Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Január
Vári Attila

Novellák

'SZARVASKÚT

„A rendőrség beszüntette a körözését annak a
fiatal párnak, akiket eredetileg egy ékszerész
kirablásával, meggyilkolásával gyanúsítottak.
Hónapok óta nem tudnak róluk semmit.
Feltételezhetően még mindig szökésben vannak.
Tudósítónk arról értesült, hogy megtalálták az
igazi tettest, s így legrosszabb esetben is csak
pénzbírsággal sújthatók azért, mert megszegték
a lakhelyelhagyási tilalmat.” (Újsághír)


Az öreg erdészt mindenki ismerte a fennsíkon. Szerették is, mert olyan történetei voltak, amelyeket talán már századokkal korábban is meséltek a havasi emberek, de az ő szájából minden igaznak tűnt, úgy hangzott minden, hogy az akár tegnap is megeshetett volna, vagy ha nem ma, hát holnap is történhetne.
Azokban az időkben, amikor a tél beálltával átjárhatatlanná váltak a szorosokban kacskaringózó utak, s még nem volt rádió és tévé, nem kötötte össze a fatelepeket telefon a világgal, a tűz köré telepedve farkasemberekről, hazajáró lelkekről, elrejtett kincsekről meséltek egymásnak.
Az öreg erdésznek nem kutya volt a társa, egy farkassal járta a hegyeket, s ha meg-megállt a juhászok nyári szálláshelyein, a szénégetők, vagy a meszesek kunyhóinál, mindenhol örültek, hogy ismét megjött.
Mindenki számára más-más meséje volt. Érezte a hallgatóság elvárásait, így aztán a szénégetőknek a fába szorult Bakarasznyi emberkéről, a meszeseknek Kristály kisasszonyról, a hegyek urának lányáról mesélt. A juhászok szájtátva hallgatták, hogy a farkasember milyen körmönfont csellel jutott az özvegyasszony házába.
Nem mesét mondott. Ismerős helyszínek, ismerős emberek nevei hangzottak el, hihetővé téve a legképtelenebb dolgokat is.
Mesélt a meghasadó sziklafalba rejtett temérdek kincsről is, amelyet Szent László rejtett el a pogány tatárok elől, s csak az találhatja meg, aki táltos foggal született, anyatej helyett mézzel szoptatták, s a homloka közepén van egy láthatatlan harmadik szeme is, amelyikkel csak teljes holdfogyatkozáskor lát, de akkor aztán a föld minden eldugott aranyát megtalálja.
Miért ne hittek volna neki, amikor az elmúlt nyáron foggal született a faluban egy gyermek, s az anyja tényleg tejjel hígított mézzel etette.
Olyan adottsága volt az öregnek, hogy pillanatok alatt föl tudta mérni a hallgatóságot, s megtalálta azt a hangot, azt a történetet, amelyik lekötötte, résztvevővé tette az embereket.
Néha napokig is ott maradt egy-egy tanyán. Már nem hívta a kötelesség, nyugdíjas volt több évtizede. Csak azért járta a hegyeket, mert nem tudott tétlenül ülni. Szinte nem vénült tovább a hosszú évek alatt, ugyanolyan szikár maradt, egyenes tartású, mint amikor megismerték, s ettől, meg a mesék miatt, valami mágikus szellem lengte körül, s hallgatói meg voltak győződve, hogy jelen volt minden olyan történet forrásánál, sőt, magánál a történésnél, amelyről olykor napokig mondta végtelen regéit.
Varázserőt tulajdonítottak neki. Mert igazi csontkovács volt, aki nemcsak ficamokat, törött karokat, lábakat rakott a helyére, de értett a csigolyák nyavalyáihoz. Dörgöléssel mulasztotta el a fejfájást, s a gennyesedő sebekre is tudta, hogy milyen főzetet kell készíteni.
Egyik szénégető eskü alatt vallotta, hogy látta a farkasával repülni, aranyszínű táltoson, s volt, aki hitte is ezt a varázslatot, mert máskülönben lehetetlen lett volna, hogy délután még a boksáikat rakó szeneseknél legyen, de szürkületkor már a hegység túloldalán, a málnagyűjtő asszonyoknak meséljen.
Puszta kézzel fogta a pisztrángokat, éppen csak benyúlt a hegyi-patakok parti mélyedéseibe, s kopoltyújuknál fogva szedte ki a halakat. De nem volt mohó, csak annyit fogott, amennyit ő, vagy a társasága meg tudott enni.
A gombákat is úgy szedte, mintha rendelésre éppen oda teremtették volna őket, ahol neki a legkényelmesebb lehajolni utánuk. Valóságos gyümölcsöskertjei voltak a havason. Fekete cseresznyék, cigánymeggyek, vackor- és vadalmafái voltak, de egy napsütötte sziklateknőbe dinnyét is ültetett, s a napközben felhevülő mészkő, amely éjszaka csak úgy ontotta magából a meleget, mézédesre érlelte a marhatöknél is nagyobbra növő turkesztánokat. Olyan málnavészeket tudott, ahol pillanatok alatt megszedte edényét, s ha érett már az áfonya, csak letelepedett egy kőre, s marokszám tömte magába a bogyókat.
Látóembernek, táltosnak, rejtett tulajdonságokkal felvértezettnek tartották, s bár nem járt templomba, mégis valami szentfélének vélték, mert könyv nélkül tudta az egész bibliát.
A karsztfennsík tele volt barlangokkal, s az öregnek szinte mindenhol voltak menedékei. Kényelmesen meghúzhatta magát, már amennyire kényelemnek számít a fenyőágakból rakott fekhely, vagy a nyitott tűzhely, de amelyet mindig olyan helyre rakott, ahonnan a levegő áramlása csak kifelé vihette a füstöt.
Fiatalos férfi haladt éppen arrafelé, ahol az öreg üldögélt, de még nem láthatták egymást.
A férfi nem az öreget, hanem a farkast látta meg előbb, s mert nem vette észre, hogy nyakörvet visel, kibiztosította revolverét, de még mielőtt fölemelhette volna a fegyvert, a bokrok közül megszólalt az erdész.
– Ne bántsa. Szelíd, mint egy öleb.
A férfi leengedte kezét, s a hang irányába fordult. Magas, vadászkalapot viselő, meghatározhatatlan korú embert látott. Olyan arcot, amelyre azt szokták mondani, hogy egyetlen fából, baltával faragták a vonásait.
A férfi tudta, hogy kivel találkozott, hisz a körzeti megbízott a rendőrőrsön, ahol a hegyvidék részletes térképét kapta, mesélt az erdészről. Azt is tudta róla, hogy évek óta nyugdíjas, de nem költözött vissza a falujába Néha ugyan lement, kiszellőztetni a házát, de egy-két napnál többet sohasem maradt. Aztán ismét hónapok teltek el, hogy nem látták otthon a falujában.
– Nem iszik, nem dohányzik, még gyufa sem kell neki, mert kovával és acéllal gyújt tüzet – mondta az őrmester. – És képzelje, az asszonynak hozott szappangyökeret, mert azt mondja, hogy a finom asszonyi kelméket nem szabad mással mosni. És a feleségem esküszik rá, azt mondja, jobb, mint bármilyen mosószer. Szóval ilyen az öreg. És ha megnyeri a tetszését, akkor biztosan segít magának. Én tavasz végén, a nyár elején láttam utoljára, akkor, amikor égett a tőzegláp. Nem nehéz megtalálni, habár nagy ez a hegység. Csak azt kell megtudnia az emberektől odafenn, hogy mikor járt utoljára a tanyájukon, mert azt mondják, hogy átlag kéthetenként újra eljut mindenhova. Így akár be is tudja várni.
A férfi szabadságon volt, de nyomozott. Olyasmire vállalkozott, amiért nem adnak a rendőrségen kitüntetést. Egy fiatal párt keresett, akiket hónapokkal korábban azzal gyanúsítottak, hogy kiraboltak egy ékszerüzletet, de első kihallgatásuk után megszöktek, s ezért minden napilap tele volt a fényképükkel, országos körözést, s az Interpol révén nemzetközi kerestetésüket is elrendelték. És hiába derült ki időközben, hogy ártatlanok, mert hónapok óta nem törődött a sorsukkal senki. Felvették őket az eltűntek nyilvántartásába, de még azt sem közölték a sajtóval, hogy nem ők voltak, hogy megtalálták az igazi tetteseket.
A férfi őket kereste. Lelkiismeretfurdalása volt, mert az ipari kamera felvételén tényleg azok a fiatalok szaladtak, de mozgásukból föl kellett volna ismernie a boldogság, a szerelem szárnyalását, azt, hogy nem menekülnek, hanem libegnek.
A rablógyilkosság április elején történt, a fiatalok már a hónap közepén eltűntek, s most, augusztusban is csak annyit tudott a sorsukról, hogy annak a szárnyvonalnak a végállomásán látták utoljára, abban a faluban ismerték fel őket, ahonnan akár erre is jöhettek volna.
Az erdész nem kérdezett semmit, talán már tudott a százados érkezéséről, mert odalent a faluban hamar híre ment, hogy magas rangú nyomozó szaglászik valakik után. Nem maradhatott titokban, mert fényképeket mutatott az embereknek, abban a reményben, hogy valaki felismeri, s tartózkodási helyükről is tud valamit mondani. A szénégetőkhöz, de a vágtérre is jártak fel időközben a faluból, s egy ilyen nem mindennapi esemény biztosan beszédtéma lehetett abban a környezetben, ahol a napi munkán kívül szinte hetekig nem történik semmi érdemleges.
Az erdész éppen enni készülhetett, mert a parázson juhtúróval töltött gombafejek süllögtek, de füstnek nyoma sem volt, csak a piruló gombák illatát lehetett érezni.
Néhány nappal később a százados rájött, hogy sütéshez, főzéshez a kiszáradt fenyők vastag gyökereiből rakja a tüzet az öreg, mert az igazából olyan, mintha faszenet használna. Láng nélkül izzanak, amíg teljesen el nem égnek. Tisztelte a tüzet az erdész, soha sem hagyott parazsat, tüzet csak a sziklás talajra szokott rakni, mindig megvárta, amíg tökéletesen elég, aztán hagyta, hogy a szél magával vigye a hideg hamut.
Hívatlanul ugyan, de az öreg mellé szegődött.
Eleinte szinte nem is beszéltek egymással, csak mentek, talán céltalanul, de a rendőrtisztnek az volt az érzése, hogy az öreg mutatni akar valamit, hogy vezeti, mert időnként megállt, a fákat, köveket nézte, aztán csak annyit mondott:
– Majd holnap – s furcsa csettintésekkel a farkast hívta, amely elmaradt egy patakparti üregnél, egy korhadt fa odújánál, amelyben talán valami rágcsálóféle rejtőzhetett, mert a farkas nem kapott enni soha, megszerezte maga magának a táplálékát.
– Nagyvadat egyedül soha nem ejt. Ahhoz kellene a falka. Pockokat, nyúlfiakat, s a mostanság betelepedő pézsmapatkányokat eszi. Nem kell félteni, még soha sem maradt hoppon. Télen is kikaparja a hó alól az elemózsiát. Ivartalanított szuka. Muszáj volt megtenni, mert nem akartam, hogy tüzeléskor a szagával ide csaljon igazi agyaras kanokat.
Azon az éjszakán az egyik barlang előtt aludtak, de most nagylángú tüzet rakott az öreg. Kisebb máglyát, amelyről mint vörös csillagok, izzó pernye szállt az ég felé. A százados a csillagokat nézte, szinte észre sem vette, hogy mikor kezdett mesélni az öreg.
– Volt valaha itt a patakon egy fűrésztelep. Az az út, amelyiknek a nyomát még most is lehet látni, az vezetett le onnan a vasúthoz. Akkor még olyan fenyők is voltak itt, hogy három ember sem érte át a törzsüket. Hangszerfenyők voltak a javából Ennek a gatternek a tulajdonosa, bizonyos Löwy Marci, egy zsidó ember volt. Jó komám lehetne most is. A háború végén itt bujkált a hegyekben, aztán az egyik korcsitúra, egy részeges favágó bemondta a csendőröknek. De azok nem mertek utána menni, tudták, hogy Marci úgy ismeri a havast, mint rajta kívül talán csak én, meg aztán sejtették, hogy fegyvere is van. Azt mondták a favágónak, hogy akkor kapja meg a fejpénzt, ha elevenen leviszi Löwyt a csendőrségre.
– Hát, uram isten, az a csavargó meg is találta, de Löwy tudta, hogy mi járatban van, mert semmi keresnivalója sem lehetett a gazembernek az Orkánoson, a csemetésben, így aztán nem adta olcsón a bőrét az én komám. Elébb a fejszével hadakoztak, de nem tudtak egymással elbánni, aztán amikor balta nélkül maradtak, mert a nagy csattogtatásban mindkettőnek eltörött a nyele, akkor egymásba kapaszkodtak a földön. Kövekkel, ágakkal, s ami a kezükbe került, azzal csepülték egymást. Olyan martot vágtak maguk körül a nagy birkózásban, mintha vaddisznó dagonyázott volna ott. Volt vérrel kevert sár is, fogak is repültek, s marokszámra a haj, de nem tudtak egymással elbánni. Akkor azt mondja Löwy:
– Nem tudom, mennyire taksálják az irhámat a csendérek, de én tízannyit adok.
Amire a másik nemhogy elengedte volna, de még jobban szorította, s azt mondta neki:
– Akkor engemet fognak be, mert tudom, hogy merre bujkál, s azt hiszik, hogy a magafajtával cimborálok, piszkos zsidaja.
Egész éjszaka küzdöttek, de nem tudtak egyről a kettőre menni. Már abban is megegyeztek, hogy amíg isznak a patakból, addig béke van, s csak akkor kezdik újra, amikor visszaértek a tisztásukra. Nekiveselkedtek, de sikere egyiknek sem volt. Betörték egymás orrát, bordák recsegtek, aztán amikor hajnalodott, mintha a föld nyelte volna el őket, úgy eltűntek, hogy soha többet senki sem látta őket a havason.
– Volt szemtanúja a dulakodásnak? – kérdezte a százados, mert az események ilyen pontos leírása azt az érzést keltette benne, hogy csak az erdész lehetett nézője ennek az élethalál harcnak.
– Senki sem látta, de így történt. Szóról szóra így. Én nem voltam itt, akkor éppen az Ünőkőnél voltam a határőrökkel partizánvadászaton, s amikor a harcok után visszatértem, felégetve találtam a fűrészmalmot, a deszkaraktárt, de még a lovak istállóit is felgyújtotta valaki. Az emberek pedig úgy eltűntek, mintha nem is lennének falvak, tanyák körös-körül. De ha azt akarja kérdezni, hogy honnan tudom, hogy mi is történt, akkor azt kell hogy mondjam, hogy azóta is láttam egyszer Löwyt, meg azt a gazember favágót is. Pontosan ott láttam meg őket, ahol egyszer már harcoltak, de a zsidó, szarvas formájában jött elő a tisztásra, a favágó pedig vadkan képében. Igazi nagyvadak voltak, de én mindkettőt felismertem. Az arcuk, uram, az arcuk nem változott. Csak éppen hozzáidomult a szarvas-léthez, meg a vaddisznó-agyarakhoz. Úgy verekedtek, hogy porzott a föld. Csattogtak az agyarak, a Löwy agancsa pedig szikrát is vetett, ahogy beletúrt a sziklás földbe, de nem tudtak egymással elbánni. Engem éppen csak meglátott a tisztás szélén az a gazember, akkor még volt fegyverem, s nagyokat horkantva becsörtetett a sűrűbe. De Löwy, a szarvas, a lábán sérült, az nem tudott elfutni. Én támogattam be a barlangba, kötöztem a sebét, s akkor a szeméből kiolvastam minden nyomorúságát, s azt, ami vele történt.
Hallgattak. A századoson különös hangulat lett úrrá. Arra gondolt, hogy minden megtörténhet ebben az erdőben, amelynek fái szinte gótikus katedrálisként határolják a barlang előtti tisztást, s a szálfa oszlopokkal megtámasztott, ágakból kirajzolódó hálós boltozat miatt ténylegesen templomban, valamilyen szertartás színhelyén érezte magát. Sejtette, hogy ilyenek lehettek az ókori szent ligetek, pattogó tűzzel, a sötétség áthatolhatatlan falával. Azok a helyek, ahol a mítoszok, a vallások születtek. A százados tudta, hogy az öreg hisz az átváltozásokban. A szarvassá, vaddisznóvá alakuló emberben, a kígyó képében megjelenő rontó asszonyban. A hit pedig nemcsak nagyhatalom, de ragályos is. Nem is kellett megerőltetnie magát, hogy maga előtt lássa a szarvas és a vadkan harcát, s ebben a sejtelmekkel teli havasi éjszakai világban úgy rémlett, hogy az erdész szelíd farkasának is emberi arca van, s valakire, talán egy régen látott rokonára, ismerősére hasonlít.
Úgy aludtak el a földre terített sátorlapon, hogy már a tűz sem parázslott, csak a csillagok ezüstjét, s a farkas sötétben villogó szemének foszforeszkálását látták.

*

Hajnalban arra ébredt, hogy újra ropog a tűz, de most nem lángolt, csak kékesen égett, mint a faszén, s a parázs fölött már zubogott a teavíz.
Az öreg nem volt a sátorlapon, de amint felkönyökölt, észrevette, hogy a pataknál borotválkozik. Szárazon, fakéssel kaparta többnapos borostáját, s amikor a férfi közelebb ment, átható kénes szag csapta meg az orrát, valami zöldes pépet látott az erdész arcának borotválatlan felén, s talán csodálkozást árult el a tekintete, mert az öreg magyarázóan mondta:
– Ez a razol. A vallásos zsidók borotválkoznak így. Löwytől tanultam a készítését is. Tudja, úgy alakult, hogy én is pénteken borotválkozok mindig, mint ő. A razol lemarja a szakállat, aztán a fakéssel csak a kulimászos sörtét szedi le az ember. Ez éppen ide való módszer. Nem kell se pamacs, se hab, se tükör, tapintással érzem, hogy hol kenjem be magamat, aztán a mosakodással leszedem a maradék razolt… - mondta az öreg. – A barlangban, azon a gerendán, amit fogasként használok, van egy újság. Hozza ki.
A százados műanyagtasakba kötött újsággal tért vissza, és a piszkos zacskón keresztül is látta, hogy az újságban a két körözött fiatal képe van az első oldalon.
– Egy fejvadász hagyta itt. Elirányítottam jó negyven kilométerre, Templom-pusztára, mert sem nekem, sem a farkasomnak nem tetszett a pofája.
– Látta őket, beszélt velük? – kérdezte a férfi, de az öreg csak a fejét ingatta, mint akinek nincs mondanivalója, aztán mégis megszólalt. – Látni láttam, beszélni nem beszéltem velük, de azt tudom, hogy most hol vannak. De annak hosszú sora van. Először is azt kell elmondjam, hogy odalent a tőzeglápon, az északi oldalban van a Szarvaskút, egy olyan forrás, amelyik igazából patak. Itt tűnik el egy víznyelőben, aztán odalenn, ki tudja, milyen barlangrendszereken keresztül, a felszínre bukkan. Hideg és tiszta, s mostanság aranyszemcséket is találtam benne. Pedig isten a tudója, itt azelőtt senki nem talált, pedig keresték, mert a hegy túloldalán valamikor bányászták is. Na szóval, a fiatalokról csak úgy lehet beszélni, ha tudja az ember, hogy a szalamandra váladéka olyan, mint a királyvíz, oldja az aranyat, aztán az ürülékével lerakódik a vizek fenekén. Hallott maga egyáltalán a szalamandrákról? Azok a tűzből születnek, s éppen ezért nem is árt nekik a tűz.
Az öreg arról mesélt, hogy a szalamandrák hangosan tudnak sírni, jajveszékelni, mint a mandragóra, s hogy odalent a tőzeglápon soha sem voltak honosak, mert a mészkő miatt túl kemény a víz.
– Meg aztán valami méreg is kioldódhat a rothadó mohákból, mert még a szúnyoglárvák sem maradnak meg a tószemekben. Csak egy légyfajta bírja, azzal táplálkoznak a húsevő növények. De most, a Szarvaskút vizében él két szalamandra. Az úgy történt – és mesélni kezdte azt a napot, amikor megpillantotta a fiatalokat.
– Olyan csendben jöttek, hogy azt már lopakodásnak lehetne nevezni. Láttam rajtuk, hogy elgyötörtek, talán éhesek is, de azt már az első percben tudtam, hogy tiszták, hogy nem bűneik elől menekülnek. De arról aztán meg is bizonyosodtam, még az újságból is azt láttam az arcukon. Csomagjuk szinte semmi sem volt. Egy könyvet vitt a lány, s annak a térképeit köbözték. A meredély szélén megpihentek, s hallottam, hogy a fiú azt mondja, „itt szerettem volna tölteni a mézesheteket.” Szomorúan legyintett, magához ölelte a lányt, s én megsajnáltam őket. Éppen a számadójuhásztól jöttem, felpakoltan sajttal, két nagy malomkő méretű juhsajtot adott a moldován. Tudja, van egy barlangom, ami jó szellős, olyan ajtót csináltam rá, hogy még a légy sem tud bemenni. Ott tartom az ennivalót. Sajt, túró eláll benne hónapokig. De, akkor, amikor megláttam őket, a kosarat a farkas szájába tettem, lehetett a puliszkaliszttel együtt legalább húsz kilós a teher, s ez a jámbor odavitte, letette eléjük, farkát csóválva udvarolt nekik. És nem mondtam igazat. Nem beszéltem velük, csak odakiáltottam, hogy ne féljenek, szelíd állat az, egyék meg nyugodtan, amit küldtem, s ha kell, lesz majd pótlás is. És akkor elindultak a kisszakadék felé. Ott lehet leereszkedni az Aba-sziklánál – mondta az öreg, s olyan életszerűen mesélt, hogy a százados lehunyta szemét, s mindent tisztán látott, mintha filmet nézne.

A fehér mészkő szinte kráterként vette körbe a lápot, s a sziklák csenevész, már-már sárguló növényzetével ellentétben, a tószemekkel tarkított vizenyős fennsík zöldje olyan színkontrasztot teremtett, hogy az embernek kedve lett volna napokig sátorozni ebben az oázisban.
A tavacskák vize vöröses volt a rothadó tőzegtől, de a hegy alatt élénk zöld források mosták a lápba a mészkőrétegek közül a penészcsíkokra emlékeztető üledéket. Ahogy a vörös tócsákba ért a forrásvíz, olyan volt, mintha apró deltát hozna létre. Sokáig nem kavarodott össze a két szín, s a lány nézte ezt a játékát a színeknek, s talán azt gondolhatta, hogy egy nagyított fényképen olyan lenne, mint az amazóniai torkolatok, ahol a tiszta vízzel keverednek a hordaléktól elszíneződött folyók, de több napi járóföldön át kivehető, hogy igazából két folyó hömpölyög ugyanabban a mederben.
A sziklaperem és a tőzegláp között keskeny ösvény húzódott, éppen csak elfért rajta egy ember, de néhol oldalozni kellett, s ők egy bottal kipróbálták, hogy derékig süppednének, ha lecsúsznának az útról.
Már az ereszkedés sem volt könnyű, helyenként szinte hason fekve mentek lefelé az embernek is nehéz meredek csapáson, s mégis patkónyomokkal volt teli minden olyan hely, ahol megállt a homok a sziklamélyedésben.
A lány hangosan olvasta az útikönyvet:
– A mohos-láp tengerszint fölötti magassága ezernégyszázhúsz méter, területe száznegyven hektár. Élővilágában olyan ritka jégkorszaki maradványokat találunk, mint a húsevő, kereklevelű harmatfű, de gyakori a mámorka, a vörös és fekete áfonya. A láp nagy területét a tarka tőzegmoha borítja. A védett terület megközelítése tapasztalt idegenvezető nélkül nem ajánlott, mert a láp part menti mélysége helyenként eléri a kilenc métert is. Itt találták meg azt a mumifikálódott szarvast, amely egykorú lehet a dániai Tollund-ember múmiájával, amelyet szintén egy tőzeglápban találtak, s amelyről a vizsgálatok kimutatták, hogy több mint kétezer éves – olvasta a lány, aztán kis szünetet tartott. – Mit gondolsz, ha belefulladnék, belőlem is múmia lenne?
– Azért így sokkal jobban tetszel – mondta a fiú, de nem volt kedve beszélni. Szomjúság gyötörte, már a hegy túloldalán elfogyott a vizük, csak éppen annyi maradt, hogy a lány ihasson, hogyha akar. Remélte, hamarosan megtalálják azt a forrást, amelyet az útikönyv olyan bővizűnek írt le, mintha patak folyna ki a sziklaoldalból. És a forrás mellett sátorverésre alkalmas helyet is jelölt a térkép.
– Tudja százados, nem adtam nekik vizet, mert egy órányi gyaloglás után úgyis meg kell találniuk a Szarvaskutat, s minek cipekedjenek fölöslegesen – mondta az öreg.
A forróság beszorult a kráterbe, s az út, amelyen csak tipegve lehetett haladni, nem akart fogyni, úgy tűnt, mintha egy helyben topognának. Felváltva cipelték a nehéz kosarat. Csenevész vörösfenyő torzója emelkedett ki a lápból, mintegy jelezve, hogy közelednek az édesvíz felé. Már látták is a stéget, az egyetlen helyet, ahol sátort lehetett verni. Vaskampók, gyűrűk voltak a gerendákba verve. Kétszemélyes, vagy annál is nagyobb sátrat lehetett rögzíteni, anélkül, hogy a szegekkel kellene kínlódnia az embernek. A kútnál nagybetűs figyelmeztető táblán az állt, hogy a tőzegláp fokozottan tűzveszélyes, s hogy az egyetlen tűzrakó-hely itt van, a kútnál, a kőből épített katlanban.
– Van egy ír pónim – mondta az öreg. – Okos, de olyan okos, hogy leküldhetem a faluba, elmegy a szenesekhez, a mészégetőkhöz, s mert egyszer valakik a Szarvaskútnál felejtettek egy csomag édességet, időnként lemegy magától, talán abban reménykedik, hogy még talál, hogy lesz ott talán több is. Ha két követ ütögetek, a meszesekhez megy, ha a szenesedett taplót mutatom, a szenesekhez, ha zacskót, akkor lemegy a faluba, s ha kekszet kap, szinte vágtat le a lápra. Tőle küldtem a fiataloknak szappant, papírt, meg cukrot, s írtam nekik, hogy az áfonyalevélnek jó a teája.
A százados maga elé képzelte a hegyen tipegő lovacskát, s elmosolyodott. Nem sürgette az öreget, érezte, hogy mindjárt a lényegre tér. Sejtette, hogy ha valakitől megtudhatja az igazságot, hogy hová tűntek a fiatalok, hát csak az öreg lehet az. Ő láthatta, hogy mit csináltak, merre mentek, mert egészen biztos, itt nem érhette utol őket a jó hír. Az, hogy megtalálták a rablógyilkost, s hogy visszamehetnek az egyetemre, folytathatják tanulmányukat.
De az öreg kivárt a története végével. Két kavicsot vett föl a meredély széléről, kocogtatni kezdte, s néhány perc múlva tényleg megjelent a szőke sörényű póni.
– Van keksz, vagy valami édesség magánál? – kérdezte az öreg, s a százados még ki sem bonthatta a csokoládé papírját, mert Lady, így hívta az öreg a lovat, kikapta kezéből, egyet roppintott rajta, nyelvével préselgette, aztán, amikor már nem maradt semmi élvezhető a csomagolásban, kiköpte a masszává gyúrt maradékot.
– Most le fog menni a lápra – mondta az öreg, s a póni elindult a szakadék felé. Olyan ügyesen lépkedett, mint a drótkötélen egyensúlyozó légtornászok. Nem sietett, óvatosan rakta egymás elé patáit, néha megállt, kitapogatta a köveket, aztán oldalozva, mint a zergék, szökdécselve folytatta útját.
– Vele küldözgettem ezt-azt, s egyik reggel, amikor gyufát küldtem nekik, megláttam a fejvadászt. Talán már egy hete is lehetett annak, hogy elirányítottam a túloldal felé, de most éppen a lápra vezető ösvényen járt. Tán megsejtette a fiatalokat. Nem mozdultam innen, éjszakára is itt maradtam, hátha segíthetek, s hajnalban arra ébredtem, hogy kénes füst csípi az orromat. A krátert már nem is lehetett látni. Nemcsak a láp égett, de a galériaerdő fenyői is. Talán azok gyulladtak meg előbb, s a kidőlő fák parazsa izzította be a tőzeget, amely aztán hetekig, a zivatarok megérkezéséig senyvedve parázslott, hatalmas füstfelhőt eregetve. A fejvadász rakhatott tüzet. Azt hihette, hogy száraz helyre hordja a fát. Nem tudta, hogy az a puha szárazulat, tőzeg, s ha beég, kidől a mellette álló fenyő. Tudja uram, a tőzeg olyan, mint a szivacs, de nemcsak a vizet szívja fel, hanem a tüzet is. Néhol, mintha gyújtózsinór lenne benne, előreszalad az izzás, aztán a vizesebb területek is begyulladnak. Méteres mélységig képes kiégni, csak azok a nagy szürke hamugödrök maradnak utána, amelyek aztán lassan, az idők folyamán feltelnek vízzel, tószemek lesznek. Higgye el, nem láthattam semmit abból, ami odalent történik, de azt tudtam, hogy onnan eleven ember ki nem jöhet. Mert a meredélyről csak lefelé, az ösvényre dőlhetnek az elszenesedett, izzó törzsek, s ha nem a tűz, akkor a kráterbe szorult füst, a levegőhiány öli meg őket. A farkas nyüszítve rángatott, minél távolabb akart tudni attól a pokoltól. De már itt, a tetőn sem lehetett semmit se látni, s akkor én is elindultam, mert tudtam, hogy nincs remény, hogy azoknak ottan nem lehet esélyük az életben maradásra. Aztán még hetekig égett a láp. Olyan volt, mintha vulkán működne, mert a forró gőz magasba emelte a pernyét, s mi itt mindnyájan azért imádkoztunk, hogy nehogy viharos széllel érkezzen az eső, mert a katlanból felszippanthatná az apróbb parazsakat, lángba borítva az egész hegyvidéket. Tudtam, hogy a fiatal párnak nem lehetett esélye. Talán órákkal, de inkább percekkel hosszabbította meg a szenvedésüket, ha a Szarvaskút kiömlő vize alá bújtak. És biztosan azt is tették. De amikor az esőzések után lementem a még mindig gőzölgő láphoz, a forrás sem látszott, méter vastagon feküdt rajta és fölötte az elszenesedett fák maradványa. Élőlény nem élhette túl, s mégis, a szén alól kibukkanó vízben, a parton, ott, ahol azelőtt a tőzeg széle kezdődött, megláttam azt a két szalamandrát. Félig vízben, félig a tűzvésztől megfeketedett mészkövön ültek, s mintha mondani akartak volna valamit. Uram, én tudom, hogy mit beszélek. Ott, abban a kráterben soha nem éltek szalamandrák, de Löwy apjától tudom, akinek tudós rabbik voltak az ősei, hogy a szalamandrák a tűzből születnek. És nem árt nekik a tűz. És ott, abban az elfeketült homokban, amely igazából világos kellene legyen, mert a mészkő morzsaléka, de a tűztől olyan színű lett, mintha fekete bazalt lenne a hegyoldal, ott megláttam a feketeségben a szalamandrák mellett az aranyszemcséket. Szabályos gömböcskék voltak, parányiak, szinte láthatatlanok, s akkor a szalamandrák behátráltak a vízbe, lábaikkal olyan mozdulatokat tettek, mintha nekem akarnák összeseperni a rögöket. Esküszöm, hogy felismerhető volt az arcuk. A lány volt az, és a fiú. Nem égtek meg, most is ott vannak, ahol nem bánthatja senki őket.

*

A századost a póni kísérte a faluba vezető úton. Egészen az állomásig ment vele, s csak akkor fordult vissza, amikor a férfi kekszet adott neki. Mellső patáival kapált, a zsebet szaglászta, ahonnan a kekszeket kapta, aztán megérthette, hogy nincs több, s vidám nyerítéssel vágtázni kezdett a felvég, a hegyek felé.
A százados tudta, hogy most következik a munka neheze. Át kell szitáltatni a Szarvaskút körüli hamut. Hátha legalább fogak, valami fémtárgy maradt a szerencsétlenek után. Valami, aminek alapján azonosítani tudják őket. Biztos volt benne, hogy meghaltak, de abban reménykedett, hogy a tömény füst miatti tökéletlen égésben maradhatott valami belőlük.
Sajnálta, hogy nem tud hinni a szalamandrákban. És nem tudta elfelejteni az arcukat, azt a tanácstalanságot, félelmet, amit akkor látott rajtuk, amikor közölték velük, hogy mivel gyanúsítják őket. Nem hitt az öreg meséjében, s mégsem tudta elfelejteni azt a képet, amit az öreg mesélt. A csupa szén és hamu világban, a Szarvaskút tiszta vizének csermelyében, a fekete homokban ott várja két szalamandra, hogy elmondja nekik: „ártatlanul gyanúsítottalak titeket. Sajnálom, de nem tudom jóvátenni, most már örökre jóvátehetetlen a hibám, vagy inkább a bűnöm.”
A szerelvény már bent állt. Első osztályra váltott jegyet, szeretett volna egyedül utazni. Egyedül a gondolataival, ennek a néhány napnak a felkavaró emlékeivel, de közvetlenül az indulás előtt középkorú nő szállt be fülkéjébe.
Lehúzta az ablakot, valakitől búcsúzkodott, s az ablak alatti asztalkára tett egy bemocskolódott borítójú könyvet.
A százados szeme véletlenül tévedt a címre. A szerző neve olvashatatlanra kopott, de a borítón, mint valami üzenet, az állt: HARC A SZALAMANDRÁKKAL.



LEPKESZÁRNY

Állandóan varázsolt. Repülőszőnyegen utazott, vizet fakasztott a falakból, s ha akarta, fényes nappal sötétséget teremtett maga köré. De állatszámai is voltak, olyanok, amilyeneket addig még nem látott a világ. Elefánt sétált ki a cilinderéből, de előbb az üres asztalra néhány hókuszpókusz után tűzgömböt hullatott üres kabátujjából, ami ott cilinderré változott. A szemfényvesztés nagymestere volt, s mert azt akarta, hogy mindenki megértse mutatványait, hangosan mondta, mintegy folyamatában ismertette a műveletet. De nem kellett mindenhez hosszú magyarázó szöveg. Néha csak félszavakkal, tőmondatokkal jelezte azt, ami történik, vagy történni fog. „Fehéregerek visznek” mondta, és sűrű fehéregér-szőnyeget varázsolt a padlóra, s azok hátán, mintha gördeszkázna, végigment, egyik faltól a másikig, s amikor elunta a jelenetet, akkor varázspálcájával az égre suhintott – „macska” – kiáltotta, s megjelent egy cirmos kandúr, s az egerek ijedten szertefutottak.
Voltak kedvenc számai, amelyeket hosszasan magyarázott De ezek, ő mondta így: „ezek nem trükkök, hanem bűvészmutatványok. Illúziók a regényekben vannak. Itt minden valóságos.” És lenyelette magát egy krokodillal, aztán rögtön a plafonon landolt. Kedvence mégis a tölcséres jelenet volt. Szaggatottan, furcsa fejhangon beszélt, s alig vett levegőt. Néha nem is beszédnek, hanem sipítozásnak tűnt az, amit mondott, s akkor is hangokat adott ki, amikor levegőt vett. A ki- és belégzés számára mindegy volt.
– A dugót most átfúrom, átfűzök rajta egy vékony spárgát, aminek a végére bogot teszek, a bogba pedig egy szeget, hogy a spárgát ne lehessen kihúzni a dugóból. Amikor ezzel kész vagyok, akkor a kólás palack aljára vizet töltök, de csak annyit, hogy éppen bokáig érjen. Amikor ezzel kész vagyok, akkor a zsebemet megtöltöm karbiddal, az fejleszti a gázt. Aztán előveszem a tölcsért, a palack szájához illesztem, és rajta keresztül kényelmesen bemászok a palackba, jó erősen magamra húzom a dugót, teljes erővel húzhatom, mert a szeg nem engedi, hogy kiszaladjon a spárga. És akkor mély levegőt veszek, mert egy darabig nem vehetek levegőt, és a karbidot beleöntöm a vízbe. És akkor gáz képződik, és mivel én addig hintáztattam a palackot, hogy az eldőlt, most a fejlődő gáz kiröpíti a dugót, és a keletkező nyomás a palackot, mint egy rakétát, átlövi a rácsok között.
A férfi olyan pantomim előadást rendezett, hogy szinte minden mozzanatot, amit elmesélt, látni is lehetett. És nem ismételte a számokat.
– Én vagyok a világ legjobb bűvésze, ha akarom, feltámasztom a halottakat. Ha akarom, elhallgat a harangszó is.
Állandóan vattát kért, vagy két tenyerét fülére szorítva sétált, mert a szüntelen harangzúgás miatt, amelyet álmában is hallgatnia kellett, nem volt egyetlen nyugodt pillanata sem. Még bűvészmutatványai alatt sem hallgattak a harangok, s amikor az orvos megkérdezte, hogy miért nem varázsolja el a harangokat, akkor nagyon okosan, minden szavát mérlegelve azt mondta:
– Hiába változtatnám át őket aranyhörcsöggé, vagy cigarettahamuvá, mert a hangokat nem lehet elvarázsolni. A hang nem anyag, hanem egy hullám. És nem tudom átváltoztatni az illatokat, szagokat, de a becsületet, a szerelmet sem. Szóval a fogalmak önmagukban léteznek – mondta, s ezzel a börtönorvos is egyet értett.
– Hát ez van – mondta visszatérve a rendelőbe az újságírónak. – Ezzel nem sokra megy. De azt hiszem, hogy ezt pontosan megírtam magának. Ez nem szerepjátszás, hetek óta megfigyelés alatt tartjuk, s nem a mundér becsülete miatt akarjuk zárt intézetbe szállítani, hanem azért, mert tényleg ott van a helye – mondta az orvos-ezredes.
Az újságíró nem akart belenyugodni, hogy egy ilyen szenzációs anyag úgy illanhat el, mintha ez az illuzionista, a hármasgyilkossággal vádolt pojáca tüntetné el a cilinderében. Már nagyjából felvázolta a gyilkosságok napjának mozzanatait. Tanúkat faggatott, s mielőtt a harmadik áldozat meghalt volna a kórházban, sikerült beszélnie vele. Szinte minden részletét ismerte annak a napnak, s mégis hiányérzete volt. Pedig a másik rendőrtiszt, a súlyos sebesülése ellenére, teljesen világosan, részletekbe menően mesélt, s nemcsak arról az eseményről, amelyet átélt. Akkor még orvosai szerint éppen lábadozott, s nem számítottak arra a sikeres műtétek után, hogy infarktusban hal meg, amelyet éppen az újságíró látogatásakor kapott.

Az a nap nem különbözött a többitől, csak ha arra nem gondol az ember, hogy a gyilkos a szokottnál később érkezett a falusi házhoz. Rendszerint már hajnalban ott voltak mind a ketten. Most pedig már közel járt az óra a délhez. Csak éppen berakta a horgászfelszerelést, közben sört ivott, s úgy tűnt, mintha részegebb lenne a kelleténél.
A parton letáboroztak megszokott helyükre, a töltés alatti puha fűre rakták a horgászszékeket, az asztalt, és nagyon-nagyon jókedvűek voltak.
– Aztán még azt képzeld el, hogy ez a hülye Dulo mosószappant csomagolt műanyag fóliába, megtöltött vele egy diplomatatáskát. Pont olyan volt, mint a hasis csomagok. Mellettük zacskókban liszt, az volt a kokain. És lefényképezte úgy, hogy lehessen látni az óráját, a gyűrűjét, és a táska mellé tett egy aznapi újságot. Aztán elment az albán pénzváltóhoz a képpel, hogy azt mondja, ez nem az övé, a sitten ismerte meg a csempészt, aki most szabadult, és kiásta a dugi árut, amit a rendőrség nem talált meg, de nincs még hálózata. És azt mondja, ötszáz dollárért összehozza az üzletet. Öt kiló tiszta hasis, négy kiló kokó, ötvenezerért, dollárban – mondta az, amelyiket Komásnak szólított a másik.
– És az albán ráharapott, mi? – kérdezte az alacsonyabb, akinek szavajárása miatt Pajtás volt a gúnyneve.
– Naná. Kiperkálta az ötszázat, de Dulo azt mondta, hogy ő nem lehet ott az üzletnél, mert most jött ki a börtönből, és figyelik, de összehozza az albánt a diszkóssal, akié az áru. És akkor a didzsétől is felvette a pénzt azzal, hogy az albánnak van kábszere. Azt képzeld el, amint ezek egymást nyomorgatják, mert mindenik a másikról hiszi, hogy az az eladó. Persze, ez a hülye Dulo egy dologra nem számított, hogy ilyen bulira nem mennek fegyvertelenül. Jó buli lehetett, ahogy egymást kapacitálták, hogy „előbb az árut, aztán a pénz. Nem, előbb a pénz, aztán az áru…”
Soha sem hitte volna Pajtás, hogy ennyit lehet röhögni. Már fájt az oldala, a hasa, a rekeszizma sajgott, nem tudta összefogni a száját, mert a röhögéstől kiakadt az álla, aztán, hogy még teljesebb legyen a kutyakomédia, ahogy eleresztette magát és legurult a horgászszékről, arccal a tehénlepénybe esett, amelynek csak a teteje volt sivatagszáraz, de a többitől olyan lett, mintha spenóttal kenték volna be a feje búbjáig.
Ezt aztán tényleg nem lehetett röhögés nélkül megállni. Röhögtek is, és akkor ő, úgy ahogy volt, tehénfőzelékesen megcsókolta a másik homlokát, de úgy, hogy a trágyát a hajára, pólójára kente, s akkor, mintha valami némafilmet játszanának újra, belemarkoltak a ganéba, dobálták egymást, s újabb és újabb lepényeket derítettek fel, hogy ki ne fogyjon a muníció.
Mindketten túl voltak jól a negyvenen, de úgy hancúroztak, mint valami kölykök, s csak azért hagyták abba, mert egy lány biciklizett át a töltés tetején, s hogy ne láthassa azt, hogy tetőtől talpig olyanok, mintha most másztak volna ki egy istálló trágyarakásából, úgy, ahogy voltak, ruhástól vetették magukat a folyó vizébe.
– Ilyen samponnal sem mostam hajat – mondta Komás, s ezen megint röhögniük kellett, mert a trágya habzott, s a láthatatlan növényi maradványokat sehogy sem tudták kimosni a hajukból. Mintha apró horgok lettek volna, egyre mélyebbre, egészen a fejbőrükig jutottak, s a tincsek, még így vizesen is kukkba álltak, mintha antenna nőtt volna ki a fejükből. Ruhájukról, bőrükről lement a spenót, s már csak kapálózva tudták egymás értésére adni, hogy nem kell több vicc, hogy már fáj a röhögés.
A hűtőtáskából sört vett ki Pajtás, s úgy ültek, mintha nehéz testi munkával fárasztották volna ki magukat. A horgászbotokat bámulták, amit már órák óta meg sem néztek, s most sem az úszó, a kapásjelző kötötte le figyelmüket, hanem a csodálkozás, hogy mi a fenének kell cipelni a felszerelést, ha aztán az ember soha nem fog semmit. Mert ha lett volna a totó mintájára nulltalálatos verseny a horgászok között is, akkor ők ketten osztozkodhattak volna a dobogó első helyén.
Még azt sem szokták megnézni, hogy van-e csali a horgon, s ha már kisörözték, kiröhögték magukat, akkor a kukacot, gilisztát, etetőanyagot beöntötték a folyóba, jó étvágyat kívántak a halaknak, s úgy ültek be az autóba, mintha nem is itták volna meg a perzselő napon a fejenkénti söreiket, azt a tíz, tizenöt dobozt.
Pillanatok alatt megszáradt rajtuk a vászonnadrág, a rövid-ujjú póló, s a hajukból, ha tenyerükkel dörzsölték, mint valami zöldes púder szállt a csatározás emléke.
– Ez jó hecc volt – mondta, s a másik már röhögni kezdett.
– Még azt akarom elmesélni Duloról, hogy eladott egy idegen lakást. Tudod, néha, amikor éppen szabadlábon volt, statisztált a városi színházban, ismerte mindenki, azok a csepűrágók még élvezték is a szélhámiáit, és kölcsönkért egy szmokingot, keménykalapot, lakkcipőt, parókát. Emlékszel, tök kopasz volt az ürge. Szóval beszerzett mindent, ami egy amerikai üzletember külsejéhez szerinte dukált. Még szivart is vett, hogy hitelesebb legyen a kép, s egy zsebszámológéppel, meg egy vacak kisrádióval, ami talán mobiltelefon szerepet alakított, úgy várta az ügyfelet a szállodai hall bárjában, mint akinek nincs sok ideje, s mintha csak szívességet tenne a vevőnek, mert őt egyáltalán nem érdeklik ilyen aprópénzek.
– Ne, most ne röhögtess. Inkább lőjünk célba – mondta az alacsonyabb, s az autó első ülése alól kiszedte a revolvereket. – Állítsd föl a sörös-dobozokat a töltésre – mondta, s mindkét fegyverben tárat cserélt.
A lőgyakorlatokon annyi lőszert szereztek, hogy mindig volt mivel kedvükre lődözhessenek, csak arra vigyáztak, hogy maradéktalanul összeszedjék a hüvelyeket, amelyekkel el kellett számolniuk. Összeszedték, mert azonosíthatóak lettek volna, s még így, félrészegen sem akartak olyan nyomot hagyni, aminek aztán vizsgálat, fegyelmi, vagy valami rosszabb lett volna a következménye. Megszokták már, hogy a sörös dobozokat is összeszedik, hogy még golyó ütötte nyom sem maradjon utánuk. A golyók belefúródtak a folyó gátjának oldalába, s mert nem igazán szokott senki erre járni, nyugodtan lövöldözték el a töltényeket.
Célpontjuk mindig volt, mert a vesztes vette a következő szabadnapra a két láda sört, s a pontok maximuma, a sör márkanevének hét betűje közül a középső kilövése volt. Azért vették mindig ugyanazt a márkát, mert ez volt kedvelt söreik közül az egyetlen, amelyben a páratlan számok miatt a középsőt úgy lehetett kilőni, hogy mindkét oldalon pontokat érhettek a betűtalálatok. A középső tízet, az utána következő, jobb- és baloldali kilencet és nyolcat. Ha a felirat nélküli részt találták el, a távolság nem számított, nem mérték a millimétereket, mert csak egyetlen pontot ért az alumíniumba vágott lyuk.
– Ha nem szíven találja az ember, még képes visszalőni – szokták mondani, s a leadott sorozatok után alig volt egy-két pont a kettejük közti különbség. Ezért is barátkoztak össze valaha, mert mindketten fegyvermániások voltak, s minden kollégájuk tudta róluk, hogy ők bármikor megveszik tőlük a maradék lőszert, s utána pedánsan el is számolnak, még tévedésből sem adtak soha vissza más sorozatszámú hüvelyt a tulajdonosának. Pontosak voltak, és kegyetlenek.
Közösen béreltek egy parasztházat a folyó mentén a faluban, s agglegényesen élték szabadnapjaikat, mintha nem is lenne családjuk. Nagyokat főztek, vagy ha nem volt kedvük órákat várni, amíg megfő a pacal, elkészül a pörkölt, mert többnyire ezt a kétféle ételt készítették, akkor roston sütöttek valamit. Szárnyast, vagy olykor vadhúst, mert a hűtő tele volt előre elkészített szeletekkel, akkora darabokkal, amelyek éppen elégendőek voltak egy adagnak.
Mert ha a horgászatban a hal nem is csábította őket, vadászni ki-kijártak a közeli erdőségekbe, de nem sportból, arra ott volt a céllövés. Húsvadászok voltak, távcsöves puskájukkal úgy választották ki az állatot, hogy jó húsos legyen. Szarvast, őzet, vaddisznót lőttek általában, de néha megkívánták a vadast, ilyenkor nyúlra mentek, és sátoros ünnepeken fácánra, mert a szomszédasszony olyan húslevest főzött, amilyent soha életükben nem ettek máshol. A vadhúsból csak a javát vágták ki maguknak, a többit falusi ismerőseiknek adták. Évente egy-két alkalommal faszénen őzmájat sütöttek, s bár a diófájuk alatt borozni szoktak, ehhez az ínyencfalathoz palackos bort vettek, márkásat, mert a falu legjobb bora, amelyet korsószámra hozattak, inni jó volt ugyan, de ünnepelni nem.
A faluban tisztelték és szerették is őket, mert mindent el tudtak intézni, s az embereknek nem kellett fölöslegesen felutazniuk a fővárosba. Számon tartották névnapjukat, s ilyenkor, mert a Péter és a Pál, mintha csak ezért barátkoztak volna, ugyanarra a napra esett, az udvar tele volt köszöntőkkel, s általában késő hajnalig tartott a muri.
Valaha egy irodában dolgoztak, de ahogy fennebb léptek a ranglétrán, s mindketten főnökök lettek, más és más munkakört kaptak. Pajtás egy, a fővárostól pár percnyire fekvő kisvárosnak lett a rendőrfőnöke, Komás pedig egy belvárosi kerületben a bűnügyhöz került osztályvezetőnek, de úgy intézték a szolgálati beosztásukat, hogy a túlórákért járó szabadnapjaikat egyszerre vehessék ki.
A faluban, bár tisztelték őket, mégis úgy emlegették a párost, hogy a „kópék”, s erre meg is volt minden okuk, mert kifogyhatatlanok voltak a heccekből.
Apróhirdetést adtak fel a fővárosi lapokban, hogy nemzetközi kanári-énekverseny lesz a faluban. „Már tizedik alkalommal rendezik meg azt a nemzetközi kanári versenyt, amelynek fő szponzora a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek főkormányzója. A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel, s a sokévi tapasztalatok alapján, felhívjuk azok figyelmét, akik szobát szeretnének foglalni, hogy községünk már jelenleg is véges a szabadkapacitású szobák száma miatt, s hogy elkerüljük azokat a jeleneteket, amelyeknek éveken át tanúi lehettünk, kérjük az érdeklődőket, hogy telefonon érdeklődjenek, jelentsék igényeiket. Kanári központ.” És a hír végén ott állt pontos körzetszámával együtt a faluban mindenki által gyűlölt Czinege úr telefonszáma.
– Halló, Kanári központ?
– Nem, itt Czinege beszél – hangzott el napjában többször is, s ezért a válaszért néhányan panaszos levelet írtak a polgármesternek, kikérve maguknak ezt a telefonbetyárságot. S mert Czinege nem tudta, hogy ki lehet kapcsolni a telefont, megszokásból, mint hajdan a téeszirodán, most is a készülék mellé tette a kagylót, amivel azt érte el, hogy egyfolytában foglaltat jelzett a vonal, s ha valakivel beszélni akart, s aztán megszokásból visszatette a helyére a kagylót, rögtön lekanárizta valaki.
Hogy milyen hülyék az emberek, azt abból lehetett lemérni, hogy százával telefonáltak, a foglalt vonal miatt az orvosi rendelőbe, a községházára, az iskolába, ahol hál’ istennek többnyire azt a választ kapták, hogy nem ők a kompetensek ebben az ügyben. Pünkösd vasárnapján egész tömeg lepte el a falut, volt, aki csak nézelődni akart, de sokan hozták kalitkában kedvenc madarukat is
Az egész falu röhögni járt Czinege háza elé, mert mindenki odairányította az érdeklődőket, s mert valaki, vagy valakik éjszaka festékszóróval felírták a ház fehérre meszelt homlokzatára: „Kanári-verseny. Nevezési díj befizetése itt.”
Este, amikor elmentek az idegenek, s már jól kiröhögték magukat az emberek, megszületett a következő nemzetközi találkozó ötlete.
– A természetes bőrfejűek, a valódi kopaszok nemzetközi találkozója – javasolták a kópék. – Az más közönség, mint a kanári-versenyzők. És azért is jó, mert megadhatjuk Borbélyék telefonszámát.
Ezen aztán akkor egész éjjel röhögtek, hogy kitépett szárnyú legyekkel kell eldönteni a fejbőr simaságát, fénymérővel mérni a visszavert napfény erősségét, s a versenyt eleve három naposra kell meghirdetni, mert így kizárható az, aki csak egyetlen szálat is leborotvált, mert a harmadik napon már érezni lehet a növekményt.
Egyik őrült ötlet a másik után született, s már azon sem csodálkoztak, hogy jóval pünkösd után jelentkezett egy hangstúdió vezetője, hogy a következő évi kanári-versenyre jutányosan vállalni tudnák a fütty mérését, hosszát és dallamosságát, s hogy ne kelljen olyan szubjektív alapon dönteni, mint az emberi hallás, ők ki is nyomtatják a felvételről rögzített diagrammot.
A lövészet után, ha véletlenül döntetlen lett a sorozatok után az állás, behajóztak – ők mondták így – a közeli kisvárosba, mentek lányokat autóztatni.
Ilyen nyári napokon a kurvák kiköltöztek a főváros környéki autóscsárdák közelébe, s ők ketten úgy válogattak, mintha csak zöldséget vennének a piacon. Tapogatták, méricskélték őket, szinte versenyeztek, hogy ki tudja jobban megalázni a lányokat, akik tudták, hogy rendőrökkel van dolguk, szólni sem mertek, mert cserében némi védettséget kaptak, nem zajgatták őket a helyi zsaruk.
– Leviszem úsztatni – mondta Komás, mert szerették, ha a lányok meztelenül fürdenek, s ha az egyik úsztatott, akkor a másik hazavitte a falusi házba a zsákmányt. Csak ilyenkor mentek két kocsival. Horgászni, vadászni elég volt, ha csak az egyikbe csomagoltak.
– Az ukrán csajt viszem – mondta Komás a játékgépekkel agyontömött kocsmában, ahol az asztaloknál csoportosan ültek a lányok. – Olyan a bőre, mint az őszibarack
Videózni szokott velük. Pózokba állította, a kamerát a combjuk közé dugta, s minden olyan mozdulatot, amely már több volt, mint pornográfia, fölvett, hogy aztán este bemásolja a gyűjteménybe.
De aznap délután egyedül jött vissza, nem hozta az ukrán lányt, pedig a folyótól, ahhoz, hogy a városba vigye, el kellett volna mennie a ház előtt, s ilyenkor meg szokott állni, s ha még nem volt elég, bevitte a szobába is. De most a folyótól jött, s az első ülésen ott voltak a lány ruhái is.
– Mit csináltál vele? – kérdezte gyanakodva a másik.
– Semmit – felelte, s az asztalra tette revolverét, aztán teli töltött egy söröskorsót borral, s a fegyverével játszott. Kiszedte, majd visszatette a tárat, zavartan viselkedett, előbb maga elé motyogott, aztán hangosan is kimondta. – Elküldtem Dulo után, hogy annak a hülyének legyen odaát nője. Tudod, ma reggel megkocsikáztattam, most is szmokingban volt, paróka, meg keménykalap. Állati hülyén nézett ki, amikor a kalappal leemelte a parókáját. Szóval elküldtem – mondta, s fölemelte a fegyvert, azzal mutatva, hogy mit is csinált.
– Meghülyültél? – kérdezte a másik, s hirtelen kijózanodott. – Te tényleg lelőtted mindkettőt?
– Likvidáltam – szótagolta, s akkor a fegyverére szállt egy pávaszemű lepke. A cső végén billegett, egyensúlyozott, mert a fegyver szinte táncolt a részeg kezében. Széttárta szárnyát, úgy nézett ki szem-foltjaival, mintha egy halálfej nézné, mintha valamit akarna a fegyvert tartó kéztől. – Menj innen – rázta a férfi, aztán a levegőbe lőtt, de a lepke nem szállt el, lemászott a cső végére, mintha be akarna jutni oda, ahonnan pillanatokkal korábban a golyó repült ki.
A férfi egymás után tüzelt, csak a semmivé váló színes szárnyakat látta, már az sem tudatosult benne, hogy minden golyó a barátját érte.
A szomszédok szedték össze őket. Nem mertek bemenni az udvarra, aztán az egyik vállalkozóbb szellemű a háta mögé került, s egy lapáttal fejbe vágta, hogy ki tudják szedni a kezéből a fegyvert.

Az újságíró nem akart belenyugodni, hogy egy ilyen szenzációs anyag úgy illanhat el, mintha ez az illuzionista, a hármasgyilkossággal vádolt pojáca tüntetné el a cilinderében. Már nagyjából felvázolta a gyilkosságok napjának mozzanatait. Tanúkat faggatott, s mielőtt a harmadik áldozat meghalt volna a kórházban, sikerült beszélnie vele. Szinte minden részletét ismerte annak a napnak, s mégis hiányérzete volt. Pedig a másik rendőrtiszt, a súlyos sebesülése ellenére, teljesen világosan, részletekbe menően mesélt, s nemcsak arról az eseményről, amelyet átélt. Akkor még orvosai szerint éppen lábadozott, s nem számítottak arra a sikeres műtétek után, hogy infarktusban hal meg, amelyet éppen az újságíró látogatásakor kapott.
–Azt hiszem, akkor amikor még egészségesnek tartották, csak látszólag lehetett normális. – Mondta a zártosztályon a pszichiáter. – Egészen biztos, hogy voltak tünetei előbb is. Példátlan, hogy egyik percről a másikra, mint egy fertőzés lázas állapota, úgy törjön ki valakin az elmebaj, remélem, maga sem így gondolja. A munkahelyén, a családjában végzett felméréseim szerint is már korábban kényszerneurózisos volt, ezt néhány régebbi indokolatlan cselekedete alapján állíthatom. Amikor letartóztatták, azt hitték, hogy csak részeg, én pár nappal később kerültem kapcsolatba vele, akkor, amikor a börtönszemélyzet szólt. Ha óhajtja, felolvasom, hogy mit jegyeztem le akkor. Ön pszichológiát végzett, nem kell magyaráznom, hogy mi mit jelent. Pszichotikus dekompenzáció, akusztikus érzékcsalódások, üldöztetéses doxazmák mellett följegyeztem, hogy földön kívüliekkel találkozott, akik elektromos szerkezetet építettek agyába, s azon keresztül kapta a parancsokat. A gondolkodása inkoherens volt, agitáltan viselkedett, aztán amikor látszólag megnyugodott, elmondta, hogy ő tulajdonképpen Harry Houdini.
Az újságíró letörten ment el. Pedig azt hitte, hogy tényfeltáró, irodalmias riportot írhat, már egészen jól összeállt az anyag eleje, s azt hitte, megszólaltathatja a sorozatgyilkost is. Érezte, hogy hiábavaló volt a soknapos oknyomozás, hiába jegyezte le, szinte másodpercről-másodpercre annak az utolsó napnak az eseményeit, mert a lényeg elmaradt.
Otthon fényképeket nézegetett. A két barátot, tettest és áldozatát, a falusi házat, s magnóról visszahallgatta mindazt, amit az emberek meséltek. Tudta, hogy ez nem elég, hogy ha csak ezeket közölné, akkor akár egy másik napot is választhatna a gyilkos életéből, mert ezzel nem magyarázna, nem indokolna semmit.'


.: tartalomjegyzék