Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - április
Kenéz Ferenc

A "Gyermekrajzok" ciklusból

A KIRÁLYNÉ LÁTOGATÁSA

Izabella királyné ellátogatott városunkba.
A villanytelep irányából érkezett.
Egy hetet töltött itt.
A bútorgyár mögötti kis utcában lakott.
A Nagymalom mögött gyógyfürdőzött naponta.
Sokat sétált a disznóhizlalda környékén.
Nem látogathatta meg a Csonkatornyot,
és a Pionírházat sem.
Ám mégiscsak itt járt nálunk.
Egyesek azt állítják, amikor elment,
nem a villanytelep
irányába távozott.
De hát ki tudhatja,
hogy merre is volt a villanytelep,
a török hódoltság idején.

APÁINK KETTŐS SOROKBAN

A város felett körözött egy kicsit.
Jól látszott oldalán a Vöröskereszt.
A férfiak kiugrottak az utcaajtón,
s rohanni kezdtek a kaszáló felé.
Akkor a kétfedelű már ereszkedett
le a házak fölött.
Mire kiértek, a gép már a földön volt.
A pilóta ült a fűben és cigarettázott.
Várta a kórháziakat.
A férfiak álltak szépen,
kettős sorokban,
s rendre bekérezkedtek
a pilótafülkébe.
Kivárták nyugodtan,
míg sor került mindenkire.
Csak az nem ülhetett be,
aki a legvégén,
utoljára érkezett.
– Maga menjen haza! Nem ülhet be!
Magának falába van! –
mondta a pilóta
a trafikosnak.


EZERKILENCSZÁZÖTVENHÁROM

Kivágódott az egyik utcaajtó.
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
ugrott ki az utcára fekete ruhában a tanító néni,
a kondás épp disznóit hajtotta végig az utcán,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
kiáltotta a tanító néni fekete ruhában, jajveszékelve,
a kocogó malacok hirtelen megtorpantak,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
– kiabálta a tanító néni, sírva, kezét tördelve
a váratlanul felbukkant malacok előtt,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
futott be zavarodottan fekete ruhában a malacok közé,
a sertések meghökkentek, hirtelen megálltak,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
szállt a kiáltás a megtorpant disznók felett,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
futkosott le-föl a tanító néni, jajveszékelve,
mígnem az egész csürhe, hirtelen,
visítva, röfögve nekilódult,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
sivította a tanító néni, a malacok
visítva-röfögve menekültek,
a disznópásztor hiába cserdített
egyre-másra karikás ostorával,
a sok sertés egymásnak ütődve,
röfögve, visítva rohant, amerre látott,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
kiáltozta a tanító néni a négylábúak
rémült-röfögő-hörgő menekülése közepette,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
jajveszékelte egyre, miközben a disznók
keresztül-kasul az úton, egymásnak ütődve,
árkon-bokron át menekültek,
de a tanító néni nem törődött velük,
csak rohangált az utca közepén, fekete ruhában,
„Meghalt Sztálin! Meghalt Sztálin!”
jajveszékelte, jajveszékelte egyre,
s a gyászhír szállt, szállt,
visszhangzott messze, még akkor is,
amikor a disznócsürhe már rég
eltűnt az utcából, fogyatkozván
háromra, kettőre,
majd egyre.




A HUZALOK TERMÉSZETÉRŐL

A kamrából előhozták
az olajlámpát,
meggyújtották,
s odaakasztották a konyhaasztal fölé.
Alája ült a család.
Az anya a laskanyújtóval,
a lakatot javító apa,
s a gyermek az iskoláskönyvvel.
„Gri-sa büsz-kén mu-tat-ta meg a
pi-o-nír nyak-ken-dő-jét” –
szótagolta a gyerek a leckét.
A lámpában nem volt sok olaj.
Az olajat jegyre adták.
„Édesapám, hogy lehet átszökni
a határon?” –
kapta fel a gyerek hirtelen a fejét.
Az apa válaszul, csendesen,
ujjával az asztal szélét ütögetve,
a lámpafényben kedvetlenül
elmagyarázta a gyereknek
a villanyvezetékek s a
huzalos aknák természetét.
A konyhaasztal széle körülbelül
tíz kilométernyire volt
az ország szélétől.

AZ ÜGYVÉD FIA A DIÓFÁN

Az ügyvéd fia ott kalimpált
a diófán, ahova felkergettük,
s szeretett volna lemászni.
Csakhát az nem volt olyan
egyszerű dolog. Először is azért,
mert tudta, hogy nem szabad
lemásznia, másodszor meg azért,
mert nem tudott lemászni.
Az ügyvéd fiának zöld bársonynadrágja
volt, mindig olyan okosakat
mondott, volt egy szemölcse a
halántéka táján, nemrég egy
háromnegyedes biciklit kapott,
és az ügyvéd fia volt. Hát ezért
nem volt szabad lemásznia
a diófáról, s hát ezért nem tudott
lemászni a diófáról.
És a szemüvege is, amennyire
segítette az iskolapadban,
most, ott a diófán, annyira akadályozta.
Hát ott hagytuk a szőlőskertben,
s hazajöttünk. Hadd kalimpáljon
csak ott, fenn a diófán,
amíg csak akar. A szüleink
nagyon szerették az ügyvéd
fiát. És szerették volna,
ha nekünk is van olyan kis,
zöld bársonynadrágunk,
mint az ügyvéd fiának,
aki azóta, talán még most is,
ott kalimpál elkeseredetten,
a szőlőskerti diófán.
Mit lehet tudni? Azóta sem
jártam arrafelé.

AZOK A NAGY OROSZ MESEKÖNYVEK

A főtéren összesen
két emeletes ház volt.
Az egyik az Uhmann-palota.
Abból lett a Pionírház.
Bundasapkában,
sálba bugyolálva mentünk oda
legelőször.
Nagy kandallókban
nagy fahasábok ropogtak,
és nagy orosz mesekönyveket
nézegettünk.
S azok mindegyikében
nagy orosz tél volt,
nagy orosz erdők,
nagy orosz fák.
Dehogy is tudtam,
dehogy is tudtam én még akkor,
hogy abban a nagy orosz télben,
abban a nagy orosz erdőben,
azok alatt a nagy orosz fák alatt,
abban a szép, nagy, havas
mesekönyvben
édesapám harmincnyolc hónapig
volt, a fák alatt, bezárva,
abban a szép, nagy, orosz
mesekönyvben.


.: tartalomjegyzék