Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Július
Pécsi Györgyi

Olvasópróbák - kezdőknek és újrakezdőknek

SZILÁGYI ISTVÁN ÚJRA KIADOTT REGÉNYEI, ELBESZÉLÉSEI

HOLLÓIDŐ (első kiadás: 2001)

Van egyáltalán számottevő irodalmunk a hódoltság koráról? Irodalmunk még csak-csak, kép(zet)ünk alig. Nekem – generációmnak – A koppányi aga testamentuma (meg a szívhervasztó Gül baba rózsája film az ötvenes évekből), a derék magyar legény párbajjal, jó erkölccsel elnyeri a gyönyörű török főség leányát, győz a szerelem, meg a multikulti. Kemény Zsigmond persze nem ily bájos, de ki olvas Keményt ma már (és ki Gyulai, Jókai, Móricz hódoltsági regényeit)? Hiába tudjuk, az etnikai összetétel olyannyira megváltozott (75 %-ról 48 %-ra esett vissza a magyarság aránya), hogy ezt a vérveszteséget többé nem tudta kiheverni az ország, egy hatalmas fehér luk jelzi történelmi emlékezetünkben a mintegy harmadrésznyi régi Magyarország Mohács utáni másfélszáz esztendejét. Volt, hogy írmagostól kipusztultak egész települések, de volt, hogy maroknyian túlélték, s az ember, ha meddig élt, akkor is alkudott, nyerészkedett, praktikázott, fondorlatoskodott, szerelmeskedett, gyereket csinált, és volt, hogy nekiment a világnak. Túl azon, hogy a Hollóidő korszakos nagyregény, már azért is érdemes elolvasni, hogy valamennyi (valószínűsíthetően reális) képünk legyen az akkori életről.
Persze, a Hollóidőt nem lehet buszon, villamoson, elalvás előtti altatóként félórácskát böngészgetni – rendesen neki kell térdepelni, s aztán hiába, hogy jó félezer oldal, olvastatja magát, húzza az olvasót, beljebb-beljebb, behúzza a hódoltsági világba, mert csalóka a könyv, hálózatos meg több szintes, érzéki is, intellektuális is, fordulatos, mint egy lovagregény (elcserélt gyerekek, habókos férfiak, asszonyok sora, félvad hajdúk, kalandos fogolycserék), romantikusnak is (már olyan háborús romantikusnak) nevezhető szerelmi történetekkel, néha bestiális brutalitással (no persze, nem az aranymetszés szabályai szerint kínoztak, gyilkoltak), telítve költészettel, mágiával (szimbólumok, álmok, látomások, vajákoskodások), máskor emberes bölcseleti futamokkal (Terebi Lukács és Fortuna Illés sokoldalas traktátusai), meg sok egyébbel még, hogy végül borzongató, már-már wagneri nagyoperai jelenet zárja a hatalmas hódoltsági tablót. Mint az igazán nagy műveknek, ennek is több befogadói szintje van, lehet szimpla történelmi kalandregényként is olvasni (a Kő hull…-t meg szerelmes regényként), lehet realista(lisztikus) kor- meg társadalomábrázolásként is (ahogy a Kő hull…-t is) stb., mindegyik talál, annál is inkább, mert a szakmabéliek sem jutottak egzaktul dűlőre, voltaképpen hogyan is határozható meg a műfaja. A Hollóidő kisiklik a tipológiából (szintézis – Görömbei András; saját műfajú regény – Kulcsár Szabó Ernő), számomra főként magyar sorsregény, úgy magyar sorsregény, ahogy Ady meg Zrínyi költészete magyar sorsköltészet, ti. a megmaradni vagy kipusztulni, szétszóródni dilemmát gondolja végig, a gondolat teljes súlyával, komolyságával és illúziótlanságával, egy igen válságos történelmi helyzetben (amilyen azóta is volt néhányszor, meg van is), vegytisztán, már-már modellezve.
Ady szent haraggal pörölt („Nekünk Mohács kell”), Zrínyi nagy mérgében azt találta mondani, ha ilyen élhetetlenek vagyunk itt, a Kárpát-medencében, kérjünk a spanyol királytól földet, és próbáljunk hazát teremteni magunknak Brazíliában. Önostorozás, önsiratás, meg a helytállás heroizmusának hősromantikája – ezek a mi legerősebb sorsértelmező hagyományaink. Szilágyi István harmadik utas, a kínkeserves túlélés, az alkuk, fortélyok árán is a megmaradás lehetőségére és esélyére int: „A népeket élni kell tanítani, hogy maradjon belőlünk utánunk is, ha szabadulunk” –, ahogy a regénybeli nagy konspirátor, Fortuna mester is mondja.
A Hollóidő jelölten is két tömbből áll, az első tömb – Lovat és papot egy krónikáért címmel – a hódoltsági ’mindennapok’ regénye, a szerelemé, a pusztuló országrészben az életé, (ahogy lehet, sunyítva is, a gyaurokkal praktikázva is), de a vadászott vad ösztönével, amelyik tudja, golyók meg csapdák között bóklászik, akármikor rákattanhat a rablánc vagy a kínzókamra zárja, eldördülhet a fegyver, de addig is: „az Élet él és élni akar”. Ezt az eposzi lassúsággal folydogáló, hosszabb epikus részt a második tömb – Csontkorsók – dinamikus költői és drámai beszédmódja váltja föl: a Csontkorsók az elkerülhetetlen apokaliptikus pusztulás könyve. Kurgánépítéssel zárul a könyv – a hiábavaló praktikák után egy utolsó iszonyatos, cinikusnak látszó praktika (fogadás) talán még megmenthet valamennyi életet, esélyt adhat a folytatásra és a folytonosságra.
Szólni kellene hosszan – barokkos kompozíciója, világ- és alakteremtő remeklése mellett – Szilágyi István veretesen kimunkált, az ódonság hangulatát keltő, ám friss és eleven stílusáról (lexikája nyelvtörténeti példatárul szolgálhatna), s külön a regény szövetét gazdagon átjáró szimbólumokról, intertextusokról. Csak a regény kulcsszimbólumát említem most. Még a viszonylagos békében a hóbortos Fortuna mester egy fiatal fiúcsapatot kiment a mindennapi gyötrelmekből, szabadságra neveli és titokban fölkészíti őket. A fiúk nem tudják, miért kivételezett a sorsuk, mire kell készülniük, sokáig az olvasó sem érti, s később is csak sejti, hogy a szétvert ország maradékát ezeknek az új lovasoknak kell majd megvédelmezniük, nekik kell újraépíteniük az országot, megőrizni és fönntartani a folytonosságot. A fiúk a Csontkorsókban teljesítik be küldetésüket. Fortuna Illés azzal indítja el őket, hogy „Mától ti ezen a világon nem hiányoztok senkinek”, útravalónak, testámentumnak pedig a Darukenyér enigmatikus üzenetét hagyja rájuk. Fortuna, s a fortunaság szerepében őt követő deák, Tentás vezeti a fiúcsapatot rejtelmesen: előttük járnak, előkészítik az útjukat, amikor a szükség kívánja, újra meg újra megjelennek, kenyeret adnak, kijelölik a teendőket, oltalmaznak, majd újra meg újra köddé válnak. A fiúk – talán Tentás vajákossága miatt – megtapasztalják a Jelenések Könyvét, részt vesznek az utolsó vacsorán (Utolsó vacsorán); „Mester, hogy ismer meg, akitől a kenyeret kapjuk?” – kérdezi az egyik fiú Fortunát; a textus a nagycsütörtöki bevonulást előkészítő tanítvány kérdésének parafrázisa. Az üdvtörténetre készülő fiúcsapat a vándorlás alatt fölnő és kész lesz a golgotajárásra: a regénynek ez a szála nem krisztológiai, de finom jelzés, hogy a legprofánabb körülmények között is mindig ott a szakralitás is, a kényszerű helytállásban a választottak küldetése is. A Hollóidő záró képében (nagyoperai jelenetében) a mészárlást követő iszonyatos kurgánépítés ezért fejeződhet be liturgikus ihletettséggel: „...az úr Göncöl István nevezetű deákjának a szolgák kezébe adták az utolsó fejet. Mire az, akit mi vén pap apródjának hívtunk, két tenyere közé fogta a levágott fejet, majd látjuk, közelíti arca felé, és ajkával megérinti a csapzott, szürke hajat, vagy talán alatta a véres homlokot. Aztán eltolja magától, fölágaskodik és odateszi a piramis hegyibe...” – ahogyan az szentáldozást követően a pap is helyére, a tabernákulumba emeli az oltáriszentséget.
A Hollóidő története a nagy magyar provincián, között térben, a végek ütközőpontján játszódik, Erdély és az Alföld, a királyság meg a fejedelemség közötti hódoltsági területen; de csak épp annyira provinciális a hely, az idő, a történet, mint mondjuk a harmincéves háborúé, vagy a normandiai partraszállásé. Azaz éppúgy megjelenítheti a világidőt a mi sajátos sorskérdésünk, ha, mint Szilágyi István teszi a Hollóidőben, a mi sajátos sorskérdéseinkbe beleszövődnek az emberi alapminőségek és alapviszonyok koroktól független kérdései is, vagy, mint itt is, a kérdés ontológiai szinten is megválaszolásra kerül: „Az ember, aki pusztít, Istenhez éppoly közel áll, mint aki teremtett.”


KŐ HULL APADÓ KÚTBA (első kiadás: 1975)

Szeretem, ha a szerelemért meghalnak a regényekben, ha a regényekben ölnek a szerelemért. Azt hiszem, ez a pusztulás, pusztítás a legvonzóbb, legtitokzatosabb misztérium. (Tudnék-e ölni, halni érte én…? Az embernek megfordul a fejében, aztán legyint vagy ilyesmi.) A Kő hull… azonban nem ilyen.
Szendy Ilka módos, kihaló céhes tímárfamília utolsó sarja a nagyollóval leszúrja alkalmi szőlőkapását, szeretőjét, a paraszt Gönczi Dénest, amikor Amerikába indulva az elbúcsúzna tőle. Gönczi megfojtaná Ilkát, ha merné, hogy leszámoljon fonák viszonyukkal. De egy paraszt nemigen merheti (bár Édes Anna), tehát Amerikába menekülne, ám a nagyolló akcióba lép. Ez is kéttömbös regény, az első a szerelem története, a második Ilka szikár, gőgtől szabadulni nem tudó/akaró öntudatlan bűnhődése, hogy végül egy lerongyolódott ordas rokon agyonüsse. Bevégeztetett, de semmi nem tisztáztatott.
Miért is nem avulnak Szilágyi István regényei? Például a Kő hull…, nemzedékem alapműve? Persze, remekmű, és világirodalmi – esztétikai minőségét is, meg befogói lehetőségét illetően is (a világ bármely táján érthető, nem kell európai fül/szem hozzá). Története alaptörténet – kínálkozna hát, hogy legyen ez is balladás, tragédiás, vagy legyen fojtogató lélektani rémdráma, és végül valamilyen katarzisz(szerűség, feszültség ki!). Szilágyi István regénye balladisztikus is, tragédiás is, fojtogató lélektani rémdráma is, de borzongató befejezéssel: nincs katarzis, nincs megtisztulás és megszabadulás, a halál pillanatában sincs. Miért vonzza hát mégis az olvasót ez az eleinte habókosnak látszó, utóvégre csakugyan megtébolyodott lány? Tisztázatlan viszonyokkal, takargatott, eltitkolt bűnökkel élünk együtt magunk is? Mert tudjuk, bármelyik pillanatban görcsbe fordulhat az életünk? Vagy máris görcsbe van fordulva, de tesszük, mintha nem? Mert a teremtő életakarat mellett az önfölszámolódás (ön-sorsrontás) kényszere is bennünk lappang?
Ilka, a magtalan Szendy meg Simonffy család utolsó, szintén magtalan hajtása fejedelmi, földesúri gesztussal csak úgy odaszól a szőlőkapásának, hogy menjen a présházba. A nő int, a férfi megy, és teljesíti férfiúi kötelességét. Rendszerint férfiak szokták így (házúr, földesúr, főnök) magukhoz szólítani a lányt, és a lány megy, mert öröktől be van kalkulálva a dolog, ha függőség van. Férfiszolgálatra nők ritkábban, fortéllyal, inkább a tehetősebbek, korosabbak (gondolom én, bár lehet, másként van), Ilka pedig fiatal, nem rút, nem hibás, módos is, mégis így. Dénes megy, ha hívják, nem jut eszébe visszaélni a helyzettel, zsarolgatni, egy kicsit pofátlannak lenni. Alattvalói vér, de mégsem egészen. Szerelem-e az, ami Ilka és Dénes között van? Ősi jogérvényesítés is, de szerelem is, bár megfájásult. (Megfájásul például az étel, elveszti rugalmasságát, még nem kell kidobni, ehető, éppen csak az íze-gusztusa hibádzik.) Ilka lényének egésze és Déneshez fűződő viszonya mindvégig a normális meg a paranormális határán billeg. Ilka a bonyolultabb személyiség, mindvégig megoldatlan rejtély, s mindvégig ő diktál ebben a normális-paranormális határán billegő kapcsolatban. Az ő számára Dénes parasztlakáj és nagyúri szerető – Dénes maga sem érti, de mintegy akarata ellenére is hozzánő ehhez a (nem kettős, kétarcú, hanem) tőle két külön szerepet elváró viszonyhoz; innen paraszti életösztönére hagyatkozva menekülhetne is akár, ha egyébként nem lenne tisztázatlan régtől fogva a Gönczi meg a Szendy család egymást maró, múltjuknak emberöléssel is sújtott terhe. Ilkának nem a szerepe kettős, neki két énje van: egyik énje a pragmatikus birtokigazgatóé, a másik a fejedelem szerelméről álmodozóé. De miért is ne álmodozna egy fiatal nő? Ám egy, a társadalmi változások perifériájára szoruló, s aztán elhalásra ítélt kézműves réteg sarja nem álmodozhat büntetlenül: mindaz a kudarc, amit törvényszerűen ennek az elhalásra ítélt rétegnek el kell viselnie, az egyedül Ilkára marad. Apja sikeres, erőszakos vállalkozó, a semmiből egymaga teremtett rangot, módot, éppen csak a céhes tímárság maga lett időközben fölösleges, a fejlődés, kapitalizálódás (a regény a múlt-múlt századforduló idején játszódik) nem ezt a formát, s nem ezt a várost, Jajdont növesztette. Bibó Istvánnal szólva: a zsákutcás magyar történelem válik láthatóvá, tapinthatóvá a Szendy-Simonffy családok hullásában. Az apák porlepte figurákként, sorsukat föl nem ismerve múlnak ki, a szétesést majd Ilka fogja látványosan beteljesíteni. Örökli a bírás rangját, pózait, a hatalmat és az úri gőgöt, de kétségbeesetten észleli, hogy minden hiába, elfogyott a levegő, nincs valódi tere az életnek, és nincs célja a gazda(g)ságnak. Ösztönével és öntudatlanul lázad: előbb, serdülőként egy legációs papfiúnak adja oda magát (hogy aztán a nemkívánt terhesség megszakítása miatt örökre meddő, „kupa” maradjon ő is), aztán iszonyatos magányában alkalmi munkását teszi meg szeretőjének. Ilka összes, tudatalattiba lefojtott – családja, társadalmi helyzete, jövőtlensége, emberi elszigeteltsége miatti, meg egyáltalán a léttel szembeni egzisztenciális – sérelme akkor sűrűsödik, amikor Dénessel először szeretkezik teljes gyönyörrel úgy, hogy közben anyja a másik szobában haldoklik. Ilka mállásának, szétesésének itt, ebben a beteges, aberráció-gyanús, halálövezte légyott-gyönyörben van a fordulópontja: bosszút állt, megszabadult a szendység démonaitól, de új démonokat szabadított magára – ám ez utóbbit már csak a helyzet fonákságától (a paraszt ösztönösségével) viszolygó Dénes dekódolhatja.
Ilka habókos álmodozóként a fejedelem szerelméhez menekül, egy másik időbe, mert – eltévedt lovasként – nem annyira az értelmével, mint az idegszálaival tudja, ez a mostani, számára élni adatott idő nem az ő ideje. De ha nem léphet ki a tőle idegen időből, miképpen lehet mégis önmaga az ember – determináló génjeivel, belénevelt magatartásmintáival? Azaz, Münchausen báróként képes lehet-e saját hajánál fogva kirángatni magát az iszapból? Ilka alulmarad a világgal szembeni lázadásában, mert egy lényeges emberi minőség biztosan hiányzik belőle: az alázat. A hübrisz gőgje adja kezébe a nagyollót, a hübrisz páncélját keményíti magára, ezért nincs bűntudata, lelkifurdalása, s mert alázat nélkül nincs vezeklés, hát feloldozást, engesztelést sem nyerhet. És innentől tulajdonképpen mindegy, neveltetése, alkata, vagy más külső ok miatt szikkadt ki Ilka, az emberi együttélés alapnormáját, tabuját sértette meg – nem annyira az öléssel, mint azzal, hogy kaszt-tudatával képtelenné tette önmagát a bűn fölismerésére. Minden megértésünk ellenére ezért viszolygunk a Dénes holttestét rejtő kutat kövekkel apasztó, megzavarodott Ilkától, nem pedig szánjuk őt.
Kéttömbös regény a Kő hull…, az első tömb Ilkának és a szeretőjének a történetét a „nagyollóig” meséli el – a narráció középpontjában Ilka áll, s mintha Ilka lelkének hullámzásai szerint szerveződne a regény nagyon finom elbeszélői ritmusa és időritmusa: újra és újra elmesélődik kettejük kapcsolatának a története, variálódik, kiegészül, a narrátor előre-hátra cikázik, csúszkál az időben, körözget a tett előtt, mint vércse a kiszemelt csirke fölött, hogy a második tömbben már nyílegyenesen magát az eszelősséget és a teljes szétbomlást – a lineáris időben – rögzítse egzaktul. A Kő hull…t hasonlították García Márquez Száz év magányához is, Németh László Iszonyához is, regénypoétikájáról, jelentésrétegzettségéről, társadalom- és alakábrázolásáról, lélektani remekléseiről temérdek kiváló, lényeglátó és tanulságos értelmezés íródott, és fog is még íródni.
De azért mégis legjobb a regényt magát olvasni.


BOLYGÓ TÜZEK. Novellák, elbeszélések

Tizenegy elbeszélés Szilágyi István összesorolásában, datálásuk szerint az első 1969-ben, az utolsó 2000-ben íródott. Korábban az írónak három elbeszéléskötete is megjelent (1964-ben a Sorskovács, 1966-ban az Ezen a csillagon), de emitt csak a ’71-es Jámbor vadak pár darabjának kegyelmezett meg. Furcsa kötet, két korszakos (három) nagyregény után hangsúlyozottan nem válogatás. Talán egy vállalt, talán egy új (klasszicizálódott, a regényekhez minőségileg, világképileg illő) novellista Szilágyi Istvánnak kellene megmutatkoznia? Az olvasó maradjon meg hitében, hogy az író elbeszélőnek is világirodalmi rangú (miként a kötet írásai egyébként igazolják is), és különben se fárasszuk gyöngébb, vagy gyöngébbnek vélt, vagy egyszerűen csak képbe nem illő írásokkal? Jól tette-e, hogy elbeszéléseinek menetrendszerű kiadásával nem halászta le a sikert regényei sikerének szélárnyékában? Mindenesetre a talányt, hogy miért ódzkodott korai elbeszélésköteteinek újabb megjelentetéseitől Szilágyi István, nem biztos, hogy föloldotta a Bolygó tüzek.
Mert persze az olvasó (például én) azt keresi, benne vannak-e a novellákban/elbeszélésekben a korszakos regények készülődésének jelei, gyalupadról lehullott forgácsai, fölöslegesnek tudott, elejtett, ám utólag rettentő fontosnak vélhető töredékei? Persze, vannak: Jajdon, Messzi-folyó, tímár és kovács mesterségek, bolyongások, konkrétan nem azonosítható színhelyek, találkozások, szikkadt viszonyok, különc, modell értékű magatartások, parabolisztikus történetek, lét- meg sorsbölcseleti dilemmák, mint a regényekben is. De persze mások is. Aki szereti a Ceausescu-érára való áthallásokat, direktebb túlélési stratégiai üzeneteket, olyakat is talál (Jajdon gyermekei – a temetők halottak napi világításának szabályozása; Valahol fenn a Messzi folyón – döglődő szocreál iparvidék; Mesterek balladája – a vezér medvevadászatának előkészítése); és kivételesen realisztikus társadalom(mozaik)képet az ötvenes évekből a Csillagoltóban, amely magyar és román ipari tanulók nyomorúságos karácsony estéjét meséli el egy internátusnak nevezett romnegyedben (és csak itt, egyszer, hogy ’multikulti’).
Az alcím szerint: novellák, elbeszélések. Műfaji dilemma: melyik írás novella, melyik elbeszélés? – ne firtassuk, bár én egyöntetűen elbeszélésre szavaznék, nem a történet, inkább a lassúdad megjelenítő, monológizáló, értelmező, dilemmázó (ráérős, nagyepikai) mesélés a jellemző, a narrátor ki-kiszól, morfondírozik; nagyepikai a hangfekvés is, módjával a történet. S aztán: hogyan olvassuk a Bolygó tüzeket? Tetszőleges sorrendben, vagy lineárisan? Csakis lineárisan! A keretet a Kísérlet parabolisztikus ötletfutama és a címadó elbeszélés, a történelmi-közösségi lét parabolisztikus meséje adja. S bentebb párban álló, párba állítható írások, mint: a Csillagoltó három királyok és a Jajdon gyermekei mint nevelődési történetek, a Jámbor vadak és a Valahol fenn a Messzi-folyón mint a lét peremén fölvetett, alapvető egzisztenciális dilemmák történetei stb. Kifundált kötetkompozíció, szabályozott ritmus, mintha látens regényféle is lehetne, vagy azzá állhatna össze, mondjuk: a mítoszi időbe ágyazottan maga az emberi létezés tétetik könyvbe, jelezvén, így, és csak így értelmezhető a helyi tér-idő és a helyben, konkrét körülmények közt formálódó sors maga. Nagy igényű, nagy horizontú elgondolás, amiből jellegzetes szilágyiistvános elbeszélés-folyam születik.
Lassú ritmusú szövegek, hagyományos novellának nem elég dinamikusak, nem elég drámaiak, nem elég feszültséggel telítettek. Pontosítok: az írásoknak erősebb a gondolati és a szimbólumokkal, jelképekkel földúsított síkja, mint a cselekményé. Ezért még erősen realisztikus történetei is (A szőlősgazda; Jámbor vadak; Kibic, az árva ember) inkább tűnnek parabolisztikusnak (mondjam ki: néhol spekulatívnak), mint referenciálisnak (hogysem egy-az-egyben valóságábrázolásnak tekinthetnénk). A Bolygó tüzek szinte végig jelképek, metaforák, szimbólumok szövevénye: pusztában vándorol a had (mint hajdan a zsidók), üldözik az ellenséget, a remény fogytán, ám a fölbukkanó lidércek, a bolygó tüzek tovább csábítják, bíztatják a kimerült embereket (lásd: a csodaszarvas űzése), de ellenség nincs, s végül a tüzek a hazafelé tartó útra intenek. Erre a metaforára akár regényt is ráépíthetett volna az író. A Mesterek balladájára szintén, mely ősi, mítoszi, balladai világot szituál újra: a vadászkastélyt (várat) föl kell építeni, s az építők nem örülhetnek munkájuknak – a fal ugyan nem omlik, asszonyt se kell befalazni, csak az öreg ács áldozza föl magát, így bosszulva meg a retteget várurat. A Jámbor vadak realisztikus elbeszélésnek indul, s aztán egzisztencialista (-lisztikus) parabolaként zárul: vagy te ölsz, vagy téged ölnek! A Valahol fenn a Messzi-folyón című írásban az ember által megdöglesztett ipari tájban, megzakkant emberek közt bolyongó férfi végül az Élet igazságára döbben: a tönkre tett, meddővé vált Messzi-folyó halai egy idő után revitalizálódnak: „majd bizonyára lesznek fajták, miért ne lennének, amelyek immúnissá válnak a koszra, a vegyszeres lére, s akkor azok újra benépesítik a Messzi-folyót”. ’Életes’ történeteit is rendre mítoszi, létbölcseleti magasságba emeli – még a Kibic, az árva embert is ide futtatja ki, ennek záró summázata: „Vajon lehet-é az ember olyan tökéletes, mint egy hóhér anélkül, hogy hóhérnak kéne lennie.” (Kompozíciósan kicsit billegős a Kibic…, mintha két elbeszélés lenne: Kibic homeless nyomorgása, Jajdon alsó világa az egyik, a másik a jajdoni fölsőbbségé, ahogy a hóhér a sznobéria áldozataként kénytelen a város előkelőségeinek ostoba társaságát élvezni, s e két, önmagában megálló egységet mintha csak Kibic személye fogná össze.) Parabolisztikus történetek, létbölcseleti summázatok mítoszi tágasságban – látensen bármelyikből íródhatna nagyregény, strukturált, teljes világ az egyes történetek mögött! (Lehet, nem így van, csak talán túlságosan megszoktam a regényíró Szilágyit…)
A Tájkép tutajjal (1994) viszont biztos, hogy hétcsillagos! Nem novella, nem elbeszélés, tájkép, „toportyán ex lex idő”-ben jelképekkel, szimbólumokkal töményen átitatott tiszta bölcseleti költészet. Elárasztott völgy (a Békás tóra gondolok, de a táj mégsem olyan maiasan erdélyies, bár az idő ismét a kommunista érát idézi, ui. az itt úszni tanuló férfiakat majd odébb, a Dunán a határőrök motorcsónakjának hajócsavarjai tépik szét). „Valahol a félbemaradt teremtés peremén döglött kagyló a táj” – íme, a fölütés. Mint a keleti pagodák, mondatról mondatra finoman kidolgozott, és mondatról mondatra úgy közöl, hogy nem ismétel. Csak a költészet képes rövid tőmondatban információk özönét érzékletesen sűríteni úgy, ahogy Szilágyi rendes prózaírói, elbeszélői modorában itt, mint: „A hegylakónak házával, barmaival föl kellett húzódnia a jeges, széljárta hegyvállakra, a fenyvesek fölé. Sehol annyi angyalarcú gyermek, mint odafönt. És sehol annyi szúrágta, redves felnőttarc. A tekintetekben lappangó veszettség fémlik a közöny mézgája alatt.” Majd következik a vallomás: „Ha néha előfordulhat velünk szinkron-létezés, belőlem az egyik ott kóborol azon a köves, fennebb gyepes oldalon a fenyves alja s a tó széle között. Olyankor tavasz van, nyár, vagy koraősz.” Aztán elemelkedik az önkijelöléstől, hogy az emberi természet egészéről fogalmazza meg – leíró módban, szenvtelenül – ontológiai tapasztalatát a villanásnyi záró jelenetben. Az elbeszélő halat fog, ám váratlanul megjelenik egy fejszés ember, hogy elorozza a pisztrángot, de a halászó kése előbb mozdul, s a támadó abban a pillanatban fölismeri a megváltozott szerepet, önként fölajánlja a magáét. És hálás, hogy amaz most meghagyta az életét, mert „Időnként meg szoktuk ölni egymást…egy tarisznya halért.” Szilágyi István nemcsak nagyregényeiben képes – ráérősen, aprólékosan – teljes világot teremteni, de legjobb elbeszélései is teljes értékű és szépségű mikrokozmoszok.


.: tartalomjegyzék