Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Február
Nagy Pál

Bözödi és a Termés

'Okkal mondhatjuk – szakmai körökben vannak ilyen vélemények –, hogy a huszadik század első fele magyar irodalmának története nem kis mértékben folyórait-centrikus. Elegendő talán csak a Nyugatot említeni meggyőző példaként, de utána a Válasz, a Kelet Népe, vagy Erdélyben a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon is ugyanezt tanúsítja.
Adott történelmi körülmények között nemzedékek, irányzatok, tömörülések jelentkeztek a szellemi élet medrében egy-egy lap, folyóirat indításával, és az így megnyílt közlési lehetőségek általánosságban az értékteremtést szolgálták. Nem mellőzhető szakmai feladataink között a legelsők közé tartozik múltbeli folyóirat-irodalmunk számbavétele, különösképpen azoknak a kezdeményeknek és eredményeknek a felderítése, amelyek az eddigiek során jószerivel háttérben maradtak – ám irodalomtörténeti, kultúrtörténeti jelentőségükhöz méltó figyelmet érdemelnek. Szerintem ezek közé tartozik a Termés is.
1942 decemberében – viharfelhők alatti háborús viszonyok közepette – került ki a nyomdából Kolozsvárt a Termés első száma. Valójában inkább kötet volt ez a vaskos, 152 lap terjedelmű kiadvány – borítójának belső oldalán ezzel a megjelöléssel: Ősz. Szerkesztette Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László. „Megjelenik évente négy kötetben, minden évszakban egyszer” – olvashattuk a szerkesztők névsora alatt.
Nem mindennapi esemény volt Erdélyben (de nemcsak itt) a Termés jelentkezése irodalmunk égboltján. Egy fiatal írónemzedék indította útjára az orgánumot, mely jól meghatározott célkitűzése szerint a népi mozgalomhoz kovácsolódva a szellemi megújulás, az értékteremtés fóruma lett. Természetes, hogy nem egyik napról a másikra, nem előzmények nélkül jött létre Kolozsvárt a merész vállalkozás: kezdeményező tervezgetések, éles viták hevében érlelődött meg az alapítás gondolata, míg aztán valóra vált a szép álom.
A lapalapítás előzményeit illetően forrásértékű dokumentumnak tekinthetjük Szabédi László és Bözödi György levélváltását, ami 1942 augusztusában történt, pár nappal a Helikon íróinak marosvécsi (utolsó) találkozása előtt. A vécsi összejövetelre ezúttal meghívást kaptak néhányan a fiatalok közül is, s ahogyan a tanácskozásról kiadott Tájékoztató jelentés közölte: „A második napba átnyúló megbeszélések során Szabédi László bejelentette, hogy a fiatalabb írók ez év tavaszán ugyancsak magyar nemzeti és népi célok szolgálatára írói munkaközösséget alakítottak. Ennek tagjai közül e találkozón is jelen vannak: Asztalos István, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Szenczei László, Wass Albert. Kéri, hogy a felsoroltakat tekintsék az új munkaközösség képviselőinek. Az írók a bejelentést örömmel vették tudomásul – olvashatjuk a Tájékoztatóban –, mert a csoport munkaterve a Helikon közösségének programjával teljes összhangban van”. Szabédi ezúttal nem tett említést lapalapításról, csak egy olcsó könyvtár indításának tervét és a városokban, falvakban tartandó előadássorozat ügyét terjesztette elő, hangsúlyozván: közösen álljanak ki az írók „a nemzet egységét veszélyeztető szociális méltánytalanságok ellen”.
Bözödi György, aki ekkoriban Marosvásárhelyen élt, már a vécsi bejelentés előtt szoros kapcsolatban volt kolozsvári pályatársaival, Szabédiékkal, ismerte a terveket, többek között a Pásztortűz átvételére vonatkozó próbálkozásokat, s augusztus 3-án Szabédi Lászlóhoz írt terjedelmes levelében részletesen kifejtette ide vonatkozó nézeteit. Egyebek között ezt írta: „Végre, hogy valamit csináltok a sok tervezgetés után. A Pásztortűz átvétele, ha sikerül, roppant nagy jelentőségű volna mindnyájunk számára, nem csak nemzedékünk szempontjából, hanem egyénileg is, mert akkor bizonyára többet dolgoznánk (...) Az írói közösségre feltétlenül szükség lesz, de a siker érdekében kérlek, egyelőre csak a ti magatok nevében beszéljetek, és intézzétek a dolgokat. Általában a Helikon és az egyes vezetők előtt is annyira vörös posztó a nevem, hogy idegesítené őket, ha arra gondolnának, hogy engem is szerephez juttatnak azáltal, ha a lapról lemondanak. Viszont Asztalos, Jékely és Szabédi neve olyan, amiért meghozzák esetleg ezt az irodalmi áldozatot, habár a Járosi-Tavaszy front nagy szívfájdalmával számolni kell. Lehet, hogy borúlátó vagyok, de én ismerem annyira csökönyösnek ezt a baráti kört, hogy ilyen áldozatot ne tételezek fel róluk (...) Tehát minden körülmények között ütni kell a vasat, és feltétlenül ki kell erőszakolni tőlük a lapot.”
Bözödinek a Pásztortűz átvételével kapcsolatos borúlátása távolról sem volt laptalan: jól rávilágít erre Szabédi is abban a válaszában, amelyet két nap múlva, augusztus 5-én küldött Marosvásárhelyre. „Tulajdonképpen úgy áll a dolog – mondotta –, hogy Asztalos, Kiss és én összeültünk, hogy valamit csinálni kéne. Így jutott eszünkbe, hogy mielőtt új folyóirat alapítására szánnók rá magunkat, ajánlatot teszünk a Pásztortűz átvételére (...) Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy Asztalos és Bözödi szerkesztik a lapot. Megtudtuk azonban, amit leveledben magad is írsz, hogy a te neved vörös posztó, s nem akartuk már eleve kockáztatni az ügy sikerét. Kissé szégyelltük is a dolgot, de végeredményben itt úgyis csak formaságokról van szó. Mi reád minden körülmények között számítunk (...)”
Kiderült azonban, hogy Vásárhelyi Z. Emil, a Pásztortűz szerkesztője, aki akkor épp katonai szolgálatot teljesített, hallani sem akar a dologról, a lap átadásáról. „Tehát valóban el kell készülni a legrosszabbakra – írta Szabédi, s hozzátette: – közben mi elhatároztuk, hogy a dolog méregfogát kihúzzuk a Helikon felé, s felkerestük előbb Tamásit, aki örömmel vette elhatározásunkat, majd Kovács Lacit is (itt a formula az volt, hogy ő, a Helikon szerkesztője, nyugtassa meg a Pásztortűz baráti körét, hogy nem lát a lap átvételében ellenséges aktust)”.
Már másnap, augusztus 6-án Bözödi hosszú és meglehetősen indulatos hangvételű levélben válaszolt barátja, Szabédi László soraira. „Leveled sok fontos kérdést vet fel, és sietek a válasszal, mert látom, határidők szerepelek, és azokak előtte még sok mindent tisztáznunk kell – írta ezúttal, majd így folytatta: – Úgy látom a jelekből, főleg a ti megmozdulásotokból, hogy mindnyájunk számára elérkezett most már a döntés pillanata (…) Régóta tudjuk, hogy mi másképpen gondolkozunk és másképpen látunk, mint a helikoni társaság, ez bármelyikünk írásával könnyen szemléltethető, tehát nekünk szellemileg nem sok kapcsolatunk van azokkal, akikkel most tárgyalnunk kell a függetlenségünk ügyében (…)”. Bözödinek az volt a véleménye, hogy valójában nem tárgyalni kell a Pásztortűz átvételéről, esetleg egyéb hasonlóról, hanem: „Teljesen új lapot indítani, ami nehéz ugyan, de nem lehetetlen”. Végül is így történt…
A Keleti Újság 1942. október 18-án közölte – A magára talált Erdély címmel – azt a nyilatkozatot, melyben kifejezésre jutott (Szabédi László fogalmazásában) ennek a fiatal írónemzedéknek az önállóság-igénye, valóságértékelése, ami azonban az aláírók szerint nem jelenthet radikális szakítást az előttük járók, Kósék, Reményikék, Tamásiék korosztályának Erdély-szemléletével. Ugyanekkor elhatárolták magukat a hangoskodó magyarkodástól, s ehelyett inkább a valós magyar szellemi értékek védelmét vállalták, szorosan kapcsolódva a népi mozgalomhoz. És ez a nyilatkozat már említette a készülő új folyóirat címét, a Termést is, utalva a tervezett rovatokra, a kiadvány szellemi arculatát. A nyilatkozat aláírói között nem szerepel Bözödi György, aki akkor nem tartózkodott Kolozsvárt, de ott vannak mindazok, akik kezdettől fogva támogatták az alakuló írói csoport munkáját. (Szenczei László és Wass Albert nem sokkal az indulás után kivált a csapatból.)
Asztalos Istvánnak a Bözödihez írt szeptember 25-i levelében olvasható, hogy végülis miként zárult le a Pásztortűz átvételének sikertelen ügye, s az is kiderül, hogy az érdekeltek hogyan döntöttek a saját irodalmi fórum megteremtését illetően. „Most veled kapcsolatban szeretnék egyet-mást tisztázni – írja Asztalos. – Mi rád mindig úgy számítottunk, mint magunkra. De íme jött ez a »Helikon« eset. A Szász Endre két cikke, amit enyhén szólva tapintatlannak ítéltem és ítéltünk. Egy kicsit messzire voltál hozzánk és úgy látszik, nem egészen értettük egymást. Még a találkozó előtt olvastam a Szabédihoz írt leveledet, melyben bőséges aggályaidat fejted ki. Én nem egészen osztottam és osztom aggályaidat. Az erdélyi irodalomból, vagy kultúrából, mint ahogy egy közösségi ügyből sem, nem lehet személyi ügyet csinálni, sem pedig személyi ügyből nem lehet közösségi ügyet gyártani. Elfogulatlanul nézve, egye meg a fene, de mégsem lehet tagadni az Erdélyi Helikon múltbeli érdemeit. Tamásit nem lehet kiradírozni, például a magyar irodalom történetéből (…)”
Nem sokkal előbb, augusztus 9-én látott napvilágot Marosvásárhelyt, a Székely Szóban, Szász Endrének az az írása, amelyben a szerző (-a- szignóval aláírva) nem kevesebbet szorgalmazott, mint „a kolozsvári könyvkiadó vállalat likvidálását”, tehát az Erdélyi Szépmíves Céh megszüntetését látta szükségesnek, mondván aztán, egyebek között: „A Helikon akarva-nem akarva felfedezői babérokra pályázik, de vajmi kevés eredménnyel. Össze-vissza két említésre méltó írót fedezett fel, Asztalos István és Wass Albert grófot”, – hogy végül kijelentse: „a legortodoxabb helikonisták is érzik, hogy vagy újjászületnek, vagy feloszlanak”. Szász Endre a Helikon és a Szépmíves Céh elleni durva támadásával voltaképp a fiatalok, Bözödiék mozgalmát akarta támogatni, ám megszólalásai csak zűrzavart okoztak az amúgyis eléggé felforrósodott légkörben.
Mindezek után 1942 decemberében napvilágot látott Kolozsvárt a Termés első száma – Ősz jelzéssel. Megjelenését „pártoló előfizetők” is segítették; ezek sorába tartozott például Málnási Bartók György, Járosi Andor, György Lajos. Báró Kemény János, a Kelikon házigazdája 7.000 forinttal támogatta az új folyóirat indulását.
Nincs a Termés első számának élén főszerkesztői vezércikk, semmiféle bemutatkozás, programadás, – minthogy főszerkesztő sincsen. Gy. Szabó Béla fametszete után mindjárt Kiss Jenő Bátor élet című verse olvasható az első oldalon, s ennek egyiksora – „eljött hát, el, a »mi időnk«, varátok” – talán szerkesztői üzenetnek is tekinthető.
De nézzük csak a sorra következő novellákat, költeményeket, rovatokat (Vadrózsák, Kilátó, Vélemény, Művészet, Vigyázó, Harang): megannyi friss hang, jó olvasmány, okos érvelés irodalomról, népi kultúráról – jeles szerzők tollából. Kiss Jenő mellett Jékely Zoltántól, Varró Dezsőtől, Horváth Istvántól, Fényi Istvántól, Horváth Imrétől közölt verseket a Termés első száma; prózával jelentkezett Asztalos István, Bözödi György, Wass Albert, Gagyi László; a Kilátóban kapott helyet Shakespeare Julius Caesar-jából egy részlet – Áprily Lajos fordításában, meg egy Mistral-novella, amit Szabédi László tolmácsolt magyarul; és különösképpen sokatmondó a remek esszék, tanulmányok sorozata: Szabédi Tamási Áron novelláiról írt gondolatgazdag, időtálló értékelést, s Zilahy Lajos és a nemzetnevelés címmel szólt hozzá az akkor oly nagy visszhangot kiváltó vitához; Bözöditől a Móricz Zsigmond Erdélyben című írás jelent meg itt először; Jékely Kiss Jenő újabb verseiről írt méltató cikket – igaz költő próbája címmel, parajdi Incze Lajos Márai híres röpiratáról, Balogh László Asztalos novelláiról mondott véleményt, – hogy ezúttal csak ezt a pár nevet említsem.
Valóban: egy erdélyi magyar írónemzedék jelentkezett a Termés hasábjain – olyan színvonalon szólva a maguk sajátos célkitűzéseinek szelemében a közös gondokról, közügyi jelenségekről, rangos művekről, amiben nyoma sem volt holmi avatag provincializmusnak, kezdetlegességnek. A lapszám rencenzensei is felfigyelhettek erre. Féja Géza Budapesten, az Esti Magyarország december 29-i számában adott hírt a Termés megjelenéséről, üdvözölve a rokonszenves eszmei irányulást; Szentimrei Jenő valamivel később – 1943 márciusában – közölt az első kötetről terjedelmes elemzést a Magyar Csillagban, vázolva a kolozsvári lapalapítás előzményeit is. Idézte A magára talált Erdély című nyilatkozatából Szabédiék elvi álláspontját, miszerint… „Nem lobogtatunk semminő új világnézeti jelszavakat. Megtagadni sem akarjuk a közös múltat, de az egyetemleges felelősséget sem akarjuk vállalni azért a múltért, mely nem egészen a miénk. Erdélyiek akadunk maradni, de három esztendeje itt a kisebbségi írás anakronisztikussá vált. A mi erdélyiségünk bizonyos mértékben folytatása a tieteknek, de az új életviszonyok megújulást követelnek ezen a vonalon is. Annyi az egész: felnőttnek érezzük magunkat, magunk gazdái akarunk lenni.” Az irodalmi megújulás igénye jelentkezett határozottan, messzehangzóan a Termés első számában, s ez a szerkesztői törekvés érvényesült változatos módon a továbbiakban is.
Ahogyan Kiss Jenő később megfogalmazta: a Termés „spiritus rectora” kezdettől fogva Szabédi László volt. „A Termés és Sz alakja bennem mindörökre összeforrt” – írta visszaemlékezésében, és megjegyezte: „Annyi bizonyos: a háború kibontakozása és a közélet elaljasodása közepette a termés volt egyik utolsó fellegvára az őszinte és igaz szónak, az egyéniség megnyilatkozásának” ezeken a tájakon. Szabédi meghatározó jelenléte mellett kétségtelenül Bözödi volt a Termés szellemiségének hű kifejezője. Az a két esztendő, melyben a folyóirat megjelenhetett, Bözödi György írói pályájának egyik legjelentősebb szakasza. Ez időben születtek azok az esszéi, tanulmányai, amelyekben irodalmunk múltjának és jelenének hivatott ismerőjeként, bátor szókimondással jelentkezhetett a nyilvánosság előtt. A Móricz Zsigmonddal való 1941-es erdélyi barangolás megörökítése után, a következő számokban sorra jelentek meg a termés hasábjain kiváló írásai: 1943-ban a Tél című kötetben közölte Népiség az erdélyi irodalomban című tanulmányát, ami előzőleg – februárban – a Beregszászon, Ungváron, Munkácson és Csapon tartott irodalmi Termés-esteken hangzott el bevezetőként. ezúttal Bözödi gyökértelennek, tartalmatlannak nevezte azt a fajta székely népiséget, amely szerinte Nyirőnél és Tamásinál is az eleven szociális kérdések megkerülését, a misztikumba való elmerülést jelenti. „Meg kell menteni és illó helyére vissza kell állítani az erdélyi írásban a szociális tartalmat, hogy ne csak szép és szórakoztató erdélyi könyvek kerüljenek a gondolkodó magyar olvasók kezébe, hanem adjanak az írók hiteles és megbízható helyzetrajzot arról a népről, mely maga helyett szószólónak küldte őket, és amelynek annyi elintézetlen, megoldásra váró ügye van (…). Nem mindenütt talált kedvező, egyetértő fogadtatásra Bözödinek ez a keményen bíráló megnyilatkozása; a kiélezett fogalmazás sok vonatkozásban igazságtalannak is bizonyult. (Később, 1944-ben Nyirőnek a Néma küzdelem című kitűnő Mezőség-regényéről ugyancsak a Termésben adott közre egyértelműen elismerő méltatást.)
Az irodalomtörténész Bözödi György volt jelen a Termésben 1943 tavaszán is, amikor Tolnai Lajos sötét világ című önéletrajzáról írt cikket, majd a következő számban a Kuthy Lajosról szóló tanulmányával találkozhattak az olvasók. A Termés 1944-es nyári számában pedig ugyanő elemezte behatóan Féja Géza magyar irodalomtörténetének (Régi magyarság, A felvilágosodástól a sötétedésig, A nagy vállalkozások kora) három kötetét – A mítosz teremtő szerepe címmel. Féja irodalomtörténetét Bözödi bevallottan inkább művészi alkotásnak fogta fel, mert – mint írta volt – így közelebb kerülhetünk lényegéhez és mert valójában is inkább birodalom, mint tudomány”. Különösen értékesnek nevezte a szerző társadalmi vonatkozású fejtegetéseit.
A Termés szerkesztésében kezdettől fogva érvényesült az a követelmény, hogy a folyóirat a szabad, kötetlen véleménymondás, a tiszta beszéd fórumává kell tenni. Ezt a nyitottságot szemlélteti az is – például –, ahogyan Szabédi és Bözödi Tamási Áron írásművészetéről korántsem egybehangzóan ítélkezett az itt közölt tanulmányokban. De leginkább az 1943-as, Elvek, gondolatok című ankét szemlélteti, hogy a legkülönbözőbb nézetek szembesítésére törekedett a szerkesztőség, amikor válaszokat kért a gonddal megfogalmazott kérdésekre. A megkeresettek közül Erdei Ferenc, Féja Géza, Kós Károly, Kovács Imre, László Gyula, Majai János, Mályusz Elemér, Márai Sándor, Nagy István, Németh László, Szekfű Gyula, Tamás Lajos, Veres Péter válaszolt a kérdésekre. Arról vallottak, hgoy miként látják a korabeli magyar társadalom döntő problémáit, a kultúra, a nevelés időszerű kérdéseit, a megújulás útján való előrehaladás lehetőségeit. (Különböző okok miatt nem szerepelt itt válaszával a megkeresettek közül Illyés Gyula, Kodolányi János, karácsony Sándor, Szabó Dezső, Tamási Áron, Zilahy Lajos.) Az ankét hasznosságát illetően nem volt egységes a szerkesztők véleménye. Bözödi azt javasolta, hogy a legfontosabb témákat tanulmány formájában írassák meg a megkérdezettekkel s közöljék aztán a Termésben. Így érvelt: „A dolgok és álláspontok ma olyan hamar alakulnak, hogy mi évnegyedes ankétokkal nem tudunk lépést tartani velük, ha az aktuális magyar kérdésekről van szó,” Mindezek ellenére: az Elvek, gondolatok ankét 1943-ban a Termés nagy fegyverténye volt, s tagadhatatlan hiányosságai ellenére is jelentős megnyilatkozása a korszak magyar szellemiségének.
A Termés 1943-as nyári számának megjelenése – ezzel az ankéttal – szinte egybeesett az emlékezetes szárszói konferenciával, melyen Szabédi mellett Bözödi is jelen volt s felszólalt. voltaképp elégedetlenségének adott hangot, amikor többek között ezt mondta: „Mi itt végighallgattunk egy sereg kitűnő előadást, ezek azonban annyira általánosságokban, annyira eszmei síkon mozognak, hogy a mi gyakorlati erdélyi kérdéseinkre alig találhatunk bennük feleletet. Mert Erdélyben lényegesen mások a viszonyok, mint a Király-hágón innen, elég csak néhány dologra utalnom, így a székelység sajátságos helyzetére és ügyeire (…). Bözödi és Szabédi nem a Termés küldötteként vett részt a szárszói konferencián, – mégis: a kolozsvári folyóiratban közölt ankétnak és a szárszói tanácskozásnak sok az érintkezési pontja, ami a megnyilatkozások lényegét illeti.
Köztudott, hogy a Termésnek kezdetektől fogva szoros eszmei kapcsolatai voltak a népi mozgalommal, – de emiatt mégsem lehet kifejezetten a népi szellemiség orgánumának tekinteni. Elegendő figyelmesen szemügyre venni szerzőit: a költő Horváth István (akinek a pályája elválaszthatatlanul összefügg a Terméssel), Sinka István, Gellért Sándor, Gulyás Pál mellett gyakran szerepelt a lapban Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Horváth Imre, Weöres Sándor, prózával jelen volt Asztalos István, Bözödi György, Kárász József, Szabó Pál, Tatay Sándor épp úgy, mint Gagyi László vagy Wass Albert; az esszéisták, tanulmányírók, kritikusok rendjében – mások mellett – Balogh László és Erőss Alfréd, Juhász Géza és Mikecs László, László Gyula és Makkai László, Jócsik Lajos és Nagy Elek nevével találkozhatunk, – s hírt adtak magukról a pályakezdő fiatalok is: Létay Lajos, Marosi Péter, Oláh Tibor, Faragó József, Bözödi egy interjúban nem alaptalanul hangsúlyozhatta: „Jó és értékes írásokat közlünk. Más korlátot senki elé nem kíván állítani a szerkesztőség. Biztosítja az író teljes egyéi szabadságát és megnyilvánulási lehetőségét. Még csak a divatos népi és urbánus jelszavaknak sem tesz engedményt, hiszen ma már szinte egyetlen folyóirat Magyarországon, melynek szerzői között mindkét irány képviselve van.” (Bözödi György a „Termés” elleni támadásokról és az új erdélyi írócsoport célkitűzéseiről. Székely Szó, 1943. május 2.)
Ámde: „Habent sua fata…” Sorsuk van a folyóiratoknak is, nem csak a könyveknek. A Termés utolsó, 1944-es Nyár számát még összeállíthatta Kiss Jenő (a felelős szerkesztő Bözödi György volt), de ez már a kényszerű vég: a háborús idők szellemgyilkos sodrában megszűnt itt az Erdélyi Helikon is, a Pásztortűz is – a rövid életű Terméssel együtt.
Aztán – az ötvenes években – jóideig nemigen esett szó érdemleges szinten a Termésről sem irodalmunk szóbanforgó esztendeinek vizsgálata során; csak később olvashattuk itt-ott Béládi Miklós, Borbándi Gyula, Czine Mihály, Csatári Dániel, Cseke Péter, Pomogáts Béla értékelő sorait, s 1993 áprilisában közölte a Látó B. Nádor Orsolya tanulmányát a Termés megalakulásáról – egy doktori disszertáció részleteként.
Remélhető, hgoy előbb-utóbb kezünkbe vehetjük a hagyatékok ide vonatkozó anyagét, azokat az elkészült folyóirat-repertóriumokat, bibliográfiákat, melyek hiányában aligha lehetséges megírni irodalmunk közelmúltjának hiteles történetét.'


.: tartalomjegyzék