Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - április
T. Ágoston László

Porszívó

Gyurikám, a mama szemefénye megnősült. Feleségül vette Pirikémet, a Kovácsné szemefényét. Tulajdonképpen várhattak volna még azzal az esküvővel, hiszen egyiküknek se volt kialakult elképzelése a jövőjéről, csak úgy éltek bele a vakvilágba egyik bulitól a mási-kig. A fiú éppen árufeltöltő volt az egyik Auchan áruházban, a lány meg ugyanott a pénztár-gép mellett ült.
– Hát erre aztán nem lehet családot alapítani – berzenkedett Pálné, Gyurikám örökké aggo-dalmaskodó édesanyja. – Hol fogtok lakni? Miből fogtok élni, ruházkodni? Hát, ha még gye-reketek is lesz… Tán én foglak majd eltartani benneteket? Arra aztán ne számíts, Gyurikám! Én leveszem rólad a kezemet, mihelyt kiteszed a lábadat ebből a házból. Vége. Érted, Gyuri-kám? Vége. Megszűnnek a dugi ezresek. Most is, nincs egy hete, hogy megkaptad a fizetése-det, aztán szombat este már körbetáncoltál, hogy anyúú, legalább kétezret adjál, fizetéskor megadom. Tudom, úgy, mint a többit. Apád meg csak nézegeti a tányérját, hogy már megint kelkáposzta főzelék van. Azt mondja, erre a konyhára az isten pénze se lenne elég.
– Ne dohogjál, drága jó édesanyám, ne dohogjál! – simogatta meg az arcát a fiú. – Egyben fogod megkapni az összes tartozásomat, és akkor aztán akár naponta kétszer is főzhetsz a fa-ternak csülköt pékné módra. Hát azt hiszed, hogy csak úgy nézelődök én bele a világba? A múlt szombaton is nyertem a gépen százezret. Érted? Százezret. Megadhattam volna a pénze-det…
– És miért nem adtad meg?
– Hát, mert… Kár is mondanom, úgy se értenéd meg – legyintett Gyurikám. – Nem értetek ti semmit!
– Azért próbáld meg elmondani, hátha mégis…
– No, hát az a dolog lényege, hogy az ember kiszasszerolja a metódust. Érted, hogy mikor vált a gép, mikor adja ki a dohányt. Én most beleszórtam a százast, de figyuztam is. Legközelebb már ki is veszem a magamét.
– Én már azzal is megelégednék, ha az enyémet visszaadná. Apáddal mi annak idején két évig jártunk jegyben. Takarékba raktuk a fizetésünket. Még villamosra is csak akkor szálltunk, ha messzire kellett menni, hogy minél előbb összejöjjön a lakáshoz a lelépési pénz.
– Ácsi már, muter! Miről beszélsz itt nekem? Te azt hiszed, hogy én ezt a tetovált seggű Pirit el akarom venni? Nehogy má… Néha dugunk egyet-kettőt, aztán annyi. A munkaközvetítős csaj, tudod, aki ezt az állást is adta, azt mondta, hogy hamarosan indul egy kamionos tanfo-lyam. Arra beugrok, aztán ha meglesz a jogsim, agyő Magyarország, meg se állok Londonig. Állítólag ott marhára jól fizetik a kamionosokat. Tény, hogy a meló se csokifagyi. Sok a közel -keleti, meg az afrikai fuvar, de ott aztán dől a dohány, mint a pelyva. Na látod, abból fogom én majd megadni a te pénzedet. Ahány forintot adtál, annyi eurót kapsz majd vissza. A fater meg hadd gurgulázzon!
– London, meg a kamion… Az kéne neked. Aztán milyen nyelven beszélsz majd az arabok-kal, meg a feketékkel?
– Nehogy már ezen aggályoskodjál, édes jó anyám! A jogosítvány nemzetközi, vezetni meg kézzel kell, nem szájjal! Bízzad te azt csak ide, és csúsztass egy ezrest!…

*

Kovácsné is felfigyelt arra, hogy Piri lánya egyre gyakrabban marad ki éjszakára, sőt majd fölrobbant a méregtől, amikor egyik reggel meglátta a fürdőszobában, hogy az édes pici lánya fenekére oda van pingálva, hogy Gyurikám. Odavitte a zuhany alatt ázó delnőnek a körömke-fét és kemény hangon ráparancsolt.
– Lesikáld nekem a seggedről azt a randaságot, Pirikém, mert én nem is tudom, mit teszek veled. Apád biztos megöl, ha meglátja.
– Azt ugyan sikálhatod, mutikám – felelt a lány nevetve – mert az tetkó.
– Mi a franc az a tetkó?
– Hát a tetoválás, ami beleég a bőrbe.
– Ez…ez… már több a soknál, Pirikém! – kapkodott levegő után az asszony. Nem elég, hogy otthagytad az iskolát, nem elég, hogy olyan cuccokban jársz, hogy az embernek helyetted ég a képe, nem elég, hogy egyik fiú karjából a másikéba esel, akkor még ez is… Mi lesz belőled, édes lányom?
– Hát, ha jól meggondolom, vagy pultos csaj valamelyik bárban, vagy táncosnő Rómában.
– Rómában? Te, aki öt tárgyból képes voltál megbukni?...
– Igen, de olaszból majdnem megkaptam a kettest. Ha nem pikkel rám a tanárnő, meg is lett volna.
– És a másik négy?
– Ugyan, hagyjál már békén! Hol a francban fogom én használni a másodfokú egyenleteket? A táncoláshoz elég, ha annyit tud az ember lánya, hogy jobb kéz, bal láb, egy-két-há-négy, most dobd föl a fejed fölé! A bárpultnál meg azt kell tudni, mennyi vizet adhatsz a szeszhez.
– A sírba viszel, te lány! És ez a bizonyos Gyuri legalább jóképű? Biztos állása van?
– Ja – bólintott Pirikém. – Fekete haja van, és zselés. A múltkor már a targoncára is fölenged-ték, azzal furikázott a polcok között. Jó fej. Úgy tud nyerőgépezni, hogy veri az egész bandát. A múlt szombaton ki is vett belőle százezret.
– Mi az, hogy kivette? Lopta?
– Ugyan, muti, teljesen el vagy maradva! A gépből nem lehet lopni. Ott azok rabolnak.
– Na jó, de mit csinált azzal a nagy nyereménnyel?
– Mit csinált volna? Visszatáplálta, hogy ellesse a szisztémát.
– Mondom, hogy megőrjítesz, te lány!... És úgy különben rendes?
– Rendes hát. Utána mindig hazakísér.
– Mármint, hogy mi után?
– Mármint, hogy az után, ami után a fater mindig rá szokott gyújtani. Nézz már meg jobban! Úgy nézek én ki, mint egy zárdaszűz?
Nem, valóban nem úgy nézett ki. Ezt Kovács úr, a kedves papa is megállapította, sőt azt is, hogy amilyen kis hülye liba, előbb-utóbb bekapja a legyet, aztán nevelhetik ők a nem kívánt unokát. Nevelhetik, de miből? Épp tegnap mondta neki a főnök, amikor új bakancsot akart kiíratni a munkavédelmis csajjal, hogy túl sok védőruhát használnak itt a melós urak. Meg kellene már vizsgálni, nem lenne-e gazdaságosabb új embereket szerződtetni, akik maguk hozzák a bakancsot. Ezt neki mondta, bele a képébe. Neki, aki évek óta nem volt szabadsá-gon. Ő meg csak mosolygott, mint egy hülye… Mint aki kettőig se tud számolni. Most mo-solygott, de még egy ilyen, aztán ő is a főnök képébe vágja még a kifizetetlen túlórákat is. Akkor aztán majd kirúgják, mint a macskát szarni, és koncsoroghat egyik kft-től a másikig. Ötvenévesen már a kutyának sem kell az ember. No, de hát azért a melósnak is van önérzete!
– Te csak ne vágjál senkinek a képébe semmit! – mondta neki az asszony. – Mindig is az volt veled a baj, hogy túl nagy volt a pofád. Azt a kislányt meg hagyd békén, majd én elintézem. Különben is komoly udvarlója van, hamarosan megkéri a kezét.
– Miféle komoly udvarlója? Ennek?
– Ennek hát. Valamilyen Gyuri. Látod, már oda is felíratta a nevét. Biztos állása van a külföl-di cégnél. Gépkezelő.
– Az jó. Külföldi, vagy magyar?
– Azt hiszem, magyar, de jár külföldre is.
Így teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, mígnem egyik este (vagy éjszaka?), amikor Gyu-rikám a gépezés, meg az után hazakísérte Pirikémet, így szólt hozzá a lány.
– Nem akarsz bejönni hozzánk? Itt is alhatsz. A muter éjszakás, a fater meg vidékre ment. Csak pénteken este jön haza.
– Mi a francnak mennék én be hozzátok? Még ha előtte mondtad volna…
– De! Lécci, lécci, lécci… Úgy akarom, hogy begyere! Mondanék is valamit.
– Itt is mondhatod.
– De nem, az nem olyan… Meg van körtepálinkánk is. Tudod, olyan igazi körte is van az üvegben. Bele van nőve.
– Belenőve az üvegbe?... Ugyan, hagyjál már…
– De tényleg, frankón, ha mondom.
– Oké, azt megnézem, aztán dzsavelok, mert reggel csörög a muter.
Bementek. Tényleg volt körte az üvegben. Tényleg jó erős volt a pálinka, s mire Gyurikám meggyújtotta a füves cigit, Pirikémen már csak a magas sarkú szandál volt. Kár lett volna kihagyni az alkalmat. Különben is hokedlin még soha se szeretkeztek.
– No, akkor most már nyomjad a vakert – mondta Gyurikám a nadrágját keresve –, mert hú-zok a francba.
– Ne siessél már annyira, hülye gyerek! – mondta a lány olyan hangosan, hogy még az utcán is meghallhatták volna. – Itt komoly dologról van szó.
– Te, meg a komoly dolog… Ne vadíts már!...
– Pedig az. Nem jött meg. Már második hónapja.
– A rohadt életbe! – bokszolt a levegőbe Gyurikám. – Nekem meg esküdöztél, hogy szeded azt a rohadt tablettát… Különben meg lehet, hogy nem is az enyém.
– De igen, a tiéd.
– Ki mondja ezt?
– Én.
– Na jó, ez ennyi volt. Felejts el sürgősen és örökre! – Az ajtóhoz ment, nyitotta volna, de nem engedett a zár.
– Ejnye, édes fiam, csak nem akarsz már elmenni? – hallatszott az ajtó túlfeléről Kovácsné negédes hangja.
– Ugyan már, hová menne? –felelt helyette a házigazda. – Szépen leülünk, megiszogatjuk azt a maradék körtepálinkát, és közben megbeszéljük a világ dolgait.
Megbeszélték. Olyannyira megbeszélték, hogy Gyurikám egy hét múlva beköltözött Pirikém leányszobájába, és Kovács úr elkísérte őket az anyakönyvvezetőhöz, nehogy valamelyik út-közben meggondolja magát. Ez még csak a bejelentkezés volt, de az esküvőn se tolongtak sokkal többen. Csak az ifjú pár volt ott, Kovácsék, meg a két tanú. Az utóbbiak fél liter pálin-káért, meg a vacsoráért vállalták az aláírást.

*

A mézeshetek gyorsan elszaladtak, s Pirikém egyre többet hivatkozott a fáradtságra. A mama eleve átvállalta a főzés nehéz terhét. Már csak azért is, mert korábban ő volt fáradt, amikor ezt a tudását meg kellett volna osztania a lányával. Mosni, vasalni eddig is a mama szokott, miért pont most változtatna a szokásán? Az a néhány koszos Gyurikám féle ruhadarab már igazán se nem oszt, se nem szoroz. Marad a takarítás. A portörlés még csak felfogható terhestornaként, meg különben is ki néz oda, de a porszívózás kifejezetten férfimunka. Gyuri-kám korábban is látta már, hogyan csinálja ezt az anyja, de soha eszébe se jutott, hogy azt férfiemberre szabták. Várt. Gyuri az ágyon heverészve, a por meg a szőnyegen. Amikor este odabújt volna Pirikémhez – csak este, mert napközben árgus szemekkel őrizte a mama – az ifjú asszony sértődötten arrébb húzódott és flegma hangon kérdezte:
– Kiporszívóztál?
– Már mint hogy én?
– Vagy te, vagy valaki, aki a pasimnak hazudja magát.
– Meg vagy te húzatva, Pirikém! Én porszívózzak? Én, aki életemben nem tettem olyat? És ez pont akkor jut eszedbe, amikor nyomulnék hozzád nagy kanosan, mert majd szétdurran a szerszám, te meg csak fekszel ott, akár egy négynapos vízihulla?… Hát ott rohadjon meg az a porszívó a szekrény aljában!
– Rendben van, Gyurikám, tiéd a pálya…. Akkor hát csocsi!… Nekem meg ez nem frankó.
– Igen? És vakerolnál valamit arról, merre poroszkáltál délután? Ne mondd, hogy bútyáztál, mert bent jártam, és nem voltál ott.
– Sétáltam a csajokkal, meg moziban is voltunk. No, lesz porszívózás, vagy nem lesz?
Így hát Gyurikám fogcsikorgatva és szentségelve, de másnap nekiállt a porszívózásnak. Elein-te naponta rábeszélte magát, aztán ki-kihagyott egy-egy alkalmat, mert úgy érezte, Pirikémből is sok már a mindennapos. Meg azok a hajdani forró összebújások is egyre langyosabbakká váltak. Néha már arra gondolt, hogy más lánnyal talán jobban menne. Talán… és különben is, micsoda hülyeség ez, hogy neki ezért porszívóznia kell?!
Egy lombhullató őszi délutánon a kocsma előtt összefutott hajdani nagy szerelmével, Klári-val. Éppen elfogyott a pénze, amit a játékautomatába dobhatott volna. A lány meg éppen vá-sárlásból igyekezett hazafelé. Az asszony – mert hogy közben ő is összebútorozott egy kami-onsofőrrel – feltűnően csinos volt és kívánatos. Gyurikám szemei majd kipottyantak a beton-járdára, úgy rábámult a formás lábakra, ringó csípőre.
– Mi van, csak nem tetszem neked újra, te apajelölt? – mondta nevetve.
– De, tetszel. Még mindig tetszel. Elkísérhetlek? Add ide azt a szatyrot!
– Csak nem? És mit szól majd ehhez a hitvesed?
– Ugyan, ne cukkolj már te is! Épp eleget szívok így is…
– Tényleg? Gyere, meséld el, hátha ketten kiokoskodunk valamit!
– Ketten? És az embered mit szól majd hozzá?
– Nem tudom. Most éppen valahol Spanyolországban tekeri a kormányt.
– Az jó. A kamion, az jó. Én is elvégzem a tanfolyamot, aztán megyek Angliába. Vissza se nézek erre a hülye országra. Itt mindenki olyan hülye, de olyan… és még a játékgépek se úgy működnek, ahogy kellene. Nincs bennük metódus.
– Jól van, Gyurikám, jól. Csak menjél. Ott biztosan jó lesz neked. Gyere be, megbeszéljük! Van whiskym is…
Megbeszélték egyszer, aztán még egyszer, és közben öreg este lett. Az asszonynál némi füves cigaretta is akadt. De nem ám olyan ablakban termesztett fű, mint amit a téren árulnak a hazai dílerek, hanem eredeti, dél-amerikai. Miközben harmadszor is megpróbálták megbeszélni a dolgot, a nagy igyekezetben a hamu a szőnyegre pottyant. Gyurikám fölugrott, és kissé zavar-tan kérdezte:
– Hol a porszívó? Gyorsan fölkapom.
Klári olyan harsány hahotában tört ki, hogy még a térdeit is csapkodta hozzá, és mint az ide-ges ló, úgy ingatta a fejét.
– A porszívó? A porszívó!... Rögtön összepisilem magam. Hát te lettél a felszarvazott porszí-vós Gyuri? Fűnek-fának meséli a nejed, hogy csak akkor hajlandó lefeküdni veled, ha már kiporszívóztad a szobát. Így lettél idomítva. Ő meg… Te jóságos Isten, megfulladok… azzal fekszik le, akivel akar. Nincs kockázat.
Gyurikám hirtelen kijózanodott. Magára kapta a ruháit, s rohant egyenesen haza. Haza, a régi ágyába, mely hónapok óta bevetetlenül várta.
Másnap reggel elment a munkaközvetítőbe. Azt a nőt kereste, aki tavaly a kamionos tanfo-lyamról beszélt neki. Egy idősebb szőkét talált a helyén, aki megértően bólogatott.
– Igen, emlékszem, fiatalember, valóban volt ilyen tervünk. Aztán kimerült a továbbképzési keret, meg a kolléganő is más feladatot kapott. Sajnálom, de egyelőre nem indítunk kamion- vezetői tanfolyamot. Gondolom, azt tudja, hogy tehergépkocsi vezetői jogosítvány, meg öt éves gyakorlat is kell hozzá…
– Tudom hát – hazudta –, de azt mondták, hogy itt azt is el lehet végezni.
– Itt? Ugyan, ki mondhatott magának ilyen sületlenséget? Még hogy itt…

*

Amint lefelé ballagott a lépcsőn, hátulról a vállára tette valaki a kezét.
– Kamionos akarsz lenni, kispajtás?
Dühösen lesöpörte a válláról az idegen kezet és harcra készen fordult szembe a gazdájával. A széles vállú, szálfa termetű férfi mosolyogva nézett le rá.
– Mi közöd hozzá? – válaszolta a fiú kissé megenyhülten, miután felmérte az erőviszonyokat.
– Semmi, haver, abszolút semmi, csak arra gondoltam, segítek, ha már az utamba akadtál.
– Miért, te kamionos vagy?
– Nem éppen az, de valami hasonló. Ha érdekel a dolog, gyere, üljünk be ebbe a kricsmibe, beszéljük meg! Velem még mindenki jól járt…
– Velem is. Azért nincs most egy átkozott kanyim se.
– Figyuzz, haver! Akit meghívok, az a vendégem. Aki pedig a vendégem, annak én fizetek. Mit kérsz? Sört, whiskyt, vodkát?
– Mindegy, csak ártson! – válaszolt Gyurikám jópofáskodva. – Fűvel hogy állsz?
– Ha jól megkotrom a zsebeimet, talán az is akad. Extazi?
– Végtére is…
– No, jól figyelj, elmondom, mi van – ült le az egyik asztal mellé a nagydarab férfi, s intett Gyurikámnak is, hogy kövesse a példáját. – Én külföldi munkára toborzok belevaló, tökös férfiakat. Ha nagyon akarod, később akár kamionos is lehetsz. Ott, apám, az lehetsz, ami akarsz. Útleveled van?
– Még jó, hogy van…
– Gagyogsz valamit angolul? Esetleg spanyolul?
– Angolt tanítottak a suliban, de hát az már régen volt…
– Nem baj, kapsz útitársat.
– Dohány?
– Tudod mit? Kezdőnek kapsz ötszáz dollárt.
– Egy hónapra?
– A frászt! Egy hétre. Aztán majd meglátjuk, hogy mozogsz, és lehet az még a duplája is. Csak rajtad múlik, édesapám, csak rajtad.
– És mi a meló?
– Utazgatsz ide-oda, akár egy kamionos. A többit megmondják ott.
– Hol? Londonban?
– Kicsit arrébb. Kosztarikában. A jövő héten el tudsz indulni?
– Felőlem akár holnap is.
Hát így esett, hogy Gyurikám belecsapott a nagydarab, mosolygós arcú férfi tenyerébe, s elő-legként kapott ötszáz dollárt, meg a szombatra szóló repülőjegyet.
– És mi lesz akkor, ha olajra lépek az előleggel? – kérdezte nevetgélve.
– Semmi, csak meghalsz – mondta visszamosolyogva az idegen, és felhajtotta az áldomásnak kihozatott vodkát. – Itthon én figyellek, az úton meg a haverok.
Amint kilépett a fiú a kocsma ajtaján, rögtön felhívta Klárit, és büszkén kiabálta bele a tele-fonba: „soha többé nem fogok porszívózni. Szombaton megyek külföldre kamionosnak.”
A nagydarab férfi meg halkan odaszólt az egyik pincérnek.
– Józsi! Értesítsétek Carlost, hogy szombaton indul az új kosztarikai futár.


.: tartalomjegyzék