Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Február
Borsodi L. László

Prózaversek

FEHÉR KAVICSOK

A házat megkerülve jobbra, pontosan jobbra. Innen pedig nincs semmi, ami további házakra emlékeztetne, házak gazdájára. Csak a fűszálak éle, az ágak egymás felé növő ágai mutatják a befelé táguló tereket, a feltámadó hold árnyékát és a szélvihart, a kifelé pusztuló tájat és az esőt, mely mindent lucskossá puhít.
A hegyre út nem vezet, nincs semmi, ami a régvolt nyomokra emlékeztetne, nincs meg a hegy az úthoz. A kövek arcát elmosta az idő, ráncaikból nem lehet olvasni. A fehérre mosott kavicsok, csak a fehérre mosott kavicsok lehetnének vigasztalóak, ha az arra járó óvatosan lépkedne.
Mert nincs semmi, ami létezésüket lehetővé tenné, csupán a tekintet, a feléjük guruló néma tekintet.


ARCOK

Mennyi arc! Mennyi szép arc! A lányoké: a lányok arca nagyon szép. Feszül a bőr a száj és a szemek körül, egészen a fülig, végig a nyak ívén. (Tovább is. Azért maradj nyugodt!) A mosoly, a sírás is különös rendbe szervezi a tűrődéseket.
A legszebb azonban a negyvenéves nők arca. Tekintetük még a lányoké, a feszes lábú reményeké. Az üde reggeleket, a hosszú éjszakák illatát idézi. Mosolyuk némasága azonban, a mosoly, amely szavak helyett tűnik fel olykor: akár a háromnapos virág a szobában, amely tud valamit az ünnepek utáni unalomról. A száj széle finoman lefonnyad, a ránc első sodronyai körvonalazódnak, de nem igaziak. A mosolyon szél fúj át, de illat még.
Te közben hazagondolsz. És tudod: sírkő a párnád.


AMERRE A FAL MUTAT

Az ajtó félig nyitva. Most kisurran, kissé megérinti az ajtót. Kezében kés. Most visszamegy, ajtót nem érint, kezében semmi. Bezáródik az ajtó – bent marad, bent lehet. Jöhetne. Képzelhető, de nem jön. Tökéletes csend van. Évek telnek el így. Éppen alszik, éppen most ébredhet.
Bejárat helyett betonfalak. Vizet virágoznak. Meg türelmet virágoznak. Várakozást. A betonfalak mentén el kellene indulni, de ki tudja, merre visznek: lehet befelé, lehet körbe, megtörténhet, hogy egyre kinnebb. Ha következetesen tartanak egy irányba, vigasztaló lehet.
Ki alszik az egyik jelenetben a bezárult ajtó mögött? Ki sír, ki hallgat a falak mögött egy másik világban?
A betonfalak mentén, aki elindul, nem visz magával semmit: se zseblámpát, se gyertyát, se fénylő glóriát. Maga van: fejét kissé oldalra hajtja, könyökével időnként a hideg falat érinti, óvatosan lépked, és arra gondol, ami volt.


KIVÁLTAN

Kiválik a háttérből. Most felismerhető, pedig hány éve nézed magad a tükörben.
Mondd, mostanig mégis mire vártál? Mit akartál? Mit rejtegettél? Mit hoztál? Hoztál valamit?
Miért e néma mártírkodás? Miért a kurvák, latrok önelégült mosolya? Vagy tán a bölcseké?
Mondd el szépen, ints, vagy karcold a pofámba, törd szét a fejemen, ordíts, toporzékolj, tépd a hajamat, de értesd meg: mire, mostanig mire vártál? Hol voltál? Mivel tudsz most vigasztalni? Tudsz valami hihetőt hazudni? Van szavad? Van valamid a szótlanságodon kívül? Tudsz egészen emberi lenni? Van emberi vonásod?
És egyáltalán: érted, mire kérlek? Érzed a kétségbeeső kérdő mondatok ívét?
A szótlanságra ítélt árvaságban nincs tovább. A mondatok összerakhatók, a szavakat megtanultam, de egyik sem enyém, csupán a betűk, a szép narancssárga, zöld, piros és az üvegbetűk, amelyeket ott formáltam az anyám ölén.


A SZILVAFA

A szilvafa jelenléte szükségszerű. Átengedi a fényt, és a hőségtől szenved, megszűri az esőt, és törzse legmélyéig ázik. Gyökerei, mint görcsbe rándult kezek, a köveket, az agyagot, a sarat markolják. Ágai hiába tárulnak égre.
Nem vesznek róla tudomást évszakok, emberek, istenek. Csak a szellők, csak a szelek ülnek meg néha ágain. Szereti a hűtleneket, mert tudja: nem köszönnek, nem hoznak híreket, nem érzelgősködnek, baráti viszonyokat nem ápolnak, köszönés nélkül távoznak, és soha nem térnek vissza.
Madarak köré nem von lombokat, madarakat nem visel el, de ha csúszómászó, rágcsáló simul hozzá, szelíden magába fogadja. Férgesül, mondják. A férgek eszik meg, jósolják, pedig csak szükségszerűség ez. A legtöbb, amit megtehet.


ÉS TOVÁBB

Nincs meg a bokrok levelén araszoló katicabogár. Nincsenek bokrok, a kertben fák. A kert sincs meg, nincs meg az udvar, és nincs meg a ház.
Nagy fű, gaz veszi fel a kertet, az udvart, az udvarba vezető ösvényt és tovább. Valamikor ettől féltem.
Most egy másik térben besüt a fény az ablakon, átsüt a fény a falakon, az éveken. Majd erős szél fúj, kopogtatnak esőszegfejek.
Békétlenek az angyalok.


VÉGÜL

Találkoztunk – mondjuk egy kávézóban. A helyiség homályában tétova maradsz, s bár ugyanahhoz az asztalhoz ülünk le, mintha leválnának velünk a szélek.
A mozdulataimban nem vagy biztos, a tekintetemben végképp nem lehetsz. El kellene mondani, végigmondani, ami évek óta a lépéseimben, fölöslegesnek tűnő hajigazításaimban lappang, agyvelőm lüktetésében kísért.
Kávét, konyakot rendelünk. A hajszálvékony csendben cigarettáért nyúlsz, majd én is rágyújtok. Úgy tűnik, szólni fogsz, úgy tűnik, nem fogok. A kezed játékát figyelem, és azt, ahogy félreérthetetlenül hátrább húzódsz a széken.
Egy képet nézünk a falon, és percek múlva felsejlik: hogy végül mindig így lesz.
Tanácstalanul távozol. Maradok.



.: tartalomjegyzék