Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Június
Zsidó Ferenc

Csatlakozás

Több mint három órát kellett várni a következő vonatig. A várótermet büdösnek találta, így H. D. jobb híján a peronon ült le egy kopott padra. Ötven éves kora ellenére nyughatatlan természetű volt, türelmetlenül feszengett a padon, unos-untalan az óráját leste. Feszültségét a lábával dobogtatva próbálta levezetni. Bár még nem volt éhes, elővette, s gyorsan bekapta szendvicsét.
Félórácska múltán egy magas, tizenhétéves-forma fiú állt meg a pad mellett, s kissé nyegle hangon megkérdezte:
– Halló, szabad itt ez a hely?
H. D. mogorva természetű volt ugyan, de szüleitől egykor jó nevelést kapott, így hát kelletlenül, de biccentett, hogy igen, szabad.
A fiú lehuppant a padra.
– A fenébe, több mint három órát kell itt dekkoljak – mondta magyarázólag.
H. D. bólintott, valahogy úgy, hogy igen, van ez így. Nem volt kedve kifejteni, hogy ugyanabban a cipőben járnak. Hallgattak hát egy sort, a fiú feszengett, ide-oda forgolódott, szemmel láthatóan unatkozott.
– Kurvára utálok várni – mondta aztán. – Sajnos nincs itt a francos lejátszóm, akkor legalább zenét hallgathatnék.
H. D. megcsóválta a fejét, cöccentett.
A fiú köpött egy hegyeset, majd folytatta:
– Gyűlölöm ezt az állomást. Egyszer, nem is tudom, hány éve, ugyanitt üldögéltünk az apámmal. Megismerem a helyet az aluljáróval s ezzel a nyamvadt hirdetőoszloppal. Akkor is ilyen marha sokat kellett várni. Vagyis még többet…
H. D. tüntetően elfordította a fejét, ezzel is jelezve, hogy nem kíváncsi a részletekre, hogy is ne, hogy majd elmesélje: az apja életében először sört vett neki, s vörös pacsit játszottak, vagy valami hasonlóan „izgalmas” gyerektörténetet, de a fiú nem figyelt a jelbeszédre, csak mesélt:
– Úgy emlékszem, egy jó óránk volt a következő vonatig, apám azt mondta, menjünk, megmutatja a várost. Nagy kedvem nem volt, de nem akadékoskodtam. Bemasíroztunk a központba, felkaptattunk a várba, körbejártunk, apám magyarázgatta, hogy így a szabók bástyája, úgy a kádároké. Én unottan bólintgattam, nem mondtam, hogy le se szarom az egészet, ráhagytam, hogy élje ki magát, ha úgy esik jól. Aztán valami kaját akart venni, mert marhára éhesek lettünk, de kiderült, hogy kevés a pénze, egy bank előtti pénz-automatánál megállt, hogy vegyen ki, sajnos elfelejtette azt a francos kódot, háromszor egymás után rosszat ütött be, az automata nem adta vissza a kártyát. Bement a bankba, addig barmoltak, hogy kapja vissza a kártyát, míg közben lekéstük a vonatot. Hű, de milyen dühös volt! Visszajöttünk az állomásra, kinéztük a következő vonatot, több mint négy óra múlva volt; apám idevezetett ehhez a nyamvadt padhoz, azt mondta, na, innen nem megyünk sehová. Leült, csak úgy fortyogott magában. Biztos sok dolga lett volna, meg minden, mert apám olyan, hogy folyton sok dolga van; persze, ezt csak én gondoltam, ő egy szót sem szólt, csak ült, s mérgelődött, én mondtam neki, hogy legalább vörös pacsit játszhatnánk, de ő azt mondta, hagyjam a fenébe. Én hagytam, s jobb híján az aluljáróból fölérkező embereket bámultam.
H. D. arra gondolt, már rég locsogott neki ennyit egy siheder. Idegen volt ez számára. Neki is volt egy fia, de ritkán látta, munkája miatt sokat utazott, úgy nőtt fel a gyerek, hogy észre sem vette.
– Igen, apám marhára ideges típus – folyatta rövid szünet után a fiú –, nem olyan nyugodt, mint maga.
H. D. arca torz mosolyba rándult. Hm, én nyugodt?
– Mindig mindent gyorsan csinál, én hozzá képest lassú vagyok, mint a facsiga, sokszor szidott emiatt. Amikor kisebb voltam, többször elnéztem, hogyan sétálnak az apák a gyerekeikkel a parkban. Mi sosem sétáltunk, mi csak sietni tudtunk. Szedd a lábad, szaporábban, ez volt nálunk a sláger. Nem szerettem megindulni vele, akkora léptei voltak, hogy folyton lemaradtam.
Ami azt illeti, ő se nagyon sétált a gyerekével, gondolta H. D. Nem volt idő rá.
– Maga ugye szokott sétálni a gyerekével? – kérdezte a fiú.
H. D. bólintott.
– Na, látja? Én bezzeg folyton csak azt hallottam, hogy apa megy munkába. De ha otthon volt, abban sem volt sok köszönet. Hm. Aztán ahogy nőni kezdtem, már kerültük egymást. Most pedig? Semmi. Híg szar! Még véletlenül se jutott eszébe soha, hogy azt mondja, gyere fiam, üljünk be a sarkiba, igyunk meg egy pohár sört. Igaz, már nem is várom. Azon mi már túl vagyunk! Bezzeg más apák… Ugye, maga is?
H. D. ismét bólintott. Közben arra gondolt, vajon miért nem jutott eszébe soha meghívni a fiát egy pohár sörre. Ja, persze, nem szokott sörözni. Különben is az apa ne tanítsa ivásra a fiát. Inkább az életre. Igen, arra kell készítse.
– Komoly mindig, vagyis inkább merev, mint egy fagyos kutyaláb – röhintette el magát a fiú. – Nem láttam kacagni soha.
H. D. elkomorodva hallgatott. Talán nem illene így beszélni, gondolta.
– Szóval, unalmas egy alak. Képzelje el, képes volt négy órát itt üldögélni, engem se hagyott felállni a padról, bár egyet sétálni! Hogy nehogy megint elkéssünk! Micsoda hülyeség! Hogy is hívják az ilyent? Aggódó típus? Francos kapca! Hogy gyűlöltem akkor! De még kicsi voltam, ellenkezni nem mertem. Később aztán már másképp mentek a dolgok… De akkoriban, ha éppen úgy állt fel neki, elég sokszor vert.
H. D. azon morfondírozott, vajon az ő fia beszél-e így róla, hogy „ha éppen úgy áll fel neki”, s hogy ő is azt gondolja-e róla, hogy unalmas apa. Nem, az nem, nyugtatta magát. Mert hát ő nem is az! Lám, a múltkor is… Elment vele színházba, s utána a várba is fel akarta vinni, igaz, ahhoz a fiának már nem volt kedve. De a színház tetszett neki! Legalábbis nem mondta, hogy nem tetszett volna…H. D. döbbenten állapította meg, hogy végeredményben nem tudja, mit szeret a fia, de aztán, mielőtt ez lelkifurdalást okozhatott volna neki, lezárta a kérdést azzal, hogy a mai tizenévesek mind ilyenek, nem lehet eligazodni rajtuk. Ő mindig a legjobb tudása szerint cselekedett, ez a lényeg.
– Egyvégben féltem tőle – folytatta a fiú. Ha itthon volt, legtöbbször behúzódtam a WC-be, hogy ne legyek szeme előtt. Egyszer egy egész délután vert egy hülyeségért. Egy kis szarság miatt. Vásárolt egy új gumit a biciklijére, mindig felvágott azzal, hogy bezzeg ő hogy vigyáz a bringára, s hogy példát vehetnék róla s ilyesmik; ott hagyta a garázsban, hogy majd felrakatja valami szerelővel, én pedig elvettem, mert éppen egy cirkuszi biciklit akartam összerakni magamnak. Egy tákolmányt, ahogy apám mondta. Egy régi kicsi bicikli váza kormány nélkül, elől egy nagy kerék, arra kellett a gumi, hátul pedig egy kis „pótkerék” egyensúlyozni. Bevittük a masinát a haverommal a folyópartra, ahol fürödni szoktunk, hogy egy kicsit produkáljuk magunkat. Nem mintha olyan felvágósak lettünk volna, de ott ugye lányok is akadtak… Na, egy darabig gyakoroltunk a járgánnyal, de nem igazán ment a dolog, csak röhögtettük magunkat, így aztán nemsokára félredobtuk egy bokorba, s bementünk mi is fürödni. Mire kijöttünk, a bicikli szőrén-szálán eltűnt. Nem látott, nem hallott senki semmit, egyszerűen csak nem volt meg. Én otthon nem szóltam semmit, de apámnak két-három nap múlva eszébe jutott, hogy fel kellene rakni a gumit a biciklire. De hol van? Egyből engem vett elő. Tudtam, hogy nincs értelme tagadni. Kikelt a képéből, üvöltött, mint a sakál. Hogy én mit gondolok, csak úgy elherdálok egy gumit, amit ő a saját biciklijére vett, s hogy egyáltalán minek kellett nekem cirkuszi bicikli, s hogy örökké csak a hülyeség, s a marhaság. Aztán ütni kezdett. Hogy ad ő nekem cirkuszi biciklit, hogy megemlegetem. S hogy abból koldulok. Mindegyre ilyen hülye kifejezéseket használt. Kaptam négy-öt taslit, aztán el kellett vezessem a vízpartra, ahol a bicaj elveszett. Mint az eszelős, úgy csörtetett be a bokrokba, nézelődött, káromkodott, szidta az eget, időnként pedig lekevert nekem egy-egy hazait. Én bőgtem, mint az állat, nem is annyira a fájdalom miatt, hanem azért, hogy ilyen hülye apám van, hogy egy ilyen kis marhaságot így felfúj.
H. D. nem verte a gyermekét. Pedig kellett volna, nem ártott volna, nyilallott belé, miközben meglepetten tapasztalta, nem ítéli el a suhanc apját, amiért így galibázott azért a gumiért, inkább helyesli, hogy igen, így kellett csinálni, el kellett látni a baját annak a nyamvadt kölyöknek. Meg kellett mutatni, hogy… Aztán eszébe jutott, gondolatban hányszor elverte ő is az övét, hány nyaklevest adott. Azért csak gondolatban, mert az elején, amikor még mindenféle hülye egyezségre hajlamos az ember, megbeszélték a feleségével, hogy ők modern szülők lesznek, akik nem verik a gyerekeiket. H.D.-ben néha felsejlett, hogy jó lenne ezen az alapálláson módosítani, de mivel ez kényelmetlen, vélhetően családi villongásokkal járó indítvány lett volna, inkább letett róla.
A biciklis történet után a fiú kis időre elhallgatott, majd feszült, ingerült hangon újrakezdte:
– Amikor látom, hogy azért még vannak rendes apák, s nekem is lehetne, még dühösebb vagyok. Semmit sem tanultam tőle, pedig folyton azt zúgja, mint a kakukkos óra, hogy tanulni kell. Készülni az életre. Ez a vesszőparipája. Ha valami ajándékot vett – bár azt többnyire anyám intézte – az tuti, hogy könyv volt. Amíg kicsi voltam, hányszor kértem távirányítós kocsit, meg gameboyt, ő pedig hozott Játszunk matematikát! vagy Földrajzi kisokost, valami olyan szent szöveggel, hogy ennek nagyobb hasznát veszed, mint annak… Ahogy megkaptam, egyből besuvasztottam valami polc aljára vagy szekrény mögé, így egy-kettőre elfeledkeztünk róla, szerencsére apám is…
H.D.-nek eszébe jutott a könyv, amit a feleségétől kapott valamelyik karácsonyra: Az egyperces apa. Nem olvasta el soha, épp azért, mert a cím túlságosan is elárulta, miről szól. Az asszony egy párszor ugyan próbálta beszélgetésre ingerelni a témában, de H.D. egyszerűen nem kívánt tárgyalni arról, hogy mit kellene másként csinálnia apaként.
– A másik heppje az volt, hogy tartsak nyulakat. Merthogy milyen jó, ha gondoskodnom kell valamiről, mert akkor kialakul bennem a felelősségérzet, s hasonló marhaságok. A garázsban már amúgy sem fértünk az autótól, bicikliktől, s a többi szarságtól, de ő berendezett még egy kis nyúlketrecet is, s vásárolt két nyulat. Nem mondom, aranyosak voltak, meg minden, kezdetben még a haverok is jöttek segíteni füvet szedni, de aztán lassan ráuntunk az egész hülyeségre. Etetni, itatni, a babolást kipucolni, szóval volt baj velük, na! Az egyik hamarosan meg is döglött, a másik egy ideig csak szomorkodott magában, aztán egyszer kirágta a ketrec oldalát, s megszökött, soha többé nem láttuk. Apám persze szidott, hogy felelőtlen vagyok, s hogy soha semmim se lesz.
H.D. arra gondolt, a nyúlhús finom dolog, egyáltalán nem volt rossz ötlet, de bezzeg ezek a mai fiatalok olyan haszontalanok, nem tetszik semmi nekik, amit a felnőttek javasolnak, már csak azért se, a fene fajtájukat, jól fel kéne pofozni az egészet, igen, azt kellene, azt, azt!
– Amíg kisebb voltam, vasárnaponként jó párszor nekem állt, hogy gyere fiam, játsszunk. Volt a fenének kedve játszani vele! Neki sem volt, de erőltette. Mert izé, a jó apák így csinálják. Kötelességből. Azt hiszi, legalább valami érdekeset játszottunk? A francot! Örökké csak sakkozni. S azt is hót komolyan! Hogy ide figyelj, kicsi fiam, a lóval G4-re lépek, s akkor neked sakk; de gondolkozz, s kombinálj, mert nézd csak, ha ott megcsinálod a kicsi sáncot, akkor véded magad, stb., stb. Utáltam sakkozni, de ekkor még nem mertem megmondani. Valahogy végigültem a játszmát, meghallgattam az okoskodásait, s a végén a szokásos feketelevest, hogy nem figyelek rendesen, s hogy nem fejlődtem eleget. Na, ez volt neki a játék. Aztán szerencsére leszoktunk a dologról, mert párszor, amikor ő nem volt otthon, katonásdit játszottam a figurákkal, s azok nem bírták a kiképzést, néhány kipurcant, a lónak letörött a füle, meg ilyenek. Amikor apám ezt észrevette, mérgesen elpakolta a táblát, hogy majd elővesszük, ha megjön az eszem. Na, erre azóta nem került sor.
H.D.-nek eszébe jutott, és elöntötte a méreg, mennyit mondta az asszony neki: játszani kell azzal a gyerekkel, akkor hangolódsz rá, akkor szeretitek meg egymást igazán! De neki ez valamiért sosem ment, csak ügyetlenül botladozott a játékok között, a gyermeket is zavarva.
– Biza, régebben sokat szekírozott – folytatta a fiú. Mint a nyuszikát: hol ezért, hol azért. Szerencsére, most már legtöbbször csak magában fortyog. Anyám megmondja neki, hogy hagyd el, Dénkó, ülj le kicsit a tévé elé, pihenj meg, mindjárt hozom az ételt. Én kisgyerekként nem mondhattam, hogy nyugi, Dénkó, pihenj meg, pedig hányszor gondoltam! Akkoriban sokat veszekedtem vele magamban, csikorgó foggal, néha meg is vertem. Legszívesebben azt képzeltem el, hogy álmában lekötözöm, s ott ütöm, ahol érem, közben pedig mondogatom neki, nyugi, Dénkó, csak semmi idegesség!
H.D.-nek többször volt vitája a feleségével amiatt, hogy miért kell annyit idegeskedni. Hogy miért nem fogja vissza magát. Mert hát mindenkinek vannak problémái, mégsem mindenki idegzsába. Így hát H.D. többnyire türtőztette magát otthon, de néha az volt az érzése, nem jól teszi. Persze, azért időnként kiborult a bili, utána pedig mosolyszünet következett, de mindezt igyekeztek úgy lebonyolítani, hogy a gyerek ne tudjon meg túl sokat belőle.
– Persze, azért anyámnak sem könnyű mellette, ha apám csattog, nem szól vissza, nem mondja neki soha, hogy ne hisztizz, vazze! Pedig azt kellene. De ő inkább tűr. Mások is kérdezték, miért nem válik el. Csak mosolyog, s a fejét rázza. Miattam? Hülyeség! Örülök, ha nem látom! Most már nem félek tőle, de azért utálom!
H.D. meglepődött: ilyesmire is gondolnak? Hogy ők csak azért…? Nem, mintha minden áron be kellene csapni őket, de azért mégsem kellene ebbe is beleszóljanak. Ehhez semmi közük. Semmi, semmi!
– Hál’ Istennek, már vagy két éve nem szólunk egymáshoz – szólt még kisvártatva a fiú, nyeglén mosolyogva. – Egyszer, amikor szokása szerint ismét osztani kezdte az észt, s szidott, hogy így felelőtlen vagyok, s hogy semmihez sem értek, nem bírtam tovább, kirobbant belőlem, hogy hagyja már a szent szöveget, hülye vakegér, ő megdöbbent, lefagyott, mint a windows, de én csak folytattam, hogy különben is üvöltsön magának, ne nekem; erre ő összeszorította a száját, már láttam, hogy pofon vág, fel voltam készülve, hogy ezúttal nem hagyom magam, de ő csak végigmért, aztán sarkon fordult, bement a szobába, s bevágta maga után az ajtót. Azóta nem szólt hozzám, nem mintha hiányozna! Anyámtól tudom, azt mondta, nincs mit tárgyalni ezzel a kölyökkel, s hogy levette rólam a kezét. Mit mondjak, lekötelez, hi-hi!
H. D. mosolyogni próbált, de csak fintor sikeredett, mert eszébe jutott, felmerült már benne párszor, ki kellene tagadnia a fiát, úgy, ahogyan azokban a régi jó szirupos filmekben látta, de aztán mégsem merte meglépni a dolgot, mert érezte, ez a kitagadósdi már idejét múlt, ósdi, viszont azt, hogy helyette mi jöhetne szóba, nem sikerült kitalálnia.
– Azóta nyugi van. Felváltva eszünk, ha a lakásban egymásba botlunk, elfordítjuk a fejünket. Nem üvölt, nem szekál – ez a legjobb, amit eddig tett velem. Mindjárt tizennyolc leszek, ilyen szaralakok, mint ő, nekem ne prédikáljanak! Ha kuss van, az jó. Így már kibírom még egy ideig, hogy egy állattal kell együtt laknom – fejezte be mondandóját a fiú egykedvűvé váló hangon.
H.D., önmagát is meglepve, felpattant a padról, lekevert két pofont a döbbent fiúnak, majd a csomagját felkapva elviharzott. Kirohant az állomásról, végig a sétálóutcán a vár felé, miközben egyre azt morogta, a francba is, nem igaz, megmutatom, hogy nem állat! Mire a várba fölért, lecsillapodott valamelyest, végigjárta az ismerős helyeket, szabók bástyája, kádárok bástyája, gondolatban kicsit mutogatott, magyarázott, még elálldogált a kilátónál, aztán megfordult, s kényelmesen visszasétált az állomásra.
A fiú már nem volt a padon, H.D. rájött, hogy sajnos nem figyelt az időre, lekéste a csatlakozást.


.: tartalomjegyzék