Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Július
Vári Attila

Libatonátusz

Folyamatosan dörög, és olyanformán villámlik, mintha légcsavar forogna a fény előtt. Hintaszék, vagy inkább gumimatrac hintázik vele, de nem érzi a vizet. Ujjait megpróbálja leengedni. Az biztos, hogy a tengeren van, mert sós ízt érez a szájában. Kórházszag. Hosszan tart a vihar. Olyan hangja van, mint amikor a tank felbőgetett motorral kapaszkodik a kaviccsal felszórt úton. Kövek ropogását hallja a lánctalpak alatt. És olyan furcsa szögből látja a környezetét, mintha torzító lencse lenne a szeme előtt. Ez nem a Boulevard Bourdon. A Nyergestetőre hasonlít. Az ott messze Kászon. És látni a rue d’Alesia házait. A Mester azt mondta, hogy várni fogják. Annelise Göbel miniszoknyában megy a Bastille felé. Furcsa kecskeszakálla van, filozófiát tanít, és tőle hall először a brassói Páholyról. A Pantheonban állnak, ott beszél vele Philippe, olyan ütemben simogatja szakállát, ahogy más ember gesztikulál. Antoine de Saint Exupéry neve egy hófehér oszlopon. Alig négy év telt el a nagy diáklázadás óta, Philippe teátrálisan a névre mutat. Ő volt a valódi lázadó. Igazából nem is szabadkőműves, hanem egy olyan illuminátor, aki a főhatalom szétverését saját magán kezdte. Olvassa figyelmesen újra a Kis herceget, és ne kérdezzen. A lényeges a szemnek láthatatlan. Többé nem, nem tudunk találkozni, mondja. Monfrer, érezd jól magad. És add át az üzenetemet. Néhány nap múlva borítékot hagy a szállodai portán. Egy köteg frank, de a legalsó egy svéd százkoronás. Milyen üzenet? Miért svéd? A Gamla stanon, Stockholm óvárosában találkozik a báróval. 1974. május. Egy hónappal a portugál forradalom után. Tudom, mondja Péter. Tudom, mondja mindegyre. Ne szólítsd báró úrnak, hagyatkozik Kemény János, a marosvécsi várkastély hajdani ura, a Helikon házigazdája, a Szépmíves céh alapítója, anyagi támogatója. Péter báró kortalan öregúr. Hatvan, nyolcvan? A német templomnál találkoznak. Ismertető jel: mindkettőjüknél Márai naplója. Kimegyünk a Milles-kertbe, mondja Péter. Olyanok ezek a szobrok, mintha nem is lenne súlyuk. De túl sok, túlontúl csinált. És mit tudsz a Kelemen Lajos féle anyagokról? Biztos, hogy ott van Wesselényi feljegyzése a londoni nagypáholyról. A franciákkal ellentétben, ő is, Széchenyi is hitte a Világegyetem Nagy Építőmesterét. És hallom, csak egyszer találkoztál a Grand Oriens-szesekkel. Sajna, ti erdélyiek mindig velük voltatok. A londoni szimbolisták pedig többet jelenthettek volna. Talán. A gép forog, az alkotó pihen, mondja, s hangosan gondolkodik, hogy ki írhatná meg Wesselényi kapcsolatainak fontosságát. Látod, Pesten ma is ő csak az „árvízi hajós”. Eszébe sem jut senkinek, hogy a filantrópia az egyik alapvető követelmény, mint most a periférián nyilvánosan dolgozó Rotary esetében. Jordáky nem jó, nyilvánvalóan elpolitizálta az életét, legyint lemondóan. Olyan ember kellene, mint amilyen Csőgör volt fiatal korában, vagy amilyen Miskolczy Dezső volt valaha. Persze íróban, történészben, és nem orvosban. Ma már nincsenek Erdélyben igaz adeptusok. Nem, nem találkoztam személyesen Jancsó Elemérrel, mondja a báró. A háború miatt, és azóta is szinte lehetetlen. De minden valamirevaló erdélyi nevet ismer. Én ismerem Jancsót, mondja ő, s arra a hatalmas könyvtárszobára gondol, ahonnan a Szamosra lehetett látni. 1965 nyara. Tizennyolc éves, Jancsó éppen hatvan. Emlékkönyv. Beírja nevét. Ott ül mellette Annelise Göbel. Nem ül, röpköd a szobában, nagy színes pillangó. Már nem él Jancsó. Három éve halott. Egyesek szerint talán Nyírő veje lenne a legalkalmasabb, mondja Péter… talán. Kócziány László. Igen tudom, kiugrott pap. Pap? Jezsuita. És aztán évekkel később átadja Péter báró különös küldeményét. Szépiaszínű fénykép. Rövidnadrágos férfi áll a dzsungel szélén. A kép hátlapján: Brian Fawcett, Rio Negro. Ki ő? És mit keres Kászonban. Itt nincs is ilyen folyó. Biztosan ő Annelise Göbel férje. Az Akadémiai kutató intézetben, a híres Teleki téka egyik szobájában, a régi-magyar irodalom professzora átveszi a képet, könyvei között keresgél, aztán egy ódon bőrkötéses kódex-szerűségben lapoz. Az oldal tetején: Amazónia, ott, ahol a szerző nevének kell lennie, egy bejegyzés. Carvajal páter. Képeslapnyi üres hely, ráhelyezi Péter küldeményét.
Szinte naponta találkoznak Péterrel. Porcelánokról beszél, világhírű gyűjtő, aztán elutaznak Kirunába, s onnan autóval még bennebb a Lappföld legtávolabbi pontjára. Fenyvesek. Ritkás és alacsony az erdő. Cigányasszonyok áfonyát, rizikét, rókagombát árulnak. Amikor sokkal később... de mi az a sokkal? A repülők megjelenése előtt Annelise Göbel azt mondja, hogy hunyja be a szemét. Megcsókolja. Korházi ágy? Az eszmélet és az altatás utáni bódulat határán, mint egy hatalmas őszi juharlevél, ellibben szeme előtt a térkép, eszébe jutnak különös utazásai, országok, városok repülnek a juharlevél-térképen, de mindenek fölött a hadi kirándulás menete, nagy tüllfátyollal borított emlék, amelyet mintha mindvégig a mészkőbe vágott országút fehér pora kísért volna. Pedig csak a fenyvesek lábánál került közel a felszínhez a szikla, s így az út többi részén csak szürke, vagy fekete lehetett a por, s most látja magát nyolc évesen, ahogy a zsúfolt teherautó platóján, közvetlenül a vezetőfülke mögött áll, szemmagasságban gömbölyödik a géppuskás számára felnyitható lappancs. Nővérke ül az ágya mellett. Annelise Göbel. Bejön a főorvos. Műtjük? Még nem, mondja valakinek. Rajnai főorvos igazából tábornok és nagykövet. Annelise Göbel szemtelenkedik vele is. Libatonátusz, mondja mindenre. Szúrja a fény a szemét. Lámpával világítanak egészen az agyába. Commotio, mondja az orvos, mire Annelise Göbel azt feleli, hogy libatonátusz cerebri és jobb karján vénát keres. A katonai teherautó zötykölődik a csupa kátyú makadám úton. Szünet nélkül iszonyatosakat lődözve dübörög a motor, s az emberek kabáttal, arcukra húzott szvettereikkel védekeznek a mindent beterítő, púder finomságú por ellen, s egyszerre a teherkocsi fülsiketítő zaját elnyomva meghallja a repülőt, de nem látja, mert a szerpentinekkel szabdalt völgy fölött olyan gyorsan húz át, hogy mire hátra fordulhatna, már csak árnyékát látja a fenyves tengerhullámain. Valaki rosszul van. A platón hosszában elhelyezett padok egyikéről lecsúszik, s hiába verik ököllel a kabin tetejét. A katonák nem hallják, vagy nem akarják hallani. Apa kihajol, két férfi fogja a lábánál, hogy ki ne essen, s egy összecsavart újsággal hadonászik. Végre megállnak, de az izgalmas jelenet miatt nem nézi az eget, pedig ismét repülő húz el fölöttük. Minden olyan tiszta. A hegyeken az erdők fáit külön-külön is meg lehetne számolni. Talán a gép árnyékát látni a kopár mészkőfalon. De átszövi a repülő árnyékát az, ahogy mintha csak vezényszóra, a szorosan egymás után megálló, katona-zöldre festett járművekről lekászálódnak az emberek, s rohamra indulnak.
Az asszonyok az erdőszéli mogyoróbokrok között végzik dolgukat, libbenő szoknyákat lát az ágrések között, a férfiak az út mellett, a harsogó folyó partján állnak, de nem mennek le a kövek között fortyogó vízig. Az út magasságából a parti fűzekre vizelnek. Miért jut eszébe Lorca neve? És magukra maradtak a nők. És magukra maradtak a férfiak. Lorca verse. Táj, vizelő tömeggel. Az út fölött a betonbunkerek sorait látni, egyik lőrésén füst szivárog. Szabályos távolságban követik egymást, behunyja szemét, s ha lassan kétszázig számol… De Günszberg bácsi megelőzi. Ilyen hülyéket, olyan rendszer van bennük, hogy még sötétben is ki lehet számítani, hol van a következő. Célozni sem kell. Osztán meg a hegy felől védtelenek. Igaza van, mondja apa, egy köteg kézigránát be a nyíláson, és kész. Még nem találták meg a térképtáskát, azt a szomszéd találja meg. Van neve, de anyáék úgy szólítják, hogy szomszéd, még akkor is, ha vele beszélnek. És a szomszéd a következő megállásnál, amikor kereket cserélnek a katonák, átcsörtet az aljnövényzeten, s egy tábortűz maradványaitól néhány lépésre négyszögű barna valamit vesz le egy ágról. Az útról nem látni, csak az vehette észre, aki áttörte magát a mogyoróbokrokkal vegyes törpefenyők falán. Nem lakkozott, de fényes a tárgy felülete. Táska, mondja apa. Egy térképtáska. Borjúbőr, mondja Günszberg bácsi és szagolgatja. És szinte vadonatúj. Egymás kezéből veszik ki a táskát, mindenki megszagolja, s akkor a szél színes papírsárkányt libbent az emberek közé. Térkép. Furcsán van összefogva. Olyan, mint egy nagy juharlevél. Négy rombusz. Elől egy, a végén három csücske van. Landkarte, mondja Günszberg bácsi németül, megelőlegezve azt a felfedezést, hogy minden településnek a német neve szerepel rajta. Niklosmarkt és Sekler-Neumarkt között be van satírozva a terület. Kézzel mindenikhez odaírva a román megfelelő. Gyergyó és Kézdi, mondja apa. De ezt a tojásdad színezést a Székelyföld hegyein csak később láthatja. Még nem csörtet át a cserjés szúrós ágai között. Most repülőt kémlel. Ő veszi észre a hatalmas sárga falevelet, sárkány, sárkány, kiáltja, s nézi, hogy az emberek sapkájukkal hadonászva akarják elkapni a levegőben. Félelmetesen pontos, egyik sarkán a medgyesi szászok SS kiképző táborának pecsétje. Látja, mondja apa a szomszédnak, SS Commandement Medwisch a körpecséten, szászosan és nem Mediasch. Egyszerűen zseniális. Rombuszokból áll, olyan, mint a páva farka, s a rombuszok tompaszögű hegye az iránytűvel mindig északot mutat. Nézze csak szomszéd, mi itt állunk és a túlsó kiemelkedésnek még a körvonala is… Annelise Göbel kiköveteli a sárkányt. Színesre festik, egy szétfoszlott sötétítő rolóból húzogatja hozzá a merevítésnek valót. Kerekre csiszolt virgácsok. Mindegyre fennakad az udvar hársfáján. Menjünk a focipályára, fiúka. Ha nagy leszek, csinálok repülőt, és elmegyünk innen. Pálmafák lesznek, elefántok. Én nem akarom. A tisztásunk kell. Őzek, szarvasok. Annelise Göbel már tudja, hogy a szarvas nem bivaly, nem bölény. Karl May illusztrált kiadás. Bölény öklel fel egy indiánt. A képek alatt német magyarázat. Bison, nem, Annelise Göbel, itt nincs bölény az erdőkben. A sárkánynak nem elég hosszú a nagyanyától elcsent cérna. De azért gyönyörűen libeg, színes rombusz az égen. Libatonátusz, visítja. Gyönyörre, csodálkozásra, fájdalomra ezer hangsúllyal tudja mondani. Nagy falevél. A térképtáskából Günszberg bácsi egy fényképet vesz ki. Nem régi a kép, mondja apa. Ott, a háttérben farmotoros Tatra, olyan nem volt a háború alatt.
Nagyapa azt mesélte, hogy a háború előtt német turisták járták a környéket. Tiroli bőrnadrágjuk, zöld vadászkalapjuk, bőr hátizsákjuk volt, és kiránduló botjaikra ovális és négyszögű fémlapokat szegeztek. Hegyek és völgyek turistaszállásainak, hegymászó egyesületeinek nevei, címerei voltak a plaketteken. És mindegyre fényképezték egymást. Tudod, fiam, árboc tövén árnyék a mérce. Német geodéták voltak. Térképeiket pontosították. Ezek a botok a méretarányhoz kellettek nekik. Apa kinyitja a térképet, nem véletlen a furcsa összehajtás. Keresgélni sem kell, a csücskök az iránytűvel pontosan mutatják az utat. A távolból mintha gépfegyverropogást hozna a szél, aztán igazi robbanások hangját hallani. Szél hintáztatja a visszhangot, s a gerincen túl rakétát lőnek fel. A délután vakítóan fényes egén is látni, füstcsíkot húz, vörös, s amikor kialszik a fénye, karika marad a kékség tetején, nagyapa tud ilyeneket eregetni a cigarettából. Nagyapa idegenként jött haza. Nem ismerték meg az unokák, és féltek is tőle. Minden mondata pattog. Gyűlöli a kommunistákat, azok pedig a szabadkőműveseket. Kvittek vagyunk. Rögtön a hatalomátvétel után letartóztatják, nyolc évet ül. Csak Sztálin halála után engedik haza. Ülni? Többnyire álltam egy magánzárkában, meséli. Senkit sem szeret. Sándor bátyját, mert kiszámíthatatlan. Műfaj nélküli művész, mondja róla. A szászokat, mert elárulták az erdélyiség eszméjét Hitler és az ő Reichja miatt. Ha meglátja őket az udvaron, köszönés helyett az orra alatt mond valamit. Olyasmit, hogy otobol hátfogot tingében. És tőle tanulja Annelise Göbel, hogy mindenre azt kell mondani: libatonátusz.
Messze, mintha fehérre meszelt tisztás lenne, a hágó tetején látszik a kiszélesedő út, s valami mozog. Jármű lehet, mert Szomszéd azt mondja, hogy cündapp, de Günszberg bácsi kijavítja. Szaharián béemvé. Kosaras, de olyan, hogy a kardán hajtja az oldalkocsit. Nézzék, csukaszürke. És most már látni is a repülőt, ez nem Messerschmitt, nem Me kétszázhatvankettes, mondja a félkarú. Szovjet vadászgép. És a katonasofőr és a kisegítője, mindketten olajmocskos tornaingben kopácsolnak, a szétdurrant gumit verik le a felniről, nem is törődnek a kezdődő légi párbajjal. Aztán az indulás után, mintha nem is tűnt volna el Günszberg bácsi. Senki sem beszél róla, pedig mindenki látta, hogy vállára veti a térképtáskát és elindul a patakvölgyön. Fölemelt kézzel megy, azt kiabálja, hogy még egyszer nem, nem…
Nem fáj, nővérke, mondaná a vizit előtt és amennyire tud, oldalára fordul. Fortral pentazocin, mondja a segédorvos a professzornak. Kiles a kötés alól. Lázgörbéjét nézik, roncsolt lábának röntgenképét fordítja a fény felé a tanár. Csökkenteni kell az adagot, csak éjszakára kapjon és akkor a tüdeje miatt nem kell több morfinszármazék, mondja valakinek. Ismerős a hangja. A szomszéd raccsol így. A szomszéd, aki meg akarja győzni a társaságot, túlharsogva a törött kipufogó hangját. Elvtársak, nézzenek körül. Rókagombát és áfonyát árulnak az út szélén az asszonyok. Egy pihenőben kürtőskalácsot süt egy falusi lány. Mellette SS-egyenruhás tiszt. Frissen vasalt, érezni rajta a borotvakölni felhőként terjengő szagát, és akkor meglátják nem messze a hatalmas tábori-zöld színű sátrat. Borbély sürgölődik. Apa azt mesélte, hogy amikor alakulatával visszavonult, velük tartott egy SS és Wermacht katonákból álló vegyes utászszakasz maradványa, s az agyagbányában kiépítették a csillesínekből azt a pályát, amin középen kitérő volt, a két vége felől lejtett a vonal, s a homokzsákokkal kibélelt csillékből, mintha igazi páncélosok lettek volna, tűz alatt tartották a készlet fogytáig az egyetlen járható mezőségi utat. És a németek rendszeresen borotválkoztak a lövészárokban is, és amikor kimásztak a páncélvonat-csillékből agyagosan, sárosan, letakarították az uniformisukat, és a Feldwebelnek ébresztős karórája volt. Valódi őrmester volt, már a háború előtt is kiképző. Váltásban, hat órás váltásban lőttek, mint egy üzemben. Apa meg akarja szólítani az SS tisztet, Herr oberleutnant, kezdi, de anya elrángatja. És abban a táskában, amit magával vitt Günszberg, a fénykép. A prágai Hradzsin a háttérben, és előtte egy asszony pufók kisgyermekkel a karján. A háttérben két autó. Farmotoros Tatra, és egy DKW. Az már nem DKW, hanem Ifa. Günszberg bácsi mindent tud, azt mondja, hogy a DKW német rövidítés, Das Kleine Wunder, a kis csoda. Azt mondja, hogy a keletnémetek újragyártják Ifa néven. És a szomszéd azt mondja apának, hogy csehszlovák hegyivadászokat hoztak a Fogarasi-havasokba a hegyekben meghúzódó SS-ek, román vasgárdisták miatt. Azokkal akarják kifüstölni őket. A katonaszökevény fiúkat is a Székelyföldről, akiknek egész arzenáljuk van. Pusztai, Jeges, Dézsi, mondja majd később, a rendszerváltás után egy nyugalmazott román kémelhárítós, és nem tagadja, csak azt állítja, hogy nem tud arról, hogy a Fogarasi-havasokban és Székelyföldön csehszlovák hegyivadászokkal megerősített román egységek vadásztak volna a szökevényekre, és a német SS-ekre, román vasgárdista partizánokra. De minden előfordulhat. A három székely fiút az egész vidék bújtatta, állig föl voltak fegyverezve a szekusoktól elszedett eszközökkel. Az elvtársakat, akik részt vettek az ellenük folytatott harcban, természetesen saját érdekükben el kellett távolítani a vidékről. Most már kutatható az anyag. Már ami megmaradt, amit be nem daráltak. Egyik anyagból következtetni lehetne a másikra. Még a titkosított dokumentumokat is el lehet olvasni a központi levéltárban. Nem, fényképezni nem szabad, másolni sem. Elveszik az embertől még a tollat is. Idefigyeljen, mondja jóval a rendszerváltás után, azok a székely származású szekusok, akik sikereket értek el a hajtóvadászaton, soron kívül előléptek. Ha egyszer előkerülnek Nagy Imre és társainak a Snagov-i fogságáról készült jegyzőkönyvek, akkor kiderül, becsületszavamra, a teljes őrség magyar volt, vagy tudott magyarul. Köpeci, Keresztes, Dula, nem tudom, mi lett velük. Szerintem Rajnai tábornok sem tudta, hogy nemcsak a lakóhelyiségek vannak bemikrofonozva, de a szobaasszonytól a gondnokig, a szakácstól az álkertészig mindent hallgatnak, mindent jelentenek. Rajnai, vajon Rajnai tudta, hogy nemcsak lehallgatják, de minden szavukat értik és jegyzik az udvaron? Persze, hogy tudta, gondolja, és bele-belealszik az emlékekbe.
Belép a szobába Annelise Göbel. Nem szabad Annénak vagy Lizának szólítani. Öntudatosan Annelise Göbel. Öt évének minden öntudatával az. Még a tulajdon nagyapja is így hívja haza. Ilyenkor az ájn-cváj Annelise Göbel után a kislány kiáll az ajtó elé. Libatonátusz gráciá pléná, kiáltja a nagyapa házsártos hangjára felelve. De most Annelise Göbel kis kosarat tart karján. Piros kendővel van letakarva, piros masni a hajában. És te, fiúka, tudod az utat, ahol az az irdatlan erdő van? Szökni készülnek. Igen, az irdatlan erdőben tudnak beszélni az őzek és a szarvasok. Ki az, hogy szarvas? Anya a képeskönyvekben minden állat, tárgy nevét németül is mondja. Hirs. Nem büffel, nem fekete bivaly. Akkor jó, mondja Annelise Göbel, csak ő tud magyarul az udvaron lakó kitelepített szászok közül. Pillanatok alatt tanult a játszótéren. És az irdatlan erdő tisztásán hatalmas gyöngyvirágok vannak. Minden virág egy-egy harang, de más magasságra vannak hangolva. Csupa déli harangszó az erdő. Bongnak, külön-külön hallani mindeniket. A szirmok elválnak a földtől. Havazik. Moszkvai tél, a rezidencia kertjében sétálnak. Rajnai nem felel a kérdésekre, azt mondja, mindent megírt, s az emlékiratai egy külföldi bank széfjében vannak letéve. A rezidencián nem beszél, mutatóujjával csöndet jelez, lakatot tesz szájára, körbemutat, füle felé int. Kint derékig ér a hó, keskeny ösvényt ástak, s a hófalak, a süvítő decemberi szél elnyomja a hangot. Csak akkor értik, amit mondanak, ha egymással szemben állnak. Mennek. Mintha lassú férfitánc lenne. Egymással szemben.
Még egy ampullát. Hallja, de nem látja, hogy körötte zsibongó csoport áll. El fogjuk veszíteni. Vérnyomás. Defibrilálás. Valaki számol. Magnóra fogok venni mindent, gondolja. És szóról szóra közlöm a túlélők vallomásait. Még él Dézsi testvére, Józsi bácsi. És Kászonban az egyik fő embervadász özvegye. Az is szekus volt, nemcsak az ura. És megint az SS-tisztet látja, Annelise Göbelt kergeti. Karján a kiskosár. Gyöngyöket szór. Tudod, a mákot felszedik a hangyák, a morzsát a madarak. És ha vissza akarunk jönni az irdatlan erdőből, mondja, s nem a tiszt elől szalad. Gyöngyöt szór, táncosan szalad.
Hófehér hajú, csendes beszédű diplomatával ebédel egy elegáns Bukarest környéki étteremben. A nagykövet. Megszünteti a követségen a protokoll-pénzeket, abból hozat több száz példányban magyar folyóiratokat, könyveket. Egész Erdély azokból tud valamit a külvilágról. 1982., tél vége. Az egyik üres széken ugyanolyan térképtáska, mint az, amilyennel eltűnt Günszberg bácsi. Az étterem előtt várakozik a zászlós nagyköveti kocsi. Biztos, hogy figyelik őket. Azon töpreng, hogy a friss virágcsokorban, a hamutartóban, vagy egyszerűen csak az asztallapba szerelték a mikrofonokat. A két ország között feszült, szinte ellenséges a hangulat. Rajnai elégedett, legfelsőbb helyről köszönik a Király Károly féle anyagokat, mondja. Sétálnak, a kocsi lépésben követi őket. Még nem adta át azt a dokumentumot. Barátja lopta. Barátjának apja a vezérkar egyik legbefolyásosabb román tábornoka, mennyasszonya a központi bizottság titkárságán dolgozik. Szigorúan bizalmas utasítás. A minisztériumok korlátozzák a Magyarországgal való kapcsolattartást, a sajtóban semmilyen Magyarországra vonatkozó hír, ha csak nincs külön utasítás, nem jelenhet meg. És Szőcs Gézáról mi hír? Kérdi, bár biztosan tudnia kellene már, hogy letartóztatták. Most adja át. Szinte andalogva mennek, alig távolodva az autó biztonságától, s a tóparti sétányon Annelise Göbel görkorcsolyázik, de szárnyai vannak, mert átrepüli a zászlós, fekete Mercedest. A követség szomszédságában lakik egy vásárhelyi fiú. Szekus. Másnap megkeresi, egyenesen neki szegezi a kérdést, mit adtál Rajnainak? Leitatja. Részegen azt mondja, ha megy a magyaroknál a rejtjelezés, nála csíkos lesz a tévé képernyője. Tűnj el, haver, egy időre.
Csak később, Budapesten tudja meg, hogy a Kádár–Ceausescu találkozó elmaradásának egyik okozója a volt román központi bizottsági tag, megyei első titkár, államtanácsi alelnöknek, Királynak, a madridi konferenciára kijuttatott, a magyar kisebbség tarthatatlan helyzetét elemző jelentése. Most legalább mindenki tudja, gondolja ott a vendéglőben. Most mindenki tudja, hogy kapcsolatban állunk. Évekkel később, Moszkvában, a rezidencia kertjében sétálva Rajnai csak annyit mond, azért találkoztam veled nyilvános helyen, mert csak ezzel tudtam bizonyos védelmet nyújtani neked. Derékig érő hó. Az udvari járdáról szétlapátolták, s Rajnai nem akar a házban beszélni. Szájára lakatot tesz mutatóujjával, s körbemutat, jelezve, hogy jobb kint. Ő rá akar kérdezni arra, ami régóta foglalkoztatja
Arra gondol mielőtt visszaájulna, vagy csak elalvás? Elalvás előtt arra gondol, hogy mindezt magnóra vette már. Ott van a kocsiban. És a zuhanó fa láttán lábához teszi a diktafont. Ha felépül, gondolja félig még eszméletén, de Günszberg bácsi szalad, azt kiabálja, hogy soha többet sárga csillagot. A fenyves orkánná erősödő suhogását hallja, a kocsiban mellette a magnetofon. Kászonból jön, neveket szórt gyöngy gyanánt egy szekus özvegye elé, hátha visszatalál a múltba. Keresztes, Dula, Köpeci, mondja, s az öregasszony hallgat. Félelmetes a csend, szívmasszázst, csak az osztályorvos hangját hallja. Zuhanás az ébredésbe. Erősödik a vihar, s még látja, mintha lassított film lenne, ahogy méltóságteljesen az autója felé dől az évszázados fenyő.
Ezek nem tarackok, szomszéd, mondja apa, csak nehogy berobbantsák ismét a szerpentineket, a békási alagutat. Olajosbarna arcú ember Sándor bátyja, nagy világító kék szemével olyan ártatlanul tud nézni, hogy az már egyenesen a pökhendiséggel határos, mondja nagyapa. Egyik héten Rolls Royce, másik héten száraz kenyér. A két vállára ültette a cigányokat, úgy táncolt a főtéren, amikor kifizették az útépítést az államosítás előtt. Senki sem hitte, hogy négy hónap alatt újra vágatja az alagutat. Hordókat veretett csapra, arany zsebórát ígért annak, aki a tótól az alagútig fel tudja gurítani a pálinkás hordót. Ne vádaskodj mindig, mondja anya. Ha nem akarsz kölcsönadni neki, akkor punktum. Most ne erről beszélj, mondja anya, aki mindig megvédi testvérét. Most inkább azt mondd meg, hogy mi az ördög van itt. Apa civilben van. Nincs is a házban egyetlen fénykép sem, amin egyenruha lenne rajta. De apa nem igazi civil. A bőre már egyenruha, mondja nagyapa. Haragszik apára. A magyar katonai becsület megkövetelte volna, hogy senki se térjen élve haza, ha már Erdély ismét elveszett. Bombázók húznak az égen, terhüket valahol a szorosban dobják le. Mi a fene, mondja a félkarú. Ezek meg amerikai dakoták német felségjelzéssel. Balsafát használtak hozzá az amcsik, hogy könnyebb legyen. Ezek voltak a Titó-buszok, ezekkel szállítottak minden utánpótlást a jugóknak, mondja a félkarú, aki felderítő volt a háború alatt. De futárgépet, egy esetlen gólyát vezetett, amikor lelőtték. Nem áll össze a kép, mondja apa, de nincs akivel beszélni. A SS-tiszt motorra pattan és elszáguld a szoros felé vezető lejtőn.
Annelise Göbel nem akar indulni. A gyöngyöket egyik tenyeréből a másikba tölti. Követeli, hogy mesélje az irdatlan erdőt. Vásziszdász irdatlan? Riesewald, fiúka? Óriás erdő? Irdatlan erdő. Apjával gombásznak. Jó neked ez a Rajnai-kapcsolat? A háború utáni évekről mesél. A beszervezésekről. Tudod, apa, Voltaire azt írja Kara Musztafa, a szenesember nagyvezírré kinevezéséről, hogy szerencsés nemzet a török, mert ők a kutyák és lovak pedigréjét nemzedékekre visszamenőleg tudják, de az emberekét nem tartják számon. Én nem emlegetném a bethlengábori utat, mondja apa. És azt se mondd, hogy összefognál az ördöggel is egészen addig, amíg szét nem válik a pokolba és mennyországba vezető út. Sátánnal nem közösködünk. Nincs külön erdélyi magyar út, magyar–magyar út. Te juttattad ki nyugati lapokhoz az erdélyi magyarság helyzetéről az anyagokat, apa? Vagy ők? Fiam, ő csak jóváhagyta, mert Moszkvának nem érdeke ez a nemzetiszocialista színezetű román államforma.
A repülők gyújtóbombákat dobnak. Az erős délutáni fényben sötétvörösen lángol valami, s nem is füst, igazi koromfelhő száll. Ilyen nincs, mondja apa. A pakura ég így. A faházak másként lángolnak. Az út közepén lobognak a lángok, de nem látni sem járművet, sem olyan dolgot, ami így égne. Az öregasszony kukoricacsutkákat dobál a tűzbe. Kászonban nyár elején is hidegek az esték. Bukurestiben csentrálánk volt, magyarázza, hogy a fővárosban központi fűtés volt a lakásban. Nem is tesz fát, csak csuszát. És nem a kályhaajtón keresztül. A horgas végű piszkavassal kiemeli a karikákat, s mintha válasz lenne a kérdésekre, tűzbe dobja a papírt, amin a Snagov-i alaprajz van, kerttel, utcával. Nem méretarányos, kézzel rajzolta, s a tévében is megszólaló túlélők, visszaemlékezők elmondásai alapján pontosította. Én soha, de soha nem jártam ott, mondja. Keresztest ismertem, a kárpitusi kőbányában dolgozott azelőtt az én urammal. Tudja, odalent, Bükszádon. Akcentussal beszél, olyan rondán, ahogy egyetlen magyarul tudó román sem beszélne. Még aki töri a nyelvet, az sem vartyoghatna rondábban, mint ez az öregasszony. Bukarestben jobb időket élhetett. Platinaszőkére festett a haja. Keze, nyaka, füle, csupa ékszer. Románul folytatja. Más lény beszél. Magyarul megmaradt négyosztályos parasztnak. Bütykösnek hívták a háta mögött ezt a Keresztest. Egyszer beszorult a keze két kőtömb közé, kőbányász korában, bütykösek lettek az ujjai. Olyan volt, mintha nagy tyúkszem lenne rajtuk. Azzal ütött, tudja, úgy lefelé húzva ütött, mintha vizet rázna a kézfejéről. Úgy nagyobb fájdalmat tudott okozni. De nekem semmi közöm sem volt hozzuk. Én a vegyesboltban dolgoztam, Kézdin. Igen, az én uramat beöltöztették, de nekem hozzá már közöm nem volt. Azt is mondták rólam, hogy Dézsi szeretője vagyok, aztán elvittek Kolozsvárra iskolába mindenkit. Engemet is. Ottan jó életünk volt, vittek színházba. Olyan színházat is láttunk, hogy mind lábujjhegyen táncoltak. Annelise Göbel balerina. Annelise Göbel színésznő. Plakátokat rajzoltak az első osztály utáni vakációban. Ollóval vagdosták szét az egyik füzetet, hogy jegytömbre hasonlítson. Mi lesz a címe az előadásnak, kérdezte nagyapa. Gyöngyvirág-tánc balett. Lesz pincér, és előadás közben limonádé. Akkor kérek két jegyet, mert ahhoz két limonádé jár. És ki lesz a pincér? Fiúka, persze, hogy ő. Ott van a plakáton, hogy rendező és pincér. És mi lenne, ha Dom Perignont kérnék és beluga kaviárt, kérdi nagyapa, de Annelise Göbel tagadólag rázza a fejét. Limonádé, valódi citromsóból.
A Rosszija szálló emeletein a liftek két oldalán zárt ajtók. Gyezsurnáják, szolgálatos asszonyok követelik a kártyinocskát, mielőtt megnyomnák a gombot, hogy bemehessen a folyosóra, a fényképes igazolványt forgatják nagy szakértelemmel, amit már ellenőriztek a bejáratnál, ellenőrzött a liftes. Csak a kabátját akarja letenni, vastag bundabéléses csizmáját. Öltönyben megy a vendéglőbe. Malheureusement, mondja az idős pincér, sajnálatos, vodkát nem, kaviáros palacsinta, pirítós és sevruga. Mon dieu, beluga?! Maga hol él? Csupa idegen, senki sem oroszul beszél, de szinte minden mondatban hallani Gorbacsov nevét. Óráját nézi, s arra gondol, hogy az iskolában, az egyetemen kínozták az oroszt, de nem tudna hamutartót kérni, éhen halhatna, ha az idős pincér nem tudna németül, franciául, angolul. Az étlapba csúsztat egy tízdollárost. Esetleg egy grúz pezsgőt? Igen, jöhet. Gorbacsovi szesztilalom. Már nem a szamizdatok szerzőit keresik elsősorban, hanem a titkos szeszfőzdéket. Óráját nézi. Fél. Pár perc múlva az előcsarnokban várják. Nagy borravaló. Másnap, harmadnap is. Az öreg pincér a negyedik napon törve, de magyarul kínálja előételnek a lazacsalátát. A nagykövet kocsija a járdán, közvetlenül a bejárat előtt áll. Éjszaka havazott, de az út szinte száraz. Hogy vannak a gyerekek, Sanyika, kérdi a feketeöves sofőr-testőrtől. Úgy látszik, állomáshelyről állomáshelyre kíséri a tábornokot. Bukarestről beszélnek, nem, ő nem járt ott már évek óta, tiltólistára tették a románok, mondja, s a kun arcú nevetős ember legyint. Jön még kutyára dér. Nevetnek. Azon mulatnak, hogy amikor Bukarestben megnyílt a Budapest vendéglő, már az első héten eltűnt a hűtővagon teljes tartalma. Borjúhús, sajtok, felvágottak, borok, pálinkák, még a cigaretták is, s az izgatott magyar üzletvezető berohant a főkonzulhoz, hogy az állomáson azt mondták, hogy elvitte valami Csécsé nevű ember. Csécsé. A párt KB román rövidítése. Elvitték az elvtársaknak az ingyen magyar árut.
Elcsenünk egy mozdonyt, fiúka. Én fogok vele fütyölni, amíg elmegyünk az irdatlan erdőbe, mind sípolni fogok, hogy a farkasok és medvék elfussanak, mondja Annelise Göbel, akinek mindenre vannak tervei. Lovakat hajtanak a vágóhídra, azt mondja, tegyünk ki parazsat, és az, amelyik megeszi, az a táltos, azzal elrepülünk. De aztán megtetszik a nagy fekete Cadillac a pártház előtt, hátul két üléssor, egymással szemben. Elcsenjük. Mi ülnénk hátul. Nagyon tetszik neki az új szó. Mindent el akar csenni. Ha elcsenném a Napot, bevinném a házba, grószi nem kellene fát vágjon.
A rezidencián a követ az ebédlőben fogadja. Nem, nem vagyok éhes. Képzeld, Andropov volt pesti szakácsa szolgált fel. A nagy fehér főnök összevonja szemöldökét, kérdőn, hitetlenkedve néz, mintha ő is tudná az igazságot, hogy a szovjet elhárítás eltett láb alól minden fölösleges tanút, akik ötvenhatban olyasmit láttak Pesten, amit nem kellett volna, pláné az olyanokat, akik tudtak valamicskét magyarul, mondja majd egy év múlva Londonban a BBC főszerkesztője. De akkor és ott, Moszkvában ez Annelise Göbel szórógyöngye. Andropov nevének hatását várja. Arra kíváncsi, hogy a forradalom alatti szovjet nagykövet, a későbbi mindenható KGB titkosszolgálati főnök, majd a szovjet egyes számú vezetője nevének említése jelent-e valamit. Andropové, akinek oroszlán része volt Nagy Imre letartóztatásában. És Rajnai összekötő tiszt volt abban az időben. Rajnai hallgat. Hiányzik belőle valami, feszült, s már nem az az ember, aki Bukarestben egy-egy esemény után kacsintva mondta, hogy: van még egy adag lőporod. Miféle lőpor, kérdezi apa. De nem fogadsz el semmit. Ugye? Ugyan apa, hová gondolsz. Nem vagyok hülye, s csak azt teszem, amit bármelyik becsületes román is megtenne. Erről a mocsokról szállítok olyan információkat, amikhez nem jutnának hozzá. És ha majd Magyarországon sem szállnak le rólad? Az egyenruhát könnyebb letenni, mint a bőrödet. Az már más. Lőpor. Minden egyes lőpor egy-egy erdélyi család kitelepedésének felgyorsítása volt. Orvosok, tanárok, színészek kaptak zöld utat Rajnai aláírására. Nem is sejthették, hogy minden kivándorlási kérvény jóváhagyása előtt szinte hurokba dugtam a nyakam, gondolja. De Snagov-ról soha sem lehetett beszélni. A tóról?
Újra izzad és hullámokban tör rá a fájdalom, a kocsiját szétlapító fa az arcát a kormánykerékhez nyomta. A vihar dörgéseitől a hegyek visszhangozták azt a leírhatatlan hajdani utat. Vagy most történik mindez? Jóval a háború után, a csehszlovák hegyivadász tiszt térképtáskájából cikázhattak ki a villámok, vagy talán Günszberg bácsi halálordításhoz hasonlító hangja csapódott a sziklafalaknak, az döntögette a fenyves évszázados fáit. Günszberg bácsi hangja, aki aztán napok múltán előkerült és tisztes kort ért meg, még dicsekedhetett is 1971-ben, hogy unokatestvére, aki Londonban él, valami hollógrafika, vagy ilyesmi marhaságért Nobel-díjat kapott. De akkor menekült, mint ahogy anya is azt szerette volna, ha menekülnek, ha csendben lelépnek a társaságtól, hagyjuk itt ezeket az ócska katonai járműveket. Van a közelben állomás? A szomszéd vigyorogva jön vissza az útszélére állított teherautókhoz. A sofőrök mindannyian sorozott kiskatonák, nem tudnak magyarul, de köréje gyűlnek, s valaki fordítja nekik, amit a szomszéd mond. Na, elvtársak, azt hiszik, hogy a román néphadsereg katonáit parancsnokaik elengednék csupasz kézzel egy fegyveres harc kellős közepébe ennyi civillel? Egészen másról van szó, kezdi, de nem fejezheti be a mondatot, mert egészen közel robbannak a bombák, vagy aknagránátok. Látni lehet néhány méternyire a becsapódások füstjét, a fenyők ágaikkal tiltakoznak, íves mozdulataikkal mintha el akarnák hessegetni a repeszeket, s aki csak éri, a teherautók alá menekül. Ki onnan, kiáltja a félkarú. Ha találat éri a kocsit, a benzin mindenkit szénné éget.
És akkor Annelise Göbel azt mondta, hogy ilyen hosszú útra csak férj és feleség mehet, de nem ismerte a feleség szót. Mi jön a braute után, fiúka? Akinek van gyűrűje, fehér fátyolja, van esküvője? Az mi? Mennyasszony. Az braute, de mi lesz ő utána? Asszony, kérdezte. Igen, az asszony, fiúka. A papnak mondják ketten igen-igen, és utána nem szabad forogni, rugdácsolni az ágyban, mert kell együtt aludni, míg a halál el nem választ. Ásó, kapa és a nagyharang. De hol lakik a pap? És kell fehér ruha? Fehér. Csupa fehér minden. A kötés alól látja a széken szundikáló nővért. Percek telnek bele, amíg rájön, hogy kórházban van. Nyöszörgést hall, nem tudja, hogy jajgatás, hogy senki más nincs az intenzíven, csak ő.
Istenem, riad fel a nővér, rohan az orvosért, s most érti is, amit mondanak, vért köhög. De a professzor úr megtiltotta. Hol vagyok, kérdi magától, öntudata foszlányaival próbálja összerakni a szakadozó lassított filmet. Látja, hogy dől a fa, de mégsem tud már kiszállni. Helikopter. Igen, talán annak a zúgása kísért. És hol van az SS főhadnagy?
Anya, mondja. Félrebeszél, maga ért belőle valamit? Nem, mondja a nővér. Pedig lehet kommunikálni vele. Az előző injekciónál elfordult kissé, mintha azt akarta volna, hogy farba adjam a fortrált. Hideg fémet érez a szájában. Talán jégcsap. A rezidencia kertjében letör egyet egy fáról. Egyujjas bundakesztyűjével nem tudja szájához vinni. Azt mondja Rajnainak, hogy egyszer sikerült beúsznia Snagovon a villa elé. Pártnyaraló, vagy valami ilyesmi, de most is fegyveres őrsége van, de csak az út felé. Bukaresti cimborákkal ivott egész éjszaka. Április, rigófüttyel földíszített hajnali derengés. A fiúk nem hiszik, hogy képes úszni a jéghideg vízben. Fogadjunk egy láda sörben, hogy átmegyek egészen addig, ahol magnóliák vannak a parton. A román belkereskedelmi miniszter fia, a másik a nagy nemzetgyűlés, a parlament alelnökének a fia. Éjszaka, már piásan jöttek, s élvezte, hogy a kék parolis altisztek milyen alázattal köszöntek a fiúknak. Csak egy telefon, és hozták az újabb láda söröket, aztán reggel forró csorbát rendeltek a fiúk. Ha elkapnak, akkor csak fogadás volt. Vacogott a vízben, alig tudott kimászni a csónakkikötő pallójára. Megnyertem, elúsztam egészen addig. Ott mi van? Ne tudd. Röhögtek a fiúk. Oda nem az van kiírva, hogy szemben jobb. Snagov?! Rajnai legyint. Minden benne van az emlékirataimban.
Soha nem politizáltak, ha ritkán összefutottak Pesten, s egy-két alkalommal a Pest közeli parasztházban. Rajnai úgy viselkedett, ahogy a szabadkőműves eskü megköveteli. Sem politikáról, sem vallásról nem beszélt soha. Semleges volt a téma, s ha közös ismerősökről kérdezte, már nem profi kérdező volt, nem az, aki céltudatosan akar megtudni valamit. Erdélyi írók könyvei érdekelték. Mi van vele? Hallom, hogy elvált és elvett egy lányánál is fiatalabb színésznőt? Igaz? De ott a fagyban, a keskeny kikotort úton, ahol csak úgy tudtak beszélni, ha szemben állva lépegettek, mint valami furcsa legényes táncban, mégis rákérdezett. Beléptél valamelyik új pártba? Ha lenne alternatíva, belépnék. Valamilyen svéd típusú szocdem párt, megkeverve a holland kereszténydemokraták magatartásával. Legyintett. Látszott, hogy nincs igazán tisztában az otthoni fejleményekkel. Nincs rálátásom az otthoni hangulatra. Pedig az izgatta, hogy már csak néhány hónap, és szabad választások lehetnek. Tudta, sokkal biztosabban, mint mások, hogy Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése elkerülhetetlen. És akkor is érdekel majd? Megjelennek a túlélők emlékiratai, mindent megtudhatsz Snagovról. Nem. Semmit. Az ő sorsuk lehet, hogy nyitott könyv lesz, de ha egyszer visszamehetek, megtalálom azokat a magyar szekusokat, akikből a személyzetet állították ki, mondta. És? És ennyi. Két, nem is, három nevet tudok, és meg fogom találni rajtuk keresztül a többit is, ha még élnek. És mit kérsz számon rajtuk? Havazni kezdett. A kölcsön usankán, a füles szőrmesapkán már vastagon állt a hó. Amikor kijöttek beszélgetni, leoltatta a kerti villanyokat, de a hó világított, s a szomszéd követségi épület fényében látni lehetett, ahogy a sűrű jégkristályok között, mintha Gorbacsov szesztilalmát akarnák kifigurázni, tollpihényi pelyhek lődörögtek a józanul és céltudatosan földre iparkodó apró társaik között. Gyöngyvirág kelyhek. Annelise Göbel gyöngyvirágai. Azt mondta, hogy ilyen szép szó nincs is a német nyelvben. De ez már később volt, írni is tudtak, s a kislány krétával szinte felvéste a fáskamra deszkaoldalára. A gyöngyvirág németül Maiglöckchen. Így ne mondjad nekem soha, sohasem, de ha unod, hogy mindig kimondd, hogy Annelise Göbel, akkor csak te, és csak akkor, ha ketten vagyunk, szólítsál gyöngyvirágnak. Szerettek összebújni a sötétben. Szándékosan ijesztgették egymást, mert jó volt utána összebújni. Du svájnhund, kiabálta Göbel nagypapa, de ők csak kacagtak, hogy ilyen állat nincs is. Mi az, hogy disznókutya? Svájhund, kiáltotta Günszberg bácsi, mint valami átkot, amikor az SS-tiszt láttán menekülni kezdett. Libatonátusz, válaszolt Gyöngyvirág. Libatonátusz. Csak majd évekkel később, amikor hamburgi színésznőként kislányát elhozza Kecskemétre, s tanárt akar vinni a németországi zeneiskolába, hogy Kodály-módszerrel tanítsa a gyermekeket, akkor kérdi meg. Fiúka, mit is jelenthet a libatonátusz? A liba a tón átúsz. Azt hittem, hogy valamiféle katolikus imából egy szó. Úgy mondtuk ugye, hogy gráciá pléná? Te katolikus pap bácsit ismersz? Mert ha világgá megyünk, akkor előtte kell egy pap. És a szász pap ismer, megmondaná a grószinak.
Gyöngyvirág Annelise Göbel suttogja a nevet, még érzi a szondát. A száját, garatját kutató fém hidegségét. A jégcsap. A kaviár, az agyon sózott borscs, a lazacfilé, a demiszek grúz pezsgőtől szárad a szája, de most ez a fémes íz pillanatokra feledteti. Nedves vattával törlik ajkát. Be akarják fogni a száját. Anya, ne. Nem érti, miért tapasztja be tenyerével a száját, amikor a közeli robbanások után félelmében visítani kezd. Miért, ha már vége a háborúnak? Miért bombáznak, miért repülnek hamis felségjelzésű gépek? Csalnak! Kiáltja a félkarú. Német felségjelzéssel repülnek, de ezek szovjet lavocskinok, la kettesek. Hasonlítanak a fokkevulf százkilencvenes széria á kettesére, de nem azok. Szedett-vedett légi farsang. Az úton, lovas szekérre rakva átvérzett kötésű sebesültek, de az is lehet, hogy halottak, mert egymás hegyén-hátán vannak. Lecsüngő végtagjaik ernyedten lógnak. Nincs arcuk, csak valami rózsaszín rongy bemázolva. Szem, száj formájú rajzok. Teherautóra dobálják őket, aztán, mintha nem is létezett volna semmi a kirándulók érkezésekor, üres a villatelep. Betört ablakú villák, hatalmas tüzek nyomai, még az úttest közepén is elszenesedett famaradványok. De nincs hamu, mondja apa. Itt nem volt igazi tűz, ez cementtel beszórt faszén. A szocialista munkaversenyben kitüntetett munkások és tisztviselők, akik érdemeikért kapták az utazást a tartományi pártbizottság és a román néphadsereg ajándékaként, négyszögbe sorakoznak. A fekete Cadillacból kiszáll az elvtárs és elmondja, hogy bizonyára életre szóló emlékük lesz az elvtársnőknek, elvtársaknak, hogy részesei lehettek a román filmgyártás egyik nagyszerű filmjének, amely szól a pártunk vezetésével 1944 szeptemberében a horthysta-hitlerista csürhe fölötti győzelemről. Most pedig, elvtársak, énekeljük el a Román Népköztársaság Imnjét.
És ellibeg fölöttük egy duplafedelű gép. Ilyen nincs. Szovjet felségjelzés egy olasz fiát céer harminckettesen? Ilyen nincs. Elvtársak, ezek még most is nekünk játszanak. Ez tiszta komédia, kiabálja a félkarú és veszettül integet. A gép másodpilótája észreveszi, rájuk fordulva marék röpcédulát szór. VIZITAŢI HANUL LACUL ROŞU. Látogassátok a Gyilkos-tó csárdát. Annelise Göbel kezében piros napernyő. Könnyedén, mintha repülne, a Gyilkos-tóból kiálló fenyőcsonkokon balettcipőben táncol. Métereket repül egyik törzstől a másikig. Hatalmas testű hófehér liba úszik a tavon. Nagyobb egy hattyúnál, szárny- és farktollain katonai felségjelzés. Libatonátusz, kiáltja Gyöngyvirág.



.: tartalomjegyzék