Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Július
Szakács István Péter

Az egybemosódott arcok oszága

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, melynek népe hosszú évszázadokon keresztül a legkönyörtelenebb zsarnokság igájában sínylődött. Az uralkodócsalád és a királyhoz hű főnemesi famíliák foggal-körömmel ragaszkodtak kiváltságaikhoz, az alattvalók pedig már oly sok ideje tengődtek elnyomatásban, hogy elképzelni sem tudták azt, hogy másképpen is élhetnének.
Jól működő titkosrendőrség vigyázta a rendszert, kitűnően képzett kétlábú kopók, készen arra, hogy a lázadás gondolatát már csírájában elfojtsák. Munkájukat nagymértékben megkönnyítette a sok ezer besúgó, akik pénzért vagy meggyőződésből családtagjaikat és legjobb barátaikat is szemrebbenés nélkül feljelentették, valamint a különféle rendű és rangú írástudók hada, akik piactereken és iskolákban, hőskölteményekben és krónikákban hirdették – nyelvüket és tollukat dicséretes buzgalommal koptatva – a fennálló rend tökéletességét.
A környező országokban már régóta felszámolták a zsarnokságot, a nép szabadon dönthetett a maga sorsáról. Erről azonban az itteni lakosság semmit sem tudhatott, a királyság határait ugyanis lezárva tartották. Csak a felső vezetés tagjai utazhattak külföldre, ők azonban visszatérésük után mélyen hallgattak a közrendű halandók előtt arról, amit odaát megtapasztaltak. Mindenki mást, aki a határ közelébe merészkedett, felszólítás nélkül lelőttek a határőrök. Így aztán csak bizonytalan eredetű mendemondák keringtek arról, hogyan élnek másutt, s úgy tűnt, az uralkodócsalád és főnemes szövetségeseik az idők végezetéig gátlástalanul gyakorolhatják hatalmukat a kiszipolyozott nép fölött.
Egyszer azonban minden megváltozott. Nem népharag, véres lázadás, az országon pusztító viharként végigsöprő forradalom zúzta szét azt az örökkévalónak hitt világot – hogyan is lehetett volna effélét elvárni egy ezredéven át birkaengedelmességhez szoktatott néptől? –, hanem az új uralkodó. A nagyratörő ifjú neves külhoni egyetemeken végezte tanulmányait, és bár azelőtt atyja udvarában hallott már egyet s mást a szomszédos államokbeli állapotokról, mégis oly nagy hatással volt rá az ott élők törvény előtti egyenlősége és az általános jólét, hogy megkoronázását követően azon nyomban nekilátott országa átalakításához.
– Azt akarom, hogy ne legyen semmiféle különbség alattvalóim között! Hogy minden más ország népénél egyenlőbbek legyenek itt az emberek! – jelentette ki bizalmas emberei előtt szenvedélyesen, akik nem tudták mire vélni az uralkodó különös elhatározását.
Senki sem mert azonban ujjat húzni vele. Még a legtekintélyesebb főnemesek, miniszterek és tábornokok is meghunyászkodva hallgatták elképesztő utasításait, egy ősi törvény ugyanis kimondta: ha valaki fellázad a mennyei származású dinasztia valamely uralkodója ellen, arra az istenek könyörtelen villáma fog lesújtani. Történelmük folyamán mindössze egyetlen alkalommal fordult elő ez. Akkor egy őrgróf szegült szembe a királyi akarattal, mielőtt azonban az uralkodó megbüntethette volna, a krónikák szerint váratlan vihar tört ki, s a rebellis főember és egész családja odaveszett a kastélyát érő mennykőcsapásban.
Így történt aztán, hogy ugyanazok az írástudók, akik eddig a régi világot dicsőítették, egyik napról a másikra az újról kezdtek áradozni. A köznép kezdetben értetlenül, majd növekvő lelkesedéssel fogadta a változásokat, a kiváltságaikat sorra elveszítő főurak körében azonban egyre nőtt az elégedetlenség. Ekkoriban történt, hogy a titkosrendőrség főnöke felkereste az ifjú uralkodót.
– Felséges uram, – panaszolta sötét ábrázattal – embereim nem tudják, hogy mihez kezdjenek magukkal. Valamennyien az ősi rend szolgálatára esküdtek föl, szorgalommal és szakértelemmel végezték hivatásukat, most azonban fel is út, le is út, mehetnek világgá. Pedig lenne mit tenniük – tette hozzá figyelmeztetően –, egyre másra jönnek a jelentések, hogy a főnemesi családok szövetségre léptek Felséged ellen.
– Dacolni merészelnek az isteni akarattal?! Ők ne tudnák, hogy halálfia, aki a király ellen lázad?! – ugrott föl trónusáról inkább csodálkozva mintsem dühösen az ifjú uralkodó.
– Az igazság az, hogy az isteni törvényeknek is mi szoktunk érvényt szerezni itt a földön – mondta ki némi vonakodás után a lehető legnagyobb szerénységgel a rendőrfőnök. – Bármikor tudunk olyan tűzvészt gerjeszteni, amiről azt hiszik az emberek, hogy villámcsapás okozta. Szélnek ereszthet minket, Nagyságos uram, a mi segítségünk nélkül azonban nem tudja véghezvinni a terveit.
Az ifjú király némi töprengés után hajlott az okos szóra, s a titkosrendőrséget az épülő ország védelmébe állította. Bölcs elhatározásának meg is lett hamarosan az eredménye: sorra lelepleződtek az összeesküvő kékvérű famíliák, s elnyerték méltó büntetésüket. Mivel azonban némelyiküknek sikerült külföldre menekülnie, a titkosrendőrség és a besúgók tevékenységére továbbra is szükség volt, hogy elháríthassák az ország ellen készülő alattomos támadásokat.
Eközben soha nem látott átalakuláson ment át az ország. A király parancsára minden kiváltságot megszüntettek, az évszázadok alatt felhalmozott mesés vagyonokat szétosztották, szigorúan ügyelve arra, hogy mindenki egyenlő mértékben részesüljön belőlük. A kastélyokat és vályogkunyhókat lerombolták, és helyükre előregyártott elemekből egyforma házakat építettek. Törvény tiltotta a drága, különleges anyagok használatát, mert nem jutott volna mindenkinek belőlük, s ez ellenségeskedést, irigységet szült volna a lakosság körében, nem is beszélve a bűnözés növekedésének veszélyéről. Így került tiltott listára az összes drágakő és a nemesfémek, a márvány és a ritka fafajták, a selyem és a bársony, a kristály és a porcelán. Néhány esztendő leforgása alatt aztán – szinte észrevétlenül – a természetes anyagokat felváltotta a műanyag, a drágább egyedi darabokból olcsó másolatok készültek, az eredeti helyét átvették az utánzatok. Az emberek többsége észre sem vette már, hogy a virágok helyébe mikor kerültek művirágok. A tudósok a táplálkozást is forradalmasították, mesterséges módszerekkel növesztették és színezték a gyümölcs- és zöldségféléket, hizlalták föl a háziállatokat, hogy mindenkinek bőségesen jusson eledel az asztalára.
Az egyenlőség nem csak az anyagi világra vonatkozott, hanem a szellemire is: a többféle vallást a megbízott, buzgó teológusok egyetlen hitté ötvözték, ugyanazt és ugyanúgy tanítottak minden iskolában, s a művészek közérthetően ábrázolták műveikben ezt a tökéletes egyenlőségen alapuló új világot. Akadt ugyan egynémely, ősei sajátos hitéhez ragaszkodó, a jövőjét másokétól különbözőképpen elképzelő, vagy egyszerűen a művirágokat nem kedvelő ember, a titkosszolgálat jól képzett kopói azonban résen voltak, és mielőtt még nagyobb baj származhatott volna belőle, lefülelték az elégedetlenkedőket.
– A hajdani főnemesi családok külföldre szökött tagjai bérelték föl őket, hogy viszályt szítsanak az országban – figyelmeztették az írástudók a népet a bűnösök fejének porba hullásakor. – Ne feledjétek, ha sikerül megbontaniuk egyenlőségen alapuló szövetségünket, újból visszatérnek, és rabigába hajtanak valamennyiünket!
Amint telt-múlt az idő, az újabb nemzedékek felnövekedésével már észre sem vették az emberek, hogy lassan egyformák lettek. Miért is figyeltek volna föl erre, amikor az életük és környezetük, a ruházatuk, a testi és lelki táplálékuk már régóta az volt? Előbb a mozdulataik váltak személytelenné, például ahogyan fölemelték, vagy a szemetes kosárba dobták a műanyagpoharakat, majd a tekintetük és az arcuk lett tökéletesen egyforma. Mint egy hatalmas üveglapon, a sokféle arc egybemosódott, s azon az egyfélén bávatag megelégedettség tükröződött. Ekkoriban a király már olyan öreg volt, hogy a lakosztályából ki sem mozdult. Titkosrendőrségének köszönhetően azonban tudott arról, hogy mi történt alattvalói arcvonásaival, s ezt az istenek jóindulatú jelének tekintette. Mindent megtettem népem érdekében, gondolta elégedetten, és nyugodt lelkiismerettel várt halála órájára.
A kisfiú már ilyen sima, viaszos arccal született. Hétéves koráig nem észleltek semmi különöset rajta. Pont olyan volt, mint a többi vele egyívású gyermek. Egy este azonban, a születésnapja után néhány héttel, amikor a fejére illesztette az ajándékba kapott fülhallgatót, parányi bőrkeményedést fedezett föl az arcán. Előbb azt hitte, hogy pattanás vagy kelés, ám az apró folt sehogy sem akart eltűnni. Pár nap múlva az iskolaorvos is észrevette a barna foltocskát, és még aznap értesítette a szülőket.
– Ritkaságszámba menő rendellenességről van szó – magyarázta nekik –, egy úgynevezett anyajegyről. Legjobb lesz, ha sürgősen leoperáltatják. Az orvostudomány fejlettségének köszönhetően manapság ez veszélytelen beavatkozás. Higgyék el, megéri. Ha ugyanis az arca nem nyeri vissza eredeti kinézetét, a gyereküknek komoly beilleszkedési problémái lesznek a későbbiek folyamán.
Hiába műtötték meg azonban többször is egymást követően a kisfiút, az anyajegy pár nappal az operációkat követően újból megjelent az arcán. Ha csak ennyi lett volna a baj, valahogy még el lehetett volna kendőzni a dolgot, ám ennél jóval többről volt szó: minden orvosi beavatkozás után változott valamicskét a kisfiú arca. Nem szépült és nem csúnyult meg, csak éppen egyre jobban különbözött a többiekétől.
Az orvos figyelmeztető jóslata bevált: osztálytársai nem akartak többé szóba állni vele, szüleik pedig azzal a kéréssel fordultak az iskola vezetőségéhez, hogy amíg nem derül ki, miféle ismeretlen járványtól torzult el a gyermek arca, ne járhasson iskolába. Ezért aztán naphosszat a lakásba zártan ült.
A titkosrendőrség kezdettől fogva élénk érdeklődést tanúsított a különös ügy iránt. Többször is kihallgatták a szüleit, mert valami ördögi összeesküvésre gyanakodtak, mielőtt azonban bevitték volna, a fiúnak sikerült elszöknie otthonról. Napközben romos gyárakban, elhagyatott épületekben húzódott meg, éjszakánként pedig céltalanul bolyongott a végtelennek tűnő betonvadonban. Egy napon aztán átvergődve a külvárost szegélyező szeméttelepek hegyvonulatán, kijutott a városból. Már maga sem tudta, mióta kóborolt a kiégett, salétromszagú mezőkön, amikor egy este egy sötét erdő szélére érve a szokásosnál mélyebb álom nyomta el. Mikor reggel végre magához tért mákonyos álmából, fejszékkel, kaszákkal és vasvillákkal felfegyverzett parasztokat látott maga körül.
– Miféle szörnyeteg vagy, s mit akarsz tőlünk? – lépett eléje egyikük. – Már mindenki rólad beszél a környéken. Azt mondják, romlást hozol az egész országra…
– Ne bántsatok, én is közületek való vagyok – emelte arca elé védekezően a kezét.
– Hogy mondhatsz ilyent? – förmedt rá dühösen a másik. – Nem láttad még magad a tükörben?! Te az emberi faj szégyene vagy. Szánalmas selejt, ami mérgezi környezetét, és rettegéssel tölti el a többieket.
Hiába rimánkodott azonban, hogy engedjék útjára, egy fához kötözték, majd tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek vele. Egyesek azt akarták, hogy azonnal öljék meg, mások azon a véleményen voltak, hogy a rendőrség kezére kellene adni. A vita hevében észre sem vették, hogy fejük fölött beborult az égbolt. Soha nem látott vihar tört ki, a villámcsapások lángtengerré változtatták körülöttük a világot. A gyermek fogvatartói mind egy szálig odavesztek a tűzben.
Oly nagy volt az égiháború, hogy a villámok fényét a királyi palota ablakaiból is lehetett látni. A káprázó szemű agg uralkodó azt hitte, az ő ünneplésére rendezett tűzijátékról van szó, s mielőtt örökre lehunyta volna a szemét, meghatottan rebegett köszönetet az isteneknek népe iránta tanúsított, csillagoknál is fényesebb szeretetéért.


.: tartalomjegyzék