Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Február
Weiner Sennyey Tibor

Curzola

1.

„1298 szeptember hatodikán Andrea Dandolo flottája a lenyugvó Nappal együtt látta meg a genovai hajókat, ám a véres ütközetet másnapra halasztották.” – mondta és halkan átölelte a lányt, ahogy a rondelláról megfordultak. Úgy tervezték, benéznek valami kedves tavernába, de nem siették el a választást, hisz úgyis egyszer csak megtalálják a megfelelő asztalt, s így is lett, kicsikét távolabb a sűrű forgatagtól, egy hangulatos sikátorban, ahol aztán a szomszéd félsziget vörösborát és kecskesajtot rendeltek. A sziget borait már elkezdték szisztematikusan végigkóstolni, mindig csak keveset, mindig csak éppen megnedvesítették ajkukat, ami elég volt ahhoz, hogy szívük finomabban verjen, hamarabb oldódjon, s hogy a faragott fejek suttogását meghallják a templomok ormáról. Miről suttogtak nekik ezek a fejek? Régi emberek szigetvilágáról, a tenger népeiről, akik mások voltak, mint ők, mégis valami különös közelséget, édes-keserű megtörténtséget éreztek, midőn a kerek városka ó-utcáit újra és újra, szomjas szemekkel bejárták.

2.

A kis asztalkánál aztán, miközben ittak, a lány arra kérte, hogy folytassa. „Hát érdekel?” Persze… – jelezte mosolyával a lány barna fürtjei mögül, és kezével gyöngéden megsimogatta a borospohár szélét érintő férfikezet. Örült neki, ha mesélt, mert akkor megfeledkezett magáról, és ezáltal fájdalmairól, a múltról, legalábbis arról a múltról, ami azelőtt volt, mielőtt végre személyesen is találkoztak. Tudott korábbi szerelmeiről, sőt meglepő őszinteséggel leveleztek hosszú időn át, mintegy meggyónva saját vágyukat, mely aligha volt több, mint a szerető és a társ megtalálása egy személyben.

3.

Az ember magánya határtalanságára csak akkor ébred rá, amikor valaki igazán szereti. És amikor a fiú egy éjszakán arra riadt, hogy ott fekszik a Vörös Szalonban, amellett a lány mellett, akit igazán szeret, és aki igazán szereti, hirtelen minden traumát, amely addig érte, egyetlen pillanatban élt meg. Ekkor összeomlott. Összes fájdalma fejébe ömlött, beteljesületlen barátságai felett érzett kétségbeesése, elhagyatottsága a viharokban, gyermekkorának kivetettsége, tehetségének és tudásának súlya, és vágyai. Vágyai? Igen, a vágyai. A test és a szerelem mámorának kútjába már belenézett, sőt belezuhant, s látta, e kút, mint az összes vágy kútja: feneketlen. Nincs koppanás, csak zuhanás a végtelen sötétbe. Persze minden kútba belelóg egy kötél, s e kötélbe mindenki belekapaszkodhat. Amikor a fiú éjnek évadján felriadt, nem csak a korábbi traumák sora visszhangzott benne, hanem meglátta a sötétben, melybe önmagát lökte, a kötelet, amely aranysárga napsugarakból volt fonva. Belemarkolt. S az akkorát rántott rajta, hogy minden, valóban az elsőtől az utolsóig, valamennyi sejtje felkiáltott: szeretet!


4.

Hónapok óta tartott már az álmatlanság, a fejfájás, a szorongás, a nyomasztó gondolatok sora, de a fiú elhatározta, hogy nem használ semmilyen nyugtatót. Aztán egy nap kitalálták, szinte egyik pillanatról a másikra, hogy elutaznak a tengerre. Fülkét béreltek, behúzták a függönyt, szeretkeztek, bort ittak, és talán aludtak is egy hunyásnyit egészen Fiuméig. Akkor a hegytetőre érve végre kinéztek az ablakon. Éppen pirkadatkor.

5.

„Éppen pirkadatkor indult meg a küzdelem, és késő délutánig tartott. Kétségtelen, hogy a velenceieket üldözte a balszerencse, mintha elpártolt volna tőlük nagyhatalmú védőszentjük, Szent Márk. Mintha hiába is dobálták volna minduntalan csodálatosan megmunkált aranygyűrűiket az Adriába a dózsék… jelezve, hogy a város, Velence ismét eljegyezte magát a tengerrel. Hiába volt kedvező a szél, a szemükbe tűzött a nap, s bár elfogtak több genovai gályát, saját hajóik közül sok zátonyra futott, itt… Curzola szigetének partjainál.” – és ekkor hosszan figyelték a tavernába érkező spanyol párt, akik helyet kerestek. A lány gyorsan felajánlotta, hogy összébb húzzák magukat, és így odafértek a hispánok is a kis asztalkához. Pár udvarias mondat után koccintottak, s a lány arra kérte, nagyon kedves szavakkal, hogy folytassa. A fiú azonban zavarban volt, mindene sajgott, hirtelen nem tudta már, hol is tartott, honnan és mit is folytasson, amikor a lány csak annyit mondott: „…saját hajóik közül több is zátonyra futott itt, Curzola szigetének partjainál.”

6.

Ilyenkor mindig nagyon szeretett volna rágyújtani, mint régen, amikor semmiféle feszültséget nem érzett, de most összeszedte minden erejét, s úgy folytatta, hogy: „Ezt a szétesettséget és zavaros ziláltságot használta ki az ellenség. Noha szemtől-szembe még futásra gondoltak, most újra rendezték soraikat, és egy elterelő hadművelet után hátba támadták a velencei főhaderőt. Ez az elterelés és hátbatámadás számomra nagyon is ismert, gonosz hadviselés, amely ellen semmit sem tehetünk. Amikor már Dandolo zászlóshajója is elesett, egyedül maradt hősünk, teljesen egyedül háromcsókás zászlaja alatt nagy gályáján, s minden tapasztalata kevés volt ahhoz, hogy a tegnap még elsodródott, most megkerült és teljes erőből hátulról támadó tizenöt genovai gályát vissza tudja verni. Ő mégis ellenállt, s meg is sérült. Hátulról ütötte meg egy hirtelen kipördült gerenda talán. Kevesen tudják, hogy amikor a kapitány ezt a sérülést szerezte, a nagy ijedtségben alig maradtak mellette emberei. A tizenöt genovai gálya már körbevette a hajót, s inkább menekülni próbált mindenki. A csalódás felett érzett elkeseredésében, és a sérüléstől még kábán, de rendkívüli lélekjelenlétről téve bizonyságot a kapitány kiállt a hídra. Fejéből halkan patakzott a vér, kezében leeresztett kardja remegett. Elhomályosult szemekkel nézte, s talán ennél jobban sosem fájt neki semmi, amint emberei vagy megadják maguk, vagy félelemtől sújtva, mintha feneketlen kútba ugranának, belevetették magukat a tengerbe. A hajón ekkor már több volt a genovai, akik mind a híd felé tartottak. Az egyik legerőszakosabb és már több matrózt kardélre hányó genovai harcos, hatalmas erővel üvöltötte a hídon álló felé: Ki vagy te?
A kapitány előlépett. Látta, ha harcol a maradék is odaveszik, ezért letette kardját, s mielőtt összerogyott, csak ennyit mondott: Marco Polo.”

7.

„– Juj!” – mondta a lány – nagyon izgalmas”. „– Ugye?” – mosolygott, s még egy kört rendelt. „– Az igazán izgalmas azonban csak ezután jött.” „– Úgy érted az, hogy három év alatt lediktálta a börtönben az emlékiratait?” „ – Nem. Hanem ott, 1298 szeptember hetedikén, vasárnap, Marco Polo saját gályáján. Ugyanis amikor a hatalmas gyilkológép végre odaért, Marco már magához tért. Öntudatánál volt és sírt. A csata, lényegét tekintve, véget ért, a genovaiak elsöprő győzelmével. Ám ott a fedélzeten csak ekkor kezdődött. A hajónál is értékesebb volt a gazdag család előkelő sarja. Gondold csak el, ebben a tengeri ütközetben hétezer velencei került genovai rabláncra. Marco Polo nem volt az a sírós fajta, bejárta Ázsiát, először adott hírt a nagy kán hatalmas birodalmáról, Indiáról, vagy a mesés Zhipanguról, s nevét mindörökre beírta Európa történelmébe, éppen azzal a művel, amit a következő három évben diktált le fogsága alatt. Hosszú és szép élete közben történeteitől zengett Velence, ám őt magát inkább csak a hazugság- milliomosnak csúfolták. E csúfolódáson utolsó mondatával vett elégtételt hitetlen kortársai legnagyobb megrökönyödésére, csak annyit mondott öregemberként, betegágyában, mielőtt eltávozott volna: Felét sem mondtam el annak, amit láttam. De hagyjuk ezt, menjünk tovább, tehát ott vagyunk a hajó fedélzetén, ahol Marco Polo könnyes szemmel fekszik, s lassan felé tornyosul a hatalmas testével az ellenséges genovai. A kapitány könnyein nem indult meg egy percre sem, de úgy gondolta, a legjobb lesz, ha ott marad mellette, hátha a váltságdíjból valamennyi majd neki is jut. Letette kardját, letérdelt mellé, és feje alá berakott egy posztót. Lélegezz… – mondta az előbb még üvöltöző matróz – …lélegezz. Ki vagy te?”

8.

„– Én… én vagyok…én Marco Polo vagyok, déltengerek utazója, a nagy Kán védelmét élvezem, aranytáblám igazolja, hogy minden kapun átkelhetek, minden kérdésemre választ lelhetek. Mentem a felkelő Nap irányába, csatákat vívtam szörnyekkel, a legnagyobb birodalom szolgálatában álltam Napkeleten mesés nőkkel ismerkedtem, s hihetetlen kincseket leltem… – Hallgass és lélegezz – mondta a matróz és rátette kezét, mellyel előbb még gyilkos szablyáját lengette Marco Polo sistergő mellkasára. A nagy gályát lassan vontatták a sziget partjai felé. Különös aggódást érzett hirtelen a genovai katona, mintha valami oknál fogva fontos lenne, hogy ez a velencei kapitány életben maradjon.”

9.

„– Beszélj Marco Polo… – szólította ismét meg – beszélj, merre jársz most? A kertben… – válaszolta homályos szemmel a kapitány – Az Örök Ifjúság Kertjében, a Hegy Öregjének kertjében – és a fájdalomtól, amely átjárta teste minden sejtjét, zokogni kezdett. Különösen akkor, amikor a katona megfogta kezét, és azt mondta: Nyugodj meg. Olyan volt neki ez, mintha mély kútba zuhant volna, s hirtelen megpillantotta volna a kötelet, amibe belekapaszkodván minden sejtje megrezzent.”

10.

„– Ismerős történet. – karolt bele a lány, miközben hazafelé tartottak a parton. – Már meséltem? – Nem, csak olyan ismerős – és nevetett. – Akkor ne folytassam? – Miért, van még tovább? – Csak míg hazaérünk. Igazán nem sok. – Persze – és közelebb bújt, miközben ábrándozva nézte az öbölben éjszakázó négyárbocos fényeit.”

11.

„– Hé, kapitány! – mondta a katona – meg ne haljon itt nekem! Miféle kertről beszél? –
A kertről. A Hegy Öregjének Kertje, ahová én is bebocsátást nyertem. A Hegy Öregje egy falat édességet adott, amitől mély álomba merültek az ifjak. Midőn felébredtünk, csodálatos kertben találtuk magunk, ahol nem volt szenvedés, nem volt fájdalom, nem volt idő. Gyönyörű fiatal lányok játszadoztak velünk a csodaszép kertben – s közben nagyokat nyögött a fájdalomtól. – Akkor mért nem maradtál ott? – kérdezte a katona. – Pár nap elmúltával magunkhoz tértünk, s még jobban fájt minden, még több volt a szenvedés, s még inkább elömlött kezünkből az idő. Semmi mást nem kívántunk, csak hogy visszakerülhessünk a kertbe, ekkor azonban a Hegy Öregje rémes lénnyé vált, s azt követelte, hogy teljesítsük különböző kéréseit. Tőlem azonban valami olyat kért, amit nem tehettem meg. – A katona izgatottan figyelte minden szavát Marconak, sőt még el is kergette a közben odagyűlt társait, hogy levegőt kapjon az ölében fekvő velencei kapitány. – Mit kért? Hallod, meg ne hallj, velencei! Mit kért? – Hogy áruljam el a barátaimat és küldetésem titkát.”

12.

Másnap nagyot úsztak a kristályos vízben, búvárkodtak, s igen élvezték megfigyelni, ahogy a napsugarak széles csóvákban tapogatják végig a tenger alját.


.: tartalomjegyzék