Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - December
Fekete Vince

Cserepek, törmelékek - csapongó gondolatok Szilágyi István ürügyén

Tizenöt évvel ezelőtt, 1993 őszén történt. Az akkori, Nagy-Szamos utcai Helikon-szerkesztőség ütött-kopott épületének belső udvar felőli falán már beérőben volt a szőlő, a szőlővesszők felkapaszkodtak egészen az első emeleti redakció ablakáig. Csak ki kellett hajolni az ablakon, és máris szüretelni lehetett az érett gerezdeket. Sütött a nap, kellemes, vénasszonyos száraz ősz volt. Pár tucat kézirattal a hónom alatt érkeztem, nem kevés szorongással, úgy tizenegy óra körül, délelőtt. A valamikor fehérre mázolt bejárati ajtó sárgás-koszosra fakultan fogadta az érkezőt. Alig akart kinyílni, s aztán alig akart becsukódni – nyilván nem az ajtó volt a ludas a dologban. A szerkesztőség létszáma majdnem teljes volt, éppen kávéjukat, vagy délelőtti, dobozos Scandic vodkájukat fogyasztották a fiúk. Ma is emlékszem Mózes Attila sztentori hangjára, Király Laci szakáll mögötti öreguras mosolygására, Jakab Anti hümmögésére. Ők hárman, jobb időket is megért asztalaikkal egy nagy, fekvő u betűt formálva foglaltak helyet, melynek zárt alsó részén, szemben az ablakokkal ült Király, a jobb és bal oldali szár asztalainál pedig K. Jakab és Mózes egymással szemben. Attila a bejáratnak, Anti bácsi meg a szomszédos nagyobb helyiségnek háttal. Előttük kéziratok, plajbászok, s az elmaradhatatlan kávésbögre, s talán egy-egy olcsó üvegpohár is a kezük ügyében. Szilágyi valami csíkos matrózblúzban bentről, a két óriási helyiségből álló szerkesztőség belső hodályából jött ki, visszaszólva még Nagy Máriának, hogy várj egy kicsit, vagy valami ilyesmit. Az ablak előtti rozzant fotelek egyikén mutattak helyet, a két ülőalkalmatosság között, egy kicsi asztalkán volt a Szilágyi kávéja, doboz gyufa, mellette valamilyen magyarországi dohány, talán Óbester, kinyitva, készen arra, hogy időnként újratömje belőle a szája sarkában lógó pipáját. Ez volt tehát a szerkesztőség, ahová az ős Serény Múmia félszeg jövendőbeli szerkesztője megérkezett a legelső Múmia oldalak kézirataival. Lássuk a medvét, kiáltott fel valaki akkor, talán Mózes. És közben dőltek a viccek, történetek, adomák belőlük. Mintha csak a vendég kedvéért tennék, mint a rossz gyerekek, akik az idegen vagy új ember előtt be akarják mutatni minden tudományukat az újonnan érkezettnek. Egyszóval javában folyt a szerkesztőségi élet. Szilágyi visszament, majd időnként kijött, belehallgatott egy-egy viccesebb sztoriba, pödörgette kicsit a bajusza sarkát, újragyújtotta a pipáját, kortyolt egyet a kávéjából, majd megint visszalépett azzal, hogy az az oldal legyen inkább tizenkettessel, ne tízessel, s hogy valami képanyagot is passzoltasson valamelyik Helikon oldalra, az valamelyik szöveg mellé. Aztán egyszer, úgy dél körül odajött, leült a másik fotelbe, hogy na lássuk, mit hoztál. Jó paksaméta anyag volt, a Bretter György Irodalmi kör válogatott legényeinek és leányainak, mind tapsifüles szerzőknek az irományai. Valahogy így kezdődött az a tíz esztendő, a Serény Múmia nevű fióklap élete a Helikon védőszárnyai alatt. Előbb csak két oldallal, majd néggyel, aztán hattal és még többel is időnként.

Korábban Szilágyit talán még vagy kétszer-háromszor láttam. Egy alkalommal trappoltam épp az egyetem felé egy tavaszi reggel, és a Zokogó Majom környékén, a pirosnál állt egy autó, benne egy bajuszos, mély ráncokkal barázdált markáns férfiarc, szájában az elmaradhatatlan pipával. Aztán az első év közepe táján egyszer Egyed mesterrel tettünk egy felejthetetlen látogatást nála. Péter valami olyasmit fejtegetett akkor – egyebek mellett – Szilágyi Istvánnak, hogy a Helikonhoz jöhetnének már a fiatalok, például ő, mutatott rám, aki riadtan próbáltam elrejtőzni a somlyói bort tartalmazó poharam árnyékában. Nem sokkal később pedig, Sántha Attila lázadó, mindent vagy semmit korszaka elején, az Agancsbozót megjelenése után, meghívták a bölcsészkarra. Volt vagy ötven-hatvan ember a Popovici-teremben, Szilágyi minden bevezetés nélkül szembe fordult velünk és azt kérdezte – láthatólag kicsit idegesen – a jelenlevőktől: mit akartok? Talán ekkor volt köztünk a legelső és legutolsó nemzedéki baszakodás. Főként Sántha Attila ifjúember, lófarokba font frizurás kezdő bölcsészhallgató részéről, aki elmagyarázta, hogyan is képzelné el a Helikont másként, templomos és iskolás meg egyéb megmaradásos nyavalyák nélkül. A kilencvenes évek eleje volt, ez volt a trendi akkor, ezt hallottuk, tanultuk az egyetemen olyasmik mellett, hogy önazonosság-tudat, identitásválság, identitásvesztés, paradigmaváltás stb. Boruljon méltó homály rájuk.

Azóta is sokan teszik fel a kérdést, hogyan lehetett az, hogy nem volt semmilyen harc, semmilyen kemény összeütközés az akkori ifjabb generáció, a nemzedékünk, és az idősebbek között. És úgy mondják ezt, mintha kötelező lett volna egy-egy ilyen összecsapás az előttünk járó nemzedékekkel, mint akikkel szükségszerűen meg kellett volna vívni a harcunkat, a forradalmunkat. Velük? Miért? A kenyéradó gazdáinkkal? Nem volt itt szükség semmilyen ajtót, falat döngető, mindent legolyószórózó, szőnyegbombázó fellépésre a részünkről. Hiszen kinyitották előttünk azt a jelképes ajtót, bebocsátottak, keblükre öleltek. Minden lehetőséget megkaptunk tőlük, hogy megmutathassuk magunk, hogy mit tudunk, mit írunk, és mit érünk. Kollegájukká, barátjukká, társukká fogadtak. Hülye lett volna, aki ezek után is harcolni akar.

Nehéz nekem Szilágyi Istvánról írni, nem is szereti az ilyesmit, tudom, ráadásul meg itt van velem szemben, s nem szeretnék úgy járni, hogy két mondat között, mire felnéznék, eltűnik, mint a kámfor. Hogy nagy író? Ki nem tudja. Hogy legalább akkora formátumú ember is? Úgyszintén. Aztán meg ha az embernek szíve csücske is az illető, úgyis mint író, úgyis mint ember, s mint kolléga – még nehezebb.

Szilágyi Szilágyi volt mindig. Mondtam egy nagy közhelyet. Csodálkozva, csodálva figyeltem/figyeltük. Ő nem keveredett az ifjakkal egy-egy kocsmázás erejéig. S ha igen is, mert úgy adódott, hogy elkerülhetetlen volt, mondjuk, egy-egy találkozó után, kurtán-furcsán történt az egész, egy pohár nagyon jó minőségű bor (csakis a legjobb minőségű, száraz), s mire észbe kaptunk volna, már hűlt helyét találtuk. Semmi búcsúzkodás, semmi lelépés előtti jánosáldás, semmi. És így volt ez jó. Jut eszembe, fiatal, írogató emberek az árkosi írótáborban éppen pókereznek. Figyelte ő is egy darabig, majd – unszolásunkra – kissé vonakodva beszállt. Röpke fél óra alatt elnyert mindenkitől szinte mindent, majd – hagyva a nyereséget – úgy, ahogy belépett, ki is ugrott a játékból azzal, hogy csak folytassátok. Megmutatta nekünk, ámuldozó tapsifüleseknek, hogyan is kell eztet csinyálni. Hogy hogyan is kell azt a kurva üllőt elvinni egy darabig. Hogy ezt ő is tudja az ötvenvalahány évével, s hogy csak lassan, fiúk, mert mi is voltunk fiatalok, s megvan még bennünk is a valamikori fiatalos, fickós düh.

Látom őt szerkeszteni. Pipa, dohány, kávé. Kezében a kézirat, idősebb pályatársé, aki tud írni ugyan, az alany-állítmány misztériumával is tisztában van valamelyest, csakhogy a szavak nem oda kerülnek időnként a kéziratában, ahol igazán a helyük volna. Szilágyi pennája eljár a lapon, megtéveszthetetlen pontossággal rántja előre a mondat végéről azt a fránya szócskát, szókapcsolatot, amitől máris működni kezd az egész. Vagy beír ide-oda, közbevet valamit, előrehoz, helyére tesz a szövegben. És csak ámul, ámulhat a szerző, hiszen ezt én is így akartam. Ezt is meg lehetett volna tanulni tőle. Egyebek mellett.

Mint ahogy egy csomó mindent meg lehetett volna tanulni, a nélkül persze, hogy ő elvárt volna tőled/tőlünk valamit is, hogy valamiféle irályát, példáját valaki is kövesse. Még talán a pipához is azért fordultunk páran, mert az olyan férfias volt, olyan jól állott. Meg aztán Szilágyi is azt csinálta. Ő, azóta, ha jól tudom, negyven év után, egyik napról a másikra letette. És nem kezdte újra el. Így kell ezt csinálni. Mi nem tettük le, hátha van még nekünk is harminc évünk a pipára. S akkor. Talán.
Egy alkalommal, már munkaidő végén, dél körül történt. Nincs nagy munkakedv a szerkben, Mózes, Király, K. Jakab üldögélnek egymással szemben, az u betűjűkben, egy keresztrejtvény összeolvasása is folyik mellékesen, amikor minden f betűvel kezdődő szóról Mózesnek egy bizonyos férfitestrész jut eszébe, a p betűsről női, a b betűsről pedig olyan dolog, amelyikben mind a két testrész részt vesz. Már elhangzott egyszer-kétszer, felszólítás gyanánt, hogy ki a legfiatalabb a szerkesztőségben, ami magyarul azt jelentette, hogy hagyjam a dagadt ruhát másra, gyűjtsem össze a kotizációt a három u betűstől, és szaladjak ki (egyik lábam ott, a másik itt!) a legközelebbi üzletig egy fél Prodvinalco gyomorsanyargató vodkáért. Szerencsére beugrik valaki, valamelyik fiatal tehetség, aki már köztünk a legfiatalabb, így leveszi a terhet a vállamról. Csakhogy volna még néhány kézirat, amit „meg kellene még olvasni”, lapzárta stb. Ilyenkor kevés az indíttatás kéziratolvasásra. S ekkor jön Szilágyi zseniális húzása. Egy elegáns dobozból valami kubai vagy más szivarat helyez Mózes Attila plajbásza mellé. Megvan az öröm, nem is mindennapi, pár pillanat, s már ott füstölög Attila szájában a dohánylevélbe csomagolt jókora szivar. Nem sokkal később egy kézirattal érkezik bentről a főszerkesztőnk, s azt is odacsúsztatja Mózes elé, hogy ezt még sürgősen „meg kéne olvasni”. Máskor prüszkölés, bazmegezés, nekem ehhez kicsi a fizetésem-szerű mondatok hangzanának el. Most semmi. Hiszen ott füstöl Mózes szájában a kubai.

Úgy tudott bejönni, hogy azt érezte az ember, hogy valami megfordult a levegőben. Az addig takaréklángon működő gépezet mintha élénkítő spriccet kapott volna, s hirtelen elevenebben kezdett működni tőle. Volt úgyis, hogy csak egy óra körül érkezett, ilyenkor várt rá Rákossy, Nagy Mária ugrásra, munkára készen. Ilyenkor otthon készült a vezércikk vagy valamilyen Szilágyi-anyag a Helikonba, kézzel természetesen. S amikor megérkezett, akkor a begépelés, szerkesztés stb. lóhalálában. Az elmenés pedig a már említett Szilágyi-féle. Táska, sapka, és már csak a hátát láttad eltűnni a bejárati ajtóban.

Íróskodni, íróságával külsőségekben tűntetően viselkedni én őt még sose láttam. Aki valamikor vasmunkásként kezdte, annak nem állt volna jól a széles karimájú művészsipka. Annak amolyan székely (vagy milyen?) kucsmája van, betűrve körben, ahogy kell. És nem olvassa, legalábbis nem gyűjti a róla szóló kritikákat, dokumentumokat. Efféle hiúságok őt, tanúsíthatják sokan, meg nem környékezték.

Vannak olyan konzervatív, maradi dolgok, mint a tartás, az egyenes gerinc, a férfias kiállás a bizonyos helyzetekben, van olyan is, hogy tisztesség, becsület, hogy ne hajolni meg, ne dőlni be senkinek, semminek, semmilyen kényszer hatására. Egyebek mellett ilyen avítt dolgokra is lehetett volna példát kapni tőle. Már aki figyelt rá. És arra is, hogy mondjon bárki bármit, hogy dicsérjen, vagy gyalázzon, kánonok és kanonizátorok ide vagy oda, mert csak egy mérce van, egy igazi mérce, a saját, a belső. És ennek kell csak maradéktalanul megfelelni. Nem kell feltétlenül ott lenni a közepében, a centrumban, nem kell nyüzsögni, tündökölni. És ha valahonnan jöttél, márpedig mindenki jön valahonnan, akkor tartozol azoknak, főként magaddal szemben, elszámolással. És az lehetőleg olyan legyen, hogy azt te tudjad, amikor letetted a tollat a kezedből, hogy erre te ennyit érsz, nem többet, nem kevesebbet, ez már a lehetőségeidnek, a képességeidnek a maximuma. Tőle tudom.

A nemrégiben vele készített interjúban az is elhangzott, hogy milyen is a kapcsolata a versekkel, a líraisággal. Szó esett a könyveiben fel-feltűnő erős költői passzusokról. A minap a Literán olvastam, valaki, semleges pályáról, nem a hívei táborából, Florescu álnéven írta a Hollóidőről, mint remekműről, ami a Harmonia Caelestis mellett felvezeti a XXI. századi magyar irodalmat, hogy itt található – a szerző szerint – minden idők legszebb szerelmi jelenete. Figyeljük csak:

Lefeküdt a fűbe, az puha, meleg, amilyen nem lehet. Tavasz-párák. Kese-Kata. Dús ajkai kúsznak, leheletnyi csókléptekkel haladnak nyakától arca, szája fele. Gyönge karjai vissza sem kényszerítik az ébrenlétbe, amint ültébe ölelik, majd talpra támogatják, míg a derekalj, vánkos a keskeny fekvőhelyről a könyvesház padlójára leköltözik. Suttogása halk, nem követel választ, éber reáfigyelést. A leányka oly magaajándékozón bújt hozzá, volt vele, mintha sohasem lett volna másképp, és mindig így lehetne ezután. A hátasládán ébredt, gondosan betakarva, s hogy valós álom ölelte fél éjszakán át: reggel ágyékán ott szikkadt friss hó illatú szerelemnyirok.

Nem kell hozzátennem semmit. Nem is tudnék. Nem is lehetne. Talán csak annyit, befejezésül, hogy várjuk az újabb regényét, amelyre máris kíváncsivá tett engem is, meg – gondolom – a vele készült interjút olvasókat egyaránt. Mert jó erőben van, és szellemileg a csúcson. Fizikailag pedig, ne mondjak sokat, húsz évet nyugodtan letagadhatna. Isten éltesse sokáig, még két-három regényig legalább. Mert ennyi van még benne biztosan.


.: tartalomjegyzék