Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Július
Máthé Éva beszélgetése Kiss Levente képzőművésszel

"Már kiskoromban tudtam, hogy szobrász leszek"

– Bár nagyon sok jelentős szobor került ki az ön keze alól, a műterméből, mégis ha Kiss Leventét mondunk, sokan önt csakis úgy emlegetik, mint a híres agyagfalvi emlékmű egyik szerzőjét. Bizonyára nem ezt tartja a fő művének, hiszen a terv nem öntől származik, hanem csak az egyik kivitelezője volt a hatalmas szoborcsoportnak. Mi is ennek a pontos története?

– A néhai Kulcsár Béla szobrászművész fő érdeme nemcsak az volt, hogy a tervet, a makettet elkészítette. Már az is igen jelentős eredmény volt, hogy a kommunista rendszer idején egyáltalán szóba került az agyagfalvi 1848-as emlékmű felállításának az ügye. Ennek érdekes előtörténete van. Annakidején a csíki értelmiségiek emléket akartak állítani a hajdani székely népgyűlésnek. Illetve udvarhelyiek is kezdeményezték ezt. Nagy követ szállíttattak oda, a helyszínre, amin egy idézet szerepelt a hajdani agyagfalvi felhívásból. Ezt okosan kitervezték, mert egy Ceausescu-idézetre hivatkoztak. Köztudott, hogy Ceausescu néha emlegette az együtt élő nemzetiségeket, utalásokat tett a „közösen vívott harcukra”.

– Valóban voltak ilyen „elszólásai”, csakhogy ő a szocializmus építéséért vívott, közös harcra utalt.

– Természetesen. De a beszédeinek az egyik passzusa egy az egyben megfelelt az agyagfalvi felhívás eszmeiségének. Amikor a bukaresti, központi szervek megtámadták az emlékmű-állítás ügyét, a hargitaiak ezt az ellenkezést úgy torpedózták meg, hogy megkérdezték: már egy Ceausescu idézetes emlékművet sem szabad felállítani? Végül Bukarestből az a válasz érkezett, hogy nem emlékkövet, hanem „méltóbb” emlékművet kell állítani az eseménynek. Ekkor léphetett be a képbe Kulcsár Béla, aki vázlatokat kezdett készíteni. Bizonyára felkérés történt irányába, talán a szárhegyi táborozás idején kapta a megrendelést. Az egyik vázlatát elfogadták, elkészítette a 12 cm-es, plasztilin változatát. Sajnos, nem vehetett részt a kivitelezésben, mert szívinfarktusban következtében elhunyt.

– Kulcsár Bála a jelenleg is látható emlékmű makettjét készítette el? Tehát teljes mértékben az ő elképzelése valósult meg?

– Természetesen. Egy 80 cm-es agyagváltozatot is elkészített, amit jóvá kellett hagyatni. Amikor mi a megbízatást megkaptuk, ez az agyagvázlat tönkre volt menve, megcsúszott, elferdült, szétment.

– Az emlékmű végül abból a bizonyos kőtömbből készült, amit eredetileg az agyagfalvi réten elhelyeztek?

– Nem, azt a követ elszállították.

– A ma látható szobor elkészítésében mennyi volt az ön része és mennyi a Hunyadi László szobrászművészé, akivel együtt dolgoztak?

– Ezt százalékban nem lehet kifejezni. Én akkor kezdő képzőművész voltam, 1977-ben láttunk hozzá a munkához. Hunyadi Laci már tapasztalt képzőművész volt, aki túl volt több, jelentős megbízatás teljesítésén. Szóval én másodhegedűsnek tekintettem magamat. Persze vannak ott részletek, fejek, amiket teljes mértékben én csináltam. A szobor elkészítésének a történetéhez az is hozzátartozik, hogy Bukarestből folyton bosszantottak minket, mindenbe beleszóltak. Kikötötték, hogy márpedig ez nem a székely, agyagfalvi népgyűlés, hanem az együtt élő nemzetiségek emlékműve kell hogy legyen. A művelődési minisztérium funkcionáriusa személyesen lejött Hunyadi Laci marosvásárhelyi műtermébe, s ceruzával a kezében x-szel megjelölte, hogy melyik alakoknak kell románnak lenniük. Ez így történt. Sokszor jutottunk el addig a gondolatig, hogy inkább abbahagyjuk az egészet, nem vagyunk képesek mindent megemészteni.

– No de létezett egy korábban jóváhagyott terv. Mégis folyamatosan beleszóltak a munkálatba?

– Nagy munkáról van szó. Akkoriban ez nem úgy ment, hogy jóváhagytak egy 50 centis vázlatot, s utána a művész szabad kezet kapott.

– Tehát a szoborcsoport egyes alakjai románok lettek. Ez a mai szemlélő számára miből derül ki?

– Hát a népviseletből. Ha az ember alaposan megnézi az alakokat, akkor látszik, hogy melyiket öltöztettük – parancsra - román népviseletbe. De akkor nem tulajdonítottunk ennek túlzott jelentőséget, mert mi úgy készítettük el az emlékművet, mint amely a székely népgyűlésről szól.
Végül a cél érdekében, mármint hogy álljon az emlékmű, túltettük magunkat ezeken a bosszantó részleteken, nehézségeken.

– Tehát a szobor elkészült, de az emléktábla csak a rendszerváltás után került fel rá, ha jól tudom.

– 1990 tavaszán került rá a felirat, a táblát már jóval korábban elkészítették. Később a román és német fordítások is megjelentek. 1989 előtt nem volt szoboravató ünnepség, pedig már 1980-tól a helyén állt az emlékmű.

– Nos az agyagfalvi témakör kimerítése után időzzünk egy keveset szülőfalujában, Gyergyóalfaluban, ebben a képzőművészeiről messze földön híres faluban. Élete első hat évét töltötte ott. Mennyire érzi magát gyergyóalfalusinak? Ugyanakkor azt is tudakolnám: ön szerint mi a magyarázata annak, hogy rengeteg művész származik a településről?

– Mindenképpen alfalusinak tartom magamat. Az, hogy sok művészt adott a falu az emberiségnek, szerintem csak a véletlen műve lehet. Valószínűleg ehhez az is hozzájárult, hogy mindig volt a faluban egy-egy odafigyelő oktató, egy-egy értelmes tanító néni, aki biztatta a tehetséges gyerekeket. Én az általános iskolát már Marosvásárhelyen kezdtem el, és itt volt egy nevezetes pincehelyiség...

– Itt jön be a képbe Bandi Dezső és a kerámiakör, amelyről az önről szóló kismonográfiában is olvashatunk.

– Valóban az elemi iskolai évek idején számomra ez a kerámiakör volt a legfontosabb helyszín, már ami a későbbi pályaválasztásomat, életem alakulását illeti. Oda bármikor bemehettünk. Bandi Dezső korrigált, tanított bennünket. Ott alakult ki bennem az alkotói készség. Sok sikerélményünk volt, díjakat nyertünk.

– A Marosvásárhelyi Művészeti Iskolában kik hatottak önre, kit tekint mesterének azok közül, akik Vásárhelyen tanították?

– Hunyadi László is tanított, ugyanakkor nagy szeretettel gondolok Izsák Mártonra. Bordi András rajzolni tanított. Azt már nagyon kicsi koromban tudtam, hogy szobrász leszek. Ez a beállítottságom sokszor a tanulás rovására ment.

– Mostanában sokszor láthatunk kiállításokat a művészeti iskola diákjainak a munkáiból. Akkoriban szerveztek ilyesmit?

- Biztosan voltak kiállítások, mert gyerekkoromban gyakran nyertem díjakat, dicséretet, diplomákat kaptam. Nagyon jó osztályunk volt, együtt tanultam Hunyadi Máriával, Nagy Dalmával, Tamás Klárával, Tamás Annával, Baróthy Ádámmal és másokkal.

– Érdekes mozzanata az életének az, hogy az érettségi után nem a kolozsvári, hanem a bukaresti képzőművészeti egyetemre ment tanulni. Ennek mi volt az oka?

– Ez valóban érdekes történet. Amikor érettségiztünk, érettségi után Hunyadi Lászlónak meséltük Baróthy Ádámmal, hogy felvételizni készülünk, mindketten a szobrászat szakra szeretnénk bejutni. Kérdezte, hogy hol próbálkozunk, s persze mondtuk, hogy mindketten Kolozsváron. Neki az volt a véleménye, hogy ez így nem lesz jó, mert egymást kiütjük. Határozottan azt ajánlotta, hogy ne ugyanazon a főiskolán próbálkozzunk. Nagy választási lehetőség nem volt. Így én Bukarestbe mentem, mert Ádám ragaszkodott Kolozsvárhoz. Később persze vágytam Kolozsvárra, hiszen a volt osztálytársaim egy része ott tanult, de eltelt egy év, el kettő is, s végül Bukarestben maradtam. Megszerettem a várost. Pedig az első évben féltem tőle. De az égvilágon semmi kellemetlenség nem ért. Kiváló tanáraim voltak, Boris Caragea, Irimescu, igaz, ő csak néha helyettesített, no meg Vasilescu.

– Annakidején, a kommunizmus éveiben is pezsgő művelődési élet volt Bukarestben, magas színvonalú kiállítások, színházi előadások kínálták magukat.

– Ha az ember végigment a Magheru sugárúton, mindig akadt valami újdonság. A koncertek, a színházi előadások valóban kiválóak voltak, az erdélyi de még a budapesti társulatok is gyakran megfordultak Bukarestben, amikor egyetemista voltam. A magyarság is összetartott. Annakidején, az 1960-as évek közepén egy hosszabb stagnálási periódus után indult újra a Petőfi Ház tevékenysége. A mi nemzedékünk kétkezi munkával is hozzájárult ahhoz, hogy ott ismét összegyűlhessen a magyarság.

– Abban az időben mennyire volt kötelező egy szobrász számára az, hogy szocialista realista stílusban alkosson?

– Valóban ez volt a trend, de végül is nem volt annyira kötelező. Senkit sem akasztottak fel amiatt, hogy nem ebben a stílusban alkotott. Maximum annyi történt, hogy nem vettek tudomást az emberről, ha nem volt elég „vonalas”, zsűrizéskor nem került be az alkotása egy-egy kiállításra. Viszont arra emlékszem, hogy itt, Vásárhelyen, a fiókszövetségnél a kiállító terem mellé kifüggesztették az ajánlott tematikát, mint például: a mezőgazdaság szocialista átalakítása, munkásportrék stb. No de nem lett nagy baj belőle, ha nem pont azt csináltuk. De tény, hogy az egész időszakra rányomta a bélyegét a kommunista ideológia. Nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellett volna.

– Ön nagyon sok nonfiguratív szobrot készített. Gondolom, ezek esetében egyszerűbb dolga volt, hiszen azokba bármit be lehetett magyarázni, ha muszáj volt, netán azt is, hogy a szocializmus győzelméről szólnak, miközben lehet, hogy egészen más volt az eredeti üzenetük.

– Ez így igaz. De amikor én kezdő képzőművész voltam, azért Bukarestben már kissé szabadabb szelek fújdogáltak. Szóval nem tett tönkre az ideológiai alapú megszorítás. Bele se kezdtem a szocreálba. De biztosan voltak olyan neves művészek, akiktől elvárták, hogy letegyék a garast a szocializmus mellett.

– Az ön alkotásainak van egy érdekes vonulata, az úgynevezett kinetikus munkák sorozata. Ezeknek az ötlete milyen forrásból fakad? Hadd mondjuk el az olvasónak, aki nyilvánvalóan most nem láthatja ezeket a szobrokat, hogy olyan munkákról van szó, amelyekben valamilyen forgatható, mozgatható rész van, sőt olyan szobrokat is készített, amelyekben kis motor hajt valamilyen alkatrészt, persze ha be van kapcsolva a motor.

– Már diákkoromban készítettem ilyen szobrokat, nagyon érdekel az ilyesmi. Egyesek igen látványosak. A nagyvilágban akkor már voltak ennek a stílusnak követői. A francia Nicolas Schöffer például elkészítette a fénytornyait, tér- és fénydinamikus szobrait. Érdekel ez az irányzat. Most is munkálatban van egy nagy inga, amit szekérkerékből készítettem. Vagy itt van a műtermemben egy bronzból készült lipinka, libikóka, ha hozzáérünk, megmozdul. Ezt 2005-ben, a legutóbbi egyéni kiállításomon is láthatta a közönség, amikor a rólam szóló kismonográfia is napvilágot látott.

– Valóban látványosak, érdekesek, különlegesek ezek a szobrok. Ilyeneket láthat a nagyközönség például köztereken?

– Nem láthatók. A múlt rendszerben egy köztéri szobrot felállítani óriási dolognak számított. Fogalom volt, ha például Marosvásárhelyen valakitől megrendeltek egy köztéri szobrot. Az én kinetikus szobraim, úgy látszik, nem fértek bele a képbe, mármint az, hogy illegjen-billegjen valami a főtéren. Őszintén sajnálom, mert biztosan lenne irántuk közérdeklődés. Ez számomra egy örök fájdalom. Viszont ha csak a saját szórakoztatásomra is, most is készítek ilyesmiket.

– Olvastam önről a kismonográfiában, hogy nagyon szeret bronzból dolgozni, és akkor bejön a képbe a németországi Iserlohn, ahová évekig visszajárt az alkotótáborba. Ennek mi a története?

– Ehhez hozzátartozik, hogy e városban lakik jó ismerősünk, Pollák András, aki az 1980-as évek közepe táján indította be az alkotótábort.

– Amúgy ő erdélyi származású?

– Igen, idevaló. Iserlohn egy körülbelül Marosvásárhely nagyságú német város, sőt lehet, hogy a lakosok száma kevesebb, de jelentős gazdasági központról van szó. Pollák András műgyűjtő, kedveli a művészeket. Engem Haller József ajánlott a figyelmébe. 1990-től, 1-2 alkalom kihagyásával, minden évben megfordultam a táborban. 4-5-6 hetet töltöttünk a táborban, mindennel elláttak. Sajnos, a táborozás véget ért. Most két éve minden magyarázat nélkül bezárták. Pollák is elfáradt, egészségileg sem bírta már a szervezést.

– Hányan vettek részt ezeken? Hány országból voltak ott meghívottak?

– Általában tízen voltunk, és mindig nemzetközi jellege volt a tábornak. A munkákból 2-3-at otthagytunk. Kelet-Európából – Bulgáriából, Romániából Magyarországról mindig hívtak művészeket, és a volt Szovjetunió területéről is érkeztek szép számmal. Japántól Amerikáig mindenhonnan feltűntek képzőművészek, spanyolokkal, németekkel is találkoztunk. Szenzációs volt.

– Főként milyen anyagból dogoztak?

– Kőből is lehetett faragni, de a táborozás legnagyobb előnye az volt, hogy hozzájutottunk a drága bronzhoz, és a teljes felszereléshez, a modern öntödéhez. Ezt rendesen kihasználtam. Minden évben jó pár bronzszobrot készítettem Németországban. Természetesen haza is hoztam ezekből jó néhányat, és ezekért semmit nem kellett fizetni, pedig az anyagot is a szervezőktől kaptuk. Sőt részvételi díjat is ők fizettek, amiért lementünk, és ott dolgoztunk. Természetesen a város is profitált ebből, esemény volt számukra, hogy mi ott vagyunk.

Iserlohnban ezáltal egy jelentős szoborpark keletkezett?

– Óriási gyűjteménnyel gazdagodott a város, hiszen ez nem magántábor volt, hanem az önkormányzat tartotta fenn. Csak az ötlet, a kezdeményezés volt a Polláké. A város számára, gondolom, ez nem jelentett nagy megterhelést, hiszen csak ennek a településnek a gazdasága szerintem az erdélyi gazdasági potenciálnak körülbelül a felét teszi ki.

– Haller Józsefen kívül más marosvásárhelyiek is jártak az iserlohn-i táborba?

– Hogyne, Gyarmathy János szobrászkollegám, illetve Szép György, Diénes Attila, aki most Magyarországon lakik, de amikor ez a történet kezdődött, még itt élt, Vásárhelyen.

– Ezen kívül melyik alkotótáborokban érezte jól magát? Hol születtek igazán jelentős alkotások?

– Például Harkányban, Magyarországon. Ott ugyancsak egy műpártoló kezdeményező a város segítségével működtette a tábort. Szobrászokat, festőket, textileseket hívott meg. Győrbe is szívesen mentem – két alkalommal. Most beindult Gyergyóalfaluban, illetve Borzonton a Vadárvácska tábor, oda is szívesen járok.

– Jelezte, hogy - sajnálatára - kinetikus szobrai nincsenek látható helyeken, köztereken. Viszont más jellegű alkotásait láthatja a nagyközönség. Elsősorban a Gyergyóalfaluban járók gyönyörködhetnek bennük. Melyek is ezek?

– A község központjában emléket állítottam István papnak, akinek a neve a csíksomlyói búcsúval kapcsolódik össze, aztán készítettem egy millecentenáriumi emlékművet, egy impozáns keresztet, s azon kívül két térplasztikám is látható ott, a művelődési ház előtt, a központban. Régi népi munkaeszközöket ábrázolnak. Tölgyfából készültek.

– Ezeket az önkormányzat rendelte meg?

– A táborok idején készítettem őket. Ha már az ember ott van, anyagot, teljes ellátást kap, akkor ezt szerintem valamivel viszonoznia illik. Így kerültek oda ezek a szobrok.

– Gyergyóalfalun kívül hol láthatók szabadtéri szobrai?

– Marosvásárhelyen, a vár mellett látható a Borsos Tamás szobor, azt 2000-ben leplezték le.

– Azt pályázati felhívás nyomán készült?

– Valóban. Sokan vettünk részt. Titkos szavazás után nyertem. A múlt nyáron a Bolyai Alkotótáborban készítettem egy hatalmas, csaknem három méteres madarat - fából, ez az alkotásom a vár udvarán látható. Nem tudom, hogy ott marad-e. Magyarországon egy Baróthy Ádámmal közösen készített fa szobrunk látható, Harkányban, Pécs mellett. Kíváncsi vagyok, milyen állapotban van, hiszen fenyőfából készült. Ha nem kezelték, nem tart sokáig. Egy másik közös köztéri munkám a Szentiványi Mihály szobor, Nyárádgálfalván található, azt Gyarmathy Jánossal együtt készítettük, ő gálfalvi származású. A Wass Albertet ábrázoló bronzszobromat múlt évben, december 5-én leplezték le a magyarországi Dabason.

– Egy Lintorf nevű német városban is van egy térplasztikája. Ez hogy készült?

– Felkérésre. Amikor kint voltam a németországi táborban, felkeresett egy gyülekezeti küldöttség, s elmondták, hogy elkészült a templomuk, melléje feszületet szeretnének állítani. Ez körülbelül 1996-ban készült.

– Említette, hogy Németországban a tábor nagy előnye az volt, hogy minden feltétel adott volt a bronzszobrok készítéséhez. Itt, Vásárhelyen hogyan készül el egy bronzszobor?

– Valóban itt nincs, nem is lehet öntödém, nagyon drága mulatság, nem tudnám fenntartani. Pár kiló bronzot megolvasztani már gondot jelent. Maga az anyag is drága, aztán következik a megmunkálás. Ha nem homoköntéssel történik, hanem viaszvesztéssel, akkor az még drágább, mert az hosszú, nehéz folyamat. Különben az volt szép a németországi táborban, hogy ott csak viaszvesztéssel dolgoztunk. Nagyon régi, szép technika.

– Mi a különbség a két eljárás között?

– A viaszvesztésnél az öntő képes arra, hogy üres szobrot készítsen, tehát hogy kongjon az alkotás, nagyon vékony falat lehet önteni. A lényege az, hogy a szobor előbb elkészül viaszból, majd azt körbeveszik egy kerámiaszerű anyaggal, gipsz samottal, amit ki is égetnek. Ettől a viasz kifolyik. A formát felfordítják, és bronzot öntenek az üregbe. A homoköntéssel készült szobor általában tömör, persze így is lehet üresen önteni, csak nagyon nehéz az eljárás, és mindig vastag falú szobor keletkezik.

– A szobrait szemlélve megállapíthatjuk, hogy néha igen érdekes a témaválasztása. Például bronzból fát, faalakzatot is készített. Honnan jött az ötlet?

– A németországi táborozások idején Pollák mindig beharangozta, hogy a következő alkalomkor mi lesz a fő téma. Egyszer ezt jelenette be: a téma – a fa. Hogy ez milyen kontextusban jelenik meg, netán deszka, díszfa, cserje, ágacska formájában – ez nyilvánvalóan ránk volt bízva.

– A bronzon kívül melyik az az anyag, amit kedvel? Például a kövek közül miből dolgozott?

– Travertinből. Az agyagfalvi emlékmű is borszéki travertinből készült. Márványból komoly, nagy munkát nem készítettem. Viszont sok olyan szobrom van, amelyekben a követ és a bronzot kombinálom.

– Több alkotása konkrét helyzethez, eseményekhez kapcsolódik. Például az egyik Bözödújfalura utal, arra, hogy mennyi maradt meg a vízzel elárasztott faluból. Ez felkérésre készült?

– Nem. Egy családi látogatás alkalmával felkerestük Bözödújfalut, és megkapó volt az a látvány: a vízből kiálló templomtorony jelzi a falu korábbi hollétét. Oda sem figyeltek arra, milyen különleges település volt, zsidózó székelyek, magyarok éltek benne. Szerintem teljesen hiába tüntették el a föld színéről a védőgát megépítésékor. Szakemberek szerint sem volt értelme ennek.

– A két Bolyaihoz kapcsolódó szobra a marosvásárhelyi Bolyai Alkotótáborban készült? Vagy netán akkor, amikor az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság Bolyai János emlékmű-pályázatot hirdetett meg?

– A táborban készült ez a mű. A pszeudoszféra című pályázaton is részt vettem egy bronzból és márványból készült kompozícióval, de sajnos, nem én nyertem.

– Itt, a műteremben látható például A vas metamorfózisa című érdekes bronzszobra. Ennek mi az eszmei mondanivalója?

– Ez a fémhengerlés, dróthúzás megtestesítése, ahogy kiszalad a fém, a forró szál átszalad a hengereken, ide megy, oda megy, s a végén megjelenik a gyönyörű szép szál...

– A Pallas Akadémia Kiadónál önről megjelent kismongráfia címlapján a Matolla című bronzmű látható. Mit kell tudni erről?

– A matolla egy népi eszköz, szövéshez használják. Úgy kell elképzelni, hogy középen van egy faoszlop, arra került egy fakereszt, s a kereszt szárainak a végén különös faképződmény létezik. A keresztet pörgetik, s arra tekeredik fel a szál, amit a felvetésre készítenek elő. A szövőszéket gyerekkoromban igen csodáltam. Mikor anyám szőtt, mindig körülötte lábatlankodtam.

– Hosszú alkotói tevékenysége során figuratív és nonfiguratív szobrokat is készített. Melyikeket helyezné előtérbe? Melyik stílus áll közelebb a szívéhez?

– Mind a két témakör vonz, mindig készültek figuratív szobraim. Jelenleg például Körösi Csoma Sándor plakettet készítek. Sepsiszentgyörgyről rendelték meg.

– A műtermében egy egész sor olyan munkát látok, amelyek nem szerepelnek a kismonográfiában, bizonyára vannak olyanok közöttük, amelyeket még soha nem állított ki. Mikor lesz a következő egyéni kiállítása?

– Természetesen vannak olyan szobraim, amelyeket csak én ismerek, és még néhányan. De nem tudom megmondani, hogy mikor lesz a következő kiállításom. Legközelebb talán Szombathelyen rendezünk egy közös tárlatot Hunyadi Lászlóval és Hunyadi Máriával. Meghívtak.

– Ön a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanára. Mennyire köti le az oktatás, mennyi időt szán erre a hétköznapjaiból?

– Jócskán lefoglal. 1972-től tanítok. Volt tanárom, Nagy József annakidején nyugdíjba vonult, helyette kerültem a katedrára. Egyébként két éve nyugdíjas vagyok, és most már ez az utolsó tanév, amikor oktatok. Abbahagyom. Érdekes jelenség volt a tanügyben, hogy sokszor olyan osztályt tanítottam, ahol szinte egytől egyig nagyon tehetséges gyerek gyűltek össze, máskor alig akadt a közösségben egy-két olyan tanuló, akikben valóban „mozgott valami”.


.: tartalomjegyzék