Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Május
Molnár Vilmos

Gyöngéd gyarmatosítás

Ha a Budapesten élő székely fiatal a kilencvenes években megelégelte a pesti szlenget meg a szóvégi felkapdosott hangfekvést („szoknyád alját s ne / a magyar szavak végét / kapdosd fel ringyó”), ideje-pénze pedig nem lévén hazamenni egy kis pihentető székelyföldi tereferére, amiben elnyújtózhat a lélek, mint törődött test a forró fürdővízben, akkor szedte magát és egy sör-kávé-tömény ürügyén elment az Ibolya presszóba. Ott működött az V. kerületben, szemben az Egyetemi Könyvtárral, talán még ma is ott működik. Fő érdeme akkoriban az volt, hogy a székelyföldi-erdélyi magyar fiatalok találkahelyeként is fungált. Lehetett több ilyen találkahely is, én az Ibolya presszót tudom. Mindenképpen vidámabb hely volt seregszemlére, mint a Moszkva tér.
A Székelyföldről frissiben érkezettek hozták az otthoni híreket, a „hazai szagot”, a már régebben Pesten tanyázók szállították az álláslehetőségeket, egyetemi ösztöndíjak megszerzésének módját, olcsó albérletek címét. És a nagy eszmecsere közepette mindnyájan azt nyújtották egymásnak, amire kimondatlanul is talán a legnagyobb szüksége volt mindeniknek: ízes hazai szavakat, amelyeknek a vége nem kunkorodik fel ideges sikkantásként, hangsúlyosan befejezett mondatokat, amelyeknek tényleg súlyuk van, annyira, hogy még az e betűk is hajlanak bennük átváltozni á-vá – az mégiscsak eggyel mélyebb magánhangzó, s így biztosan súlyosabb.
Jó hely volt az Ibolya, majdnem tökéletes. Tökéletes csak akkor lett volna a bent ülő góbé fiatalok számára, ha kirakatán kibámulva az Egyeskőn vagy a Csala tornyán, a Kossuth-sziklán vagy az Úr asztalán, az Oltárkőn vagy a Firtos lován akad meg a szemük. Még lehetne sorolni a sziklákat és köveket, lenyűgöző nagyságútól egészen szerény méretűig minden székelyföldi település határába jutott belőlük. Hozzátartoznak a tájhoz. Erdőlés, szénacsinálás szünetében jólesően pihen meg rajtuk a fáradt tekintet, természetjárásában hozzuk igazodik a városi turista is. A nagyobbak tövéből gyakran forrás fakad, nem akármilyen. Az Ibolya ezt már nem tudta nyújtani.
Ha akkor, a kilencvenes években valaki azt mondja, hogy hamarosan Budapestnek is lesz valódi székely sziklája, igazi hargitai kőből, s belőle még víz is fakad, úgy ahogy az dukál, minden bizonnyal science fiction gyártással gyanúsították volna. Történt azonban, hogy a legnagyobb székely költő sűrű felolvasókörútjain összeesküvést szőtt a hallgatóközönség egészen fiatal részével, a gyerekekkel. A lurkók lemondtak zsebpénzük egy részéről, bízván benne, hogy ezzel ha hegyeket nem is, de sziklákat csak sikerül megmozgatniuk. És lőn.
Kányádi Sándor sokat tudna mesélni, mennyi utánajárásába került a hargitai szikladarab kiválasztása és átszállítása Székelyföldről Budapestre, felállítása a Döbrentei téren, míg végül rákerülhetett a márványtábla, rajta a felirattal:

„AZOK EMLÉKÉRE,
AKIK NEM LEHETTEK
ELEK APÓ OLVASÓI:
AZ EZERKILENCSZÁZ-
ÖTVENHATOS FORRADALOM
GYERMEKÁLDOZATAINAK
HARGITAI KŐBŐL,
ÓVODÁSOK, ISKOLÁSOK
EZREINEK ADAKOZÁSÁBÓL.”

A szikladarab oldalából pedig annak rendje és módja szerint, ha nem is borvíz, de víz fakad („Kútnak lenni volna jó, / utas itatónak”). De vízzel nem oltható szomjat oltanak a kút névadójának, Benedek Eleknek a meséi is. Az általa gyűjtött székely mese- és mondavilágban, a játékos-ízes székely nyelvi fordulatokban gyönyörködni minden gyerek jussa és joga, akár a tiszta víz. Szomjat olt, megtisztít.
A huzamosabb ideig Budapesten vagyogató székely, ha szíve már egészen megkeményedett a honvágytól, nézhet hargitai sziklát, tapinthat egy darab kőkemény szülőföldet a Duna partján. Ott áll a Döbrentei téren, a Gellért-hegy közvetlen szomszédságában. Méretre meg sem közelíti a föléje tornyosuló híres rokont. Esetleg ha minden Magyarországon dolgozó székely vinne oda egy ekkora követ, lenne a halom nagyobb is a Gellért-hegynél.
Kányádi Sándor, úgy néz ki, nemcsak a szóvarázslathoz ért, hanem ha a szükség úgy hozza, sziklákat megmozgató mágiával is bír. Megtörtént Budapest egy darabkájának a székelyesítése, a Döbrentei tér erős függésbe került a Székelyföldtől. De a gyarmatosító nem elvitt, hanem hozott, nem elvett, hanem adott. Az idén nyolcvan éves hódítónak kívánunk még sok hasonló birtokbavételt!

Lábjegyzetféle: Noszogattak a kollégák, mondanám el, voltam én is néhány pillanat idejéig Kányádi Sándor. No meg Petőfi Sándor is. Egy kalap alatt. A dolog 2000 júniusában történt. A budapesti könyvhétről jövet megálltam egy-két napra a dévai ferences kolostornál és gyermekotthonnál. A rendezetlen családi környezetben élő fiatalokért és utcagyerekekért oly sokat tevő Csaba testvérrel – a csíkszeredai származású Böjte Csabával – szerettem volna találkozni, még a nyolcvanas évek elejétől ismerem és tudhatom barátomnak. Sajnos Csaba nem volt Déván, várni kellett egy-két napot. De voltak az árvagyerekek nevelőnői között is csíki ismerőseim, ajándékoztam nekik az éppen megjelent könyvemből. Ennek következményei lettek. A gyerekek között valahogy híre ment a dolognak. Estefelé éppen a szálláshelyemre tartottam, amikor az előtte lévő kis sportpályán lézengő gyerkőcök beszélgetésének lettem fültanúja. Már elhaladtam előttük, a szövegelés a hátam mögött zajlott. Ennek megfelelően igyekeztem lassítani, le ne maradjak róla.
– Te, ki ez? (Úgy hét-nyolc évesnek saccoltam a hang gazdáját.)
– Írt valami könyvet, vagy mit. (Nem lehetett több nyolcnál a kis jólértesült sem. A „vagy mit” tetszett.)
– Akkor ez Petőfi Sándor. (A hang alapján legalább tizenkét évesnek saccoltam a hozzászólót, beszédén érződött, hogy megfellebezhetetlen igazságok tudója. Próbáltam kihúzni magam, amúgy petőfisen.)
A bejelentés után rövid szünet következett, a hallgatóság emésztette a hallottakat. Mellékelt ábraként szemlélhette lassan távolodó hátamat. Aztán a nyolc éves jólértesült élt a kételkedés jogával:
– Az nem halt már meg? (Pont amikor már olyan jól ment a Petőfi-alakítás hátulról.)
– Akkor Kányádi Sándor! (A tizenkét éves hangja bosszús volt és kategorikus: ez a végső igazság, ne merje vitatni senki. Ha könyvvel áll elő a magyar, ildomos neki Petőfinek vagy Kányádinak lennie, alább adni nem elképzelhető.)
Áhítatos csendben tettem meg a lépcsőházig hátralévő távot, közben erősen igyekeztem kányádis súlyt adni a lépteimnek. Nem semmi, ha az ember egyszerre lehet Petőfi is, Kányádi is. Igaz, csak hátulról, távolodóban. De még úgy is!
Azt azért még el kell mondanom, hogy másnap sikerült lekésnem a gyorsvonatot, a következő szerelvényen meg ellopták a táskámat. Úgy néz ki, az ember nem lehet csak úgy büntetlenül Petőfi meg Kányádi. Még hátulról, távolodóban sem.




.: tartalomjegyzék