Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Augusztus
Bartusz-Dobosi László

Königsberget elhagyni

December volt. Még csukott szemmel járt a hajnal, amikor Kant, szokásához híven, kipattant az ágyából és kíméletlenül szembesítette magát a szobájában uralkodó jeges valósággal. Soha nem engedte szolgájának, hogy itt befűtsön, még a legnagyobb fagyok idején sem. Inkább dupla gyapjútakarót használt, amibe szinte belegubózva, mozdulatlanul aludt, de a hideg levegő tisztaságának jótékony, álomserkentő hatásából nem engedett. Álma ennek megfelelően mindig mély volt és kiegyensúlyozott, amihez azonban teljes csöndet igényelt. Még a faliórát is kivitette szobájából, mert annak ketyegése zavarta az elalvásban, és este tíz után, amikor rendszerint nyugovóra tért, szolgájának is megtiltotta a mászkálást az emeleten.
Az ébredés után, hosszú fehér hálóingében, mint valami kísértet lebegett el a mosdólavórhoz a tökéletesen elsötétített szobában. Ki nem állhatta, ha csak egy apró holdsugár is behatolt az ablakredőny résein, ezért az ablakokat még nehéz damasztfüggönyökkel is lefedette. Mozdulatai mégis biztosak voltak az évtizedek óta ugyanazon a helyen álló bútorok között. Az előző este odakészített vízzel, csak úgy jéghidegen, megmosakodott. A hideg víz minden porcikáját átjárta, izmait megfeszítette, bőrét, csontját szinte hasogatta. Inas vádlija megfeszült a rántástól, amit ez a váratlan érzés váltott ki izmaiból. Hajnali öt óra volt. Mindig ilyenkor kelt, s mindig ugyanígy kezdte napjait. Szervezete szinte kívánta ezt az azonnali sokkhatást. Elméje friss lett tőle, teste feszes, harcra kész. Pedig a még ágymeleg test szinte gőzölgött a hirtelen hőmérsékletváltozás hatására, s áttetsző párája úgy lengte körül fehér hálóingét, mint valami árnyék-albinó a gazdáját. Egy pillanatra megállt az ablaknál, s a függönyt félrelibbentve, a redőny résein keresztül nézett ki az üres utcára, amit a hold kegyetlen közömbösséggel világított meg. Fénye egy pillanatra halványan megvillant az éjszaka lehullott friss havon, de a következő másodpercben már beletompult a hártyavékonyan ereszkedő ködfelhőbe. Az utcai gázlámpák kandeláberei, mint egy halom csontra soványodott hóember álltak szabályos távolságra egymástól, földbegyökerezett lábakkal.
Kant tempósan felöltözött, és pipájával kedvenc fotelébe helyezkedve olvasni kezdett. Amikorra idáig jutott, Lampe, Kant öreg szolgája, aki egykor a porosz hadseregben szolgált, már odakészítette teáját és rutinosan elvonult. Ő pedig szinte mozdulatlanul ült itt két órán keresztül. Senki sem tudta, mire gondol, gondol-e egyáltalán valamire, csak a lapok félelmetes sebességgel és sercegő engedelmességgel való pörgéséből lehetett arra következtetni, hogy falja a sorokat. Kedvenc újságát, a Hartung által kiadott lapot olvasta, s úgy ült ott, mint egy szobor. Homloka magas volt és ránctalan, szemei mélyen ülők, nyugodtak, mindig sugárzóak, orra elegánsan íves, arccsontja kemény, vonalas, mint egy szirtfal. Lábait keresztbe rakta, kezét a fotel karfáján pihentette, légzése nyugodt volt.
Amikor a számára oly kedves Löbenicht templomának öreg tornyában a harang elütötte a hetet, olvasmányát letéve felkelt, s pár percen belül már a kis hársfasor irányába haladt szürke kabátjában és elmaradhatatlan sétapálcájával. Soha nem reggelizett, pedig az éhgyomorra elszívott pipa igencsak meghozta az étvágyát. Neki azonban az volt a meggyőződése, hogy a korgó gyomor inspirálja a munkában, ezért délig nem is evett semmit. Kis utcákon kanyarogva jutott el a húspiacig, ami már egészen a Pregel partjánál zsibongott, s itt folytatta tovább útját a folyóparti bódék árnyékában. Szerette ezt a folyót. Úgy érezte, olyan, mint ő. Céltudatos, megbízható és megállíthatatlan. A húspiacon túl, a háztetők cserepei felett kibukkant a monumentális királyi palota tornya és erődítményszerű várfalának egy részlete. Ő azonban az ellenkező irányba, egyenesen a Collegium Albertinum irányába fordult, ami a Pregel túlpartján, egész pontosan a Pregel által körülzárt szigeten állt. Az egyetemnek és a tőle nem messze álló dóm épületének gótikus tornyai, mint valami jelentkező diák szólásra emelt ujjai magasodtak a város fölé.
Kant oda-odabiccentett a boltosoknak, akik őhozzá igazították óráikat, hiszen pontossága és megbízhatósága az egész város előtt nyilvánvaló tény volt. Nagyon jól tudta, hogy megmosolyogják kérlelhetetlen szokásai miatt, de azt is tudta, hogy tisztelik is és a szeretet jeleként értékelte ezeket a mozdulatokat. Szent meggyőződése volt, hogy viselkedésével az emberi akaraterő nagyszerűségét hirdeti, ezért soha nem változtatott mechanikusan elrendezett életvitelén. Az ember valódi nagyságát ugyanis abban látta, hogy az értelem mindenkor képes uralkodni a szenvedély, a spontán jött vágyak erőszakos követelőzése felett.
Fogta magát és, átkelve a kis gyaloghídon, egyenesen az egyetem felé vette az útját. A hatalmas épület, mintha valami óriási mágnes lenne, a minden irányból egybefutó utcák rejtekéből szinte magához szippantotta a tanulni vágyó diákokat. Mégis mindig ő volt az első. Amikor tanítványai megérkeztek, ő már katedráján ülve várta őket. Friss volt, kedélyes, modorában volt valami nemes magabiztosság, s egész lényével nagy tiszteletet ébresztett maga körül.
Ezen a napon azonban kissé gondterheltnek látszott. Kezében valami levélfélét szorongatott, s időnként nyugtalanul újra és újra beleolvasott.
– Soha nem aludt még el a professzor úr? – kérdezte váratlanul egyik legkedvesebb tanítványa.
– Még soha – mondta mosolyogva Kant.
– Hogyan lehetséges ez? Soha sem érezte úgy, hogy egy kis pihenés kijár Önnek? Nem volt olyan alkalom, hogy egyszerűen nem volt kedve felkelni?
– Nem az a kérdés, hogy vágyakozunk-e valamire, vagy hogy milyen hajlamok vannak bennünk. Ezek ugyanis pusztán érzelmek. Az érzelmek pedig megbízhatatlanok, fiatalember! Sohasem szabad minden további nélkül rájuk hagyatkozni! – mondta, s felállva a katedráról, fel-alá kezdett járkálni a teremben. Kezét, amelyben még mindig ott szorította a titokzatos papírlapot, hátul keresztbetéve pihentette. Észre sem vette, hogy ezzel megkezdte az óráját. Az időközben a terembe beszállingózó diákok csendben lopakodtak a helyükre, és pisszenés nélkül hallgatták őt. Az ajtócsukódásra Kant egy pillanatra elhallgatott, majd minden átmenet nélkül folytatta.
– A kérdés az, hogy a hajlamok mellé, illetve annak ellenébe oda tudjuk-e, akarjuk-e állítani a kötelességtudatot! Az erkölcsös ember ugyanis tudomásul veszi a hajlamait, de sohasem azok alapján cselekszik. Cselekedeteinknek minden érzelmi megnyilvánulástól mentesnek kell lennie, mert az érzelmek ingadoznak, nem adnak biztos támpontot. A tiszta ész kritikája szükséges ahhoz, hogy döntéseinket meghozzuk!
– Megbocsásson professzor úr, de milyen világ az, ahol nincsenek érzelmek? Szürke, unalmas, és lehangoló. Minden tiszteletem a professzor úré, de én képtelen lennék ilyen pontosságra, szabályosságra és nem is szeretnék ilyen világban élni.
– Tudja, fiatalember, Ön még ezt a kérdést, sőt a már előre eldöntött és rólam kialakított ítéletét is érzelmi alapon közelíti meg. A moralitás első szintjén áll, ahol még az ösztönök irányítanak… ne, ne, kérem, meg ne sértődjön! – emelte fel a kezét tagadólag Kant, amikor látta a harag pírjának árnyát átszaladni a fiatalember arcán. – Ön tehetséges diák, de pillanatnyilag még úgy közelíti meg saját döntéseit, hogy azok egyéni érdekének mely fokán állnak. Ez természetes. De innen tovább kell lépnie, lépniük – fordult most már a többiek felé is, akik érdeklődve hallgatták ezt a spontán kiselőadást.
– És ezért vannak itt uraim! Saját érdekükben kell nyitottnak lenniük, hogy megmutathassam maguknak a moralitás mindent elsöprő erejét, és eljuttassam Önöket először a társas együttlét által, majd azután a moralitás autonómiája által meghatározott cselekedetek szintjére. Ez utóbbinál már a kategorikus imperatívuszok alapján cselekszik az ember. Itt már nincsenek érzelmek, csak a tiszta ész által megmért és jóváhagyott döntések vannak. Ezek pedig nem engednek érzelmi ellágyulásokat a döntéseink közé. A jog kategorikus imperatívusza például a következő: Cselekedj külsőleg úgy, hogy önkényed szabad gyakorlása valamennyi ember szabadságával együtt állhasson fenn egy általános törvény szerint!
Itt megint megállt egy pillanatra. Elgondolkozva nézett ki az egyetem belső udvarára, mintha valahol egészen máshol járnának a gondolatai, aztán váratlanul folytatta.
– Ezért mondom Önöknek, hogy legfontosabb dolgaink egyike az emberi cselekedetek helyes illetve helytelen mivoltának a meghatározása. Ehhez pedig a cselekvés formai vizsgálatára és ítéletére van szükség, amit a gyakorlati ész kritikája alá kell vetni. Így cselekedeteink erkölcsi megalapozottságból fognak fakadni, úgy, hogy azok bármikor akár egy egyetemes törvényhozás alapelvéül is szolgálhatnak. Ez a kategorikus imperatívusz lényege, a moralitás autonóm szintje, és az, ami miatt én sohasem alszom el reggelente. Ezért kelek minden nap ugyanakkor, s ezért végzem egyesek szerint beteges szertartásossággal minden nap ugyanazokkal a mozdulatokkal a dolgaimat. Az én világom nem emocionális, hanem intelligibilis világ, de nyugodtan állíthatom, hogy cseppet sem egyhangú. Amennyiben valamennyire már ismernek engem, uraim, tudják, hogy a kedélyállapotommal semmi probléma nincsen. Nem vagyok unalmas, szürke, de szabályosnak szabályos vagyok, ez igaz – mondta és mosolyogva nézett diákjai szemébe.

Az ebédlőasztalnál általában mindig egy egész kis csoport ült Kant körül, akiről köztudomású volt, hogy nem szeret egyedül enni. Azt szokta mondani, hogy „Egy filozófusnak egészségtelen egyedül ennie, mert akkor túl sokat gondolkozik.” Így aztán, amikor a dóm harangja elütötte az egy órát, mondat közben abbahagyta az előadását és elment ebédelni. Asztaltársaságának kiválogatását rendkívül precízen kidolgozott szabályok szerint végezte. Mindig ügyelt arra, hogy a társaság vegyes legyen, hogy a társalgás ne maradjon egysíkú. Ezért voltak ott hivatalnokok, kereskedők, professzorok, egyházi emberek, de még diákjai közül is jó néhányan. Ügyelt azonban arra is, hogy meghívottainak a száma, magát is beleértve, mindig három és kilenc között mozogjon, hogy ne legyenek kevesebben, mint a gráciák, és ne legyenek többen, mint a múzsák. Ezt, a még a klasszikus görögség által az utókorra áthagyományozott szabályt, soha nem rúgta fel.
Ezen a napon azonban, a refektórium boltíves nagytermében mégis egyedül ült a nagy tölgyfaasztalnál, alaposan meglepve ezáltal mindenkit. Még mindig azt a levelet tartotta a kezében, s még evés közben is azt olvasta. Látszott, hogy fogalma sincs róla, hol van, mit eszik, és hogy mekkora megdöbbenést váltott ki évtizedes szokásainak fölrúgásával. Hivatásának odaadó teljesítését, a katonás önfegyelmet, a szigorú pontosságot, a megalkuvást nem ismerő következetességet, amivel életét, előadásait, sőt írásait is vezette, most mintha egyetlen mozdulattal megcáfolta volna. Csodájára jártak. A diákok szájról szájra adták a nagy hírt: Kant egyedül eszik! Mindenki látni akarta. Ő azonban mit sem vett észre a felbolydulásból, teljesen belemerült a levélbe. Ebben a hallei egyetem ajánlott neki professzori állást, amelyet bármikor elfoglalhat, ha elfogadja ajánlatukat. Normális esetben egy ilyen levelet végig sem szokott olvasni, most azonban más volt a helyzet. Elbizonytalanodott. Nem a levél hatására, már azt megelőzően is.
Még évekkel ezelőtt ugyanis Joseph Green nevezetű angol barátjától egy David Hume nevű, skót származású filozófus egyik teóriájáról hallott. Azért figyelt fel különösen erre a Hume-ra, mert ő maga is skót származásúnak tudta a családját. Hume egyébiránt a tapasztalatoknak a megismerésnél kifejtett szerepét fejtegette írásaiban, amiket azóta Kant meghozatott magának, hogy részletesebben tanulmányozhassa ezt az újfajta megközelítést. Akkor még csak felzaklatták ezek az új gondolat-áramlatok, de nem igazán szentelt nekik különösebb jelentőséget. Most azonban, ahogy megkapta ezt a levelet, újra felszínre jöttek benne a kétségek. Egészen eddig úgy gondolta, hogy a tudás nem elsősorban a tapasztalatban van, hanem az értelemben, a rációban. Ez az elmélet volt „dogmatizmusának” legfőbb alapja, szinte bőre alá varrta eszméit. Ezzel ellentétben Hume azt állította, hogy csak a tapasztalat lehet biztos forrása a megismerésnek, s ezt oly mélységekig magyarázta, hogy Kant szívében megrendítette a bizalmat a racionalizmus módszere iránt. Ez idáig például meg volt győződve arról, hogy nem szükséges elhagynia Königsberget ahhoz, hogy a megismerés határait kitolja a végtelenbe. Azt szokta mondani, hogy „Königsberg az emberek és a világ megismerése felé nyitott város, amelyben minden tudást megkaphat az ember anélkül, hogy utaznia kellene bárhová!” Nem is hagyta el azt soha ez idáig. Most azonban elbizonytalanodott. Furcsa tériszony fogta el az új gondolatok magaslatain. Hume szavai, mint fekete zsoldosok, kérlelhetetlenül sorakoztak szeme előtt, s áttörték megkérdőjelezhetetlennek hitt eszméi frontvonalát. Ezért olvasta olyan megbabonázva azt a levelet is, amely életének ebben a kényes szakaszában, mint egy jel tűnt fel előtte, s csábította egy új élet megkezdésére.
– Lehet, hogy el kellene fogadnia az állást? – Elmerengve lépett ki az egyetem épületéből. Járása nem volt olyan határozott, mint általában, fejét nem fúrta olyan céltudatosan maga előtt, ahogy szokta, még testtartása is teljesen kicserélődött. Úgy bóklászott a város utcáin, mint akinek nincsen haladási iránya, szándéka, kitűzött célja. Lábai egyik helyről a másikra vitték. A Pregelnek hol egyik, hol másik partján találta magát. Fogalma sem volt róla, hogy merre jár. Fejében rapszodikusan kavarogtak a gondolatok, s ezek nem engedték neki, hogy visszazökkenjen a borsószem hétköznapok megszokott kicsinyességébe.
– Lehetséges volna, hogy az értelem nem ismerhet meg mindent? Az világos, és senki előtt sem lehet kétséges, hogy az ismeret ítélet formájában alakul ki az értelem hatására, de közben azt is el kell fogadni, hogy ezek a tapasztalatból erednek. De vajon valóban mindegyik ismeretünk a tapasztalatból forrásozik? Az empirizmus mintha nem törődne az értelem spontán képességeivel! Nem lehetséges, hogy létezik az érzékelő tapasztalatot megelőző ész? Azaz, hogy vannak a priori, a tapasztalattól független ismeretek. Az ilyenek mindig hozzátesznek valami plusz információt az állításhoz, anélkül, hogy azokat meg kellene ismernünk. Ilyen a matematika! – örült meg a gondolatnak és leült a parkban egy padra, amelyet teljesen befedett a hó. Ő azonban észre sem vette, ahogy kabátja, lassan magába szívva a testmelegétől megolvadó havat, s egyre jobban átázik.
– Azaz kettő meg három, az öt. Sem a kettőben, sem a háromban nincsen benne az öt! – ujjongott. – Vagyis nem kell megismernie sem a kettőt, sem a hármat ahhoz, hogy eljusson az öthöz. Elég az értelem ítélete ahhoz, hogy intellektuális szellemi megismeréshez jusson. Vagyis nem kell feltétlenül Halléba mennie ahhoz, hogy empirikus úton jusson a tudáshoz! Innen helyből is szert tehet a világ összes ismeretére.
– Erről feltétlenül konzultálnia kell Christian Goldbach kollégájával. – gondolta és ettől teljesen megnyugodott, s visszazökkent a jelenbe. Persze rögtön észrevette, hogy nadrágja és kabátja vizes, és hogy fázik. Ilyenkor kedvenc kávéházában szokott teázni, most pedig itt vacog az elhagyatott kastélyparkban, mint egy kivetett koldus. Vidáman lendült neki a kandalló-meleg hangulatokkal kecsegtető kávéház felé vezető útnak, s újra a régi volt. Céltudatos járás, egyenes tartás, határozott léptek, missziós öntudat. Ugyanezzel a határozottsággal lépett be a félhomályos helyiségbe a megszokotthoz képest több mint két óra késéssel. Az asztalánál természetesen ott ültek aggódó barátai, Joseph Green, Jacoby, Rufmann, Hippel és a Motherby testvérek, akikkel nap mint nap találkozott itt a kávéházban, s olykor estig is elbeszélgették az időt. Furcsa egy társaság volt ez. Nem éppen olyan, amilyet az ember egy filozófus mellé elképzel. Néhány kissé nehézfejű kereskedő, egy bankár, egy hivatalnok, angolok, németek vegyesen, csupa magának való, nehéz ember. Kant valahogy mégis velük érezte a legjobban magát. Együtt biliárdoztak, teáztak, újságot olvastak vagy éppen Kant legújabb könyvét tárgyalták meg a maguk egyszerű módján.
Most éppen Karllal, a pincérrel tárgyaltak, hogy őrizze meg a helyüket, amíg elmennek megkeresni barátjukat. Amint azonban meglátták őt az ajtóban, mindjárt elébe siettek.
– Történt valami, professzor úr? – kérdezte aggódva Karl, aki mindannyiukat megelőzve rohant Kant elé. – Ilyenre még nem volt példa, mióta ismerem a professzor urat.
– Semmi, kedves Karl, ne aggódjon. Egy kicsit elkalandoztam.
– De hát a ruhája is csupa víz! Mi történt magával?
– Mondom, hogy semmi, csak egy pillanatra azt hittem, hogy az aposteriori ismeretek kizárólagossága miatt kénytelen leszek elhagyni a mi Königsbergünket. – mondta mosolyogva, és kényelmesen befészkelődött a kandallóhoz legközelebb eső karfás szék párnázott részére. Kabátját, a pincér és elképedt barátainak tekintetére pillantást sem vetve, a szemközti székre, a tűz felé fordítva akasztotta fel.
– Nem egészen értünk téged – mondta az idősebbik Motherby.
– De ugye nem hagy el minket? – aggódott tovább Karl.
– Nem. Természetesen maradok, de hozza már nekem a teámat, mert teljesen átfagytam ott a parkban!
– De hát mit kerestél ott ilyen időben? – kérdezte Joseph.
– Áh, lényegtelen. No meg úgysem értenéd – mondta Kant, és a nagy ijedtség utáni békés megnyugvás kéjével dőlt hátra. Újra otthon volt a saját maga által felépített világban. Pipáját akkurátusan megtömte és perceken belül néma pöfékelésbe kezdett. A többiek, nem akarván zavarni őt, maguk is hasonlóképpen tettek.
– Micsoda skandalum! Már majdnem elkezdtem csomagolni – gondolta magában Kant, s egy gyenge mosolyt engedett szabadjára szája szegletében. Táskájából elővette a hallei levelet, és egy könnyed mozdulattal a kandallóba hajította. A történetet, a filozófiai vitát ezzel lezártnak tekintette magában. Mehetett minden a normális kerékvágásban. Érzékszerveit szabadjára engedve élvezte a megszokott környezet megszokott színeit, hangjait, illatait. A konyha felől különféle illatok dolgozták bele a maguk gasztronómiáját az orrába, amire egészen megéhezett. A néhány perccel ezelőtt még nagyon is reálisnak tűnő költözés iránti amúgy sem nagy lánggal lobogó szándékát könnyen eloltotta a megszokott környezet higgadtsága. Élvezte visszakapott életét. Megelégedett volt és gondtalan. Már éppen inteni akart Karlnak, hogy hozzon valami harapnivalót, amikor váratlan érzés hasított bele. Sejtjei legmélyén valami újjáéledő névtelen aggodalom bukkant fel.
– Nem lehet, hogy döntésében több volt a gyengeség, mint a logika? Hogy agya tudatosan rosszul kombinált, hogy alibit biztosítson magának a maradáshoz? Nem lehet, hogy egész eddigi életében gyáva volt kimozdulni Königsbergből, és szertartásokkal teljesen körbebástyázott életéből, s ezért egy egész filozófiai rendszert kreált maga köré, amit aztán el is hitt? Nem lehetséges, hogy az egész okoskodása nem volt más, mint önigazolás? – szinte belesápadt ebbe a felismerésbe.
– De hol kezdődött ez az egész? Miért nem nősült meg soha? Miért szalasztotta el mindkét komoly lehetőséget, hogy egy nő mellett megállapodjon? Miért olyan biztos a dolgában, az eszében, amikor a legalapvetőbb tapasztalatokkal sem rendelkezik. Olyan, mint egy kisgyerek. Még sohasem látta például a tengert. A tengert, ami gyakorlatilag itt fekszik a város határában! Nem nevetséges, hogy matematikát, logikát, metafizikát, erkölcstant, természetjogot, antropológiát, vallásfilozófiát, ásványtant és fizikai földrajzot tanít, de a tengert még nem látta?! – fejében egymást kergették a kérdések és a gondolatok, amelyekre nem találta a választ. Ilyen még nem fordult elő vele. Pillanatok alatt újra hatalmába kerítette a bizonytalanság. Imént rendelt teája érintetlenül gőzölgött előtte az asztalon, jókedve gondterhelt kétkedéssé alakult. Azt sem vette észre, hogy a jószívű Karl ijedten ténfereg körülötte, mert látja, hogy valami nincs rendben nála, s hogy barátai összenéznek a háta mögött.
– Amikor meghalt az apja és erre ő otthagyta az egyetemet… ez lehetett az a pont, amikor megváltoztak a dolgok! Amikor saját bőrén kellett megtapasztalnia a kenyérkeresés fájdalmas valóságát. Véget értek a gondtalan egyetemi filozofálgatások, s ő gazdag nemesemberek tompaagyú gyermekeinek lett a nevelője. Gyűlölte buta, hájas szemeiket, finnyás, fehér kezeiket és affektáló hangon előadott árulkodásaikat. Igen, az a néhány év teljesen megváltoztatta. Sötét évek voltak. Gyermekből ekkor vált felnőtté. Idealistából realistává. Csak néhány év kellett és ő menekült vissza az érzelmek szenvelgő benyomásai elől a fogalmak tiszta és megingathatatlan világába. Vissza az egyetemre. Sikerült. De rossz élményei hatására úgy bebetonozta magát eszméibe, hogy azok szinte megfojtották. Csak most ez a könyv, és ez a levél… ezek zökkentették ki szellemi szendergéséből.
Éppen itt tartott a múltelemzésben, amikor Joseph nem bírta tovább és finoman, de mégis határozottan megrázta barátja vállát.
– Mi a baj? Nem ismerek rád!
– Semmi, semmi – mosolygott melankolikusan Kant aggódó barátjára, mint akit felébresztettek legszebb álmából és még annak a hatása alatt áll. Papírt vett elő és jegyzetelni kezdett.
– Tudod, kedves barátom, elpazaroltam közel harminc évet az életemből. Rossz úton jártam és másokat is magammal rángattam.
– No de miről beszélsz?
– Várd csak ki a végét! – mondta amaz és még valamit feljegyzett a lapra. Most teljesen olyan volt, mint amilyennek ismerték és magát is ismerte: nyugodt, magabiztos és határozott. Kényelmes tempóban írt, nem izgatva magát azon, hogy asztaltársai kényelmetlenül feszengenek székeiken, egyáltalán nem tudva hová tenni ezt a mai esetet. Csak miután újra átolvasta jegyzeteit, fordult oda hozzájuk.
– Elmúltam hatvanöt éves. Tagja vagyok az egyetem szenátusának, a Berlini Tudományos Akadémiának, számtalan tudományos társaságnak, kineveztek az egyetem rektorának, írtam egy halom könyvet, tanítottam több ezer diákot… s mindez mit ért? Most kell rájönnöm, hogy mindaz, amit tettem, nem volt más, mint önámítás. Felépítettem magamnak egy sajátos filozófiai rendszert, kerestem a tiszta tudományt, a megismerés határait, és közben semmi másról nem szólt az életem, mint félelemről, szorongásról és valami fóbiás szertartásosságról. Elnyomtam magamban minden olyan érzést, gondolatot, ami a változásokról szólt. Visszautasítottam minden felkérést, meghívást és invitálást, amelyhez komolyabb változtatásokat kellett volna eszközölnöm az életemen. Gyáva voltam, kényelmes, és mindent megtettem, hogy elhibázott döntéseimet igazoljam. „Königsberget nem kell elhagyni ahhoz, hogy az ember megismerhesse a világot!” Mennyiszer elmondtam már ezt a mondatot! Nevetséges. Az egész pusztán arról szól, hogy az ember nem szeret olyan dolgokkal szembesülni, amelyek ellentétben állnak mélyen gyökerező hiedelmeikkel. Én pedig nem bírtam, nem bírom a változásokat. Régen az emberek egyszerűen megölték a hírnököket, akik rossz hírt hoztak, mintha ezzel megszabadulhattak volna a hír okozta keserűségtől és az azzal járó változásoktól. Én megöltem saját magamat és átvitt értelemben mindenki mást, aki kimozdíthatott volna ebből a begyöpösödésből. Ezért nem nősültem meg soha. Addig-addig vártam, magam sem tudom, hogy mire, amíg a választottak elunták semmittevésemet és elhagytak. Én meg maradtam, és titkon örültem „sikeremnek”. Mi ez, ha nem önámítás? Egyszerűen kínos lett volna beismernem, hogy nincs bátorságom a változtatáshoz.
Itt egy fél pillanatra abbahagyta „gyónását” elképedt barátainak, ivott egy kortyot jéghideg teájából, s egy nagy sóhajtást követően folytatta.
– Tudjátok, nekem Königsberg nemcsak biológiai értelemben a szülőföldem, hanem szellemi és lelki értelemben is. Nem olyan könnyű ezt levetkőznie magáról az embernek, és én nem is akartam. Illetve talán volt idő, amikor akartam, amikor el akartam utazni Angliába, egy tapasztalatszerző körútra, de aztán meggyőztem magamat annak feleslegességéről. Engem ez a város nevelt fel. Ismerem minden porcikáját, színeit, hangulatát. Az utcákat, s a bennük lévő házakat évek hosszú során keresztül tanulmányoztam minden napszakban és évszakban. Láttam őket havasan, sárosan, villódzó fényárban, láttam éjjel, hajnalban és a délutáni sétaidőben. No és a hidak! A mi hídjaink, Joseph! Hiszen még ezeknek is matematikájuk van, bárha Euler meg is fejtette azt! De hogyan is hagyhattam volna el őket csak úgy? Én szeretem ezt a várost. Mindent neki köszönhetek, ami vagyok. De most… most elbizonytalanodtam. Lehet, hogy minden, amiben hittem, tévedés volt! Lehet, hogy csak részigazságokon rágódtam évtizedeken át! El kellett volna mennem! El kellett volna hagynom Königsberget, s vele az egész átkozott félelmeimet és hóbortjaimat. De én nem tettem meg. Maradtam. Azt mondják, maradni nehezebb. Hát nekem ez volt a könnyebbik út, de ennek vége. Elmegyek.
Az ifjabbik Motherby elkerekítette a szemét és olyan bánatos és kétségbeesett képet vágott, hogy Kant önkéntelenül is elmosolyodott.
– Ne félj, kedves barátom, csak egy időre megyek el. Muszáj látnom, hogy mi lehettem volna, ha van elég bátorságom változtatni. Muszáj kipróbálnom magamat, talán még nem késő. Tapasztalatokat kell szereznem, hogy lássam, valóban elhibázott volt-e az eddigi életem.
Egy pillanatra elmerengett, majd szó nélkül felállt, s inkább csak úgy magában motyogva mondta: – Csak egy időre, de el kell hagynom Königsberget. Most azonnal.

Hirtelen felrezzent merengéséből és miközben beszélni kezdett, azon töprengett, hogy vajon mennyi ideig állhatott itt szótlanul az ablaknál, a gondolataiba merülve, s hogy vajon diákjai észrevették-e ezt a kis néma intermezzót.
–Áh, de mit számít! – gondolta magában, aztán csak beszélt, beszélt, s szinte oda sem figyelt arra, amit mondott. Több évtizedes rutinjával már megengedhette magának, hogy úgy beszéljen akár a legbonyolultabbnak tűnő filozófiai kérdésről is, hogy közben máson járnak a gondolatai.
– Ezért mondom Önöknek, hogy legfontosabb dolgaink egyike az emberi cselekedetek helyes illetve helytelen mivoltának a meghatározása. Ehhez pedig a cselekvés formai vizsgálatára és ítéletére van szükség, amit a gyakorlati ész kritikája alá kell vetni…
– Elhagyni Königsberget? – gondolta. – Lehetetlen. A múlt utána lopakodik az embernek és nem ereszti el. Képtelenség megszabadulni az emlékektől, bármennyire is szeretnénk. Mit érnék el vele, ha elmennék? Semmit. Mindenhol ugyanezt látnám, ugyanezt tapasztalnám. Empirikus szempontból tulajdonképpen minden város Königsberg. Felesleges hát elhagyni a saját életemet egy másikért. Ebben a gondolatban megnyugodott és úgy érezte, hogy újjászületett.


.: tartalomjegyzék