Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Március
Pieldner Judit

Képregény, képesregény (Umberto Eco: Loana királynő titkos tüze)

Minden újabb Eco-regény megjelenése eseményszámba megy. Esemény volt, amikor az irodalomtudós, a szemiotikus Eco előrukkolt azóta már kultuszkönyvvé vált első regényével. Aki A rózsa nevét elolvasta, azt minden bizonnyal megfertőzte a szerző írásmódja, a több szinten olvasható, fordulatos cselekményű, ugyanakkor kultúrelemekkel, jelölt és jelöletlen, vagy éppen hamis idézetekkel szinte az emészthetetlenségig telezsúfolt, a tömény filozofikus szubsztrátumot posztmodern iróniával felülíró regény. Vagyis, aki A rózsa nevét elolvasta, ha teheti, minden bizonnyal elolvas minden további Eco-regényt, és az elsőhöz, a „prototípushoz” viszonyít. Beteljesíti-e a Foucault-inga, A tegnap szigete, Baudolino és a legújabb regény, Loana királynő titokzatos tüze, azt az elvárást, amit az Eco-regénnyel mint olyannal szemben támaszt az olvasó?
Most csak a legutóbbi regény kapcsán reflektálnék erre a kérdésre. A szerző a regény magyar fordítása megjelenésének évében, a 2007 tavaszán megrendezett könyvfesztivál díszvendége volt Budapesten, így Eco magyar olvasóiként még egy plusz érintettségünk is van a kérdésben.
Az eddigi legszemélyesebb regényként kínálja a művet a fülszöveg. Nincsen olyan irodalmi szöveg, amely teljesen mentes lenne az autobiografikusságtól, valahol minden szerző beleírja önmagát a művébe, akár egy szereplő, akár pusztán ideák, ideológiák szintjén. A Hitchcock-effektus itt is érvényesül, és méltán gyanakszik az olvasó, ha az Eco-regény hőse, Giambattista Bodoni egy „könyvdüh” által megszállott, enciklopédikus tudású antikvárius, akinek az élete könyvek társaságában zajlik, amelyekből passzusokat idéz, és számára egy elveszettnek hitt Shakespeare-fólió megtalálása a lehető legintenzívebb szellemi izgalmat jelenti.
A quest, a keresés, a lázas filológiai nyomozás motívuma átörökítődik ebbe a regénybe is, ezúttal az egyes szám első személyű narrátor elveszett emlékei felkutatásának, önkeresésének történetét beszéli el. Három részre tagolódik a regény, és tulajdonképpen a második, legterjedelmesebb rész képviseli az Ecótól már ismerős – de azért mégis másfajta – nyomozást. Bárány Tibor szerint a regény három fejezete három különböző műfajhoz tartozik, a regény egységességének rovására: az első rész ironikus filozófiai tézisregény, a másodikban a filológiai detektívregény sémái mozgósítódnak, a harmadik pedig az önéletrajzi regény kódrendszerét használja fel.
A regény témája az eltűnt identitás keresése: a főhős elveszíti emlékezőképessegét, pontosabban az önéletrajzi emlékezetét. Kulturális emlékezete ugyan működik – ezt a regény szemantikus emlékezetnek nevezi –, vagyis számtalan ismeret, rengeteg séma, klisé, automatizmus birtokában van, de nem fér hozzá a személyes emlékeihez, cserben hagyja epizodikus emlékezete, amely összefüggést teremt az én különböző életszakaszai között, és amelyet az emóciók befolyásolnak, alakítanak. Ezen emlékezetének működésbe hozása végett a főhős, alias Yambo (becenevét egy képregény-hőstől kapta), visszavonul nagyapja vidéki házába, ahol gyermek- és ifjúkora tárgyai, összegyűjtött kiadványai között kutakodva reméli önmaga megtalálását, a múltbeli és jelenbeli énjének újbóli összeszálazását. A regény címét a szerző egy képregénytől kölcsönözte, Loana királynő egy képregény sematikus figurája, amely a főhős keresésének, az elveszett identitás, és egyben a megtalálni vágyott múltbeli nőideál szimbólumává válik.
Ecónál sosem lehet tudni, hogy a regényből születik-e a regényelmélet, vagy fordítva. A rózsa neve a Széljegyzetekkel együtt regényt és regényelméletet is kínál egyszerre. A Loana királynő témaválasztása pedig egybecseng a kortárs irodalomelmélet egyik legtöbbet hangoztatott kérdéskörével, a szubjektum eltűnésének problematikájával. Paradox módon Yambo egy kulturális törmelékhalmazban turkálva kutatja tovatűnt énjét, vagyis személyes emlékeit. Korabeli olvasmányélményeiből, a könyvek, képregények, moziplakátok kínálta szerep- és azonosulási lehetőségekből kiindulva próbálja összerakni identitását, papíron, könyvlapok segítségével próbál visszatalálni önmagához. A papírok között való kutakodást a végső reveláció mindent elsöprő vágya hajtja: „Eljutok-e így, szóról szóra, a legvégső szóig?” (131.)
A nyomkövetés, a jelek dekódolása a könyvek újraolvasása révén történik. A rózsa neve a könytár mint labirintus borgesi motívumára épül. Loana királynő úgyszintén a könyvek labirintikus világába vezérel, amelyben egy hyperlink-identitás eszménye villan fel: „Ide hallgass, Yambo, mondtam magamban, papírból van a te memóriád. Nem neuronokból, hanem könyvlapokból. Lehet, hogy egy szép napon feltalál valaki valami számítástechnikai trükköt, aminek köszönhetően bejárhatóvá válik minden egyes oldal, amit csak megírtak a világ kezdete óta máig, és úgy haladhatsz lapról lapra, egyetlen pöccintéssel, hogy fogalmad sem lesz már, hol vagy és hogy hívnak, és akkor olyanná lesz mindenki, amilyen te vagy.” (105.)
Eco hőse könyvről könyvre, képregényről képregényre halad, és tulajdonképpen az olvasmányélmények sorjázása képezi a regény nagy részét. Hatalmas mennyiségű könyvkacatot, ponyvairodalmat lajstromoz a szerző. Az ifjúkori olvasmányrengeteg fikciós univerzuma mellett kibontakozik a náci propagandairodalom világa is. Igazi narratív szerkezete aligha van a szövegnek, a cselekmény is inkább puszta ürügyül szolgál egy adott kultúrtörténeti korszak, a huszadik század második világháborús éveinek, a Mussolini-uralom idejének a felelevenítéséhez.
Külön csemegéje Eco regényének, hogy a fellapozott könyvek, képregények, ezenkívül matricák, bélyegek, képeslapok, folyóiratok, slágerszövegek, fasiszta indulók szövegei, faldíszek, könyv- és lemezborítók, régi cigarettásdobozok, újságkivágások, a háború idején használt elemista tankönyvek illusztrációi, fotók, vagyis minden, amivel a főhős a keresés során találkozik, és amire reflektál, vizuális betétként megjelenik a regényben.
Eco gyűjtőszenvedélye a szöveget kiegészítő képi anyagban manifesztálódik ezúttal, saját rajzai, gyűjtéséből származó, saját tulajdonában lévő tárgyak képei teszik „képes regénnyé” a regényt. A képeknek prousti madeleine-süteményként emlékgeneráló szerepük van, nemcsak a főhős, hanem a regény olvasója számára is (igaz, főleg az illető időszakot megélt, megtapasztalt olasz olvasók számára, ők lennének a könyv mintaolvasói, akik ezeket a vizuális elemeket, kulturális utalásokat valóban az emlékeik között tárolják).
Az utolsó fejezetben a főhős egy irreális, lehetetlen elbeszélői pozícióból, kómában „beszéli el” ifjúkora személyes emlékeit, amelyeket fel tud idézni, de környezetével már nem tud közölni. Végül összezavarodik a felidézett személyes emlékképek valamint olvasmányélményei között – képregény-kollázsok is érzékeltetik a zűrzavart –, a felidézni vágyott végső kép, a keresett nő arca végképp homályban marad. A zárlat felől visszatekintve az egész keresés puszta illúziónak, délibábkergetésnek minősül. Ecósan nyitott a regény befejezése. Talán szándékosan összhangban azzal, amiről A nyitott mű című irodalomelméleti szövegében értekezik?
Eco mestere a regényírásnak. Ez abban is megmutatkozik, hogy mesterien ír kevésbé jó regényt is. A Loana királynőt ugyanúgy nem lehet letenni, mint A rózsa nevét, mégis, a könyv befejeztével kissé becsapottnak érzi magát az olvasó. Eco fittyet hány a műfaji elvárásoknak és a narratív konvencióknak, tulajdonképpen egy hibrid műfajt teremt, amely egyszerre regény és nem-regény.
Eco invenciózus, a képregények világát felidéző képes regénye eklektikus gyűjteménye a különböző műfajú, más-más regisztert képviselő, magas- és ponyvairodalmi, fikciós és ideologikus szövegeknek, illetőleg az azokra való reflexióknak, valamint az említett képi anyagnak, azt a konklúziót sugallva, hogy nincs esély megkonstruálni egy homogén narratív szöveget, sem pedig egy önazonos identitást a képek és szövegek hálójában, és nincs esély eligazodni ebben a labirintusban. Múltunkból, emlékeinkből építkező énünk képek és szövegek kibogozhatatlan szövedéke, örvénylő káosza.



.: tartalomjegyzék