Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Július
Fekete J. József

A határon túlról érkező szép szó (Hosszúfény. Határon túli magyar írók antológiája)

Nem csekély kétkedéssel és előítéleteimből fakadó gyanakvással vettem kézbe a Magvető Könyvkiadó Hosszúfény című kiadványát, ugyanis nem találtam bizalomgerjesztőnek az alcímét: Határon túli magyar írók antológiája. Már az antológia megnevezés is olyan gyújtószó számomra, amitől magasra szökik a lázgörbém, a határon túli meg pláne. Mert mihez képest „túli” valaki? A válasz egyszerű, az „innenihez” képest. Tehát ha bármely magyarországi író számára én határon túlinak számítok, akkor számomra is bármely magyarországi író határon túli. De akkor milyen viszonyban állok például a jelen kötetet válogató és szerkesztő Fekete Vincével, aki Csíkszeredában a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese, vagy a Franciaországban élő Nagy Pállal, akivel a minap cseréltünk könyvet? Egymáshoz képest hetedhét határon túliak vagyunk? Magam is tudom, sántít ez a logika, ráadásul a „határon túliság” és a „határon inneniség” a magyar identitás sarkalatos kérdése, nem lenne szabad léha viccelődéssel elbanalizálni. Az „inneniség” és „túliság” fogalomköréhez tudniillik két másik minőség is kapcsolódott, a „többség” és a „kisebbség” tartalma, más teória szellemében fogalmazva a „centrum” és a „periféria” jelentésszférája, amiből aztán logikai bukfenc nélkül levezethető, hogy a regionális magyar nemzeti identitások voltaképpen kisebbségi identitások, és ez az állítás megfordítva is érvényes.
De próbáljuk ezt közérthető módon kifejteni. Ebben éppen a Hosszúfény antológia lesz segítségünkre, kiemelten pedig Virginás Andrea nagyváradi médiakutató A „határon túliság”/„határon inneniség”, a „nőiesség” és a „férfiasság” alakzatai című dolgozata.
A „határon túliság” államhatárok, nemzetek, földrajzi régiók mentén szerveződő, területi-politikai szempontú kánon képződménye, ami a művészi reprezentáció és diskurzus mentén egymástól poétikailag, tartalmilag, történetileg, stilárisan stb. igencsak eltérő műalkotásokból hoz létre irodalmi gyűjteményeket – foglalhatjuk össze a legtömörebben. Más szóval ez a megnevezés egy kalap alá vesz bármit, ami a posztkoloniális elméletek nyomán perifériának nevezett, kisebbségi politikai régióban irodalmi műalkotásként megképződött. Namármost: ugyanez a problémám az antológia műfajával is, az tudniillik, hogy egy kalap alá vesz egymástól gyökeresen eltérő műfajú, tartalmú, színvonalú alkotásokat. Mondom ezt úgy, általában. Fekete Vince viszont minden hájjal megkent antológiaszerkesztő. Bár igaz, hogy talán egyszerűbb dolga van, amikor szülőföldje alkotóit vonultatja föl az Erdélyi szép szó soros kötetében. Nem is értettem, hogyan vállalkozhatott a Határon túli magyar írók antológiája megszerkesztésére, hiszen voltaképpen áttekinthetetlen mennyiségű anyagból lehetne válogatni, milyen korszakolási, tartalmi, tematikai, műfaji vagy egyéb határokkal lehetne rendet vágni ebben a folyton burjánzó képződményben? Aztán Lakatos Mihály előszavából kiderült a turpisság, a módszer, amivel a bonyolultat egyszerűsítette a szerkesztő. Az első megkötés kézenfekvő: „a szerzők mindannyian a magyar nyelvterület azon részének szülöttei és alkotói, amely kívül esik Magyarországnak a múlt század elején megvont határain”. A második viszont konstruált, de remekül működő korlátozás: a kötetben szereplő szerzők mindannyian a magyar kulturális tárca irodalmi ösztöndíjasai voltak 2004 és 2006 között. A kötetbe válogatott írások már korábban olvashatók voltak folyóiratban vagy kötetben, a mostani gyűjteményben pedig sajátos viszonyba kerültek egymással. Van itt vers, elbeszélés, regény- és drámarészlet, gyermekirodalom, tanulmány, látszatra csupán három fejezetre tagoltan, de mégis rendezetlenül, vagy legalábbis nem a szerzők nevének sorrendjében, se műfaj szerinti válogatásban. A Páthosz temetése, a Külön térben és időben, valamint a Harmadvalaki fejezetcímek alá sorolt alkotások közötti kapcsolatot az olvasás tárja fel. A szövegek szerzőiről a közlés helyén a nevükön kívül semmilyen információt nem kap az olvasó, ahhoz hátra kell lapoznia a könyv végére, így ha folyamatosan olvas, azt tapasztalja, hogy a különböző műfajú és tematikájú alkotások szinte áthatolnak egymásba, hallhatóvá lesz a kötet hangszerelése, ráadásul az értekező szövegek ezt azzal is nyomatékosítják, hogy a kötetben szereplő írók alkotásaival (is) foglalkoznak, és ennek nyomán szinte tapinthatóvá lesz az a képzeletbeli háló, ami mentén a szerkesztő elrendezte a válogatott szövegeket. Az előszót író Lakatos Mihály két fontos észrevételt tesz. Az egyik: „Ma már (remélhetőleg) közhelynek számít, hogy a magyar kulturális értékek jelentős hányada az anyaország határain kívül keletkezik”. A másik meg arra vonatkozik, hogy a Hosszúfény antológia alkalmat kínál a szakmának, hogy „eltűnődjön: létezik-e határon túli magyar irodalom…” Vagy csak magyar irodalom – teszem ezt már én hozzá. A szakma természetesen még sokáig eszel majd ezen a kérdésen, az antológia viszont kétségtelenül szemlélteti, hogy a regionális jegyeket is magán viselő magyar irodalom nem az adott földrajzi-politikai térség zárványa, hanem szerves kapcsolatban áll az adott régió többségi kultúrájával, de a magyar kultúra területileg elkülönített mindegyik egységével is. Lovas Ildikó A muskátlilevél szaga című szövegében a centrum–periféria viszonylatában még negatív tapasztalatát fogalmazta meg: „Hiába, a határ közelében élni bizonyos alkalmakkor igencsak kellemetlen. Például kiderülhet, mennyire botfülünk van mások dolgaihoz.” Az antológiának ezzel ellentétes a tanulsága: a magyar írók Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken, tehát idegen nyelvi környezetben nemcsak az anyanyelvi (itt: anyaországi) és az idegen nyelvi (itt: a lakhelyhez kötődő) „többség” kultúrájára, hanem egymásra is figyelnek, irodalmi alkotásaik, a problémák iránt megfogalmazott érzékenység, a válaszadás kísérletének hangütése, az egymással folytatott diskurzus és a léthelyzet reprezentációja révén láthatóan vagy észrevétlenül, de egymásba hatolnak. „Kisebbségben a dolgok bonyolultabbak, bár – mivel a kisebbség öntudata nem közegellenállás nélkül alakul – a hovatartozás-érzés néha erősebb és edzettebb, mint egy nyelvileg homogén területen” – írja Várady Tibor a Létünk 2008/4-es számában megjelent Három feljegyzés a másik nyelvről című szövegében a nyelvi és kulturális identitás földrajzi-politikai beágyazódására vonatkozóan. Észrevételét a Hosszúfény antológiára is alkalmazhatjuk, az említett hovatartozás-érzés a magyarság, a magyar kultúra és a magyar irodalom egészére vonatkozik a periférián élő alkotók esetében. Ennek felmutatásához volt szükség a biztos és pontos szerkesztői érzékre, amivel Fekete Vince a kötetet összeállította. Hogy milyen heterogén anyagból dolgozott, kiderül a közölt vajdasági szerzők nevének puszta felsorolásából: Jódal Rózsa, Mirnics Gyula, Danyi Zoltán, Lovas Ildikó, Szerbhorváth György, Beszédes István. Korban, alkatban, téma és stílus tekintetében különböző alkotók, műveik pedig éppen sokszínűségükkel, valóságérzékenységükkel és természetesen esztétikai-nyelvi megmunkáltságuk révén illeszkednek a határon túli magyar írók antológiájába.



.: tartalomjegyzék