Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Február
Széki Soós János

Az élet ment el

Azon a nyári délutánon vakító napfény öntötte el az örömapa arcát, ezért nem volt szembetűnő, hogy arcbőrének színe olyan, akár a napon érlelt dohánylevélé.
Bizonyos vagyok abban, hogy a mögötte álló, megfüstölődött hangászokkal egy időben kapta el a közeledő menyasszonynépe énekét. Az egymásba karoló, komótosan lépkedő ünnepi sereg még nem volt látható, csak hírvivő nótájuk dallamhangja kapaszkodott fel a dombon, hogy mielőbb a repedezett hangszerek simogató szólásába szövődjön.
Nyugtalanul várakozott, kémlelt az erős pálinka- és cigarettabűz burka alatt. Öltözéke most is eltért a többiekétől. Nem kemény szárú széki csizmát, rézgombos kék lájbit, fekete priccses nadrágot, hanem a dési laktanyából szerzett finom tüzértiszti csizmát, úri szabónál varrott, ezüst pitykékkel díszített fekete lájbit, naszódi szürkeposztóból való óra- és farzsebes nadrágot viselt.
Kalapot csak utcán vagy kocsmában hordott, és legalább egy héttel korábban fogott hozzá szántani, vetni, kaszálni, kapálni, aratni, ősszel betakarítani. November derekán már levágta a karácsonyi disznót, hiába mondták neki, hogy akkor van jó disznóölő idő, ha a literes pálinkásüveg megáll a hóban. Mindenben az első akart lenni, ha kárára vált, akkor is. Nekem nem ketyeg az idő órája, az időt nem holmi finoman megmunkált fogaskerekek, rugók, légypiszoktól feketéllő óramutatók és kalendáriumok gyűrött lapjai hordozzák, az idő bennem van, mondta. Minden tavasszal tanulatlan marhával kezdte földjein a munkát, mert az előző évben betanultakat jelentéktelen haszonnal továbbadta valamelyik mezőségi baromvásáron.
Ha zenés menetben vett részt, mindig a muzsikások előtt lábatlankodott, csak a nóta utolsó soránál lépett vissza az éneklő tömegbe, hogy a következőt is ő kezdje el, és amikor meggyőződött arról, hogy mindenki azt énekli, otthagyta őket, visszament a hangászok közé, akiket pálinkával itatott, és folyton erős National cigarettát nyomott a szájukba, olyan erőszakos kézmozdulattal, akárha dohánypalántát szúrna nyári futózápor után a vájkos széki földbe. Dohánykertész volt akkoriban, de szűz dohányt mégsem szívott soha, csak bolti cigarettát, azt is azonnal, ott a pult előtt kibontotta és átrakta bádogdóznijába, a ropogós pakliban maradt utolsó szálat meggyújtotta, és az első slukk kifújása után egy kattanással becsukta a dóznit és egy nyelésre kiitta az elé kikészített monopolt. Ez az úri huncutság még városszolga korában rögzült benne, ott leste el a jegyzőtől, bírótól, csendőrparancsnoktól, az utóbbival ivócimborák is voltak.


A második háború esztendőiben nem sok férfi koptatta csizmáit a falu utcáin, legtöbbjük a csúfos veszedelem poklában fuldokolt, s akik otthon maradtak, pár nyomorék ember, rendre azokat is besorozták munkaszolgálatosnak. Anyám apja a kiváltságosok közé sorolta magát, hiszen az elöljárósággal egy gyékényen árult, mégis egy napon megérkezett az ő behívója is. A vidéki őrmesternek a Kapuson túl már nem volt vágott dohánya... Azon az estén a szokottnál is részegebben érkezett haza, és közölte a szomorú hírt, amitől sem lánya, sem asszonya nem érzett bánatot, és orrfújással párosított zokogásba sem kezdtek, csak ültek az ablak előtti karospadon, mélyen maguk elé meredt szemmel, és akkor sem mozdult tekintetük, amikor anyám apja már az utolsó hollóházi tányért is leakasztotta a falról, hogy a barna olajfestékkel mázolt cementpadlóhoz vágja azt is. Szótlanul átgázolt a recsegő tányércserepeken, remegő kezével kétfelé nyitotta a vakablak deszkatábláját, és a lisztesdoboz mögül kivett egy félig telt pálinkásüveget, hogy a fásládára telepedve kiigya. Másnap hajnalban hangosan bevágta maga mögött az ajtót, koffere élével letaszította a küszöbszőnyegen békésen alvó macskát, és a Szülőhegynek indult. Az asszonynép nyugalma nem tartott sokáig, három nap múlva anyám apja hazaállított, húsz darab gyertyamintás hollóházi tányérral és két réklinek való preckelt bársonykelmével. Többé nem lett városszolga. Mindennap hajnalban kijárt a mezőre, csak azt nem árulta el, hogy melyik dűlőbe. De pontban tízkor abbahagyta a munkát, és magasra fújva a cigarettafüstöt, a falu felé nézett, hogy hozza-e már felesége a meleg reggelit, amivel nagyanyám rendszerint késett, mert előbb felderítő útra kelt, és minden útjába akadt ember külsejű lénytől megkérdezte: nem láttad, hogy merre ment az én Pistám?
Fia lakodalmi vacsorája előtti napokban többnyire otthon ténykedett, fát aprított, kukoricakocsányból dugót vágott a sok-sok pálinkás kisüvegbe, a sütőkemencét körbehordta hevíteni való venyigével, naponta többször udvart söpört. Csak este későn ment be a házba, szívesebben maradt egyedül az istálló jászolfájára telepedve, ahol cigarettázott és néha megnyalta a pálinkát. Bánkódott, mert fia menyasszonya áldott állapotba került, otthon kellett felkontyolni, így hát lőttek a zenés, pártás-bokrétás utcai lakodalmi menetnek, ahol az örömapa is megmutathatta volna magát. Hát lakodalom az, ahol csak vacsora van? Ki fog emlékezni erre? Én igen, mert többszöri nógatásomra nagyapám elővette oltókacrát, az istálló mögötti kórézsúpból kihúzta a legszebb szálat, és kocsánymuzsikát készített. Nekem csak megnyálazni kellett, aztán beállhattam a szemüket néha lehunyó zenészek közé.
Karácsony táján éjszakánként már gyereksírásra riadt a ház, a határőrnek besorozott katonafiú csak pünkösdig találgathatta, hogy kire hasonlít gyermeke, mert akkor pakkot küldtek neki, benne kalácsot, mákos rúdba tekert kis üveg pálinkát, és a néhány soros levélből kipottyant egy csipkézett szélű fénykép a gyerekről, bapóról, és a cukros tejbe áztatott korpát nyaldosó mutatási borjúról. Tudatjuk veled, hogy mi jól vagyunk, melynek párját neked is kívánjuk, kicsi Pista is, s a kicsi bornyú is jól eszik. Tisztel apád, anyád és feleséged, Zsuzsi – fogytak el a kép hátán düledező részeg betűk.


Télvíz idején költöztek szüleim anyai nagyapámék telkéről. Hóförgeteges vasárnap volt, szomszédaik a csűrgerendához láncolt kutyát is beengedték aznap a házba, habár faluhelyen ez a cselekedet emberi gyengeségre vallott. Anyám apja egy csöppnyi lelkiismeret-furdalást vagy tűhegynyi szúrást sem érezhetett, amikor a hajnalig tartó korhelykedésből hazatántorgott: se szó, se beszéd, belökte a fariglis pinceajtót, és elkergette szüleimet. A dohány és italszagú szájából kifröccsenő trágár szavakból kikövetkeztethető volt, hogy csak apámnak kell mennie. Anyám kitartó, hű társnak bizonyult, és ő is ment, ölében testvéremmel, hasában velem. (Anyám apja nem örökölte telkes házát, istállóját, hét évig szolgált érte egy kolozsvári deszkaraktárban nagyanyámmal együtt, aki főzött, mosott, takarított a deszkaárus népes családjára és szolgáira.)
Apámnak azért kellett mennie a Vinczellér-telekről, mert nem akart azon szolgaként élni. Anyám apja telkes gazdaként a kolozsvári deszkaárus szerepét játszotta, vagy inkább folytatta, hiszen az akkorra már régen a Házsongárdban porladt.
Dél körül ökörfogatokat paskolt a jeges hó, a széles szántalpak fényesre sikálták az utcát, a fogatok derekában nehéz csákányok, fényes nyelű lapátok, ásók lapultak. A segítő szomszédok, akik aznap beengedték kutyáikat a házba, a Vinczellér-telek aljába vonultak, hogy segítsenek bontani és új telekre hordani az ott már soha fel nem épülő ház kőpincéjét.
Én már az új pincében születtem, ami télen meleg volt, nyáron kellemesen hűvös. Négyen laktunk, ezért a levegő elég gyorsan elhasználódott benne, főleg húsvét és pünkösd között, ugyanis ez időszakban a kotló tyúkok is velünk egy légtérben tartózkodtak, ültek a szalmával tömött, nagy fűzfakosarakban az ágyak alatt. Ha naponként nem is, de kétnaponként leszálltak a fészkükről könnyíteni, majd táplálni magukat. Legtöbbször éjszaka végezték szükségleteiket, olyankor az elviselhetetlen bűztől szinte egyszerre ugrottunk le az ágyból és amilyen gyorsan csak tudtuk menekültünk ki a pázsitos kertbe, a macskamézet csurgató szilvafák alá. Menekülés közben arra már nem tudtunk figyelni, hogy a pinceajtó fölött lógó csupasz villanykörte gyér fénye alatt szúnyogokra, más bogarakra vadászó békákat szét ne tapossuk. Mondtam is nekik sokszor, ha nem lógtak volna el a Tekenyős-rétjén koncertező társulatuktól, akkor most nem nyiffantak volna ki a mezítláb járástól kérges talpunk alatt.
Apám pár év múlva vályogot vetett, és a pincénkre egy négyszernégyes szobát húzott. Felköltöztünk a HÁZ-ba, ahogy apám is szokta mondani, ha családi életutunk mérföldköveiről tett említést.
Régi helyünket átvehette féltőgyű Gyöngyös tehenünk. Így lesz egy tehénből is mérföldkő…
Alacsony termetű hegyi jószág volt, mindent megevett; a száraz kukoricakórét éppen olyan kitartó étvággyal fogyasztotta, akár az illatos lucernasarjút.
Apám évekig dolgozott a rekiceli hegyvidéken, talán ott szerelmesedett bele ebbe az igénytelen fajtájú jószágba.
A fél tőgyére vak, mondogatták volt pajtásaim, inkább gúnnyal, mint sajnálkozással, amitől én rettentően búsultam, el sem tudtam képzelni, hogy egy tehén tőgye félig vak is lehet. Aztán egy déli itatáskor a suhancár legények a Gyöngyöst a csordakút napszítta kútágasához kötötték és bebizonyították előttem, hogy tehenünket nem az állatvásárban, hanem a halpiacon kellett volna eladásra kínálják, ugyanis csak két csöcséből jön a tej, a másik kettő, amit én is jóval zsugorodottabbnak láttam, már évek óta bedugulhatott…
Gerendás mennyezetű kőpincére rakott egyszobás házunk napos időben olyan verőfényben fürdött, hogy tisztán csillogó ablakai betükrözték az egész utcát. Éjszaka az ablakszemeken holdfény pihegett.
Faluvégen, nem fontos, inkább jelentős helyen laktunk. Egyformán köszöntöttük a faluba érkező és a faluból távozó embereket. Egyikük szándékát sem ismertük, de annyit tudtunk, aki a tekintetével elkerül bennünket, bizonyára nem akar asztalunkhoz ülni, ettől eltekintve, ha megszomjazott, hozzánk egy ital vízre bármikor betérhetett. A zománcozott pléhcsupor a hajlított csőrű kerti vízcsap melletti kapufára akasztva kínálta magát, ha alákapott a szél, még a fenekét is riszálta.


.: tartalomjegyzék