Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - április
Bogdán László

A boszorkány

Azon a nyáron, a hetvenes évek valamelyik mézízű nyarán az Olt partra jártunk, a senki szigete előtt találtunk egy megfelelő helyet, hogy ülve is kényelmesen kártyázhassunk, gödröket ástunk, így nem kellett magunk alá húznunk a lábunkat és folytatódhattak a végtelen preferánsz partik. A két főorvos volt ott, Zsiga és Ferkó, Ödipusz, a rendező, Öcsi, a színész (aki oly nagyra nőtt, hogy a kofák mindig megbámulták a piacon, és áhítatos arccal suttogták: „milyen szép, nagy, marha ember!”), Zozi, az újságírók gyöngye és én. Sörért az állomási restibe jártunk le, felválva Öcsivel és Zozival, a mart alatt hűtöttük, de egy idő után így is megmelegedett, ezért aztán általában hamar megittuk, hogy indulhassunk a következőkért. A parti egyik szünetében, a negyedik vagy az ötödik sör után, épp a folyóban lubickoltunk, amikor megjelent a fekete ember. Lehetett árnyékban is vagy negyven fok, mégis fekete ruhában volt, a fején – talán, ahogyan Zsiga bácsi epésen megjegyezte: madár lehetett alatta s nem szerette volna, hogy elrepüljön – fekete kalap.
Bámultuk, mint egy tüneményt, valószerűtlen volt, s talán arra is gyanakodhattunk volna, hogy megint a nap játékairól van szó és sajgó szemünk előtt vibráló káprázatok közé vész hamarosan, mint az Olt parti délibábok, de megszólalt. Hangja rekedt volt és mély, mintha egy nem létező pincéből szólt volna hozzánk. – „Baj van, főorvos úr…” – kezdte, de nem folytatta, megvárta, amíg kimászunk a partra és leheveredünk pokrócainkra.
„Mi a baj, Jenő? – kérdezte Zozi álmatagon bámulva az előttünk álló fekete ruhás embert. – Beteg a ló?”
„Melyik ló? – bámult ránk kétségbeesetten. – A helyzet az, hogy összetéveszt valakivel az úr. Nekem nincs lovam, és nem is hívnak Jenőnek. Keserű vagyok. Keserű János. A főorvos úr – nézett segélykérően Zsiga bácsira – jól ismer, hiszen sérvéssel operált a tavaly télen.”
„Hát tudja – nézte meg jobban Zsiga bácsi –, ha én mindenkire emlékeznék azok közül, akiket műtöttem…”
„De rejám kell emlékeznie. Én vagyok, akinek megjelenik a boszorkány…”
„Itt tévedés esete forog fenn – szólalt meg kis tűnődés után Ferkó bácsi. – Maga, fiam, az én esetem. Nálam még nem járt?”
„Még nem. Az úr kicsoda?”
„Ideggyógyász vagyok – vigyorgott Ferkó. – A boszorkány ügyében én vagyok az illetékes. A barátom – nézett derűsen Zsiga bácsira – megoperálta sérvéssel, de a…”
„Igen. Most már emlékszem – állt fel Zsiga bácsi. – Magának jelenik meg álmában a boszorkány, hogy elvigye… Át is akartam utalni Ferkóhoz, de aztán megfeledkeztem róla. A sérve?”
„Az rendben van, hiszen aranykeze van a drága főorvos úrnak, ellenben az a kurva boszorkány most már nem csak álmomban jelentkezik, hanem ébren is, alkonyatkor mászik elő a homályból és bogos ujjával hív magához. Érdekes, csak én látom, s amikor üvölteni kezdek félelmemben és kínomban, s berohan szegény feleségem, ő soha nem lát senkit. Joggal hiheti az árva, hogy meghibbantam öregségemre…”
„Mióta kísértik a boszorkányok?” – áll fel Ferkó bácsi is.
„Hát ez hosszú történet, drága főorvos úr!” – veresedett el az ember.
„Nem baj, mondja csak, ha egyebünk, amivel megkínálhatnánk, momentán nincs is, időnk az aztán van.”
„Én azt javasolnám – kezdte félénken a fekete ruhás öregember –, hogy jöjjenek el hozzánk, egy-másfél óra múlva alkonyodik, olyankor szokott jönni. Hátha magik, úriemberek, tudós emberek látni fogják, nem, mint a feleségem, hátha magiknak megmutatkozik a maga rusnya alakjában...”
„Mi szóltok – fordult felénk Ferkó. – Elmegyünk a mi drága János barátunkhoz boszorkányt nézni?”
„El – döntöttünk egyhangúan. – Miért ne mennénk?”
„Csak azelőtt még úszunk – mondta Öcsi. – Felfő az agyam ebben a dög melegben.”
„Maga addig – nézett az emberre Ferkó bácsi – ne mind álldogáljon ottan, mint a cövek, megdicsőült arccal, inkább üljön bé az árnyékba, a bokrok közé, nehogy maga után jöjjön Gutmann úr. Megfürdünk, megvizsgálom, előadja a történetét, az állomási restiben iszunk valamit, s amire alkonyodik, magánál is vagyunk.”
„Nem kell kocsmába menni – húzódott be Keserű a valami kevés árnyékot csak nyújtó bokrok közé. – Megkínálom én magikat, van otthon pálinka is, bor is, jó hideg sör is. Nem is lakom messze az állomástól, mondhatni közel.”
Jó sokáig úsztunk mind a hatan, árral szemben, aztán kimásztunk a partra. Ferkó bácsi odament az emberhez.
„Nyújtsa ki a kezét, barátom – mondta, s amikor a felemelkedő Keserű előrenyújtotta a kezét, mindannyian láthattuk, hogy reszket. – Ideges – állapította meg előzékenyen Ferkó bácsi és közelebb hajolva Keserűhöz, megvizsgálta a szemét. – Pangásos pupilla – jegyezte meg. – Az itallal hogy áll? Nem iszik maga túl sokat?”
„Csak egy pohárkával reggel, egyel ebéd előtt, s egy pohár bort este.”
„Attól függ – állapította meg talányosan Öcsi –, hogy mekkora a pohár.”
„Normális méretűek – magyarázta Keserű János, s megdöbbentünk, hogyhogy nem izzad a fekete ruhában, kalappal a fején. – Hamarosan meglátják.”
„No, akkor lóra!” – vezényelt Zsiga bácsi, előre indulva az ösvényen, a töltés felé, ahol a kocsikat hagytuk. Mi Öcsivel és Zozival az ő kocsijába ültünk, a töprengő Ödipusz és Keserű János a Ferkóéba. Az állomás előtt elkanyarodtunk, kacskaringós kis utcák következtek, egy kertes ház előtt álltunk meg. Jól látszott a gabonaraktár hatalmas épülete, hallatszott a vonatok zakatolása is.
„Parancsoljanak – tárta ki a kaput Keserű, s mi egymás nyomába lépve vonultunk be az udvarra. Kis fekete kutya rohant felénk morogva, de gazdája egyetlen füttyére lecsillapodott, farkcsóválva kerengett körülöttünk. – A lugasba megyünk, vagy a pincébe?” – kérdezte a házigazda s a visszasütő nap fényében csak későre vettük észre a veranda ajtajában megjelenő kicsi asszonyt, aki szemét védve kezével a naptól, megdöbbenten bámult ránk. Nem lehettünk mindennapi látvány, hat úszónadrágos férfi.
„Egyelőre – tűnődött el Ferkó – a lugasba. Mert még süt a nap. Aztán felöltözünk és lemegyünk a pincébe. Vagy a maga boszorkánya csak a szobában szokott megjelenni?”
„Nem – sóhajtott Keserű. – A pincében is jelentkezik az átokfajzat. Mindig ott, ahol éppen vagyok.”
„A szeme közé nézünk neki, ne féljen!” – vigasztalta Öcsi.
A lugasban ültünk le, a házigazda lement a pincébe, hozta a pálinkás és a borosüveget. Letette elénk.
,,Bemegyek poharakért – mondta. – Valaki kíván-e sert?”
„Én igen – mondta Zozi. – Csak legyen jó hideg.”
„A hűtőben van – indult be Keserű a házba, s nemsokára megjelent néhány párás üveg sörrel. Háta mögött jött az asszony, tálcán egyensúlyozva a poharakat. – A feleségem!” – mutatott rá a házigazda.
„Keserű Jánosné, született Bán Rozália – hajolt meg a kicsi asszony és megejtően porcelán-kék szeme felvillant. – A főorvos urat – nézett Zsiga bácsira – már ismerem. Ő operálta Jánosomat.”
Felálltunk, bemutatkoztunk. Öcsi teátrálisan kezet is csókolt, én is megszorítottam, s ajkammal érintettem a kezét. Hideg volt.
„Hozok valami harapnivalót” – fordult meg az asszony s néhány perc múlva túrót, szalonnát, kenyeret, paprikát, paradicsomot s egy tányér sós rudat tett elénk.
„A boszorkány ügyében jöttek az urak.” – töltötte teli pálinkával a kis hasas üvegpoharakat Keserű.
„Hagyja mán azt a boszorkányt, János – pirult el a kicsi asszony. – Aztot is csak maga látja. S mostanában egyre többször – fordult felénk, s mentegetőzve tette hozzá –, én még nem láttam, amire bemegyek a szobába az üvöltésire, mert úgy óbégat ilyenkor, mint a fába szorult féreg, már nincs ottan. Mintha nem akarná, hogy én is lássam. Azóta, amióta egyre gyakrabban jelentkezik, ismét együtt aluszunk, mivel fél az uram egyedül éccaka…”
„Nem iszik a maga ura túl sokat? – kérdezte Ferkó érdeklődve. – Mert a pálinkától is lehet kényszerképzete, a bortól is.”
„Nem többet, mint eddig, főorvos úr – válaszolt az asszony – Én aztot vélem, hogy ez nem az italtól van…Hogy mitől lehet, János úgyis elmondja. Én hagyom is magikat. Mulassanak jól.”
Felemeltük a poharakat. „Na, Isten, Isten!” – mondtuk és lehajtottuk. Jó ötven fokos körtepálinka volt, hirtelen pirosodtunk ki.
„Érezni – áradozott Öcsi –, hogy a költő szavaival élve: Vilmos huszárok lovagolnak benne láthatatlanul körbe-körbe…”
„Hallgatjuk, barátom – nézett Ferkó egy sós rudat rágcsálva Keserűre. – Amíg fenn van a nap, elmesélheti, aztán felöltözünk és irány a pince. Erősen szeretnék a szeme közé nézni annak a maga rusnya boszorkányának…”
„Hol is kezdjem?” – bámult ránk bizonytalanul a házigazdánk.
„Az elején – utasította Ödipusz, mint színészeit a próbákon és komoran meredt rá. – Mindig az elején kell kezdeni egy történetet, barátom.”
„Ha egyáltalán tudjuk, hogy hol van az eleje!” – jegyeztem még és megkóstoltam a túrót, szinte elomlott a számban.
„Hát éppen ez az – sóhajtott Keserű. – Már apró gyermekkoromban álmodtam boszorkányokkal. De ezekről az álmokról megfeledkeztem, csak mostanában tűntek elő ismét, amióta az a rusnya dög állandóan körülöttem koslat, mintha csak hetven esztendő előtti álmaimból járna vissza az a kísértet, az a szörnyszülemény, az a pokolfajzat. A különös az, hogy nem mindig csúnya!… Van, amikor gyönyörű, kévánatos fiatal leány képiben jelentkezik.”
„Lehet mégiscsak Biszokné átkozott meg! – tűnik fel háta mögött a felesége. – Örökké irigyelte, hogy a mi murkunk, paradicsomunk, perpence szilvánk, karfiolunk szebb, mint az övé, és hiába mereszti a fekete szemit, mégiscsak tőlünk vásárol mindenki, és ezt sokan nem tudják lenyelni, nem is hiszik – meredt ránk –, hogy mennyire sokan!...”
„Ugyan – lett indulatos váratlanul az öregember. – Biszokné lenne a boszorkány, puszta irigységből. Hát ez azért…”
„Én aztot, hogy ő lenne a boszorkány, egy percig se mondottam. De igenis elmehetett egy cigánynéhoz és megátkoztatta magát, jó pénzért.”
„De ha tényleg ő volt – sóhajtott Keserű –, mért engemet, mért nem tégedet? Ti nézitek egymást állandóan a piacon, úgy, hogy esik ki a szemetek, én még Biszoknéval is igyekezek kedves lenni.”
„Eztet én nem tudom. Nem is tudhatom. Biztosan magáról volt fényképe, még a régi szép időkből, amikor neki csapta a szelet, és egy vagyont fizetve a cigányoknak, kornyikáltak az ablaka alatt. Leány abban a faluban még nem kapott annyi éjjelizenét.”
„Ugyan mán – vörösödött el a vendéglátónk. – Hogy jön ez ide? Régen volt, igaz se volt. És mi köze van mindennek a fényképemhez?”
„Ne legyen bolond, János, ne vegye el a düh azt a kevés eszit is, ami még megmaradt. De hát ahhoz, hogy a cigányné megátkozhassa, tudvalevő, hogy legalább egy fényképre szüksége van. Magát kell nézze, hogy megidézhesse s magára küldhesse az átkot.”
„De hát miért? – nyögött fel Keserű. – Mert tőlünk többet vásárolnak, mert nem őt vettem el huszonnégy esztendeje, hanem tégedet, Rózsikám?! Lehet, hogy ő Biszok Ferivel jobban járt, mit tudom én. De hát a boszorkány mán azelőtt ottan lófrált az álmaimban, mielőtt megismertem volna Mariskát és tégedet. Tehát nem hiszem, hogy Máris átkozott volna el.”
„Állj, vándor – emelte fel a kezét Ferkó bácsi. – Nem mintha mindent akarnánk tudni, de azt azért elmondhatnák, hogy ki az a bizonyos Biszokné?”
„Az uram régi szeretője. Mostan ottan árul mellettünk a piacon – magyarázta az elvörösödő asszony. – Nyilván irigy reánk, mert a mi murokjaink, karalábéink, almáink szebbek, jobban fogynak, nagyobb a vevőkörünk, aki egyszer tőlünk vásárol, többet nem menyen máshoz. Hát azétt irigyel.”
„De hogy jön ide a vén cigányné s a fényképem?”
„Többször is láttam – fordul a kicsi asszony a férje felé –, hogy a piacon ottan sutyorál Dimánéval, aki tudvalevő pénzért mindent elvállal, s véle küldötte magára azt a boszorkányt is. Most, hogy szegény Feri meghalt, több ideje van, eszibe is juthatott, ahogy ottan énekel az ablaka alatt, benne lehetett az irigység is, mivel tőlünk többen vásárolnak, lehet szimpla bosszú az egész, mert neki csapta a szelet, de engem vett el. Ki tud egy asszony lelkibe látni?”
„Rontás lenne? – komorodott el a férfi. – De nem most kezdődött, hidd el!… Apró gyermekkoromban álmodtam először a boszorkánnyal. Ott állott a körtefánk alatt, emlékszel Rózsikám arra a körtefára, nem? Még most is megvan, a pálinka ízéből lemérhetik, hogy milyen körtével ajándékoz meg, még mindig – fordult váratlanul felénk. – Hozzál ki néhányat Rózsika, lássák az urak, nem csalás, nem ámítás. Igazi vilmoskörte ez, császári körte.”
„Így egy kissé nehéz lesz előre haladni! – sóhajtott Zozi. – Ott hagyta el jó bátyám, hogy gyermekkori álmában ottan állott a boszorkány, a körtefa alatt.”
„S hívott magához – legyintett tehetetlenül Keserű. – Hol fiatal volt és kilátszott a rövid inge alól a valaga, hol meg fekete kendős, fogatlan vénasszony. De hívott mindig, minden alakjában.”
„És maga? Maga mit csinált. Ment?”
„Hát hogyne mentem volna, drága szerkesztő úr. Nem akartam én menni. De mégis mentem. Az ő akarata mán akkor is erősebb volt, mint az enyim. Szartam össze magam, úgy féltem, de mentem mégis, de amikor már a fülemen éreztem az érdes nyelvit, s éreztem ménta szagú leheletit is, mindig felriadtam, verítékben úszva, dobogó szívvel. Csak egyszer, egyetlen egyszer nem ébredtem fel, akkor éppen szép volt és fiatal, kézen fogott és hátrasétáltunk a kertbe, pattintott a lilára festett körmivel, az almafák között hirtelen előtűnt egy setéten ásító barlang. Visítottam, ahogy a torkomon kifért, bé nem akartam menni, de nem volt apelláta, erősen fogta a kezem, el nem engedte volna semmiért és húzott magával. Vagy kétszer meg is csókolt, fuldokoltam a méntaillatában, a combjai közé húzta a kezem és rám mosolygott. Éreztem, hogy az alabástrom combja tüzel, olyan forró, sziszegve rántottam el a kezem, de ő ezen is csak nevetett s béhúzott magával a barlangba, a setétségbe. Üvölteni szerettem volna kénomban, éreztem, ha én oda ezzel a nőcivel (mert hogy boszorkány, akkor még nem tudtam biztosan, de mán sejtettem!) bémegyek, többet az életbe ki nem jövök. Üvölteni akartam, de legnagyobb meglepetésemre hang se jött ki a torkomon, csak tátogtam, mint a szárazra vetett hal. Mi van, kisfiú, csak nem félsz?! – fordult szembe velem a félhomályban. Még nem léptünk beljebb, látszott a zöld szeme, s elnyeléssel fenyegettek a benne örvénylő, vérveres körök. – Én-e? – dadogtam kétségbeesetten. – Tudd meg, te leány, hogy én nem féltem és nem is félek soha senkitől, pláné tőled nem, akit szeretnék megcsókolni. – Nincs semmi akadálya – nevetett és számra tapadt a piócaszája, s fuldokoltam a méntaillatában megint, míg a barlang előtt ott nyüszített szegény jó kutyám, Bodri, úgy, olyan keservesen sírt, hogy megsajnáltam, ki akartam szólni neki, nyughasson mán, mielőtt felverné az egész környéket, de megint csak tátogtam, hang nem jött ki a torkomon, s közben mindenütt a leányt éreztem, alattam, felettem, kívül és belül, mindenütt csak az ő fehér teste parázslott, csak az ő kacagását hallottam. Nem tudom, mi történt volna, megvadultan húzott egyre beljebb a setétbe, amikor szegény Bodri megjelent a barlang bejáratánál és éktelenül vonítani kezdett, amire én kitéptem magam a leány keziből s feléje fordultam, hogy megnyugtassam, de nem tudtam beszélni, csak tátogtam, ettől azután még jobban megijedtem és rohanni kezdtem a vonító kutyám és a fények felé, hiába futott utánam, haragosan kárpálva a pendelyes leányzó, akiről akkor már tudtam, hogy boszorkány, aki különböző alakban kísért engem s úgy káromkodik, mint egy bérkocsis. De akkor már mind mondhatott, félelmemben felébredtem… Ott feküdtem az ágyamban, remegtem a tehetetlenségtől, hű kutyám, Bodri pedig ott állott az ágy előtt, a farkát csóválva, remegve nézett rám. Az ágyban, mellettem nem volt senki, de esküszöm, éreztem a méntaszagot, s vonítani tudtam volna a tehetetlenségtől. És ezután rendszeresen megjelent álmomban, hol fiatal, kévánatos fehérnépként, hol vénasszonyként.”
„Beszélt akkoriban valakinek róla? – kérdezi érdeklődve Ferkó bácsi. – Maga katolikus? Nem gyónta meg?”
„Református vagyok, főorvos úr. Különben se mertem beszélni róla senkinek. Telt-múlott az idő, aztán egyszerre csak elmaradt. Jött a Bécsi döntés, visszakerültünk négy esztendőre az anyaország kebelibe, folyt a háború, a végin béhívtak levente-katonának, vége lett annak is, a románok megint kézhez vettek bennünket, jött az aszály, az államosítás, osztán bétereltek a kollektívbe, mint a barmokat, de még azelőtt elvettem Rózsikát, éltünk, ahogyan tudtunk, hogy könnyen, aztot nem mondanám, de legalább szerettük egymást, s ez sok mindenért kárpótolt, a boszorkány pedig nem jelentkezett többé, eltűnt, mint a gyermekorom. Megöregedtem, s mostan annyi esztendő után, amikor valamivel könnyebb lett az életünk, megint megjelent. De mostan nem csak az álmomban, hanem valóságosan is. És nem is csinál titkot belőle, hogy el akar vinni!”
„Hova?”
„Hát tudom én aztot, drága főorvos úr. Oda, ahol ő lakik, az ő birodalmába…”
Kiittuk a poharunk, a lemenő nap fénye bíborvörösre festette hátunk mögött a kert fáinak lombját.
„Már nincsen sok idő – vezényelt Ferkó bácsi. – Öltözünk és irány a pince. Erősen látni szeretném már azt a rejtelmes boszorkányt.”
„Vigyázzanak magikra – suttogta a kicsi asszony, kendőjét morzsolgatva. – Én addig imádkozok.” És maga után húzva vonakodó férjét, bementek a házba.
Nadrágot húztunk, trikót, inget, Öcsire néztem, komor volt az arca, akárcsak a többieké. Nem tudom, miért, de hirtelen valami furcsa, borzongató félelmet éreztem, tudtam, az lenne a legokosabb, ha gyorsan, sürgős teendőimre hivatkozva, elhúznék innen, de sejtettem, ezt azért mégsem tehetem meg, kinevetnének, gyávának tartanának a többiek.
„Okos dolog az, ha mindannyian lemegyünk?” – kérdezte elmélázva Ödipusz, akiben hasonló gondolatok fogalmazódhattak meg.
„Miért?” – kérdezte Öcsi, újra telitöltve körtepálinkával a poharát.
„Nehogy elijesszük azt a boszorkányt.”
„Már Ion Creangă, a nagy meseíró megírta, hogy összefogásban az erő – nevetett Zsiga bácsi. – Vagy mindannyian megyünk, vagy nem megy senki. Mi van, csak nem szartatok be? Csak nem ijedtetek meg egy boszorkánytól, aki valószínűleg nincs is a valóságban, hanem csak barátunk beteg agyának a szüleménye…”
„És ha mégis létezik? – kérdezte a gondterhelt Zozi és elvéve Öcsi elől a poharat, kiitta. – Te vagy a nagy mágia-szakértő – meredt rám. – Vannak boszorkányok vagy nincsenek?”
„Már Kálmán király megmondotta az igazságot – nevetett Zsiga bácsi. – Boszorkányok pedig nincsenek.”
„De boszorkányszövetség mégis van – dörmögte Zozi. – Miért?”
„Kretének mindig vannak. Ez teljesen független a boszorkányoktól.”
„Sok beszéd szegénység – kortyolt borából Ferkó bácsi, gondosan begombolva vakítóan fehér ingét. A verandán ebben a pillanatban jelent meg a halottsápadt, fekete ruhájában is vacogó Keserű János és a búcsúzkodó nap utolsókat villant a lombok között. – Utánam, honfiak.”
És egymás nyomába lépve indultunk el a pince felé. Keserű felkapcsolta a villanyt, lementünk a lépcsőkön, a tágas előtérben időnk sem volt megszemlélni a slagokat, üvegeket, dobozokat, a sárgán világító kénrudakat, mert házigazdánk kitárta a nagy, vasalt ajtót.
„Itten is ihattunk volna – mutatott a sarokban álló kerek asztalra. – Jó hűvös van. Időnként egész nap itten gunnyasztok.”
A pince valószínű több helyiségből állhatott, barlangrendszernek tűnt, az erős kétszázas égők sem tudták kivilágítani, láttuk a hordókat, oldalukon krétával voltak felírva a számok: 1959, l969, l97o, a tavalyi évjárat, de semmit nem volt idők megfigyelni, mert házigazdánk mereven maga elé nézve továbbment a hordók között, s a második helyiségben állapodott meg, ahol egy vakablak alatt szintén állott egy asztal, hét székkel, intett a fejével, foglaljunk helyet és egy l956-os feliratot viselő hordóhoz lépve, bedugva a slagot, lehúzott egy kancsó, a villanyfényben aranysárgán megvillanó bort, és töltött a tálcára gondosan kikészített poharakba. Akkor döbbentem meg, hogy heten vagyunk, heten, mint a gonoszak, de ezen sem volt időm eltöprengeni, mert a pince hirtelen megremegett, a vakablakban egymáshoz ütődtek az üvegkancsók. Dermedten bámultunk egymásra.
„A fél kilences vásárhelyi gyors – magyarázta házigazdánk és vigyorgott. – Tíz esztendeje költöztünk bé faluról, azóta volt időm megtanulni a menetrendet. Időnként hajnalban úgy érzem, a fejemből indulnak a vonatok. De meg lehet szokni eztet is…”
„Na Isten, Isten!” – emelte fel a poharát Ferkó bácsi.
Ittunk.
„Ötvenhatos évjárat, még a ház gazdája hagyta itten. Egyébként leányka. Az öreg, amikor aláírtuk a szerződést és először jártunk itt, ezzel kínált s megjegyezte, hogy az ötvenhatos esztendő nem az ő boráról híres, bár jobb lenne, ha erről lenne. -- Aztán elhallgatott és kutakodva nézett a sötét sarokba, mintha keresett volna valamit.”
„Mért adta el a házat, pincéstől, borostól? – kérdezte a bort ízlelgetve Zsiga bácsi. – Miért volt olyan sürgős?”
„Félt, ezzel magyarázta – sóhajtotta Keserű János. – Csak azt nem árulta el, hogy mitől. Én pedig nem is forszíroztam, örültem, hogy ilyen olcsón jutok házhoz, pincéhez, borhoz. Érdekelt is engem, hogy mitől fél az a kolontos öregember. Most, hogy visszagondolok rá, szeretném a falba verni azt a hülye fejemet. Mégis meg kellett volna kérdezni, akkor mostan okosabb lennék…”
„Ki tudja – ingatta a fejét kételkedve Ferkó bácsi. – Hosszú praxisom alatt megtanultam édes fiam, hogy mindenki fél valamitől. Legjobb ezt nem is firtatni.”
„Sokan persze csak képzelegnek! – kortyolt a borából Zsiga bácsi. – Aztán addig színezik az éber álmot, amíg valóságossá nem válik. Legalábbis számukra. Van egy ideillő, igen szellemes, sokak szerint hátborzongató magyar közmondás…”
„Nem jó az ördögöt a falra festeni – röhögött Öcsi. – Mert előbb-utóbb megjelenik, s ha addig nem tudtuk, hogy az orrunk éppen mitől fokhagymás, akkor megtudhatjuk!”
„Brávos, tapsolt Zsiga bácsi és intett Zozinak, hogy töltsön. – A győzedelmes ifjú Fortinbrásznak, mint mindig, most is igaza van. Erre akár ihatnánk is, kiszáradt a torkom.”
Zozi telitöltötte a poharakat, komoran magunk elé meredve ittunk. A pince mélyéből motoszkálás hallatszott. Megdermedtünk.
„Csak a földi kutyák – legyintett a házigazda. – Nem lehet elzavarni őket, méreggel se, füsttel se, semmivel se. Jőnek az átokfajzatok, túrják a finom, porhanyós fődet a hordók alatt, aztán eltűnnek megint. Útjaik, akárcsak az isten útjai, kifürkészhetetlenek. Csak tudnám, hogy mit keresnek, mért nem a kertben ásnak, ahogy az normális vakondokokhoz illik, mért itt a pincében kutakodnak?”
A motoszkálás megszűnt, a vakablakban újra egymáshoz ütődtek az üvegkancsók, a pince megremegett, finom por szitált, de nem hibbantak el a fényben kerengőző porszemek.
„A nyolc negyvenkettes brassói személy…” – konferálta Keserű, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a fények hirtelen halványodtak el és velünk szemben, két hatalmas hordó között, mintha a semmiből tűnt volna elő, megjelent a boszorkány. Valószerűtlenül szép fiatal lány volt és baljósan mosolygott.
„Ugye mondottam – sóhajtott Öcsi –, hogy nem jó az ördögöt a falra festeni, mert a végén még boszorkány képében jelenik meg.”
„Távozz tőlünk, sátán – vetett keresztet Zsiga bácsi. – Add elő gyorsan, miért jöttél, aztán sipirc!”
A lány előrelépett, fehér tüllruhája alatt nem viselt fehérneműt, mellbimbói szinte kiszúrták a tüllt és ágyékszőrzetének háromszöge nyugtalanítóan sötétlett.
„Keserű Jánosért jöttem – mondotta tagoltan, jól érthetően. – Ti kik vagytok? Mit kerestek itt?”
„Téged – emelkedett fel Ferkó bácsi és mereven nézett a fehér tüllruhás tüneményre. – Meg akarjuk tudni, hogy…”
„Mit? Mit akartok megtudni? Mondjad gyorsan, nincsen sok időm. Várnak.”
„Mit akarsz Keserű Jánostól? Miért kísérted?”
„Én?! De hiszen ő idéz meg engem álmában is, ébren is. Nincs egy perc nyugtom tőle. Állandóa rólam képzeleg ez a szegény ördög.”
„Te ki vagy?” – lépett közelebb a lányhoz Ferkó bácsi és meg akarta ragadni, de keze a semmibe markolt, mintha a lány nem lett volna valóságosan is jelen, képtelenség volt megérinteni.
„Ez most már vagy van, vagy nincs?” – itta ki poharát Öcsi és ő is felállott.
„Tömegszuggesztió – fordult meg elképedve Ferkó bácsi, aztán a lány felé fordulva intett a kezével és a boszorkány eltűnt, csak porszemek kavarogtak kérdőjelt formázva a helyén, a levegőben. – Jó kis dolgokba botlottunk, mondhatom.”
„De hát mi történt? – kérdezte döbbenten Ödipusz és reszkető kézzel emelte szájához a poharát. – Mos már nem értek semmit.”
„Valaki szórakozik velünk – sóhajtott az ideggyógyász. – Ennyi történt és semmi több.”
„De hát kicsoda?’
„Az rögtön kiderül.”
Ahogy felénk fordult, háta mögött imbolyogva, mint egy vetített kép, újra megjelent a boszorkány, de ahogy Ferkó elkomoruló arcunktól megdöbbenve visszafordult, azonnal eltűnt, hogy ismét megjelenjen. Egy ideig így ment, eltűnt, hogy előtűnjön megint, aztán végleg semmivé foszlott.
„Öcsi – fordult a színészhez Ferkó bácsi. – Menj fel és hívd le Rózsika nénédet. Gyorsan, amíg nagyobb baj nem lesz.”
Öcsi azonnal felpattant, de az ajtóban épp ebben a pillanatban jelent meg, dühtől remegve a kicsi asszony.
„Tudhattam volna, hogy maga az erősebb, főorvos úr – mondta csüggedten és sóhajtott. Háta mögött egy pillanatra, mint egy délibáb, megjelent a boszorkány, de rögtön eltűnt, hogy ne jöjjön elő soha többé. – Tudhatta volna, hogy ön rájön, miről van szó…”
„Na miről? – kérdezte, varázslatosan megfiatalodó feleségét bámulva a sápadt Keserű. – Aztot én is nagyon szeretném már tudni. Hát mi folyik itten? Ingyen cirkusz?”
„Mikor döbbent rá a különös képességeire?! – ment közelebb a kicsi asszonyhoz Ferkó bácsi, mereven a szemébe nézve és megfogta a csuklóját, mintha a pulzusát akarná megmérni. – Mikor jött rá, hogy ilyesmikre képes?”
„Hogyan – nyögte Keserű és felváltva bámult rájuk. – Hát Rózsi volt a boszorkány?”
„Boszorkány egyáltalán nem volt – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mint aki végre mindent megért, Ödipusz. – Csak a néni szuggerálta magát.”
„De hát miért? Nem értem?”
Az asszony ebben a pillanatban kezdett csendesen sírni. Ferkó bácsi puhán simogatta a haját.
„Ez az, amit nem tudunk meg soha” – mondta csendesen, és egy székre ültette az azonnal elalvó Rózsika nénit. – Töltsetek – fordult felénk. – Nagyon kimerültem.”
„De hát miért csinálta? – kérdezte később érdeklődve Zozi, amikor már a harmadik kancsó bort ittuk és Keserű is ott aludt a felesége mellett, az asztalra borulva, a belső helyiségekben pedig visibáltak, ramazúriztak a nyughatatlan földi kutyák. – Miért bolondította ezt a szegény embert?”
„Ki tudja – legyintett Ferkó bácsi lemondóan. – Talán Biszoknéra volt féltékeny, hogy annyi év után ismét, minden nap találkoznak, mert egymás mellett van standjuk a piacon... Talán csak együtt akart hálni megint az urával, s jó alaposan meg kellett ijesztenie, hogy ez sikerüljön és újra egy ágyban aludhasson vele? Mit lehet tudni? A nők, kérlek szépen, végső soron kiismerhetetlenek… Mennyi lehet Keserű? Ötvenes, mint mi – nézett Zsigára és röhögött. – A felesége pedig jóval fiatalabb.”
„Boszorkányok pedig nincsenek” – vonta le a végső következtetést Zsiga bácsi és a két hordó között ismét megjelent a fehér tüllruhás lány, szomorúan nézett ránk és mosolygott. Hát nem tudom, abban a mosolyban benne volt minden, nosztalgiáink, elvágyódásaink, a mézízű nyár, a szerelem… Nem is tudom elfelejteni soha.



.: tartalomjegyzék