Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Július
Bertha Zoltán

Erdélyi sorsképek a fordulatról

A felemásságával vagy félresiklásával sok tekintetben hamar csalódást hozó, mert például a személyiségi szabadságjogok feltétlenségével együtt a közösségi önrendelkezés, a kollektív autonómia megvalósíthatóságát a kisebbségi magyarság számára már nem szavatoló rendszerváltozás két évtized múltán sem jutott döntően annál tovább, ahol akkor tartott, amikor Sütő András az első hónapokban pontosan megfogalmazta: noha “sok évtizedes bénultságból fölserkenten küzdőképessé vált megint az erdélyi, a romániai magyarság”, alapvetően “semmit sem kaptunk a megígért jogokból, csak a lehetőségét annak, hogy a megígért jogokért a sajtóban harcoljunk”. (Erdélyi változatlanságok – írta lényegkifejező címként a “Heródes napjai” után, a kilencvenes években készült esszéinek 2001-ben megjelent hatalmas kötete fölé az író, amikor már nemcsak azok számára vált világossá, akik azt előre érzékelték és előre is jelezték, hanem mindenki előtt, hogy tudniillik a kényszerű és kétséges kimenetelű létharc és elemi életküzdelem szükségképpen szakadatlanul tovább zajlik, mert a magyar nemzetrészek – a határon túli területeken kiváltképpen – rohamos etnikai sorvadásának és demográfiai felmorzsolódásának a társadalmi visszarendeződés, a kártékony restauráció rémével terhes folyamata sajnos nem állt meg. Etnikai létének a puszta megmentéséért kell, hogy hadakozzon az erdélyi magyarság, s “minden erejét a fennmaradásra kell koncentrálnia”. Amikor ráadásul “Damaszkusznak útján itt is megtörtént az újabb pálfordulás. Eredeti módon persze: ál-pálfordulás. Megannyi szép szót, szelíd szándékot hirdető Paulus visszavedlett Saulussá, keresztényüldöző farizeussá.” – Ahogy Bajor Andor is szarkasztikusan kifigurázta /Gondolatok a damaszkuszi útról/ a hazug, álszent, képmutató pálfordulókat, éles és bölcs intelemmel illetvén, figyelmeztetvén őket: “Én szívből kívánom a damaszkuszi út vándorainak, hogy jussanak el Damaszkuszba. De valójában nem is az úticéljuk érdekel, hanem az, hogy mivel térnek onnan vissza. Krisztusi szeretettel és testvéri megértéssel vagy újabb furkósbotokkal, bányászkalapácsokkal és sátáni gyűlölettel?”) – A kezdeti, pillanatnyi eufória gyorsan telítődött az aggodalom érzéseivel, a remény és a bizakodás a kiábrándulás, sőt a drámai elkeseredés hangulatával, a tragikus marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kiváltotta félelemérzettel rögtön 1990 “fekete márciusában” (Jánosházy György panaszos szonettek sorozatában részletezte a “vérebek”, “fenevadak”, “böllérek” közötti rettegés lélekállapotát, amikor “haramiák, pribékek” “bunkóval, gyűlölettel” fognak körül minket, amikor “szülőhazánkban számkivetve élünk” és “büntetlenül onthatja bárki vérünk”, s “nyelvünkön bélyeg és nevünkön átok”), de még hosszú távon, 2004 “fekete adventjéig” (amikor a sok fájdalmas megnyilatkozás között Ferenczes István és Tompa Gábor egyaránt “banyaország” című verssel illette az egyetemes emberjogi alapú lelki-kulturális nemzetegység esélyének szégyenletes magyarországi megcsúfolását) – és tovább is tartóan. Találó maradt tehát Kányádi Sándor 1992-es szonettjének (Szonett, in: Alföld, 1992/4.) szellemes lírai summázata: “Az ablak alatt zúgolódó népek. / Ijedtemben utánuk mormolom: / A kutya maradt, csak láncot cseréltek.” Mint ahogy a holtvágányra döcögő vörös villamos allegorikus-parodisztikus képzetébe foglalt baljóslatúság – a karikatúraszerűen átvedlő visszatérés lehetőségéről – sem veszítette el szintén lényegremutató történelmi aktualitását (Kuplé a vörös villamosról, 1992). Mert – amint a krónikási rezignáció a reményhullámok ismételt kioltásán borongó társadalomkritikával töltekezve üzeni – a hajdani elöljárók, “amikor jött a nagy hátraarc”, helyzetüknél fogva megintcsak elöljárókká váltak (Mintha csak tréfa /1994/ lett volna az egész), a “volt ámítások után új / s legújabb ámítások / szemeket próbáló ködén / átlátni nincs ma látnok // nincs az az elektronikus / csoda nincs az az isten / aki e nyálkás undorok- / undorán átsegítsen // csak kussolás csak senyvedés / a bátrak belehalnak / újabb ámítók jönnek és / nem lesznek forradalmak” (Jövendőmondás – A. E. lapjaiból, 2000), s aki “szegény volt / még szegényebb / lesz a tehetős / tehetősebb // fürkészheted mit / hoz a holnap / lesz a becsapott becsapottabb” (Nóta, 1994). – “S akkor megnyílt a vasfüggöny. Aztán leomlott a berlini fal. Megmocskolták a Kárpátok Géniuszát. Felszabadultunk! Felszabadultunk? Szabad lett az út. Szabad?”; “Lehet, hogy ez a huzatjárta otthon csak szalmalángnyi tűzhöz szolgáltat tűzhelyet, hisz egyre kevesebb jut tüzelőfára, de annyit talán elvégez, hogy tartaléklángon bár, fel-feljajduló parázson tartsa egyetlen esélyünket: a reményt! a reményt? a reményt?” – teszi fel egyszerre önemésztő és önbiztató kérdéseit Ferenczes István is Székely tántorgó (2006) című kötetébe foglalt poétikus tárcáiban, kisesszéiben (Csűrdöngölő a határon, Fotóalbum 1989).
Az 1989 őszén-telén lezajló eseményeket és a közvetlenül utána következő időszakot megörökítő naplószerű-esszéisztikus beszámolók és politikus-publicisztikus tudósítások rengetege különféle változatokban elegyíti a hiteles, forrásértékű krónikás riportleírások és az irodalmiasított megjelenítésformák hangnemi-műfaji sajátosságait. A személyesség és a tárgyilagosság egyidejű igényéről tanúskodó naplójegyzetek, visszaemlékezések non-fiction dokumentum- vagy esszéprózája Sütő Andrástól Domokos Gézáig, Hornyák Józseftől Szász Jánosig, Fodor Sándortól Lászlóffy Aladárig, Lászlóffy Csabától Bogdán Lászlóig, Kántor Lajostól Dávid Gyuláig, Gálfalvi Zsolttól Bíró Béláig, Sylvester Lajostól Szilágyi Aladárig, Gálfalvi Györgytől Horváth Aranyig, Tófalvi Zoltántól Cseke Gáborig, vagy Kiss Jánostól (Omló falak, 1991), Tar Károlytól (“Transsylvanicus”-tól) (Erdélyért kiáltom, 1993) Oltyán Lászlóig (Erdélyi elmebaj, 1992), Gazda József Megváltó karácsonyától (1990) Cseke Péter Korfordulós újesztendőjéig (1994) és a többiekig számtalan poétikai alakzattípust vonultat föl. S ezek körébe sorolhatók az Erdélyből akkoriban vagy éppen röviddel a fordulat előtt kitelepülők autobiografikus vagy helyzetértelmező írásművei is Beke Györgytől Aniszi Kálmánig és az “áttelepedési naplóíró” Kenéz Ferenctől Bágyoni Szabó Istvánig. Külön színfolt Köntös-Szabó Zoltán “Trianon gyermekei”-ről valló nagyszabású diáriuma (“családi krónikája”), és Pusztai János valóságos személynevekhez és történésekhez kötődő bizarr álomlátomásainak monumentális gyűjteménye, a “nagy álomkönyvek”, amelyekben a pontosan datált groteszk jelenések és áttűnések korhoz kötött és kortalan játékossága egyszerre ragad el. – S egy kivándorlási élettörténetet is átfog Böszörményi Zoltán kalandossá duzzasztott új nagyregénye (Az éj puha teste, 2008).
Dokumentatív valóság- vagy tényirodalom és átképzeléses regényesítés különleges ötvözete Mandics György háromkötetes Temesvári Golgotája (1991). A temesvári véres eseményeket, a lázadás és a megtorlás viharos fordulatait, majd az ezekből kiinduló, kirobbanó, az egész országra kiterjedő forradalmi fejleményeket a tíz megrendítő decemberi nap időkeretébe szerkesztve katartikus-szenvedélyesen felidéző történelmi, lélektani, szociálpszichológiai nagyregény valós és fiktív szereplők keverésével, tényleges kormegelevenítő és kormegörökítő sodrásával, szélesen áradó sorsábrázoló elbeszélésmódjával, konkrétumokat és elmélkedő gondolatiságot arányosan vegyítő nyelvezetével teremti meg a forró (“bonyolult, gyötrő és fájó”) élményanyag autentikus műformáját. A szakrálissá tágított teljes igazságnak kíván emléket állítani azzal is, ahogyan (mint biblikus regénycímeivel hajdan Bánffy Miklós) a három regénytömböt a szenvedés, a remény és a megcsalatás passiójának szakaszai szerint a következőképpen tagolva jelöli: Első könyv: Megfeszítés sortűzzel; Második könyv: Harmadnapon feltámada; Harmadik könyv: Júdáscsók a forradalomnak. Mert a “karácsonyi béke húsvétra ácsszekercék csattogásától” lett hangos, a “szeretet forradalmától a marosvásárhelyi pogromig” vezetett az út – amint azt az előszó máris leszögezi. S valóban, ez a többszólamú “tablóregénnyé” teljesedő hármaskönyv – Nagy Gáspár (Szavak a rengetegből, 2004) 1991-ben megfogalmazott szavai szerint – “tanítani való történelmi lecke”, a szerző látnoki előrejelzéseivel is, hiszen “a forradalmakat rendszerint ellopják, s a szabadságot pedig kipróbált illuzionistákra bízzák”; és “akik véreztek és üldöztetést szenvedtek, döbbenten néznek körbe: mi változott?”
Karácsony Menyőben – fejeződik be emelkedett, himnikus-biblikus hangon a regény, s ugyanezzel a címmel írja le a kavargó hírek és rémhírek keltette lelki felbolydulás pillanatait Szilágyi István is. A percnyi pontosságú, érzékletes helyzetrajz a döbbenet, a pszichotikus rémület, a riadt várakozás, a hihetetlenség okozta fellélegzés, a csodálatos örömünnepi katarzis különféle érzületfajtáinak egymásra torlódása közepette fűz olykor fanyar humorú kommentárokat is a felzaklató és futótűzként terjedő hírfoszlányokhoz. A Tőkés László elhurcolásával kapcsolatos riadalmak egyikére reagálva – amikor többek között az az (egyébként a világsajtó gerjesztette) vélelem is lábra kap, hogy a magyar határ közelében fogva tartott Tőkés Lászlót kihallgatták, s “a feleségét is, és mind a két gyerekét” – kesernyés iróniával jegyzi meg: “Ez megnyugtató, mert azokat ugyan bajosan hallgatták ki, a fiacskája 3 év körüli, a másik még meg sem született. Igaz, ezeknél sohasem lehetett tudni.” Hogy aztán a hős református magyar pap szolgálatával végzett karácsonyi istentiszteletre a kicsi vegyes észak-szilágysági faluba érkezve az élhető jövőt áhító egész nép vágyát így szólaltathassa meg az író: “Ha Temesváron, ahol fél tucat televízióadást fognak, volt élő emberlánc, akkor itt lett élő falulánc. Pedig itt nincs mass media. Csak köd és sűrű bozót. (…) Ha körénk gyűrűzik a gyalázat, akkor mi ezerszer olyan erős gyűrűt vonunk aköré. Apró templomtornyokból, nagy-nagy reménykedésből. Aztán lássuk.” “Aztán imádkozzunk. Azok lelki üdvéért, akik elpusztultak ezekben a napokban, azért, hogy mi holnap is összegyűlhessünk a tegnap még halálra ítélt falvaink templomaiban. Azokért, akik most is véreznek. És imádkozzunk a jobbik emberért, emberiségért, aki most szerte a világon velünk érez és segít nekünk. (…) És ezzel már bent is van a nagyvilág e kicsi templomban, mely immár egy hete jövőnkbe vetett hitünk betlehemi jászola.”
A publicisztika remeke, az újságírás remekmívű, maradandó értékű alkotása ez – “jeles antológiadarab” –, ahogyan Márkus Béla jellemzi és méltatja (aki monografikus alapossággal dolgozta fel Szilágyi Istvánnak nemcsak az ehhez az időszakhoz kapcsolódódó, hanem egész közírói munkásságát is /Hitel, 2008/10.; Kortárs, 2008/10./); benne olyan regiszterben szólal meg az író, “amelynek különféle hangszínei és érzelmi-gondolati játékai ritmusuk elevenségével izgalmat teremtenek és közvetítenek.” A félelmes izgatottság szinte önkívületi pillanatait rögzíti Majla Sándor is, ahogy a forradalmi röpcédulákat terjesztette a bizonytalan kifejletű napokban (Beszterce és Kolozsvár között), s hevületes, ajzott lírai vallomásaikban még nagyon sokan örökítették meg közvetlenül az akkori és a rákövetkező feledhetetlen órákat, történelmi perceket. “A várakozás fekete, / a csend is az, a hallgatás, / ott lobog már az ég fele / a fényes tömeg-dobogás, / a szabadságot éltetik, – // Szüless meg végre, édes Úr! // De még holnap fekete Advent. // Harang, sziréna kong, dudál, / egy percig meghajtod fejed. // Ahogy az Érkezés előtt / még ott a nemlét, a halál” (Balla Zsófia: Fekete Advent); “Kinek eszébe jut, / utcát nevez el rólatok, falut, / s hálákat ad. (…) Általatok szólhatunk mindhalálig… / Nyugodjatok” (Egyed Emese: Sirató); “Miért volna az költészet hogy / veszélyben a templom a barokk / a gótikus az egytornyú a kéttornyú? (…) miért volna az költészet hogy a soron / következő tömeg sorban áll / A NAGY HALOTT KITERÍTVE álomért? // miért ne volna költészet?” (Lászlóffy Csaba: A túlélés játékai); “Ti is tele vagytok? Szavakkal. Igen. Belénkfojtott, belénktemetett szavakkal. Tele vagyunk temetőkkel, kriptákkal: novella sírok, regénykripták, dráma és vers kopjafák, lefejezett esszék… szavak, bölcsőkben kivégzett szavak. Őket már senki sem adja vissza nekünk, nektek” (Sigmond István: Szavak); “E fenyőt fejszék hajszolták a hegyre (…) harsogtak mögötte balták éveken át. / Csúcsra ért csaknem; a fehérség, / mit ágain látsz, nem hóprém –: / tajték az, tarajló hab!”; “ nem vagy magad, ne félj / testvér-gond összeköt, / míg fölszakad a köd”; “Zágontól / Ungvárig pirkan az ég alján / körbe a gyertyák lángja. / Gyertya a holtakért, gyertya az élőkért, / oskoláinkért milljomnyi gyertya (…) A hóhért megölték – (…) Szabadul, szilajul, / feslik ifjaink szája” (Farkas Árpád: Tajték – Tőkés Lászlónak; Integető; Gyertyák Erdélyben); “A félelem s a bizakodás fölébred, elalszik, riad: páncélosok nehézgéppuskái ugatnak (…) Huszonhárom fiatal koporsó nagy tehergépkocsik rakterén, útban a hősök temetője felé – gyertyák a könyvesbolt kirakatában száz-számra, ezer-számra. / A DIKTÁTOR MINDEN KÖNYVÉT ELÉGETTÜK. / ÓVJÁTOK A KIRAKAT ÜVEGEIT! (…) Huszonöt éves csizmadia-kísérlet: el lehet-e hülyíteni végleg egy egész ország népét, módszeres éheztetéssel, mesterséges köddel, könnygázzal, drótsövénnyel, lehallgató készülékekkel, állandó fenyegetéssel és gyilkolással (…) Egyetlen népet sem lehet véglegesen elhülyíteni (…) Sohasem hittem volna: újra megszólal a Kolozsvári Rádió anyanyelvemen (…) Olvasóink titkon fegyvertársainkká váltak, szavaink láthatatlan sugárzásának érzékelői (…) Nem alszunk napok óta. / Kiböjtöltük ezt a boldog fáradtságot. / DICSŐSÉG AZ ELESETTEKNEK! / S egy-egy gyertya barátainknak, kiknek idegei az évek során fölmondták a szolgálatot (…) Elfásultunk-e az iszonyú évek során? (…) Mennyire egyek vagyunk gondban-örömben-gyászban e síró-nevető, hazatért Karácsonyon!” (Király László: Visszapillantó tükör); “ebben a sápadt fényben boldogok leszünk / egymást ölelve egymás szemében ringatózva” (Bogdán László: Téli boldogság); “Lehet, valaki le tudja írni, én mindenesetre nem tudom betűbe önteni, hányféle érzés van most bennünk, a könnyek csordulásáig feszítő telítettséggel. Hány lélekerősítéssel tartottuk meg magunkat, a hitünket, hogy megérjük ennek a fékezhetetlen népi erőnek az elszabadulását, ami a megváltásunk napjait virrasztotta fel ezen a csodálatos téli napfordulón (…) Milliók vagyunk olyan nemzedékekből valók, akiknek az élete félig-meddig ráment erre a lidérces korra, vagy elvetélődött a végtelen hosszú vegetálásban, a sokszor már elviselhetetlennek érzett testi-lelki nyomorban és megaláztatásban, s most mégis már-már azt mondjuk: nem számít, ha megérhettük ezeket a napokat” (Szabó Gyula: Töredék) – és így tovább hangzanak a megrendítő csodaélmény mámoros kifakadásai, hogy a szörnyeteg hatalom, a rémkorszak bukása után közelesen a megtöredező lelkesedés és a sok új keserves tapasztalat reflexiója vegye át a vezérszólamot.
“De valóban győzött is a forradalom? (…) A diktátor halott. De a diktátor kiépítette hatalmi piramis nagyjából még mindig érintetlen. Majd minden alkotóelem a helyén. S a lelkünkre, agyunkra kényszerített gúzstól sem tudtunk maradéktalanul megszabadulni. A gyanútól, az előítélettől, a bizalmatlanságtól se. Ugyanaz a tehetetlenség béklyóz. (…) azt sem tudjuk, hogy a lehallgató készülékek fülét befogták-e? (…) igaz az, hogy egy gyilkoló szászfenesi kapitányt őrnaggyá léptettek elő?” – tépelődik Kiss János (Parancsra). A márciusra, sőt áprilisra is a helyükön maradó decemberi kolozsvári karácsonyfák nemcsak a győzelmi újjászületésre, hanem jelképes mementóként a temetetlen holtakra is emlékeztetik Kántor Lajost, aki a tavaszi vásárhelyi magyaröldöklés kapcsán a nekilóduló általános és agresszív magyarellenes provokációkra és magyargyűlölő propagandahadjáratokra is figyelmeztet (Erdélyi triptichon). Cs. Gyímesi Éva az imádsághoz emelkedett lelkületű tömeg látványától, a szabadság és az igazság Karácsonyától Nagypéntekig tekinti át a történteket, s az önmagunkat vállaló cselekvő történelmi jelenlét, az emberi méltóság és identitás, a kisebbségi különbözőség személyes és kollektív jogelvi érvényesíthetőségének távlatait ecsetelve kénytelen megállapítani, hogy “mennyivel egyértelműbb volt szemben ülni a szekusokkal, tudni, hogy kikkel van dolgom”, s most a kialakuló káoszban és megértéshiányban pedig “a legjobb szándékú emberek is ellenfelekké válnak”; nem beszélve arról, amikor a “le a diktatúrával!” kiáltása helyett a “le a magyarokkal!” jelszó demonstrálta erőszak uralkodik ismét el (Hívő jelenlét). “Feltámad-e a mi igazságunk? Leszünk-e végre szabadok?” – kérdezi végül, oly sokakkal egybecsengően. Mert a marosvásárhelyi március valóban csak a kétségbeesést fokozhatta. A lamentáció autentikus tónusaiban áradva Horváth Imrénél (“itt halálos a hősi hevület, / elállt szelek nagy vihart itt kavarnak, / itt gyászünnep az aratás s a szüret, / itt nincsen éle a kirántott kardnak, / a szabad tér itt tilos terület” – Itt), Molnos Lajosnál (“Megdúlva a remény / sarjadó vetése mind, / s a rügyező hit is oda – / A félelem falkái csaholnak, / zúdulnak hörögve / közénk, reánk; / Iszonyat aszálya / sorvasztja életünk /…/ Újabb temetéseink, / új sírjaink / szemtől szemben már ezután /…/ de látni kell mégis, / de fájni kell tovább, / de félni kell ezután is, / hogyha már így rendeltetett! /…/ Virágvasárnapunk oda, / sziszegő farizeusoktól, sunyi / kufároktól hemzsegnek mind a templomok. / Nagypéntekünk is, íme, ránkomolt, / kereszten a rügy, virág – / Vajha lészen-e még / örömös húsvéti ünnepünk, / Úristen, lészen-e még?!…” – Március, 1990), Gál Éva Emesénél (“életünket kioltja a kétely, / mert nemlétünket is fölérjük ésszel, / ha nem reméljük, hogy feloldozod // történelmek átkaiból e népet, / mely istenével szenved vereséget, / bár áldozatot lelkéből hozott” – Erdélyi szonett), Markó Bélánál (“fent a mennyország / és lent a kénköves pokol / működik örök törvények szerint, / mert mindig helyreáll a rend, / miért siettél, / Istenem, / összekevertél néhány részletet, / lecsúszik rólunk a jövő, / akár egy könnyű takaró” – Miért siettél?; “köröttem egymásra borulva megpihen / százezer halál” – Balkáni fohász) és másoknál, a megélt keserűséget ironikusan átvetítő Kovács András Ferencig, Visky Andrásig, Tompa Gáborig, Láng Zsoltig és tovább. – A “szemet szóért” áldozó Sütő Andráshoz forduló levelében (Keserű fohászkodás) Bálint Tibor ugyancsak a passió, a kálváriajárás folytonosságát hangsúlyozza: “Megint gyanússá vált az értelem fényétől csillogó szemüveg és a tisztaság a szutyok és a zűrzavar világában. Újra kóbor kutya lett az értelmiségi (…) Virrasztó óráimban a mi drága nagy öregünk, a mi Ezékiel prófétánk, Kós Károly könyveit veszegetem le a polcról (…) Olvasom a Kiáltó szót, és megdöbbent, hogy a történelem rengetegében tévelyegve, hetven esztendő után ott bukkanunk elő, ahonnan elindultunk. Nincs ma sorsunkat jobban megvilágító és erőteljesebben eligazító írás ennél a kétarasznyi kiáltványnál! Mintha nem 1921-ben tette volna közzé, mikor Magyarországot dühös kézzel, mint egy térképet darabokra tépték, hanem ma szólna hozzánk”.
Nemzeti önismeretünk tematikus, morális és emocionális elmélyítését egyaránt híven és gazdagon szolgáló irodalmi forrásanyag – historikus közösségi önértelmezésünk biztos és el nem hitelteleníthető támasza – marad mindaz, ami a korabeli régi és új, vagy megújult erdélyi, romániai magyar lapokban, folyóiratokban a fordulat évében megjelent, illetve ami a Lászlóffy Aladár emblematikus költeményének (“jóra fordul, mára fordul életünk, / telelünk, de nyaralunk, de telelünk”) a címét kiemelő, Kántor Lajos és Veress Zoltán szerkesztette svédországi antológia, a Vándor idő balladája – Krónika 89–90 (Stockholm, Erdélyi Könyv Egylet, 1991) impozáns szöveggyűjteményét képezi. Amiként azoknak a műveknek a sora is, amelyek a csalódottság, a kiábrándultság intonációjával az újkeletű, mondhatni bizonyosfajta posztkoloniális dezillúzió általános hangulatát közvetítik, sugallják. Az értékrelativizálódás és a felgyorsuló értékerózió láttán olyan új típusú társadalometikai szenzibilitás kerül előtérbe, amely érzékenyen tapint rá a nemzetiség- és közösségsorvasztó szolidaritáshiány, bizalomvesztés, önzés és elidegenedés megannyi riasztó közérzeti jelenségére, az új töréshelyzet különös paradoxonjára: arra, hogy a visszanyert szabadság csalóka létállapotában közönybe, érdektelenségbe vesznek azok az értékminőségek, amelyek korábban a totális kiszolgáltatottság lehetetlen körülményei között is megőrződhettek – a hűség, a kitartás, a helytállás, a feltétlen ragaszkodás erkölcsiségének köszönhetően. A dehumanizáló eszménytelenedés nyomán “nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak / a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül / családi körében költi el nagycsütörtökön / már kora délután meglép aki csak teheti / nincs idegünk már a közös szorongáshoz / a közös de a külön-különi megszégyenítéshez / sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához (…) ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat- / hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját / ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után / locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai / rohanó világban divatjamúlt a folklór / a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már / csak magának reméli” – hangzik Kányádi Sándor verséből (Nagycsütörtökön). Páll Lajos szerint is “nem elég már / Krisztusunk sem megváltónak” (Ballada november-éjszakáról), s Kocsárdon is “valójában elaludt az Isten” (Parafrázis); sőt, Molnos Lajost idézve: “a kocsárdi állomás elutazott / az Isten véle utazott” (Egy Dsida-versre). Vagy – miként Tóth Istvánnál – “vicsorognak, kést rántanak, / és elmetszik a torkomat” (Nagycsütörtök). (Ambrus Lajosnál a vonatok is eltűnnek, s e Nagycsütörtök–Kocsárd-motívum még Szőcs Gézáig, Egyed Péterig, Orbán János Dénesig, Fekete Vincéig, Kinde Annamáriáig, Farkas Wellmann Éváig és tovább is gyűrűzik – sokféle parodisztikus-szójátékos átképzelésben.) Mitikus-egyetemes és konkrét-valóságos sorsjelentések elegyednek tehát az eltékozolt esélyek krízislégkörében; Új magyar Mária-siralom (Magyari Lajos) és ironikus “csúfhistóriák” (amikor rajtunk “a csillagos mindenség sem segít” – Király László) időszerűségében. “Isten se tudja: megvagyunk-e még” (Erdélyi töredék) – halljuk Kovács András Ferenctől, s Farkas Árpádtól is, hogy “a bősz nagy semmiség / sem jegyzi, hogy még vagyunk (Jómadárdal). “Eluntam emberkedni félszázadon át” (Nyitott égbolt), mert “újmódi csürhe”, “nemzetvesztő bámész csőcselék” farsangol a “pimaszul áruló-becsapó tág és szép Európa” cinkosságát élvezve (“Nyugat kellett nékünk, Új-Bizáncban?” – Véres havak), a “tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje / odalett március lefutó vizeivel, felitta / június heve, s itt áll térdig-derékig adventben / egy becsapott nép, üres tenyérrel”, s e “nyomorba zúzódott” nép számára “nincs az Úrnak ma / színe, van néki csupán színeváltozása” (Fekete karácsony) – lázong a látszatváltozások után ugyancsak Farkas Árpád. A “fekete karácsony” motívuma egyébként másoknál is feltűnik: Jánosházy György jeremiádszerű sirámaiban (“egy nép vacogva télbe széled”; “Mátyás talpánál sintérhad zihál, / és irtózattal néz le Szent Mihály / vandál pofákra a templomtoronyból”), vagy az alapvető csalódást a múltbeli várakozások, emlékdarabkák, hömpölygő tudatképek időmontírozó kavargásában konstatáló Bogdán Lászlónál. S így az elégikus számvetés csak azt tudatosíthatja, hogy “az óvilágra új cégér ragasztva”, s “még most is bennünk él a rettegés / imáink, csókunk, álmunk közben is”; meg azt nyomatékosíthatja, hogy “köszöni szépen erdély éppen múlik / küszködünk benne halálunkon túlig / nem adjuk úgyis odavan // szüless légy vélem hontalan / szüless még mindig túl kevés / az áldozat a szenvedés / csaló világra tervezünk / mentsd magad tündér gyermekünk”; és hogy a “farkashorda törvényei közt / nincs víz, nincsen só gyönge szarvasoknak: / csapásaikat önként hagyják el. / Csönd, csönd: halálos szabadság füröszt / otthonuk-vesztett, elvadult tinókat, / s idegen szavú madár énekel” (Egyed Emese: Csírák a havon; Históriás töredék; Másolat). S a rezignált éleslátás mondatja Lászlóffy Aladárral is, hogy “az értelem, a tolerancia, a megértés öt percre egymás nyakába boruló vallásszabadságai után jöhet a guillotine, hogy a mások gondolatait hordozó nyakat követelhessük!” (Címer hattyútollal). Vagy Bogdán Lászlóval (legfrissebben is, két évtized múltán), Vaszilij Bogdanov versei című szerepkölteményeiben, hogy “A szabadság enyhe mámorát nem érezzük. / Lehúz valami minket, mint hajót tőkesúlya. / A hullás sem hősies, megint meglódul minden. / Ugyanaz ismétlődik, ugyanúgy, újra s újra.” (“Nem bíztam én sem másban, sem magamban” – halljuk Lövétei Lázár László Magánzsoltárából is.)
És természetesen nemcsak irodalom-, hanem egész nemzettörténelmi és magyarságszemléleti perspektívából is eszméltető és tanulságosan örökérvényű marad az az esztétikai formákban teljes spektrumú (“hatalmas és emlékezetes” – Tamás Gáspár Miklós) együttes irodalmi teljesítmény úgyszintén, amely a vészkorszakos nyolcvanas évtized nyomasztó korhangulatához, atmoszférájához kötődik. Művészi sorsbeszéd, irodalmi igazságbeszéd relevanciájával szolgál mindazok életműve, akik az egyéni és közösségi lét–nemlét dilemmájával birkózó, a megmaradás esélyeit fürkésző, a pusztulás rémével viaskodó alkotásaikban érvényes állapotrajzát és sorsvalóság-tükrét tárják elénk mindannak az iszonyattapasztalatnak, amely létében fenyegetett embermilliók egzisztenciáját és identitását emésztette. Csak a még nem említettek közül is a végtelenségig sorolhatjuk Székely Jánostól, Panek Zoltántól, Bodor Ádámtól, Palocsay Zsigmondtól, B. Kádár Jánostól, Csiki Lászlótól, Vári Attilától, Szávai Gézától, Györffi Kálmántól, Mátyás B. Ferenctől, Molnár H. Lajostól, Tompa Z. Mihálytól, Káli Istvántól, Varga Gábortól Mózes Attiláig, Molnár Vilmosig, Balogh Lászlóig, Gittai Istvánig, Paizs Tiborig, Cselényi Béláig, Adonyi Nagy Máriáig (s a fiatalon elhunyt Sütő Istvánig, Boér Gézáig, Palotás Dezsőig) vagy akár (újabb, magyarországi műveik szerint is) Molnár Jánosig, Csender Leventéig és tovább azokat, akik szinkron vagy emlékező pozícióból gazdagították ebben a tekintetben is nemzeti irodalmunk történelmi-társadalmi önismereti tárházát. De akadnak érdekes példák még az elkövetkező rendszerbukás szinte pontos motivikus előrejelzésére is a nyolcvanas évek végén. Szőcs Géza hangjátéka, dramatikus parabolája, az 1988 októberében a Szabad Európa Rádió felkérésére készült Karácsonyi játék (kötetben: Históriák a küszöb alól, 1990; A magyar ember és a zombi, 2003) mintegy jóslatszerűen anticipálja – úgyszólván vérfagyasztó sejtelemmel – az eszelős rémuralom, Heródes-Ceauşescu őrjöngő, gépfegyverropogásba torkolló végvonaglását és likvidálását – igazolva (ahogy az író szellemesen megjegyezte később) Oscar Wilde mondását, miszerint az élet néha utánozza a művészetet. Kiss Jenő – a saját szavai szerint “időverte” “öregkor versei” között – már ’89 januárjában megpillantja a válságos, de reményteli közeljövőt (“Egy olyan esztendőbe léptünk, / amelyben / sokminden eldől, ledől, / hogy a helyébe / valami más, valami méltóbb / kerüljön, emelkedjék. / Meg, meglehet, / hogy vér lesz a piros, / aszály a sárga, / ütés nyoma a kék, / holt ember arca a fehér – / hogy ami elkezdődött, véget ér. / Meg, meglehet, / egyetlen év se ölelt még magába / ily számos lehetőt: / eldől majd, mi dől le, / s mi éri el a hegytetőt” – Meg, meglehet), hogy aztán ’90 tavaszán meghökkenve keseregje az újfajta gátlástalanságok, marakodások, értékdevalvációk elhatalmasodását – s a nemes irodalom, az írott szó rangsüllyedését (“Gazos a kert s a nagyvilág, / a burján lett az úr” – Gyomirtás; “Ömlik az írás, a lapok / már minden utcasarkon kaphatók, / ömlik a cikk, novella, költemény, / kavargón együtt híg, tömény, / az érthetetlen és az érthető, / együtt /…/ Szabadságért küzdöttünk, igaz, / de egyről megfeledkeztünk mi s az / a méltósága! / és ennek nagy az ára. // Mikor lesz az irodalom megint / a szent szöveg, mely emberségre int, / mely gyönyörködtet, tisztít, felemel, / ima, / melyre az ember imával felel? // Mikor? Ma még a firkászok hada / irányít /…/ Idő kell – – Vajon ezt megérem én? / Még KÖLTEMÉNY lesz majd a költemény?” – Ömlik az írás). És az 1988-89-es erdélyi magyar szamizdat, a Kiáltó Szó pedig (1988/1-es számában) már az elömlő magyargyűlölet, a soviniszta mákony új hullámát is előre vetíti: “Ma már nemcsak nacionalista állampolitika, hanem nacionalista hangulat is van Romániában. (…) ha a piramis csúcs nélkül marad (…) ott marad maga az épület, a Legek-legjét ma ajnározók sokasága (…) s ők e csúcsra emelhetnek majd valakit, hogy minden menjen tovább úgy, mint azelőtt. Nem melengethetünk tehát illúziókat, nem várunk közeli megváltást.”

*

A rendszerváltás félbetörő folyamatát kísérő elégikus, borongós vagy rezignált kommentárok vonulatát szervesen egészíti ki a jellegzetes közép- vagy kelet-európai groteszk, abszurd – és egyébként Erdélyben a hatvanas évektől markáns hagyománykontextust kialakító – világképi, szemlélet- és stílustradíció övezetébe helyezhető kiemelkedő művek áramlata. A nyomor, az éhezés, a mindennapi rettegés legsötétebb időszakát, s zárásképpen a tivornyázó diktatúra végjátékát és végnapjait stilizálja fenomenális groteszk (orwelliánus) nagyregénnyé Bálint Tibor. Az 1996-os Bábel toronyháza a tragikomikus abszurd rikító-tarka példázatosságával, látomásos és hiperbolikus (egyetemes haláltáncos) figurativitásával érzékelteti a paranoiás és cezaromán fáraó-házaspár tébolyodott basáskodásának minden pszicho-patológiai vetületét és egész virulens társadalmi működésmechanizmusát. A zsarnokölés motívumával záruló betetőző fejezet (amely a Tiszatáj 1996/12. számában látott napvilágot Az utolsó ítélet címen, de magába a könyvbe már nem került be) az energiatakarékosság céljából sötétbe borított és a tudományos (azaz minimum hús nélküli) táplálkozás címén kiéheztetett ország állapotait lefestve – amikor “a lakosság didergett, éhezett és vakoskodott”, fűtés, élelem, ivóvíz nélkül tengődött – hideglelős kórlélektani pontossággal, egyszersmind átképzeléssel ábrázolja azt is, ahogyan a “kondukátor” és felesége azon dühösködik, hogy “ezek a bélpoklosok reggeltől estig csak a gyomrukra gondolnak”, tehát jó volna a gazdasági rendőrséget is a nyakukra küldeni, hadd kutassák át a kamrájukat. Ami biztosan tele van, miközben siránkozó leveleket csempésznek ki külföldre meg a Szabad Európa Rádiónak. Zseniálisként dicsőített diabolikus ötletek szökkennek szárba, például hogy lóvontatású kocsik helyett taligákat kell gyártani, “hiszen az ember nem annyira igényes, mint a ló vagy a bivaly, nincs takarmányra szüksége, s beéri naponta egy szelet kenyérrel meg egy tányér levessel”. S amikor kitör a forradalom, majd lefogják és kivégzésre elítélik (hogy sietve szitává is lőhessék és elföldelhessék) őket, továbbra is csak ostobán handabandázni és sipítozni tudnak: “Gazemberek, árulók!”; “Vegyétek tudomásul, hogy ez a nép megbosszulja a kegyetlenségeteket, és utána ismét épp oly boldog lesz, mint volt negyedszázadon át!… Éljen a munkásosztály, éljen a kommunizmus!”
Egy démonikus kor nagyszerű vizionárius prózaköltészeti mementója ez, amiképpen A kisbereki böszörmények (Szőcs Géza 1994-es színjátéka) a drámai abszurd, a (posztmodern) nyelvjátékos tragikomédia, fekete bohózat vagy tragifarce (a monográfus Blénesi Éva /Szőcs Géza, Pozsony, 2000/ Bréda Ferenctől átvett találó kifejezésével: a “mega-burleszk”) remekeként tölti be ugyanezt a funkciót és válik maradandóvá. A virtuóz szövegalakítás, a kabarészerű-bohóctréfás gegparádét halmozó intertextuális vagy regiszterkeverő nyelvi-stiláris összetettség és sokszínűség egyidejűleg termékenyen hordozza a történelmi tisztánlátás és lényegfelmutatás keserű-katartikus üzeneteit is: a jelenvaló magyar nyelv- és identitásvesztés (részint kollektív önmegsemmisítés) univerzális botrányának (hátborzongató antropológiai képtelenségének) az autentikus művészi demonstrációját. Az 1989 híres vagy hírhedt eseménymozzanatait (a falurombolást, “Vérmarót” császár egyre debilisebb medvevadászatait, illetve a temesvári református lelkésztől eredő zendülés itt jelképes és sorsjelentéses fikcióba fordított – tehát az alapvető megoldatlanság folytonosságára utaló inverz vagy paradox – motívumát) felvonultató mű a kiszolgáltatottságában a vallás- és bőrcsere eszközével magát szerecsenként menteni remélő kisközösség sorsát, a magukat fekete festékbe mártók és a “reiszlamizálás” ábrándját kergetők boszorkányszombati erkölcsi (nemzet)haláltáncát karikírozza. Amikor “az önfeladás illúziója nemcsak hogy haladéknak nem bizonyult, de a továbbélés vigaszának helyébe a megmaradás szégyenét hozta”, s “a reménytelenség fordul bacchanáliába”, “az ésszerűség látszatában fellépő esztelenség” (ahogy Márkus Béla taglalja /Tények és képzetek, Miskolc, 2005/). Miközben égető kérdés marad, hogy ha vannak védett állatok, miért nincsenek védett népek-nyelvek is – merthogy bármely nyelvnek, mint lehetséges világnak a megsemmisítése metafizikai bűn: “egyenlő Isten arculcsapásával” (a szerző esszé-kommentárja szerint).
Páskándi Géza groteszk bölcseleti szövegépítményeiben – a realitás abszurdumait és az abszurditás valóságát a kelet-közép-európai abszurd hagyományaiban megújuló eredeti szintézisigénye és káprázatos horizonttágassága szerint leképező gondolatzuhatagaiban – revelációszerűen mutatkozik meg mindaz, ami szellem és erőszak örök harcát meghatározza. A legújabban erről értekező Bertha Csilla szerint (Korunk, 2008/8.) “a mindent meghatározó és átható irracionalitás, a metafizikai dimenzió megismerhetetlensége, az ebből adódó egzisztenciális elbizonytalanodás, az ismeretlen erőkkel szembeni emberi tehetetlenség nem tűnik el (…) hanem kiegészül az emberi, társadalmi akarat, a konkrét helyhez, társadalmi formációhoz kapcsolható, a totalitáriánus diktatúra abszolút hatalmát és szándékos kiszámíthatatlanságát tükröző börtön-lét groteszk képével”; “egyetemes nyelven – a szülőföld meggyötört talajából”, a nyelv, a logika fegyverét használva teremti meg az író az “egyszerre egzisztencialista léthelyzetet és társadalmi mechanizmust magába sűrítő alaphelyzeteket, amelyeket úgy tud tovább duzzasztani, ahogyan a becketti dramaturgia is egy-egy alapszituációból szélesíti ki az ember-lét képleteit.”
Az 1989-es A sírrablók az erdélyi sorstragédia apokaliptikus pillanataiban foglalja monumentális tablóba a világtörténelmi horderejű botrányt és gyötrelmet. Az esszéizáltan feldúsított elmélkedések és “szociografikus monológok” a játék, az ötlet, a paradoxális logika intellektuális és kompozicionális kreativitásával állítják újszerű megvilágításba az erdélyi helyzetet – “a fikcióteremtés realista eszközeivel ábrázolva az abszurd valóságot” (ahogy Szász László /A bizarr valóság írója, Bp., 2003/ állapítja meg róla). “Hipernaturalista”, elborzasztó látomásos-dokumentáris “kollázstörténet”, “horrorregény”, sőt “a jövendő krónikája” ez (Csapody Miklós: “Budapest. Életem akadémiája.” Emléksorok Páskándi Gézáról, Bp., 2003), bűnügyi históriás politikai intelem és jóslat, “az egy művön belüli sokműfajúság példája” (Márkus Béla: Tények és képzetek, Miskolc, 2005). Arról is, hogy “a bolondoknak kell beszélniük ott, ahol az épeszűek némák”.
A Pornokrácia (1990) pedig már közvetlenül a zsarnokbuktatás, a tárgyalás, a kivégzés és az új uralmi berendezkedés fergeteges drámai paródiája, s a ravasz és szemforgató bizantin politikai machinációkat determináló történelmi mélyáramok feltárása. A folytatólagosságot biztosító cselszövésekkel tarkított megmozdulások színjátékos ál-forradalmiságának eleven allegorikus travesztiája – egyúttal a kisebbségelnyomás változatlan tendenciájának az egyszerre konkrét-szenzuális és spekulatív-teoretikus okfelkutató eszmefuttatásokkal zajló körüljárása, körülírása. Felfejlik, felfeslik ezáltal a gyilkos és perverz despotizmus egész fenomenológiája és működésmódszertana, a legdurvább (állatias, szadista, egoista) ösztönöket mozgósító politikai felépítmény egész brutális szerkezettana. (Még az is felvetődik, hogy a zendülést az uralkodópár provokálta, hogy legyen mit diadalmasan leverni – csak éppen a népi földindulás eseményei túllendültek, túlnőttek ezen, mint, talán, a hasonló megtervezett koreográfiától aztán szintén eltérő magyar ’56 idején is.) Az ezt a fülledt “neobizánciságot” tetőfokra juttató “pornokrácia” pedig: éppen ennek a telitalálatos megnevezése (természetesen Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiájának az asszociációját sem kizárva). S ez a förtelmes teljhatalmi pornokrácia – “a szégyentelenség uralma”, a totális közerkölcsi és magánerkölcsi züllés, a tirannizmus, a “latoruralom” – vált át “neobizánci bolsevizmusból” ugyancsak “neobizánci demokráciába”, sőt “neobizánci liberalizmusba” (mert nem jelent változást, ha “ugyanazok csinálják a forradalmat, akik azelőtt uralkodtak”), s ami következik: a “képmutató, csalárd s hódító újbizánci, új-levantei szellem nemcsak Európába terjed szét, hanem a világot is bekebelezni készül.” “A végleg el nem sepert pornokráciából csak pornokratikus demokrácia lehet. Majdnem ugyanaz! Minden átszivárog az új hatalmasokba. Még a zsargon is, csak álruhában. Átmentenék észjárásukat, ami valójában rossz spekuláció. A valósághoz kevés köze van. Ha egykor csak az ideológia hatalmát emlegették, most ugyanolyan egyoldalúan a gazdaságét. Ha egykor az önvédőre nacionalizmust kiabáltak – most is azt mondják, csak most nem a szocializmus, hanem a demokrácia ellensége ugyanaz.” Bizonyos hatalommegőrzés eszköze lehet a gyors zsarnoklelövés is (amely az esetleges későbbi koronatanúval együtt sebtében eltünteti a kényes ügyeket, a priuszokat, a kompromittáló bűnjeleket, így jól és hatékonyan összekever korábbi bűnöket és bűntelenséget, bűnösöket és bűnteleneket), másrészt a kontraszelekciós hatalom a rákövetkező ellenzék kontraszelekciójában is újratermelődhet, és továbbra is “vannak békeszerződések, amelyek a népirtásra hallgatólagosan rábólintanak. Egy nagy lázadás be nem vallott célja lehet a meglévő állapotok más alakban történő újraszentesítése is. A restauráció is viselhet álruhát.”
Egy “vérbeli abszurdoid” “tézisdráma” esztétikai sajátosságaival figyelmeztet itt Páskándi a “barbár káoszra” (Cs. Nagy Ibolya /Kérdez az idő, Miskolc, 2002/ szavaival), míg a részint Az árnyékfejtők (1988) és A sírrablók sorsfreskóját és poétikai spektrumát kibővítő, termékeny poétikai hibriditását kiteljesítő – 1989–1993 között íródott és 2007-ben megjelent – Szekusok (alcíme szerint “gyógyregény”) a heterogén asszociációk forgatagával “az egész 1990-es évek-eleji magyar világ” páratlanul hiteles kor- és kórtükre (Dávid Gyulát idézve /in: Évfordulós tanácskozások 2008, szerk. Muzsnay Árpád, Szatmárnémeti, 2008/).
Az identitásnélküli vagy identitásváltogató romániai szekusok (Kovácsu és Jonika) 1989 decemberében Magyarországa (majd Albánia felé) történő szökésének és (végül kudarcba fulladó) elvegyülésének elbeszélését – az akasztófahumor mindenféle típusával körített hazudozásaiknak, alakoskodásaiknak, aljasságaiknak a szinte kórbonctani élességű mélypszichológiai megvilágítását és megérzékítését – a kaméleonszerű hasonulás, az önző hatalomátmentés, az új pártokba való beépülés, a gerinctelen haszonlesés elképesztően széles társadalom-, politika- és mentalitástörténeti (mondhatni: tudatszociográfiai) panorámája övezi. A nagy változás zűrzavaros esztendejének a politikai közállapotait, a kaotikus korszak (és a “politikai folklór”) ezerféle árnyalatban (pletykák, tévképzetek, fantazmagóriák, jó- és rosszhiszemű történelmi félreértések és félrehallások, manipulációk, szándékos dezinformációk, ösztönök hajszolta, önérdekek diktálta nyelvpolitikai stratégiák, tisztázhatatlan csatározások, a bűn és ártatlanság, kényszer és karriervágy, gyilkosság és áldozatiság, besúgás és besúgottság, hamisság és igazság különbözőségeit céltudatosan összemosó, relativizáló beteg amoralitás özönében) egymásra torlódó és többszörösen egymásra vetített vélemény- és elmélkedéstömegét felidéző szövegegyüttes a jelenségleleplező ironikus és filozofikus távlat különleges monumentalitását boltozza föl – a történésekkel összeszövődő okkeresés és magyarazátfelderítés számtalan fajta fogalomalakító és -átvilágító logikai-nyelvi, szocio-kulturális, szociálantropológiai referenciájának a határtalan dimenzióiban. Ami pedig az enciklopédikus bőségű és gazdagságú kor- és közérzet-megelevenítő szempontsokféleség kavalkádjából, a naturalisztikus pszicho-fiziológiai közelképeket és az elvont politikaelméleti fejtegetéseket összevibráltatva tükröztető, helyzetanalizáló eszme- és gondolathalmazból a kisebbségellenes romániai diktatúra egyedülálló viselkedésszociológiai feltérképezése mellett revelációszerűen domborodik ki, az pedig nem más, mint a Kárpát-medencei nemzeti kérdés – pontosabban azon belül a magyar nemzeti integritás és folytonosság – fundamentális megoldatlansága. A lehetőség elszalasztása, hogy a magyarság természetes közösségi létformája az önrendelkezés és a jogelvi egyenrangúság elvitathatatlan ideája szerint alakuljon. Mert így az egyéni jog nem párosul a kollektív autonómia attól elszakíthatatlan instanciájával (jóllehet “nemzeti kisebbségi és egyéni, emberi jog nem elválasztható”), a természetjogi nemzeti érdekre és értékre alapozódó egészséges nacionalizmus pedig megbélyegzetten veszti el érvényesülési esélyeit – holott az egymásnak feszülő nemzeti érdekek is könnyebben kiegyezhetnének egymással, ha nem a csak az egyikre vonatkozó toleranciát hirdető, vagy a csak a másikra jellemző hódító-birodalmi törekvést elleplező hamis és álságos ideologémák takarnák el a valódi megbékélés és békés egymás mellett élés lehetőségeit. (Hiszen “két nacionalista is tárgyalhat ésszerűen egymással, nemcsak az internacionalisták, akik mindig burkolt soviniszták” – azaz a bolsevik egypártrendszerben fasisztoiddá torzult “internácik” – voltak, mert – főként, illetve kategorikusan a többpártrendszerű, demokratikus – nacionalizmus döntően önfenntartó, önvédelmi, sőt önfelszabadító és nemzetmegtartó politika, az egyetlen, “amelyik az ember legtermészetesebb hármas ösztönére épül: létfenntartás, fajfenntartás és hagyományfenntartás”; ezért nem fér bele “a beteges idegengyűlölet”, “a faji uszítás”, de a másokat bekebelezni, felfalni szándékozó sovinizmus sem – amelynek ellenben “sokkal inkább a világhódító eszmék, például az internacionalizmus, és másik arca: a kozmopolitizmusnak nevezett” jelenségek felelnek meg. – Az “internáci” kifejezést egyébként Páskándi Gézán kívül Balaskó Jenő is gyakran használta akkoriban, a kilencvenes évek elején, ma már valószínűleg kideríthetetlenül, hogy kit illet az elsőbbség, hogy eredetileg melyiküké vagy egymástól függetlenül, párhuzamosan mindkettejüké volt-e e remek szardonikus szójáték ötlete.) – A nemzeti kérdés megoldatlanságát így tehát menthetetlenül a magyar etnikai, nyelvi, kulturális megmaradás – és azon belül a magyar kisebbségi garanciák – kérdésességének a folytonossága kíséri.
Demokratikus jogállam a kollektív szabadság és szabad önrendelkezés nemzeti joga nélkül: fából vaskarika. A személyes és nemzetjogi szabadságelv Trianon, Jalta, Párizs csupán a magyarság rovására örökérvényű erőltetésével nyilvánvaló csorbát (hitelességi deficitet) szenved. (“A közös Európa is ilyen lesz: a valóságos határokat bepárfőmözik, de alatta ott húzódik a bűz határa, a természet maga.”) S az új rendszert is aláaknázza a tévesen eltagadott vagy eltemettetésre ítélt éles nemzeti problematika. (Benne akár a többséget mérgező történelmi kisebbrendűségi érzés.) A “Kárpátok Sasmadarának” (a “Vulturul Carpaţilor”-nak) a likvidálása után is továbbél az átfestett balkánias “csausizmus”. Átformált jelszavakban, megszerzett posztok átmentődésében, a “Csau” által megnyergelt érzületek kontinuitásában öröklődik tovább, s mert a demokráciában az ösztön (a “pofázó száj”, a “rázogatott ököl”) is szabadabb, a tapasztalatból eredő kisebbségi félelmek is tartósak maradhatnak (mert “míg élt a kutya, kergette a macskát, s nem vót annyi ideje a cirmosnak a kisegeret kergetni. De mostan a pecér elfogta a kutyát, s a kacor kandurmarci a sok kisegér után futkos egész áldott nap. Csak legyen annyi egérlyuk, ahová bébújhat a szegény cincogója”). “Ez Megmentési Front, igen: a Homogén Nemzet Céljainak Megmentési Frontja! Átmentési Front”; “Most sok párt kér részt a kisebbség testébül, akkor csak egy… ez lesz a román demokrácia”; “úgy változott meg minden egyelőre, hogy semmi se változott Erdély tájai, a fatornyok iránt” – a kavargó aggodalmak hangjai szerint. Igazi, nagy változás a teljes körű igazságtétel megtisztító, felemelő és megkönnyebbítő katarzisa nélkül nemigen képzelhető. (Ceauşescu ítélőbírósági vádlói között például nem volt magyar nemzetiségű.) Ha mindig a kisebbség húzza a rövidebbet (még a “szekusok közül is a magyar issza meg a levit”), s ha azok rehabilitálnak, akik előzőleg ellenkezőleg ítélkeztek (a megkövezők bocsáthatnak meg nagylelkűen, illetve igazán még meg sem bocsátanak az általuk elítélteknek, mint Nagy Gáspár Magyar abszurd című híres versében), ha tehát – s ez már az egész Kárpát-medencei magyar rendszerváltozás és békés átmenet hátulütőire és feloldhatatlan ellentmondásaira utal – általánosságban a bűnösök büntetlenséget élvezhetnek: mindez jóvátehetetlen morális-történelmi csapdahelyzetet készít elő. “SZÓVAL MINDENKI ÁTMENTI MAGÁT, DE KI MENTI ÁT AZ ÖSSZMAGYAR NEMZETET AZ ÚR HUSZONEGGYEDIK SZÁZADÁBA?” Az átvedlés maszkabáljában (“Vannak, akik már rég meggyőződéses kapitalisták lettek, röpke néhány év alatt. Nem Marksz Tőkéjébe fektették a tőkét. Változékony jellemek. Mit szól? Van dialektika. Mégis!”), “rózsaszínbe átmentve a vérverest”, a farsangoló hazugságok évadán a szavak, a fogalmak is groteszk jelentéstörést, szubverziót szenvednek (mint Czakó Gábor fekete humoros politikai kisszótáraiban is). Ezek szerint például: a humanizmus: “nem kivégezni a hóhért”; munkanélküliség: “átképzés, átcsoportosítás, segélyezés”; véres trianoni fiaskók: “történelmi realitások”; jogos nemzeti önvédelem: “nacionalizmus”; sovinizmus: “internacionalizmus”; imperializmus: “tábor, szövetségi rendszer”; sok atomfegyver mindkét oldalon: “szilárd egyensúly”; a magyar hadsereg lezüllesztése: békehadsereg, a hadiipar békés, jóléti célokra használása”; gazdasági csőd, totális: “a világkrízis begyűrűzése”; kölcsönből toldozott-foldozott ideológia: “a hitelképesség javulása”; zsarnokölés Romániában: “forradalom”; puccs-szerű fellépés ugyanott: “a demokratikus erők győzelme”; cigány bűnözők: “a szociális perifériára szorítottak”; magyar bűnözők vagy más nemzetiségűek: “rossz családi háttér, félanalfabétizmus, hátrányos helyzet”; teljes depresszió: “óvatos optimizmus”; helyi színek: “vicinális, provinciális szellem”; zulu nacionalizmus: “szabadságharc, szuverenitási küzdelem”; magyar nacionalizmus: “fasizmus”; ateista liberalizmus: “liberalizmus” – és így tovább.
Az áttételező, átképzeléses narratív perspektívák és modalitások tényvalóságot és fikciót összejátszató, kaleidoszkópszerű epikai-beszédformai szerkezetében a sziporkázón szellemes mondások, fejtegetések, viccek, bonmot-k, élcek és adomák sűrűsége a közönségesség (a populáris nyelvszféra) mélységeit és a kultúrbölcselet (a lét-, a nyelv- vagy az ismeretelmélet) magasságait egyaránt átfogja. A stiláris tarkaság az értelmező és értékelő nézőpontok ironikus sokrétűségével társul – lehet a frenetikus szarkazmussal karikírozó, kifigurázó, kiveséző kedély céltáblája akár a román történelemhamisítás (ami Kocsis István számos oknyomozó esszéregényének is a tárgyi anyaga), vagy általában a pártpolitika csalárd pluralitása (“egy pártos irodalom helyett most mán több pártos irodalom lesz? Nem egyetlen nagy verembe, hanem sok kisebbe”; “Az angyal a munkában lakozik. Az ördög az osztozkodásban”), az erőszakos román térhódítás ténylegességében is történelemfilozófiai abszurditása (hatalom- és tömeglélektani lecsapódásaival együtt) éppúgy, mint a magyar sorsvégzet riasztó tehetetlenségi nyomatéka (“A fizika szerint van olyan legkisebb rész, amék tovább mán nem osztható, ugyi. Magyarország a legkisebb olyan szempontból, hogy magyarjainak több mint egyharmada határain kívül él. És ő mégis továbbosztható”).
A Szekusok a maga nemében az utóbbi két évtized talán legjelentősebb művészi-intellektuális teljesítménye, lenyűgöző kordokumentum-teremtő és magyar létvalóság-értelmező remekműve – perspektívarétegző esszéregényszerűségét vagy gondolatszövedék-szerűségét unikális és utolérhetetlen szövegpoétikai komplexitássá fejlesztő alkotása.
Tematikai hasonlóságában is (például hogy a főszereplő szekus: magyar születésű “janicsár”) másféle elbeszélésmód és formanyelv hagyományrendjébe illeszkedik Lőrincz György szintén éppen ezt a fordulópontos korszakot megidéző új regénye: a Besúgó voltam, szívem (Csíkszereda, 2008). A lélektani realista alapvetésű ábrázolásforma és nyelvezet (s az olykor szimbolikus-vizionárius látomásossággal színezett leírásmód) egy már gyerekkorában árulóvá, besúgóvá nevelődő kisember pszichikai útját kíséri nyomon, akinek egész felnőtt élete aztán a rendőrhatalom (a “gondolatrendőrség”) szolgálatában telik, s akinek nemcsak kötelességszerűen, hanem önszorgalomból is elvégzett ügynökösködése és ármánykodása ártatlanok halálához is vezet. A lélekrajz széles övezeteiben árnyaltan bomlik ki ennek a főfigurának nemcsak a múltja – családi, társadalmi háttere – és kisebbrendűségi érzésekkel terhelt, bosszúvágyó, számító negatív karaktere, hanem az is, ahogyan most, a fordulat idején és után a mégiscsak feléledő bűntudatféleség és a lelepleződéstől való reszketés pillanatonként összevegyülő érzethullámzásai között hányódik, vergődik, kínlódik (folyton “összerezzen”, ha gyanújelét véli felfedezni, hogy ráismernek és elővehetik). Még feleségének, gyerekeinek sem meri bevallani, hogy szekus volt, mert az önvád, a szégyen, a belátó lelkifurdalás maró és emésztő felismerései mellett állandóan azzal tudja nyugtatni és biztatni magát, hogy besúgói tevékenysége nélkül a családja sem vitte volna semmire. Önigazoló és önfelmentő lelki stratégiái, mások előtti titoktartó ügyeskedései azonban legfeljebb a fizikai túléléshez segítik, erkölcsi hullává válását – feloldhatatlan őrlődésbe, groteszk-kisszerű nyomorúságba zuhanását – azonban nem akadályozhatják meg. Az érzelmi és karakterológiai motivációkat gazdagon és korhű közérzeti, korhangulati összefüggéseivel, összetevőivel együtt megjelenítő történetsor általános jelentésképző koherenciáját pedig annak a sokoldalú talánynak és sematizálhatatlanul meggondolkodtató jelenségcsoportnak a rendkívül érzékletes és szemléletes demonstrációja adja, hogy vajon a besúgó születik vagy azzá teszik, hogy mennyiben és miképpen, illetve elsősorban mi determinálja ezt a fajta morális megsemmisülést: ösztön, hajlam vagy érdek, természeti törvény vagy kényszer, alkat vagy sors, az alacsony származás és a feltörekvő karriervágy, a remény, a csalóka ígéretek csábítása, a körülmények tehát vagy a gyerekkori defektusok, sérülések, kielégületlenségek kompenzációja, a jellem (pontosabban a jellemtelenség, az abnormális, gnóm lelkiség) vagy a környezeti hatások – illetve mindez együtt? A kérdés mementóként lebeg, mint az a hajszálpontos atmoszferikus megfestése is annak az időszaknak (a nyolcvanas éveknek), amikor a szakadatlan megfigyelésekkel, lehallgatásokkal operáló szekuritáte (persze a rendszeres kínvallatások, likvidálások módszere mellett) már nemcsak a terrorizáló beszervezésekkel, de az ártatlanokat bemártó aljas híresztelésekkel is elérte a közbizalmatlanság tökélyét: már senki sem tudhatta biztosan, hogy ki a feljelentő, s mindenki gyanússá válhatott, aki élt. A példázatossá terebélyesedő pszichológiai és társadalmi valószerűség által egy rendszertípus, illetve a kollaboráció csődje tárul elénk (mint abban a hajdani /1965-ös/ regényben is, amelyre a könyv címe rímel: Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem). A szerves közösségeket felmorzsoló cinikus és gátlástalan hatalmi gépezetnek a látványos tükörképe is tehát ez a mű: “a besúgás technikájának és lélektanának igen érzékletes ábrázolásán túl” a “társadalmi méretű mentális pusztulásnak” a történelmi dokumentumot teremtő bemutatása (amint Pomogáts Béla értékeli “a félelem regényét” a könyv utószavában). És Pusztulás (Csíkszereda, 2005) volt a címe és sorsjelentéses témája Lőrincz György előző sorsregényének is, amelyben a székely falu sok évtizedes sorvadását vetíti fel. Azt a kilátástalanságot, szellemi kohézióvesztést, múltfeladó emlékezetnihilt, hagyománytékozló közönyt, erkölcsi értékbomlást, amely a fordulat után inkább csak felerősödni, illetve felgyorsulni látszik. Az előző rendszer haszonélvezői például, akik “lophattak, csalhattak, jogtalan előnyökhöz jutottak”, jórészt ma is a nyomorgók és kiszolgáltatottak urai és zsarnokai maradhattak, nemhogy a bűneikkel el kellett volna számolniuk. Vagy – ahogy az egyik szereplő kesereg a “teljes eszközállomány nélkül hagyott falvak” lakóit képviselve –: “Hogy lehet az, hogy az egykor bevitt eszközökből, gépekből kialakult gépállomásokat így elherdálták? Hogy azok, akik egykor bevitték, nem kaptak vissza semmit? Teljesen üres kézzel hagyták a parasztságot? Miért nem adták a községek tulajdonába? Hisz lovakat vittek be, ökröket, ekét meg boronát…” Sem erkölcsi, sem gazdasági, tulajdonjogi, társadalmi, sem (a magyarság javát szolgáló) nemzeti jóvátétel, igazságtétel, kárrendezés nem következett be. “Keserves és kiábrándító székelyföldi tabló” ez a több nemzedéki (s az ismert magyar és világirodalmi poétikai mintákhoz illeszkedő “hanyatlástörténeti”) családregény (ugyancsak a kötet kísérő tanulmányának a szerzője, Pomogáts Béla szerint is). – Az elkorcsosuló, pszeudo-demokratikus változások számtalan fajta visszásságait persze mások is tollhegyre tűzik: az egykori korifeusok bizarr és visszataszító újfenti alakváltoztató manővereit (hirtelen hipokrita és pozícióhajhász szekusok, párttitkárok köpönyegforgató helyezkedését, fennhéjázó újmódi meggazdagodását) pellengérezi ki például groteszk-humoros vagy vitriolosan szatirikus rövidprózáiban – novelláiban, karcolataiban, élénk krokijaiban – Bölöni Domokos. – Egyéni, nemzedéki, művész-értelmiségi, illetve egész Kárpát-hazai, erdélyi sorshorizontot fog nagyszabású, szintézisigényű regénykompozícióba Czegő Zoltán (Medrében él, 2004), amelyben az összefogásra, összetartásra képtelen, “szertemenekült vagy széthúzó magyarság” ezernyi fájlalt gondja-baja, a fogyatkozó vagy kihaló erdélyi magyar, székely falvak, települések, a tönkretett Szászföld látványa mellett szintén kiviláglik, hogy a fordulatkor “a közelállók első gondja volt vinni a húsosfazekat, a kályhát, a tüzelőt, mindent, és főzni tovább immár a maguk hasznára a maguk levesét, húsát, megcserélve az elvet is, ugyebár.” Zászlót vagy jelvényt váltva a százmilliók halálát jelentő ideológia haszonélvezői köre, a volt kommunista bűnszövetkezet a demokrácia jegyében szabadon agitálhat a szerencsétlen “árvák, özvegyek között, akiknek apját, anyját, férjét maga pusztította el”, s holnap esetleg “épp az a párttitkár veszi meg a gyáracskát, akitől rettegtünk az előző uralma idején!” Öröm persze Erdélyben is, hogy ünnepelhetjük március idusát és énekelhetjük a Himnuszt (bár évezredes magyar helységek névtábláit sokfelé még ma sem lehet kitenni), és örvendetes volna a tulajdoni kárpótlás is, de mit lehet kezdeni a visszakapott földekkel? “Milyen állapotban vannak a földjeink és milyenben mi magunk? S hol az eke mögé kellő fiatalság? Sehol suhunt. S hol vannak a jó igás állatok, a gépek, szekerek, minden?” A reményt adó magánéleti jövő mögött felrémlő nemzeti jövőtlenség, a “folyamatos magyar szabadesés” számvetése ez az életesen hömpölyögve áradó – Fazakas Csongor szavaival (PoLíSz, 2005. 83.): “a próza és a költészet között, fölött lebegő asszociációk és gondolati eszmefuttatások” sűrejét tömörítő – könyv.
És a történelmi számvetés és mérlegkészítés irodalmi eredményei, teljesítményei közül tovább sorolhatók az időtálló példák – egy-egy jeles és sokrétű életmű szorosan is ehhez a tématerülethez, gondolatkörhöz rendelhető részei, fejezetei.
Lászlóffy Csaba sorozatokká terebélyesedő regények, kisregények, rövidprózák, illetve versek, drámák, publicisztikák, esszék rendkívüli változatosságába, a fiktív, a dokumentatív vagy a konfesszionális előadásmód és elbeszéléshangulat különlegesen tág kiterjedésű szféráiba illeszti a szökés, a menekülés, a szorongás, az áldozatiság, majd – az áhított fordulat után – a jó irányú változások megbicsaklásának vagy félrecsúszásának a szuggesztív élménymotívumait. Sűrű szövésű szöveghálózatainak érzelmi, pszichológiai, etikai, bölcseleti karakterét a nyelvi és szemléleti sokszínűség villódzó komplexitása erősíti, s az önreflexív emberi viszonymódok artisztikusan míves mélyanalízise. Szövegvilágát Korpa Tamás (Bárka, 2008/3.) “napló, emlékirat, kalendárium, annales, geszta, krónika mint empirikus fikció”, “novellafüzér, kisregény, elbeszélés, mágikus realista kispróza, parafrázis, ballada, szabadvers, tudati monológ, fikcionált dialógusok, óda, hexameter, vignetta, feljegyzés, képzelgés, montázs, annotáció, anamnézis, breviárium mátrixa, egymást kiegészítő, komplementer együtteseként” értékeli. Tarka epikai életanyagból merített erőteljesen atmoszferikus, sőt szürrealisztikus helyzetrajzai (“pszicho-szimfóniái”) a megélt és a megérteni vágyott idő konkrét-látomásos tükörképei. A telitalálatos című A félelem halmazállapota (2005) (az 1986-ban íródott, de csak 1995-ben megjelent A bajkeverő mellett) a legtöményebb – részint horror- vagy krimifilmszerű – kisregényi feldolgozása a nyolcvanas évek végi állapotoknak, a titkosrendőri megfigyelések, telefonlehallgatások, szekus házkutatások, kihallgatások, tiltások, rettegést keltő eszelős tömegünnepélyek fullasztó időszakának. Amelyhez egy vers – a Széljegyzet A félelem halmazállapotá-hoz – is társul, a sajgó hiábavalóság és a megcsalatás mai közérzetéről tudósítva: “Hány nemzedéken múlhat még vajon, míg / a szabadulás várt esélye –: egy / újabb hazugságciklus földereng?”; illetve egy folytatásnak tekinthető kisregény (Az áldozat, 2005), amelyben azt kérdezik: “A diktatúrának, mint mondják, lejárt. De ki képviseli a nép érdekeit?” Mert (ahogy egy másik tűnődésben – Rekviem harminc év után /2007/ – elhangzik): “A mindent megtisztító és megváltó forradalomból a mindenható bunkófejek, papírlelkek birodalma lett. Direktívákat szétharsogó difuzorok mocska, mint árvízkor az árkokban lezúduló zavaros, barna lé után visszamaradt üledék. Újra átélni mindent. A szürkeség egyeduralmát; a színes közönyt.” “Harmóniák helyett haramiák” vesznek körül, “Ázsia-illatú hóakadályok”, s e “ronggyá nyűtt országban” a csencselés vagy a gyűlölködés “drakulás” balkanizmusa dorbézol, a szellem oltalma meg távolodik az áldemokratikus hatalmi játszmás tivornyában. “Törmelék, torzó; torzsa, morzsa csak; / eljutni még – hová?! – úgyis becsap / tér és idő” (Herceg, ha nemcsak tél jön); “Kint a kicsiszolt cinikus világban / mint csellengő eb, fut a zord jövőkép, / dörgölődik üzletelőkhöz… S űrré / tágul a seb bent” (A Nagy Buli szapphói strófában); “Hosszú hazugságok éjszakája után / megszegett kenyér; megszegett / ígéret. Ez is, az is száraz” (Zsoltár a provincián); “Mi kong megint a szembekötősdi és / a fülberágott-jelszavas űr után? (…) újra az álidő (…) Handabanda / lett a világ neve már örökre?! (…) Volt, ki velőt falt, vért lefetyelt – de most / import-papírral törli meg ajakát; / s pártot véd bár s hatalmi szóra / új papagájfiakat tanítgat” (A tálentom ára). Kényszer-rendszer ez mindenkor, (“kényszermunka kényszerhelyzet”), önkéntes vagy kényszer-árulók ideje (Kényszerkorok balladája).
Az anekdotikus realitás és abszurditás sajátos légkörét és elementáris textuális sűrűségét kivételes invencióval megteremtő Bogdán László a hetvenes évektől kezdve írja (versein, novelláin kívül) azokat a regényeit, sőt ciklikus regényfolyamait, amelyek az utóbbi bő félévszázad erdélyi sorstörténelmét pásztázzák végig – a szenzuális eseményképek és a tudatáramoltató idődimenziók kitágított és egymásba játszatott keretei között. Az elmesélt történeteket folyondárként indáztató elbeszéléstechnikai megoldások vérbő érzékiséggel és sugallatos historicitással szervezik a szerterajzó szövegtömböket, az autentikus külső, társadalomtörténeti retrospekció és a mélyreható szubjektív introspekció alakította epikai horizontokat. A figurák, nézőpontok, tudatmozgások keverését és viszonyítását fordulatosan megkomponáló történetmondás variatív epikai szerkezetébe és perspektívarendjébe bőséggel áradnak és vegyülnek a mágikus, groteszk fantasztikum, a gyakorta perverz képzelgések, a babonás látomások, a torz hiedelmek korjellemző pszichotikus elemei. A “Töredékek vígeposzból” alcímmel jelzett sorozat újabb darabjai meg a további regényvonulatok és elbeszélésfüzérek is voltaképpen egy összefüggő grandiózus kísérletét valósítják meg a legalább az ötvenes évektől máig terjedő korok és korváltások művészi megragadásának (köztük az Agitátorok éjszaka /1995/; Az ördög Háromszéken /1997/; A szoros délben /2002/; Hol vagytok ti, régi játszótársak? /2003/; Bűbájosok /2005/; Hutera Béla utolsó utazása /2007/). A bonyolult narratív struktúrában, a szólam- és nézőpontváltásokat rétegző tér- és idősíkváltások közegében kanyarognak ezek a “végeérhetetlen történetek” (ahogy azt Elek Tibor elemzi /Magatartások és formák – Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma, Csíkszereda, 2008/), megélénkítve a nagy traumatikus pillanatokat és emberi-közösségi megrázkódtatásokat a háborútól a Duna-deltai elhurcoltatásokig, ötvenhattól hatvannyolcig, a diktatúra megállt idejétől a vásárhelyi pogromig – és így tovább mindent, ami ekkor és köztük zajlott. A rendszerváltás, az ügynökkérdés, a románság viselkedésének boncolgatása több műben is szerepet kap, de a terrorrendszer, a virulens politikai kurzusok, a román “államvédelmi”, “állambiztonsági”, “a párt öklét” jelentő belügyi alakulatok szadista (és magyargyűlölő) működésének a természetrajza (és pszichikai fenomenológiája) talán leginkább a Drakula megjelenik /2002/ című horrorisztikus elmekórtani tudatregényt itatja át. A kavargó skizofréniás kényszerképzetei, álmai, emlékei és rémlátomásai tömkelegével a falurombolás idején is elmegyógyintézetben ápolt szekus (vasgárdista leszármazott) vallatótiszt (aki folyvást Drakulától, “a sötétség fejedelmétől” retteg, átképzelve közben magát egyenesen a vámpírkirálynak), a beszédterápia részeként magnóra mondja riasztó életét (mint Kovácsu Páskándi művében), amely tobzódik az “osztályellenség” és az áldozatok konkrét és brutális megsemmisítésének vagy kéjelgő megalázásának, esetleg “átnevelésének” a módozatait lefestő rikító jelenetekben. S ez az idegroncs szörnyeteg még hiheti is, hogy “történhet bármi, miránk, a belügyi szervekre, szakértelmünkre, hűségünkre, tapasztalatunkra és, miét ne, éberségünkre szükség van és szükség lesz, míg csak a világ világ”.
Kozma Mária a nőiség finom érzékenységét és összetett látószögét is hasznosítva építi gazdag regényművészetét, sokágú szövegvilágát. Idő- és értékszembesítő (“idővallató”), múlt- és jelenfaggató írásmódja a sokoldalú karakterfeltáró, lélektani, társadalmi, történelmi (és mesei-mitologikus, folklorisztikus, hiedelemtörténeti) ábrázolástípus eleven esztétikai tartományainak lehetőségeit mozgósítja, s így tapint rá a változó élet közeli és távoli időket összevillantó, egymáshoz asszociáló kritikus csomópontjaira. Az 1988-89-ben készült Borsosméz a fojtogató diktatúra alatt működő, az ellenőrzőket is ellenőrző, jellegzetesen félelmes-titokzatos kafkai “Iroda” (a kisvárosi kisemberekkel kegyetlenül packázó hatalmi apparátus) belső légkörét (“irodamámorát”), hétköznapi viszonylatait, személyiséglefokozó szituációt, az alkalmazkodás és a túlélés stratégiáit teszi szemléletessé, a fordulat utáni folytatás, a Sorskerék (a két mű dilógiaként együtt, A jóság síró vágya összefoglaló címen 1994-ben jelent meg) pedig a forradalmi felviharzás (lövöldözés, épületbetörés, brosúraégetés, apparatcsikok letartóztatása majd elengedése és a többi) részletező közelképeit, bennük az őszintén kitörő tömeges zsarnokellenesség és a manipulatív szándék összezagyválódását érzékelteti. Ahogy azelőtt néha egy-egy kisebb összeesküvést is megengedtek, sőt irányítottak, hogy majd nagy felhajtással leleplezhessék azokat, az egésznek a felülről kitervelt machiavellista kezdetére vonatkozó gyanú most is beárnyékolja az eseményeket. S ha a lázadó hév ugyan mégis elsöpörte feltartóztathatatlanul legalább az ideológiai rendszert, a pozíciók személyi visszarendeződése, a felelősségelhárító uralomformák átkeresztelt visszaállítása, a régi módszerek (például még a leszereletlen megfigyelőkamerákban is megtestesülő) újjáéledése, vagy éppen az új vezetők eltanult régifajta basáskodása megint tovább mérgezi a tisztulás esélyeit. Sőt, a “buldózer-politika” parancsurai és utasítás-végrehajtói, akik “falvakat, városrészeket töröltek el a föld színéről”, most is nagyrészt ugyanott találhatók: “a diktátor képét levették ugyan, de a helyét nem meszelték be, szemérmetlenül virít ez az ürességet jelző fehér folt a falakon, mintha csak visszavárná az évtizedek alatt megszokott gazdát” (Sárkányfogvetés, 1993). Ez vezet aztán a társadalmi méretű általános kiábránduláshoz (“mindenki csak önmagával törődik”, “eddig elképzelhetetlen érzelmi önzés terhel mindannyiunkat”), az álcázott erőszak eluralkodásához, az eszményvesztő és közösségtagadó pótcselekvésekhez, amint azt a Márványkáosz (1996) is ecseteli. Az újonnan jövők számára a tanulságok is elhomályosulnak, ezért is perelhető tehát a kártékony felejtés, a morális amnézia: “Igen, vége van azoknak az időknek az utánunk következő nemzedék számára, de nekünk? Nekünk véget ér-e valaha is annyira, hogy már soha többé ne emlékezzünk semmire azokból a nyomorúságos évekből?” (Asszonyfa, 1999).

*

Mint csak ennyiből, ebből a futólagos rápillantásból, áttekintés-kísérletből is talán tisztán látható: az irodalom, így az erdélyi magyar irodalom is hiteles emlékező-emlékeztető igazságbeszéd tehát. Az igazság nyílik meg benne és általa, akár heideggeri értelemben is. És mementó és krónika – a sikeresen elindult és sikerületlenül abbamaradt vagy félbetört rendszerváltozás koráról is; a változásokról és a változatlanságokról. Nemzeti önszemlélet-alakító koronatanúja, kritikai értelmezője, művészi átszellemítője mindannak, ami végbement, meg ami közben félig és talán még jóvátehetően, vagy jóvátehetetlenül és végképpen elromlott. De azért így eszméltetve erősítő támasza – hiszen önelvű, öntörvényű locusa – is a hitnek meg a reménynek, hogy végül mindennek dacára mégiscsak a hivatásteljesítő és megtartó szellemé, s nem az erőszaké meg a romlásé az utolsó szó.



.: tartalomjegyzék