Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - április
Király László

A Tőrös-kaland

Lendület nélkül indul ez az írás, mert nem tudom kivonni magam a történetből, s nem fogom betartani a nemes távolságtartás illendő – szerintem: balga – szabályait.
Sejtem: komoly és súlyos gondolatokat illenék – stílusosan! – időálló körmondatok formáiba öntenem, amikor Tőrös Gábor szobrászról szándékszom beszélni. Már csak azért is, mert a mester – hogy fogja utálni ezt a megnevezést, éppen tőlem! – hitem szerint „bronzban gondolkodik”, amikor nagy hallgatást és tiszteletet parancsoló szobrait teremti.
Hamar meggyőződött róla – s meggyőzött bennünket is, híveit is –, hogy ez az egyetlen nemes anyag, mely leghűségesebben képviselheti őt ma és mindenkor, az érzékelhetetlen utókor idején is.
Hallom, ahogy azt mormolja minden teremtő-alkotó mozdulat előtt: – Most az egyszer nem játszunk! Ezzel az eggyel nem tréfálunk!
Nem akármilyen vállalkozás ez, de én elég rég óta ismerem őt ahhoz, hogy nyugodtan kimondhassam: tökéletesen jellemző rá.
Mert Ő maga is bronzból van. Költő volnék – hát így fogalmazok.
Rendíthetetlen – s mint utólag igazolódott: győzedelmes – ifjúkorunkban, a múlt évszázad piszkos-vörös, baljós hatvanas éveiben, amikor úgy hozta a hadi szerencse, hogy együtt köszörültük-éleztük bizakodó harci eszközeinket a Hivatalos Művészet mogorva és önhitten körülaknázott sáncai előtt – civilek rémálmaiban fölsejlő, „öngyilkos, felelőtlen” csapat! –, nos, akkor és ott, Kolozsvárott, Tőrös volt köztünk Az Öreg. Életkoránál fogva és sorsából következően tapasztaltabb volt, mint a nála némileg fiatalabb, de színes és elszánt „banda”, mely köréje sodródott, észrevétlenül és természetesen. (Elképzelem, ahogy nekünk szegzett belügyi dolgozók hurrázva dobálták magasba vadonatúj diplomata táskájukat a könnyű préda láttán.
Jól jött ez nekünk, Nekem! Nem kellett többé azon töprengnem, mi a dolgom.
Meglátta néhány versemet Katona Éva szíművésznél, röptében elolvasta őket valamelyik – azóta, ugyebár, nevezetes – utcasarkon, és így szólt: - Ezt a fickót meg akarom ismerni. S avval már barátok is voltunk (vagyunk, leszünk), mint egy sorsdöntő népmesében, amelyet – ha már ilyen jól kezdődött – nem lehet elrontani.
Még ha néha évszámra nem is látjuk egymást. S anélkül, hogy valaha is „barátkoztunk” volna úgy, ahogy az a könyvekben, filmekben s jól funkcionáló képmutató társadalmakban szokás.
Jól jött akkor ő a „bandának” akkor.
Épp hiányzott közülünk valaki, aki – s most kifejezetten a Székelyföldnek fogalmazok így – ha leült, le volt ülve, s ha elindult, el volt indulva. Jó katona légy, b...meg!- kurjantotta valamelyik cimborának a sistergő időben. – Menj, ha menni akarsz, vagy állj a helyeden, ha úgy döntöttél, de ne toporogj, ne szerencsétlenkedj. Derűs légy s erős!
„Nekünk jó dolgunk van (Király Lacival), mert sohasem kell jó társaságba járnunk. Ahol mi vagyunk, ott a jó társaság” - összegezte egyszer az Öreg szomjas-éhes napjaink tanulságait, s az ilyesmit az ember jó ha fölírja magának, láthatatlan, de folyton épülő háza homlokára – de legalább a kéménybe! – miheztartás végett.
Annál inkább, mert máshol is jegyezték-jegyzik ez efféléket meglehetősen humortalan intézmények, s nem is átallják ránk olvasni, alkalomadtán s fenyegetőn, míg a világ...
De hát itt a folytatás is: „Férfi embernek nem való begazolni. Akkor sem, ha van mitől!” Nehéz ügy ez, ám hátunkat mutogatni a kikerülhetetlen ütközetekben, netán alkudozni, vagy jajveszékeléssel rémisztgetni az ellenség ártatlan lovait – az sem példamutató cselekedet. Még csak nem is célravezető. Quod erat demonstrandum. Annyiszor.
Van bizony, amit a művész nem/sem tehet meg, mert ha megteszi, sosem keríti hatalmába őt a teremtéshez elengedhetetlen, őszinte és elfogulatlan, magabiztos alázat. (Jelzem: pontosan fogalmaztam).
Efféle – egyébiránt nyilvánvaló – dolgokat lehet(ne)tanulni Tőrös Gábortól (is). Az életéből és a munkáiból. Például, hogy nincs az a földi hatalom – akárhány csillag díszítse egyenruhás vállát –, amely tehetséget adhat vagy elvehet. S meglett férfi korunkban illesszük még ide: a tehetséget bizony Isten adja, ám használati utasítást nem mellékel hozzá.
És becsületünk sincs kettő.
A többi – maga a természetesség. A szobrok, tárgyak, az arra érdemes sereget – elődöket, kortársakat – megörökítő érmék. A tiszta öntudattal és megalkuvás nélkül teremtő Mester nyoma a világban: megannyi Valami, ami azelőtt nem létezett, de mostantól: VAN. És VAN az igenis felemelő időszelet, melyben érzékeljük, hogy formát s értelmet nyert a nemes anyag: él.
Isten s alkotó művész – örömünkre- rokon.
Egyébként jól tudom: szobrászok műveiről beszélni lehet ugyan, de haszontalan vagy inkább reménytelen vállalkozás. Nem is teszem.
„A bronz szereti mesterét” – ennyi érdemlegeset tudtam mondani egy Tőrös-kiállítás megnyitóján, a Korunk szerkesztőségében, úgy harmincegynéhány évvel ezelőtt, s ezt tartom ma is. De szóval, mondatokkal nem tudnám körüljárni, mondjuk: a Genézist, vagy a lelkemhez oly közel álló Prófétát.
Ezért választottam – meglehet szerénytelenül, ámde kockázattal és bátran – a számomra egyetlen járható utat, melyen közelebb vezethetem az olvasót (a majdani kiállítás-látogatót) magához a szobrászhoz, s ronthatatlan alkotásaihoz.
Végül pedig itt kuporgok saját csapdámban: amit nehéz volt elkezdeni, azt befejezni is nehéz. Mentő ötletként egyetlen kérdés ötlik elémbe:
Milyen más anyagban tudnám elképzelni Tőrös Gábor remekeit?
Ilyen nincs.

Kolozsvár, 2009. február


.: tartalomjegyzék