Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - December
Lövétei Lázár László

Pieldner Judit laudációja

Boldogult ifjúkoromban elég sok krimit olvastam, de sose volt türelmem kivárni egy-egy regény végét: miután megismertem az alapszituációt, illetve megismerkedtem a szereplőkkel, rögtön hátralapoztam a könyv végére, hogy ugyanbizony ki lehet a gyilkos: így ugyanis sokkal jobban rá tudtam csodálkozni Maigret felügyelő, Poirot úr vagy Sherlock Holmes logikai zsenijére, ahogy rábizonyították a tettesre a gyilkosságot. Mivel a krimiolvasót még mindig nem tudtam meggyilkolni magamban, ez a hátralapozgatós olvasási mód egyik (rossz) szokásommá vált, olyannyira, hogy ma már kritikát is csak „össze-vissza” tudok olvasni: ha egy kritika elején véletlenül megtudom, hogy miről a szól a kritizált könyv, rögtön hátralapozok az utolsó bekezdésre, hogy milyen következtetésre jutott a kritikus a könyvet illetően, s csak azután olvasom el a kritika legfontosabb részét, hogy ti. miből következtetett a kritikus arra, amire következtetett.
Persze, nem minden kritikából derül ki, hogy miről szól a könyv, nem mindig tudjuk meg, hogy jó-e a könyv, vagy rossz stb. – ehelyett nemegyszer kódolt szöveget kapunk, vagy szubjektív lírai ömlengést, ami sokkal inkább szól a kritikus egyéniségéről, mint a kritizált könyvről. Kritika nyilván sokféle van, s nem is áll most szándékomban valamiféle rangsort állítani föl közöttük, de talán az eddig elmondottakból is kitetszik, hogy ha mi, a Székelyföld szerkesztői, kritikát kérünk egy könyvről, annak a kéziratnak örülünk a leginkább, amelyik leíró, értelmező és értékelő kritika is egyben. Kulturális folyóiratként elsősorban az a feladatunk, hogy lehetőleg minél több megjelent könyvről hírt adjunk, de titokban néha abban reménykedünk, hogy diszkréten segíteni is tudjuk az olvasót a könyvek közti tájékozódásban – természetesen a kánonképzés vagy a szekértáborba tömörülés minden szándéka nélkül.
A minap egyik magyarországi hetilap szerkesztői amiatt keseregtek, hogy nagyon kevés jó kritika születik ma Magyarországon. Erdélyben még bonyolultabb a helyzet. Lassan százéves lesz az a vélemény, mely szerint errefelé nem lehetséges tárgyilagos, elfogulatlan műbírálat, mert itt mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenkiről mindent tud, az irodalom szereplői vagy barátai, vagy ellenségei egymásnak...
Nos, örömmel jelenthetem, hogy azért üdítő kivételek is akadnak. Például Pieldner Judit. Lapunkban megjelent kritikáit nyugodtan köröztetni lehetne kezdő és haladó kritikusok között, hogy lássák, milyen legyen a jó kritika. Selyem Zsuzsáról, Szántai Jánosról, Iancu Lauráról, Boda Editről, Vári Attiláról, Szabó T. Annáról, Berniczky Éváról is írt már a Székelyföldben, de kritikáiban soha nem a ’hübrisz’, a ’gőg’, hanem mindig a ’kritész’, a ’bíró’ szólalt meg, magyarán: soha nem vált valamelyik divatos irodalmi irányzat szekértolójává, hanem igyekezett megérteni szerzőt és művet egyaránt, hogy így hozhasson létre olvasható autonóm szöveget. „Megkeresni a mű mögött világító emberi egyéniséget, az író élményeinek viszonyát műveihez, azt a módot, ahogyan ezek az élmények irodalommá válnak – ez talán a legérdekesebb és legizgatóbb feladat, melyre a kritikus vállalkozhatik” – mondta valamikor a múlt század elején Schöpflin Aladár. Ha van ma Erdélyben fiatal kritikus, aki megpróbálja érvényesíteni írásaiban ezt az elvet, akkor az Pieldner Jutka. Erre a speciális „érzékenységre” az a Pieldner-kritika a legjobb példa, amelyet Szabó T. Anna Elhagy című, az újszülött és az anya viszonyát tárgyaló kötetéről írt… (In Székelyföld, 2007/10.)
S van még egy nagyon fontos jellemzője Jutka kritikáinak: annak ellenére, hogy komoly szakmai képzésben részesült (a BBTE bölcsészkarán, a kolozsvári Láthatatlan Kollégiumban és a Szegedi Tudományegyetemen), „hivatásosként” is megmaradt „naiv” olvasónak: minden írásán érződik, hogy szó szerint elbűvölte az olvasott könyv – valahogy úgy, ahogy a jó törvényszéki bírót is elbűvölik a tárgyalóteremben látottak/hallottak, mégis higgadt tud maradni, s józanul mérlegelve hozza meg a megfelelő ítéletet.
Kedves Jutka, reméljük, hogy ezután is megtiszteled írásaiddal a Székelyföldet, és szeretettel gratulálunk a díjhoz.


.: tartalomjegyzék