszerint igen túlterhelte a szekeret. Egy-egy ilyen szekér nyers bükkfát a rossz hegyi utakon két tehénnel hazahozni már-már vitézi tett volt, amihez nemcsak merészség, hanem mindenekelőtt hozzáértés, ügyesség és óvatos előrelátás kellett. A nagy köveken megomolhatott a kerék, letörhetett a tengely, elszakadhatott a csaptattyúlánc, feldőlhetett a szekér, elrekedhetett a sárban a rakomány, sőt – ne adj Isten – a meredek lejtőkön lefelé a súlyos terű akár el is üthette volna az állatokat, amit a szekér után kötött farkazó volt hivatva megakadályozni. Nem csoda, ha anyám mindig nyugtalan volt, amikor apám egyedül ment az erdőre, és váltig kérlelte, hogy csak mértékkel rakodjon. De apámmal nem lehetett bírni, nem hajlott a jó szóra sohasem.
Emlékszem, egyszer egy estefelé, amikor talán még a szokásosnál is nagyobb terü fával érkezett haza, és fáradtan, de mégis kurucos hetykeséggel lépdelt befelé a kicsi utcán a tehenek előtt, anyám, aki már jó előre meghallotta a szekérzörgést és a ráfos kerekek alatt szétreccsenő kövek csattogó zaját, kinyitotta előtte a nagykaput, majd elborzadva nézte a két tehén után felrakott irdatlan nyers farakományt. Amikor apám odaért elé, köszönés gyanánt dohogva megszólította:
− Hát még nem kellett vóna-e rakjál reja? Hát métt nem hoztad el immá mind az egész erdőt?!
Apám, aki ebben a pillanatban hős volt egy kicsit, már a kapun való befordulás mikéntjére figyelve, nem is nézett oldalra anyám felé, és csak úgy, foghegyről válaszolt hetykén:
− Én szólítottam, de nem jött!
A válasz hetykesége és humora abban állt, hogy úgy tett, mintha szó szerint értené anyám szavait, holott nyilvánvalóan fordítva, azaz korholásként kellett értelmezni ezt a „biztatását”, és ezt tudták is jól mind a ketten. A rosszalló megjegyzést kiváltó nagy terü fa szemmel látható bizonyítéka volt annak, hogy ő tényleg „szólította” az egész erdőt, csakhogy az ő férfiúi értelmezésében ebben a „megszólításában” nem volt semmi „bűn”, márpedig ha nincs bűn, akkor a nagy terü dolgában neki semmi megbánnivalója nincsen. A baj egyedül csak az lehet, hogy a két kicsi tehénkével tényleg nem sikerült végül hazahoznia az egész Hargitát, akit ő „megszólított” ugyan a fejszével, de hát az nem akart vele hazajönni.
A tehenek nagyszerű viselkedésének titka apám állatpedagógiájában rejlett, aminek két alapelve a nyugodt türelem és a szigorú következetesség volt, amit mind az állatok betanítása, mind később a velük való „járás” során mindig betartott. (Nem tudom, nem kellene-e ezt a két elvet az egyetemek tanárképző szakjain is a professzoroknak komolyabban tanítani.) Az állatoknak mindig tudniuk kellett, hogy mit akarnak tőlük, és ha tévedtek, akkor mindig a legnagyobb nyugalommal, de szigorú határozottsággal igazították helyre őket a megfelelő hangos állatterelő szóval, vagy pedig úgy, hogy a fejükre kötött láncot fogva megmutatták nekik a helyes utat. Az soha nem fordulhatott elő, hogy apám idegesen vagy következetlenül, netán szitkozódva szóljon rájuk, vagy ne adj Isten bosszúságában ostorral rájuk csapjon. Emlékszem, arra is volt példa, hogy egy-egy meredek hágó aljában leraktunk a rakományból – ez pityókás zsákokkal, kővel, de még szénával is előfordult – mert apám úgy ítélte meg, hogy az adott útviszonyok között a túl nagy terűt nem fogják kibírni az istenadták. A két tehén mindig tudta, hogy az egyszer kapott feladatot mindenképpen végre kell, mert végre is lehet hajtani, és így erejüket megfeszítve, tőlük telhetően örökké igyekeztek.
Arról is meg vagyok győződve, hogy valami titkos érzékkel mindig megérezték a velük kapcsolatban álló ember lelkiállapotát, és maguk is eszerint viselkedtek nyugodtan vagy nyugtalanul, határozottan vagy zavartan, erőteljesen vagy lagymatagon.
− Itt faluhelyen olyan hamar kicsúszik az emberek száján a kárinkodás, az Isten, s az erre-arra. De azt mind tudja az állat! Ha én ilyen haragoson bánnék velik, vagy kárinkodnék, akkor idegeskednék az állat es, me tudja ő es, hogy én haragszom. S akkor má nem oda lépik, ahova kell, okkor má má csinálja a hülyét ő es. De én inkább, még ha rosszat csinál es, megsimmogatom, s odatérittem, ahova kell: „Haaa, jere ide, ne!” Olyan békességesek, úgy megszoktak engem, hogy eppe csak mondanom kell nekik, s ők csinálják es nyomban.
Ezért fejcsóválva, rosszallóan nézte a lófogattal hetvenkedőket, akik csak az ostort s a szitkozódást ismerték:
− A múltkor én biza jól lekaptam ezeket a fiatal lovasokot. Fújjátok fel a lovatokot! Egyedül még bé se tudod fogni, látom, valaki ott kell álljon olyankor melletted. Bezzeg amikor üres szekervel hajtotok ott lefelé az aszfalton, akkor ugye bőcsködtök. A kemén úton rázza a ló nagy büszkén a fejit erre-arra. De amikor valahol szoros helyré, nehez helyzetbe kerültök, amikor meg kéne fogja a terüt, akkor má nem állja meg a ló helyit, azt má nem szereti, akkor má ugye nem húz. S akkor osztá jő a kárinkodás, jő az ostor, amitől megijed az az állat, s megzavarodik végképpen. Én nem azt mondom, hogy ez minden lónál így van, me ugye sok jó ló van, sok szép állat van a lóba es, de közbe azétt van olyan es, amikor eppe a fogatos az, aki magamaga elrontsa az állatot.
Mindezekből talán érthető, hogy apám az évek során összenőtt a teheneivel, akik öregségében valódi társai lettek. Nap mint nap reggeltől estig együtt volt velük, és a róluk való gondoskodás töltötte ki az életét. Ekkor már rajta kívül senkinek nem volt tehénfogata a faluban, a gépek lassan-lassan már a lófogatokat is kiszorították. A ráfos kerekű, lajtorjás egészvágás szekér a járomba fogott tehenekkel és a nyolcvan felé járó öregemberrel élő néprajzi tárgy lett, amelyet az arra járó turisták, különösen a magyarországiak, ha megláttak, azonnal lefilmeztek és lefényképeztek.
A hagyományos tehénfogat a helyi román rendőrök figyelmét is felkeltette, de ők teljesen más szempontból érdeklődtek – a maguk rendjén ugyancsak igen élénken – a ritka jelenség iránt. Mindegyre azt követelték, hogy apám szálljon le szekérről, és jól az országút szélére húzódva láncon vezesse az állatokat. Csakhogy efféle fölöslegesnek ítélt útszéli sétákra ő nemigen volt kapható, mert jobban szeretett a szekéren ülve, a többi járművekkel egy sávban járni. Azt ugyan ő sem állította, hogy a tehenek a közlekedési táblákat és szabályokat is mind ismerik, és hogy azokat maguktól tiszteletben is tartják, de azt igen, hogy akármikor hallgatnak az emberi szóra. A baj csak akkor volt, amikor az irányító szó fentről a szekér tetejéről valami miatt késett, vagy olykor el is maradt. Előfordult ugyanis, hogy a szekéren ülő gazda figyelme valahová elkalandozott, és nem gondolt meg időben egy előrelátható veszélyes helyzetet, ami pedig a tehénlogika alapján jól kiszámítható lett volna. Azt például tudni lehetett, hogy a hazafelé tartó tehénfogat, amikor az országúton a mi kis mellékutcánkhoz ér, ha más értelmű utasítást nem kap, magától és azonnal be is fog fordulni az utcába. És bizony, a jelzés nélküli hirtelen balra fordulás, ami ugye az országúton át történik, egy lassú tehénfogat esetében is igen veszedelmes lehet. Egy ilyen alkalomkor a szekéren ülő és gondolataiban elmerült apámat hirtelen iszonyú fékcsikorkás riasztotta fel. Mire észbe kapott, a tehénfogat már keresztben állt az országúton, a balról befogott „csábeli” tehén, Olga mellett pedig, tőle alig félméternyire, ott állt egy csodaszép nyugati autó. Két nyakkendős úriember ugrott ki belőle, és egymással versenyre kelve éktelenül, ijedt dühösséggel patáliázni kezdtek. Apám maga is riadtan ugrott le a szekérről, előbb egyenesre fordította a szekérrudat, hogy az utat felszabadítsa, majd kicsit megszeppenve, egyetlen szó nélkül hallgatta a jogos szidalmakat. De mert a leckéztetés a rendesnél is hosszasabban tartott, lassan elmúlt az ijedelme, és gondolkodni kezdett. Látván, hogy végül is hála Istennek semmi baj senkivel nem történt, a végén már hamiskás hunyorgással kezdte nézegetni az előtte álló, hangoskodó urakat, akik úgy amúgy jó magyaroknak látszottak, csak hát ugye, most mérgesek voltak egy kicsit. Amikor látta, hogy már minden kijött belőlük, ami csak kikívánkozott, és hogy talán már abba is hagynák végre, mert szemlátomást ki is fulladtak az éktelen kiabálásban, akkor végre megszólalt csendesen ő is:
– Amit itt nekem maguk most elmondtak, az mind éppen úgy van, ahogy mondták. De ha szabad, ha megengedik nekem, akkor most má kérdeznék én es valamit.
– Hát kérdezzen, ha akar! Mit tud itt még kérdezni maga?
– Én csak azt akarom megkérdezni, hogy hát ennek az autónak itt kormánya van-e?
– Hát már hogyne volna!
– Hát fékje?
– Hát persze hogy van!
– Na, hát ha ennek az autónak itt van kormánya es, s van fékje es, akkor az én szegény tehenemet, akinek nincsen se kormánya, se fékje, maguk métt akarták itt elüttetni?!
A tehenfogat országúton való közlekedésének azt a legfőbb törvényét, hogy a tehenek mindig és minden körülmények között hazafelé akarnak indulni, nekem keserves tandíj árán kellett megtanulnom. A leckét mégpedig Csíkszentsimonban vettem, ahova a tehenek táplálására alkalmas szeszgyári melléktermékért, a gabona kifőzése után hátramaradó híg „malotáért”, egy hideg téli napon apámmal leszekereztünk. A gyárudvaron a tengelyig és azon felül érő irdatlan sártengerben tengernyi nép és mindenféle jármű, legfőképpen ló- és marhafogat tolongott. Mindenki azon igyekezett, hogy szekerével vagy a kézi vontatású ilyen-olyan alkalmatosságával egy magas állványra szerelt hatalmas gumicső alá juthasson, amelyből egy hatalmas csap megeresztésekor öles sugárban ömlött valami gyanúsan híg, forró sárgás lé, amelynek tápértéke nem sok volt ugyan, de amelyhez a földjeitől, kaszálóitól megfosztott nép mégis annyira ragaszkodott, hogy még Felcsíkról, Gyergyóból, sőt a Gyimesekből is képesek voltak idáig szekerezni érte, hogy a szűkös széna- és pityókatermést vele pótolhassák. A székely és a csángó ugyebár azidőtájt is mindenképpen meg akart élni valahogy. A gyár működésétől függően volt úgy, hogy olykor kicsit vastagabb, tartalmasabb volt a fentről érkező forró áldás, máskor ellenben csak merő „festett vízzel” teltek meg a hordók. De hát az élethez szerencse is kell. Ki amit kapott, azzal volt boldog, azzal indult haza a dermesztő csíki télben.
– Uz Bence sok mindent megjövendőlt vót, de azt az egyet még ő se gondolta vóna, hogy Csíkból a vizet a Gyimesbe szekeren átolviszik – állapította meg a sok csángó fogat láttán fanyar humorral apám.
Jó félnapi sárban cuppogás, fagyoskodás után valahogy megrakodtunk mi is. A szekerünkön öt darab, egyenként kétszáz kilós fémhordó állt, tele forró, gőzölgő, friss „malotával”, amit mérés után boldogan fizettünk ki a gyárkapunál, és indultunk volna is vele hazafelé. Csakhogy amint kifordultunk az aszfaltútra, örömünkben nem figyelhettünk eléggé, mert hirtelen kátyuba döccsent a kerék – volt azokból akkoriban elég az utakon –, és a rázkódástól az egyik hordó tetejéről lerepült az autóbelsőből vágott lekötő gumi, amely a fémhordó tetejére helyezett nejlont volt hivatott leszorítani, úgyhogy az égnek csapódva ki is loccsant egy jó adag „malota”. A felszabadult hordót le kellett kötni ismét, ami úgy történt, hogy ketten apámmal a szekér két oldalához állva, erős feszítéssel húzni kezdtük az imént lerepült gumit, hogy a hordó tetejére helyezett nejlont leszorítsuk vele megint. És ekkor történt a baj. A lekötéssel bajlódva, erőlködés közben nem vettem észre, hogy a művelet alatt a lábamat odatettem a szekérkerék elé. És ez végzetes volt. A fogat arccal hazafelé állt, a reggel óta hideg sárban álldogáló tehenek pedig már éhesek és türelmetlenek voltak, úgyhogy egyszer csak maguktól elindultak a nehéz rakománnyal hazafelé. A veszélyt észlelvén, már a szekér első rezdülésére rántottam volna el a lábamat a kerék elől, de már késő volt. A kerék már nem engedett. És én abban a pillanatban értettem meg, hogy az idő valóban relatív. Hosszú, hosszú időnek tűnt, amíg az éles ráf és az országút aszfaltja közé szorult gumicsizmás lábfejemen lassan, komótosan áthaladt a szekérkerék, egyenként jól megropogtatva és kilapítgatva a lábujjaimat. A fájdalomtól nagyot, hangosat kiáltottam, apám pedig – úgy emlékszem – el is káromkodta magát. Amikor végre megszabadultam, mindketten felugrottunk az ülésre, és apám a szokottnál jóval sebesebben, komor némasággal kezdte hajtani a fogatot, hogy hazaérve mihamarabb belenézhessünk a gumicsizmába. Tehetetlenül hallgattunk az ülésdeszkán egy darabig, de ő még sokáig dühös lehetett rám, mert amikor a falun kívül a Szentsimonmezeje nevű helyre értünk, a térdére csapva keserűen kifakadt:
– Hát hogy lehetett elyent csinálni?! Hát métt tetted oda a lábodot a kerek elé? Hát az enyémre métt nem ment reja?! Hát arról felől es vót kerek!
A fentiekhez hasonló veszedelmes malőrök a tehénfogat körül akármikor megtörténhettek, és olykor történtek is. De ezeknek mindig az emberi tényező volt az oka, a fogat rendkívüli és csodálatos voltához kétség sem fért.
A tehenek csodálatos képességeinek volt egy olyan része is, ami nem apám pedagógiájából számazott, hanem valamilyen más, misztikus forrásból. Például sokszor adták tanújelét annak, hogy ezer ember közül is megismerik a gazdájukat. Gyöngyi még csak szépreményű ünőborjú volt, amikor életének második nyarát már fent a havason töltötte. Amikor apám ősszel érte ment Aszalván pusztájára a havasi legelőre, alig közeledett a csordához, a fiatal üsző azonnal ráismert. Ezt onnan lehetett teljes bizonyossággal tudni, hogy amint meglátta, előbb örömében elbőgte magát, majd azonnal oda is ment hozzá.
Apám azt is állítja továbbá, hogy a tehenek másként érzékelik a világot, mint mi, emberek. Például nagyobbnak, tehát tekintélyesebbnek és félelmetesebbnek látják az embert, mint amekkora valójában, de hát ezt voltaképpen ugyebár nem tudhatjuk. De hogy a tehenek a teret másként értelmezik, mint mi, az egészen bizonyos. Tájékozódásuk csodálatos mikéntje nagy rejtély számomra még ma is. Emlékszem, egyszer egy hóval befújt sík mezőn szánnal tartottunk a falutól távolabb fekvő erdő felé, útnak, nyomnak híre-pora sem volt, minden irányban teljesen egyforma volt minden, a környéken még egy árva bokor sem látszott sehol. A szánon üldögéltünk ketten apámmal, amikor egyszer csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy a két tehén a legnagyobb határozottsággal, mintegy vezényszóra a mély hóban hirtelen derékszögben balra fordul, látszólag teljesen indokolatlanul. Persze azonnal rájöttünk, hogy miért történik ez. Azon a tájékon, Szeredahelykertnél nekünk valahol egy keskeny kaszálónk volt, amelynek helyét a sík hómezőn emberileg teljesen lehetetlen lett volna meghatározni, de a két tehén – noha látni semmit sem láthatott – valahonnan mégis pontosan tudta, hogy hol van az a hely, ahová nyaranként sokat jártak, és amikor odaértünk, azonnal és egyszerre rá is fordultak a kaszálóra, nyilván azért is, hogy ne kelljen tovább vonszolniuk a szánt egy számukra ismeretlen távoli cél felé. Hogy honnan tudták mindketten méternyi pontossággal a keskeny kaszáló helyét, az számomra azóta is rejtélyes talány, talán az etológusok egyszer majd megmagyarázzák ezt a titkot nekem.
A tehenek két évtizeden át szolgáltak kitűnően. A baj egyedül csak az volt, hogy lassan a gazdájukkal együtt megöregedtek. Eljött az a szomorú nap is, amikor Olgától, az öregebbik tehéntől meg kellett válni. Azon a napon, amikor a konkár érte jött, és a vágóhídra vitte, anyám még otthonról is elment, hogy ne kelljen a szomorú jelenetet látnia. Amikor utoljára reggel enni adott, még egyszer megsimogatta, s így búcsúzott tőle sírva: – Jól szógáltál, Olga, úgyhogy a Jóisten segéljen meg ezután es, s valahogy münköt se hagyjon el, me most nem tudjuk, hogy mi lesz ezután velünk nélküled.
De az életnek mennie kellett tovább. Amikor Olgát elvitték, már a 2005-ös esztendőben jártunk, új tavasz jött, és tehénfogatra ezután is szükség volt. Apám a régi bevált gyakorlat szerint a jobbról megmaradt „hízbeli” tehén, a már ugyancsak öreg Gyöngyi mellé egy borjúzás előtt álló fiatal tehénkét fogott be balról „csábelinek”, s elkezdődött a türelmes tanítás megint. Hogy a fiatal tehénkének kisebb, a tabasztaltabbnak pedig nagyobb terü jusson, a járomvastól egy szűk arasznyira lánccal is odakötötte a jármat a szekérrúd tövéhez, hogy az erőkar azon az oldalon rövidebb, a másikon pedig hosszabb legyen. Csakhogy a „járatlan marhával” kialakított fogat az előzőnek már nyomába se léphetett, legalábbis egyelőre. Ezzel a felemás fogattal szántani például már nem lehetett, és az úton is mindenhol láncon kellett vezetni az állatokat, mert nem lehetett még megbízni bennük.
Valahogy, nagy nyűggel-bajjal azért mégiscsak eltelt a nyár. Noha a betanítás terén megint szép eredmények mutatkoztak, apám, aki ekkorra öreg napokra jutott már, mégis állandóan a régi jó, „alkalmas” és erős tehénfogat után sóhajtozott.
De ősszel még nagyobb baj következett. Mert hát a szólás is azt tartja, hogy a baj soha nem jár egyedül, és a cérna is örökké ott szakad el, ahol a legvékonyabb. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy Gyöngyinek, az akkor már ugyancsak öreg tehénnek olykor mintha ropognának, pattognának a csontjai, hogy mind nehezebben, lomhábban lépdel, és hogy szemlátomást „sajnálja” az egyik hátulsó lábát, legszívesebben rá se állna talán egyáltalán. A nyugtalanító ropogás, pattogás nem múlt el, sőt idővel egyre erőteljesebb lett, és már akkor is jól hallatszott, ha a tehén csak álldogált az istállóban. Mivel nem ez volt az első ilyen eset a faluban, az utóbbi egy-két évtizedben más tehenes gazdáktól is gyakran lehetett efféléről hallani, apám a rejtélyes marhabetegséget arra kezdte tartani, hogy mindez a hetvenes években megnyitott büdösfürdői higanybánya miatt van, amelyet néhány év intenzív termelés után hála Istennek bezártak ugyan, de a hátramaradt veszedelmes salakanyag sok-sok hektárnyi területen azóta is ott pihent lezáratlanul a Kövesoldal alatti elzárt völgyben, az úgynevezett „derittőben”, azaz épp a szentkirályi marhalegelő kellős közepén. Korábban, a higanybánya megnyitása előtt ilyen marhabetegségnek hírét sem hallotta senki, úgyhogy magam is erősen hajlok arra, hogy apám gyanúja nem volt egészen alaptalan. Az állatorvos mindenesetre semmi érdemlegeset nem tudott mondani, csak azt tanácsolta, hogy az öreg tehéntől mihamarabb meg kell szabadulni, mert ennek a porcropogásos dolognak jó vége nem lehet, és közel van már az az idő, amikor a tehén nem tud felállni egyáltalán.
De ezt apám maga is nagyon jól tudta. Az őszi betakarítást szerencsére még úgy ahogy el tudta végezni a tehenfogattal, de utána a helyzet egyre csak súlyosbodott. Gyöngyi jobbára csak feküdt naphosszat, egyre nehezebben kelt fel, sőt rövidesen eljött az az idő is, amikor már csak segítséggel tudott lábra állni. Este és reggel csak úgy lehetett megetetni és megfejni, ha előbb apám, aki maga is erősen közeledett már a nyolcvan felé, átölelte és nagy kínlódva segített talpra állni a négy-ötszáz kilós állatnak. Sanyarú reggeli és esti fejések, etetések voltak ezek, úgyhogy az ősz után szomorú karácsonyi idő következett. A nagy nyári melegek, a hosszan tartó szárazság miatt a kóst is kevés volt azon a télen, ami ugyancsak arra intett, hogy a beteg Gyöngyitől mihamarabb meg kell válni az állatorvos tanácsa szerint. De hogyan? A megválás egyáltalán nem volt egyszerű.
Egy ilyen öreg állatot már csak a vágóhídra lehetett leadni, csakhogy az Unióban, ahova szép reményekkel azidőtájt éppen megérkezőben voltunk, felszámolták a csíkszeredai vágóhídat, minthogy nem felelt meg az „európai normáknak”. Így aztán Csík vármegyéből minden vágómarhát át kellett vinni a Hargitán, sőt utána át egész Udvarhely vármegyén, mert törvényes és szabályos vágóhíd legközelebb csak Maros megyében, valahol egy Kibéd nevű faluban működött.
– Hát én hejába fogom meg a fejin a láncot, ez a fájós lábú tehen nem fog tudni a Hargitán keresztül Kibédre elmenni – állapította meg igen helyesen apám. De akkor ki fizeti meg az oda-vissza több száz kilométeres út drága benzinköltségét, amikor a szállított áru alig ér valamit? A vágóhíd ugyanis, ha egyáltalán átveszi, annyit ad érte, amennyit éppen akar, éppen csak szemkiszúrásból valamit.
A vágóhídra való szállítás csak a gazdagodni vágyó konkároknak jelentett üzletet, akik potom pénzért mindenfelé felvásárolták a selejt állatokat, majd egyszerre szállították őket Kibédre. Csakhogy azidőtájt a konkárok is igen nagy lóról beszélgettek. Ilyenkor, késő ősszel és tél elején amúgy is rengeteg marhafélét hajtanak le a havasokról, amit a gazdák mind el akarnak adni valahogy, hogy ne kelljen kiteleltetni őket. Most pedig ráadásul a nyári aszályos időjárást követően mindenfelé kevés volt a széna, igazi szűk világ támadt, úgyhogy nem volt becsülete az eladó marhának, különösen nem egy fájós lábú öreg tehénnek. Pedig hogy ne romoljon, soványodjon le, hogy ne hányja ki a csontjait, ami ugyebár az öreg állatok és az öreg emberek szokása, apám igyekezett jól tartani a tehenét. Nem sajnálta tőle a drága sarjút, amiből azon a télen igen kevés volt a csűrben, a kicsi nyugdíjából még korpát és vereslisztet is vásárolt, így erősítette, táplálta, hízlalta Gyöngyit, aki ennek köszönhetően még így idős korában is szép, mutatós, kigömbölyödött állat volt, jól is tejelt, de mégsem kellett ingyen se senkinek.
Arról, hogy otthon vágják le a tehenet, szó sem lehetett.
– Az embernek lelke es van, fijam... Oda lélek kell! – mondta lassan és valahová elrévedve apám.
– Én szegénynek a húsából nem ennék semmi pénzétt – tette hozzá fájdalmas arccal anyám.
– Ha elvinnék, jó szívvel odaadnám egy árvaháznak vagy egy aggmenháznak ingyen, csak hogy tudjam, hogy valakin segítettem, hogy nem a gazemberek zsebit hízlaltam a magam nyomorúságával – morfondírozott tovább apám.
De lélek kellett ahhoz is, hogy a végső katasztrófára várva, nap mint nap elnézzék a beteg állat szenvedését, aki szegény még ekkor is hűségesen adta a tejet minden nap este-reggel, amelynek literéért az „uniós normáknak megfelelően” berendezett tejcsarnokban hatvan banit fizettek, miközben a boltokban egy liter lefölözött tej ára három lej, vagyis ennek ötszöröse volt. – De mi lesz akkor, ha nem tud felállni majd egyáltalán? – Ez volt a nagy kérdés, amire nem volt semmiféle válasz.
Úgyhogy a szomorú és elkerülhetetlen végkifejlet felé közeledve, egyebet nem volt mit tenni, végül mégiscsak a vállalkozói zsebek további hízlalásával kellett próbálkozni. Ráadásul járni, könyörögni, újra és újra telefonálni, pénzt költeni kellett azért, hogy ez a hízlalás egyáltalán megtörténhessen. A konkárok, akiket valahogy nagy nehezen sikerült felhajtani, rendszerint el se jöttek megnézni a tehenet, jó esetben mondtak valami határozatlan és távoli időpontot, amikor majd még lehet érdeklődni a legközelebbi kibédi transzport felől. Ezek a bizonytalan és kelletlen ígérgetések csak arra voltak jók, hogy apám és anyám ideig-óráig egyáltalán vártak valamire. De utána kezdődött elölről megint minden: a faluban való érdeklődés, a tájékozódás, a konkároknak való telefonálgatás.
Lassan múlóban volt a tél, már tavasz felé jártunk, úgy tetszett, mintha nyílna már az idő egy kicsit, már valami új zöld hajtás, valami „zserrengzés” is megjelent már a mezőkön, de a Gyöngyi dolgában nem volt semmi remény. És ekkor mégis történt valami. Amikor mindenki minden korábbi halvány ígéretet visszamondott már, akkor egyszer csak híre jött, hogy nemsokára valami románok érkeznek a Regátból egy nagy autóval, és helyben kifizetik az eladó marhákat, csak egy megadott időpontban ki kell hajtani őket a faluvégre, ahol a berakodás megtörténik majd. A hír igaznak bizonyult, és a nagy kérdés egyedül csak az volt, hogy Gyöngyi, aki egész télen ki se járt az istállóból, vajon a maga lábán ki tud-e menni a felvásárlás helyére abban a bizonyos nagy pillanatban. Anyám még erősebben kezdett Szent Antalhoz, a háziállatok égi patrónusához fohászkodni, és úgy látszik, jól imádkozott, mert akkor, amikor kellett, a mi tehenünk is ott állt a többiek között a felvásárlásra kijelölt helyen, az ún. Kutyapiacon. Most már csak a felvásárlók mihamarábbi megérkezéséért kellett imádkozni, azért, hogy a tehenet még lábon állva találják, mert ha fekve kapják, akkor biztosan nem fogják elvinni. Teltek a nehéz percek, és várakozás közben egyre hajtották mindenfelől a rengeteg eladó marhát, még Szentimréről, a szomszéd faluból is hoztak.
Amikor a hatalmas állatszállító autó végül valóban megérkezett, a faluvégen általános izgalom, és még nagyobb csődület támadt. A hangzavarban, az ideges ide-oda szaladgálásban apám hiába próbálta rávenni az autóból leugráló bőrkabátos román urakat, hogy a hosszú járművet farral az út menti dombhoz, a sánc martjához állítsák, mert így az állatok a rakfelülettel épp egy magasságban lévő mart tetejéről szépen, vízszintesen átsétálhatnak az autóra, ami nyilván sokkal jobb megoldás, mintha az országútról meredeken, mintegy 45 fokos szögben kellene oda felmászniuk. Azonban a tört románsággal beszélő székely öregemberre rá se hederített senki, noha nyilvánvalóan igaza volt. A sebtében megállított autó hátulsó fémtábláját, az ún. „oblont” az emberek azonnal leeresztették, és a nagy tolongásban megkezdődött a „berakodás”. Apám homloka elborult. Amikor látta, hogy az általa elképzelt vízszintes „átsétáltatás” helyett az állatok erővel való felvonszolása zajlik, rögtön tudta, hogy itt nagy baj lesz. Az ő beteg tehene, Gyöngyi, aki ekkor már alig-alig állt a lábán, ezen a meredek és síkos fémlapon biztosan nem lesz képes az autóra felmenni.
És valóban nem is volt. Amikor rákerült a sor, a szegény állat nagy ijedten valahogy eltántorgott még az elébe leeresztett fémlapig, de alighogy rálépett, visszahőkölt, reszketni kezdett, és össze is esett nyomban ott az autó mögött, az országút közepén. Előbb megpróbálták még lábra állítani, de hiába, nem volt sem erő, sem akarat már benne a talpraálláshoz.
− Vigyék félre onnen, mit szarakodnak ott avval a dögleni való vén tehenvel! − hangzott innen is, onnan is a türelmetlenkedő tömegből.
− Hát ha ez nem áll meg a lábán, akkor ezt nem lehet elvinni, a hosszú úton megölik az autóban többiek − vélekedtek románul a szállítók is.
És akkor anyám könyörgésre fogta a dolgot. Kétségbeesetten szaladgált ide-oda egyik bőrkabátostól a másikig, akik nevetgélve szivarozgattak az útszélen. Szépen rimánkodva, ugyancsak tört románsággal, amit ötven esztendővel azelőtt, még leánykorában, bukaresti szolgálóként szedett fel innen-onnan, el-elcsukló hangon magyarázta a maga nyomorúságos helyzetét.
De nem volt könyörület sehol. Ha a tehén lábra se tud állni, hogy lehetne akkor elszállítani? A földön fekvő állatot a falubeliek arrébb húzták egy kicsit, épp csak hogy a többiek berakodását ne zavarja, és azon túl rá se nézett többet senkisem. Ott szuszogott szegény, okos pára, nagy bánatos szemekkel a betonút szélén, az árokparton, egy nagy fekete autókerék mellett, egy sosem látott nyüzsgő, hangos és ellenséges csődület közepén. Nem értette, hogy mi történik itt, miért akarta őt ez a sok durva idegen ember a fejére kötött lánctól fogva olyan magasra, a sok idegen állat közé felvonszolni, amikor ő reggelente talpraállni is csak apám segítségével tudott. Egyáltalán miért hozták ide őt abból a jó meleg, csendes és tiszta istállóból, ahol eddig mindenkinek volt hozzá egy-két jó, emberséges szava.
Az autó lassan megtelni látszott, és már-már úgy tűnt, hogy minden reménytelen. De ekkor egy hivatalnokféle, fiatalabb asszony, aki könyvelői minőségben a román felvásárlók társaságához tartozott, és aki addig egy árva szót sem szólt, most lassan odament anyámhoz, akinek a könnye is eleredt már közben, és csendesen megszólította magyarul:
− Maga katolikus asszony, ugye? Hát akkor mondok én magának valamit. Ebben az üvegben itt szenteltvíz van, de nem akármilyen szenteltvíz. Ezt én Szőkefalváról hoztam, tudja, onnan, ahol egy vak szentasszonynak a Szűzanya minden hónapban megjelenti magát. Most maga vegye ezt a szenteltvizet, menjen oda vele a tehenéhez, keresztesen súrolja meg vele végig az állat gerincét, és közben mondja, de erős hittel, csak Máriához gondolva mondja, a Mária-imádságot. S meg fogja látni, hogy magát most itt ebbe a helybe megsegíti a Szűzanya!
Anyámnak, aki maga is vallásos asszony volt, és aki már az idegen asszony megszólalása előtt is csak a csodában reménykedhetett, és talán reménykedett is benne valóban, most felcsillant a szeme. Nem törődött senkivel, rá se nézett a csodálkozó tömegre, hanem a szenteltvizes üveggel azonnal odament a földön fekvő tehenéhez, nevén szólította és megsimogatta megint, majd a szőkefalvi szenteltvízzel az állat hátgerincén hosszan végig sűrű kereszteket írva, könnybe lábadt szemmel elkezdte mondani a jól ismert, otthon is sűrűn végzett Mária-fohászt: „Most segíts meg Mária, / te irgalmas Szűzanya! / Keservét a búnak, bajnak, / eloszlatni van hatalmad, / hol már ember nem segíthet, / a te erőd nem törik meg! / Hő imáit gyermekidnek, / Nem, Te soha nem veted meg, / Hol a szükség kínja, nagy, / mutasd meg, hogy anya vagy, / most segíts meg Mária, / te irgalmas Szűzanya!”
És akkor és ott, a szentkirályi faluvégen, a Kutyapiacon, valóban megtörtént a csoda. Amikor anyám a legvégén magára is keresztet vetett, a tehén egyszer csak magától tápászkodni kezdett, és kis segítséggel lassan fel is állt, majd a hirtelen felfigyelő, rajtakapó emberek által segítve, de végül is a maga lábán, elindult felfelé az elébe leeresztett fémlapon, amiről korábban ijedten reszketve visszaesett volt. Mire a felvásárlók észbe kaptak, már fent is volt a nagy autó tetején a többi állat között, úgyhogy bár a bőrkabátosok kelletlenül és nemtetetszően csóválták a fejüket, végül is unottan ráhagyták. Ha már ott van a többi között, hát legyen ott, majd csak lesz vele is valami, ha már feltették, minek bajlódjanak most már a levevésével. A többi gazdák között apámat is kifizették valami egészen jelentéktelen összeggel, de most nem ez számított, hanem az, hogy végül mégiscsak sikerült valahogy „elrendezni” az állatot.
A csoda megtörtént, és anyám a Szűzanya adósának érezte magát. Erre az adósságára a szőkefalvi szenteltvizet adományozó fiatal könyvelőnő is figyelmeztette, akiről még ott helyben kiderült, hogy a felső-háromszéki katolikus vidékről, az ún. Szentföldről származik, és hogy irányításával havonta történnek autóbuszos zarándoklatok a rendszeresen, előre bejelentett időpontokban ismétlődő szőkefalvi Mária jelenésekre.
– A Szűzanya magát itt most megsegítette, de ha maga ezt nem köszöni meg neki, akkor ő magát megbünteti. Magának a jövő hónap tizenhatodikán el kell jőnie velünk Szőkefalvára, hogy Máriának hálát adjon!
Anyám, akinek egész gondolkodása vallásos misztikus volt, szívesen elment volna a felső-háromszéki katolikusokkal a távoli Szőkefalvára, de fájós lábával a hosszú autóbuszos utazást és a nagy tömegben való egész napos álldogálást már nem merte vállalni. A háromszéki könyvelőnő azonban nem hallgatott a jogos kifogásokra, hanem újra és újra telefonált neki, biztatta, noszogatta, végül Mária méltó haragjával is megfenyegette, de mindhiába. Anyám előbb ugyan még ingadozott egy kicsit, de végül józanul tudomásul vette a saját határait, és más döntést hozott: a számára már lehetetlenné vált szőkefalvi út fejében megfogadta, hogy az idén Szent Antal kilencedet fog végezni itthon Csíksomlyón, és ott fogja megköszöni a Szűzanyának a vele tett csodát! Merthogy a Máriához vezető mennyei kapuk máshol is nyitva vannak, a hálaimát Mária itthon Somlyón is mindig meghallgatja. A csíksomlyói Szent Antal kilencedek, amelyeket a szent júniusi 13-i névünnepét megelőző kilenc kedden tartanak, éppen alkalmasok arra, hogy a Gyöngyivel megesett csodáért nemcsak a Szűzanyának, hanem egyszersmind a háziállatok védelmezőjeként tisztelt csodatevő páduai szentnek is hálát adjon.
De mintha a Szűzanya nem értett volna egyet ezzel a fogadalommal. Egyre-másra olyan jelek mutatkoztak, hogy neheztel rá valamiért, mintha nem akarná tőle elfogadni ezt az áldozatot.
Anyámnak már a Szent Antal kilenced első keddjén nagy nehézsége támadt. Reggel az autóbuszmegállóban derült ki, hogy valami sztrájk miatt aznap egyáltalán nem járnak a falusi autóbuszok, és hogy neki aznap nincsen amivel Szeredába felmennie. És még ha ez sikerülne is, hogyan jut ki majd onnan Csíksomlyóra? De miközben tanácstalanul álldogált ünneplőben, kis fekete retiküljével a szentkirályi elárvult megállóban, egyszer csak, anélkül, hogy intett volna neki, épp előtte állott meg egy ismerős Dacia. A szomszéd ült benne, aki családjával együtt maga is épp Csíksomlyóra, a Szent Antal kilencedre tartott. Ez csodálatos égi jel volt, Mária rámosolygott tehát!
A következő kedden azonban ismét neheztelhetett a Szűzanya, mert még el sem indult otthonról reggel, amikor hirtelen hatalmas felhőszakadás, igazi ítéletidő támadt. Anyámban azonban fel sem merült, hogy emiatt ne induljon útnak. Már otthon a faluban bőrig ázott, de azért a hideg esőben mégiscsak elment Csíksomlyóra, teljesen átfázva érkezett haza este. Így aztán az ezután következő két kilenceden már csak lázasan, betegen köhögve vehetett részt, de azért útnak indult ekkor is. Azután hirtelen a sógora halt meg Kászonban, és a temetés éppen keddi napon történt. Ekkor anyám a nagy számban összegyűlt rokonság legnagyobb csodálkozására a temetést követő halotti tort is elmulasztotta, hogy az aznap esti szentmisére valahogy Csíksomlyóra is eljuthasson. Utána egyszer a megdagadt, visszeres lába kezdett el fájni irgalmatlanul, de a fogadalmat így vagy úgy, mégis teljesíteni kellett. Végül, talán elszánt kitartása láttán, Mária megengesztelődött, és a kilenced végére már nyilvánvaló tanújeleit adta annak, hogy nem haragszik rá, hogy jóságos hozzá. Az utolsó somlyói Szent Antal kilencedek nagyon szépek voltak, a gyönyörű prédikációk is mind-mind a lelkéhez szóltak, úgyhogy anyám végül a Szűzanya és jósága fölött meghatódva, hálát adott neki mindenért, ami történt a családdal.
Apám már nehezebben vészelte át a csodálatos tehénfogat elpusztulása nyomán kialakult helyzetet. Ő lélekben valamivel békétlenebb volt, ami természetes is, hiszen neki nap mint nap szembesülnie kellett a hirtelen jött súlyos hiánnyal. A gazdálkodást, ami az élete volt, nem adhatta fel, csakhogy mindaz, ami korábban egyszerű és természetes volt, a tehénfogat nélküli új helyzetben szinte lehetetlenné vált. A megmaradt, csak félig-meddig betanított tehénke mellé kénytelen-kelletlen egy másik fiatal ünőborjút fogott a járomba, de a két járatlan, fiatal marhával azon a nyáron csupa kínlódás, nyűgség volt az élete. Minden gondolata a régi fogat körül forgott, minden felmerülő nehézség a régi jó helyzetre emlékeztette, azokra az időkre, amikor neki is két jó járómarhája volt, és amikor még ő maga is erősebb, fiatalabb volt. Augusztus végén, amikor a nyári szünet után Kolozsvárra indulóban a családommal együtt elbúcsúztunk tőlük az udvaron, legvégül, amikor már felbúgott az autómotor, a nyitott kapuban állva fájdalmas humorral szólt be az unokákhoz a lehúzott ablakon, megfogalmazva a legnagyobb gondot, amivel mi most őt magára hagyjuk:
− Ha osztán valahol az én tehenyeimet meglássátok, hajtsátok vissza őköt nekem
valahogy!



.: tartalomjegyzék