Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Augusztus
Potozky László

Rövidprózák

TEA KEDDRE

Éppen viseltes, kopott öltönyömet igazgattam, poroltam, amikor az utcasarkon befordult a villamos. Szaporán lépkedtem a még mozgó, fékező szerelvény mellett, elsőnek álltam az ajtó elé szabad ülőhely reményében. Néhány évvel azelőtt állva is gond nélkül megbirkóztam egy-egy zötykölődő utazással, de akkoriban már néhány percnyi egy helyben állástól is megfájdult a térdem, lábszáram.
Észrevettem egy üres helyet, leültem. Egy felszálló, degeszre tömött szatyrot cipelő kövér asszonyság ellenségesen méregetett a lépcsőről, én azonban úgy tettem, mintha tudomást se vennék róla, leakasztottam szarukeretes szemüvegemet, és leheletemmel megnedvesítve tisztogattam a lencséit. Rövidlátóan hunyorogva kitekintettem az ablakon, a rohanó utca satírozott, homályos festménnyé mosódott össze előttem. Aztán visszatettem a szemüvegemet, beigazítottam az orrtámaszt a sok éves használat során az orrnyeregbe faragott helyére, a szárakat a fülem mögé csúsztattam.
Piszkos körmű kezecske gyűrött, elmosódott írást tartalmazó cetlit csúsztatott a combomra. Felnéztem, megérintettem a következő szék felé támolygó kislány vállát, és egy bankjeggyel együtt visszaadtam neki a cetlit. A leányka elmosolyodott, hálája jeléül biccentett egyet, de hangosan nem mondott köszönetet. Valóban süketnéma, vagy csak megjátssza − nem volt kedvem firtatni a dolgot. Puszta adakozási szellemből nem nyújtottam volna neki alamizsnát, de a nagynénémre való tekintettel mégis megszántam. Megannyiszor a lelkemre kötötte, adjak mindig egy zörgő aprópénzt vagy kósza bankjegyet a rászorulóknak. Arról, hogy a koldusok általában mennyire voltak az én adományaimra utalva, inkább nem bocsátkoztam vitába vele.

Nem emlékszem, hány éve vezethettük be azt a szokást, hogy minden hét keddjén meglátogattam egy teára. Igazi felüdülésnek bizonyult kimozdulni az aktákkal halmozott, tompa dohánybűzös szolgálati lakásból, és meglátogatni a város központjában álló, régi, tágas házban, amelynek ő az emeletét lakta. A hét vége felé már nem találtam a helyem, képtelen voltam feladataimra koncentrálni, rövid sétákat tettem a tömbházam körüli betonsétányokon, annyira vágytam abba a békebeli házba és a nagynéném hagyományőrző − igen, ez a legmegfelelőbb jelző rá − társaságára. Úgy tekintettem rá, mint egy régi, letűnt civilizáció száműzöttjére, aki egy olyan szigeten kényszerül élni, ahol egyéb sem létezik, csak kenőolajtól ragacsos gép, ócska minőségű papír, porladó beton, büdös műanyagban sercegő drótok, és mindezek ellenére, ebben a közegben, ha enyhén is már, de még körüllengi egy értékteremtő korszak szellemisége. Nyolcvannégy éves volt, ennek ellenére petyhüdt bőrű arcában jóval több vitalitást véltem felfedezni, mint bármelyik ismerősöm hétköznapi, a viaszsárga és fakószürke árnyalataiban játszó ábrázatán. Alacsony, törékeny asszony volt, mégis számtalanszor elképzeltem, ahogy finom ujjainak egyetlen érintésével megálljt parancsol a testet-szellemet elsatnyító uralom-gép fogaskerekeinek, ékszíjainak.
Rajta kívül nem volt életben egy rokonom sem. Egyik nagyszülőmet sem ismertem, apám a Csatorna építésekor lapátolta halálra magát, annyira elfogyott, hogy nem maradt belőle más, mint egy elkenődött betűkkel nyomtatott értesítés, melyben közölték, dicsőséges halált halt a Haza szolgálatában. Anyám ruhavarrásból igyekezett eltartani engem, ez többé-kevésbé sikerült is, míg végtagjaiban annyira el nem burjánzott a köszvény, hogy képtelenné vált a varrógép pedáljának mozgatására. Ágynak esett, nagynéném segített gondozni, de minden törődésünk hiábavalónak bizonyult, anyám hamarosan meghalt. Eladtam az örökölt házat, nagynéném unszolt, lakjam nála, lassan belegebed az egyedüllétbe, mondta, annyi ideje özvegy már. Visszautasítottam, nem erősködött sokáig, azt mondta, belátja, egy olyan jóképű fiatalembernek, mint én, szüksége van némi intimitásra, gondolnia kell a házasodásra is.
Tehát inkább az egyedüllétet választottam, sosem találtam rá választ, miért, de semmiképpen sem a nősülés ürügyén. Talán a kint, az utcákon, tereken tapasztalt mindennapos sivárság annyira belém ette magát, hogy saját kis intim szférámban sem óhajtottam mást. Néha átfutott az agyamon, meglehet, azért nem fogadtam el ajánlatát, mert az véglegesítő pecsétet nyomott volna agglegénységemre, és én is, mint minden egyedülálló középkorú férfi, valamelyest még reménykedtem, hátha a semmiből, bármilyen udvarlási erőfeszítés nélkül az ölembe pottyan egy mártír, aki hajlandó ágyékom-gyomrom minden vágyát teljesíteni.
A Polgári-osztály által biztosított szolgálati lakás tökéletesen megfelelt nekem, ki sem kellett mozdulnom, a rámbízott papírmunkát otthon végeztem, a kész aktákat hordárral küldtem vissza. Csak heti egy alkalommal dugtam ki az orrom, amikor teázni mentem a nagynénémhez. Gyökeresen átszerveztem a naptáromat, a keddet megtettem a hét utolsó napjának, az volt az én egyéni, saját bejáratú vasárnapom. Már egy nappal azelőtt, „hétfő-szombaton” megkezdtem a készülődést: levágtam és lereszeltem a körmömet, a megszokottnál alaposabban megborotválkoztam, megnyírtam a barkómat, hajat mostam, szinte véresre kaparva fejbőrömet a korpa ellen, megfürödtem, tiszta fehérneműt vettem, sőt, még be is fújtam magam valami olcsó parfümmel a hatás kedvéért. Iparkodnom kellett, mert nagynéném, ahogy öregedett, úgy vált egyre élesebb szemű kritikussá, a legjelentéktelenebb hibát is a rovásomra írta. Emellett sosem mulasztotta el megérdeklődni egy kacér kacsintás kíséretében, van-e valakim. Én olykor koholt szerelmi történetekkel etettem, de nem hiszem, hogy bármelyiket is bevette volna.

A park és a régi színház között ívelő széles utcában leszálltam, és a közeli csendes mellékutca felé vettem az irányt, annak az elején állt nagynéném háza. Öltönyöm meglehetősen melegnek bizonyult a szikkadt őszeleji délutánban, zakómat vállra vetve haladtam el egy üzletsor kongó kirakatai előtt. A méterárunál napszítta szövetek göngyölegei hevertek az üveg mögött, az órás vitrinjében már évek óta nem jártak a kiállított, antik, faragottdíszes faliórák, mutatóik ketyegő működése abszurdumnak tetszett volna ebben a minimalista, kizárólag a hasznos pőreséget népszerűsítő korszakban. A harmadik üzlethelyiség egy cukrászda volt, betértem, gondoltam, veszek valami édességet nagynénémnek. Egy negyed kiló nápolyit szorongatva tértem vissza az utcára, nagynéném nem kedvelte különösképp, de mást nem árultak.
Észrevettem, kioldódott a cipőfűzőm, az édességet tartalmazó papírtasakot a nadrágom zsebébe süllyesztettem, lehajoltam. Felemelkedve a park sétányaira esett pillantásom. Volt már két éve, hogy utoljára kint járt a házból, akkor elsétáltunk a parkba, szeretett volna az öntött ivókutakból inni, azt mondta, gyermekkorára emlékeztetik. Nem volt lelkem elmondani neki, a kutacskák évek óta nem működnek, csontszáraz tányérjaikat már csak madarak látogatják és piszkítják le. Csalódottan forgatta a csapot, aztán belém karolt, és kért, menjünk haza. Útközben elfordította a fejét, rejtegette a könnyeit, elszorult torkából csak ennyit tudott előpréselni: még ezt is elrontották.
Jobbra fordultam az útkereszteződésnél, nemsokára a jól ismert kovácsoltvas-kapu előtt álltam. Ezen a helyen árulta annak idején fonnyadt virágait a vénséges Dörmenczi grófnő, nagynéném egyetlen barátnője. Három vagy négy éve halhatott meg, addig minden reggel ott rostokolt a kapu előtt olcsó csokrait szorongatva. „Osztályellenes rendszerellenségek” lévén összes tulajdonukat elkobozták, házaikról leverték a címerüket, és a hatalom intézményeit telepítették beléjük, rosszabbik esetben lebontották, majd tömbházakat húztak fel a helyükre. Ezután csak férje kapott állást, haláláig dolgozott, mígnem elemésztette a szénégető. Az asszony sem élt sokkal többet uránál, egy reggel holtan találtak rá a járdán, kezében egy nagy csokor orgonával.
Kilincs emlékezetem szerint sosem volt a kapun, megmarkoltam az egyik vascirádát − tenyeremen éreztem a rozsdapor porladását −, benyitottam. Az udvarban kizsigerelt, ütött-kopott autókarosszéria állt, az alsó szinten lakó rendőr gyermekei szoktak benne játszani délutánonként az egész utcában visszhangzó kurjantásokat hallatva. Mióta beköltöztek, lőttek a nagynéném délutáni sziesztájának, a hatalmas ricsajban lehetetlen volt akár egy szemhunyásnyit is aludni.
Érkezésemkor feltűnő csend honolt az udvarban, nagynéném nyitott ablakán nem szűrődött ki a jól ismert izgatott készülődés csörömpölése. Felkapaszkodtam az emeletre, a lépcsőfordulóban visszatettem a sarokba egy felborult virágcserepet, végigmentem a tornácon, és benyitottam a lakásba.

A korral jár, pontosan úgy, mint a hátfájás, a szenilitás, vagy a magas vérnyomás.
Ezüsttálca a földön.
Kockacukrok, kekszek szanaszét.
Teáscsészék darabokban, az egyik csorba fülén görbén csillámlik a napfény.
A kancsó félszegül oldalra dőlve, csőre a bejárat felé hajlik.
Nedves szőnyeg, rajta összekuszálódott lábak, állig begombolt kardigán, a nyakon félrecsüngő aranylánc, ősz konty.
Szemek a mennyezeten, tátott száj.
Visszalépek a tornácra, behúzom az ajtót. Rágyújtok. A korlátra könyökölök, zsebemben megroppan a nápolyi. Sosem engedte, hogy előtte dohányozzak, de erről megfeledkezem. Szaporán villan, sercen a parázs, minél több füstöt a tüdőbe, kitölteni az űrt.
Felettébb nagy rendetlenség, kedvesem, mondaná, ha látná a szobát.


DRÓT A POFÁN

Apánk könyökére támaszkodva szivarozott az asztalfőn, előtte tányérjában bőrt növesztett a leves. Egy falatot sem evett vacsorára, csak egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A füst cingár erekben kapaszkodott a magasba, a mennyezethez ütődve egyre sűrűsödő köddé folyt szét.
Csípte a szemünket a füst, orrunkban szaggatott az égett dohány bűze. Öcsémet teli kanállal a szájában érte utol a köhögés, a leves az abroszra fröcskölt. Anyánk szó nélkül felállt, és leemelte a szárítóra akasztott konyhai törlőrongyot. Meglepődve néztünk össze az öcsémmel: szüleink addig sosem hagyták annyiban szidás, hangos szó nélkül az asztal melletti malackodást. Apánk hátranyúlt, kinyitotta a konyhaajtót. A meggyűlt dohányköd kiúszott az ajtónyíláson, a szabadba érve szálakra szétbomolva föloldódott az őszvégi estében. Valami ideges várakozás lengedezett a távozó füstindák között.
Anyánk visszaült az asztalhoz, felitatta a levesfoltokat, szemem sarkából láttam, olykor apánkra sandít, de ő messzire révedve bámulta a szárítóra akasztott, kopott törülközők árnyékát a légypiszkos falon. Öcsémmel már befejeztük az evést, a tányért is kitörülgettük egy darab kenyérrel, most várakozva siklott a tekintetünk hol anyánkra, hol apánkra. Egyikük sem nézett vissza, valamin nagyon el lehettek gondolkozva, vagy szándékosan menekültek várakozó szemeink elől. Anyánk mindig utánunk végzett, mert ő még tálalt, bele-belekavart a tűzhelyen várakozó edényekbe, igazgatta a terítékeket, amikor mi már javában falatoztunk. Most ő is befejezte az evést, hátratolta székét, egymásba rakta a tányérokat, felnyalábolta az evőeszközeinket, a kopott zománcú tálba borította a mosatlant, ezután a terítőt is összetűrögette, majd szó nélkül felém nyújtotta, menjek, és rázzam ki a tornácon.
Az öcsém kikísért, nem hagyta, hogy egyedül hajtsam végre ezt a nem túl bonyolult műveletet, addig makacskodott, míg megengedtem, hogy segítsen. Néhányszor szétrántottuk az abroszt, az öcsém elég ügyetlenül csinálta, mire befejeztük, mindkettőnk haja megtelt kenyérmorzsával. Öcsém elment vizelni az udvaron álló farakás mellé, én megvártam, mert bármennyire is erősítette az ellentétét, tudtam, fél a sötétben. Az ajtó előtt jól hátbavágtam, majd fürgén becsusszantam a konyhába, esélyt sem hagyva neki a megtorlásra.
Apánk változatlanul az asztalfőn cigarettázott, mintha örökre megrekedt volna a vacsora pillanatában, képtelen lévén bármi mást tenni, mint könyökölve füstölni. Anyánk nem fordult felénk, mikor beléptünk, szótlanul görnyedt a mosogatótál fölé, cuppogtatta a rongyot, csörömpölt a tányérokkal, evőeszközökkel. Körülötte apró tócsák fénylettek a cementpadlón, olykor a rézkályhára is felpriccolt a víz, fekete golyócskákká sistergett, majd nyomtalanul elpárolgott. Mi álltunk, várakoztunk, aztán a fásládára telepedtünk, a forgáccsal kezdtük játszani, de hamarosan abbahagytuk, mert az öcsémnek szálka ment az ujjába, azt próbálta kinyomkodni. Szemmel láthatóan élvezte a fájdalmas játékot, és ujjongott, amikor kiserkenő vére nyomán a foga közé harapta a tűhegynyi faszilánkot. Aztán befalta az ujját, és addig szopogatta, míg el nem állt a vérzés, én időközben egy szeggel kapargattam a fásláda oldalát, belevéstem a nevemet a deszkába.
Anyánk befejezte a mosogatást, már a kezét törülgette, amikor szólított, valamelyikünk öntse ki a vizet. Mindketten fölpattantunk, közösen vittük ki a mosogatótálat, rövid huzavona után megegyeztünk, melyikünké legyen a tál meglódításának tisztelete. Imádtuk a csontszáraz földhöz csapódó mosogatólé, vagy bármilyen egyéb víztömeg surrogását. Engedtem az öcsémnek, sajnáltam az ujja miatt, amiről ő már szemlátomást elfeledkezett.
A konyhába visszatérve láttuk, apánk végre felállt az asztal mellől, és halkan magyaráz valamit anyánknak. Beléptünkre abbahagyták a beszélgetést, apánk leakasztotta a falról a fenőkövet, egy rongyba csavarta, majd kilépett a szabad ég alá. Valahol a farakás közelében matatott, öcsém ijedten meresztette a szemeit, mert tilos volt a dolgunkat az első udvaron végezni, és félt, apám észreveszi a télire előkészített rönkökön a nedvességet.
− Pizsamába és lefeküdni! − utasított anyánk.
Mindketten a fásláda elé térdeltünk, de jóformán még össze sem kulcsoltuk a kezünket, anyánk intett, hagyjuk abba, ma nem kell imádkoznunk. Először meglepődtünk, hiszen addig sosem fekhettünk le ima nélkül, de aztán egymásra vigyorodtunk, és némán örvendeztünk a kötelező fohász elmaradásának, így legalább több időnk lesz az ágyban hülyéskedni elalvás előtt.
Villámgyorsan levetkőztünk, pizsamát öltöttünk, és bebújtunk az ágyba. Egészen összehúzódtunk a hideg dunyha alatt, egy kicsit dideregtünk is, vártuk, melegedjék be az ágy, hogy végre szabadon hancúrozhassunk.
− Ma este semmi vigadozás − mondta anyánk, mintha olvasott volna gondolatainkban −, aludjatok.
Ezen meglehetősen elcsodálkoztunk, máskor mindig megengedtek egy negyedórácska bolondozást a huzatok, párnák között. Én nem mertem feleselni, de öcsém nyűgösen megszólalt, anyánk azonban félbeszakította.
− Csitt. Hunyd be a szemed, és aludj.
Kiment a szobából, csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Egy darabig még nézegettük az ajtó résein keresztül az ágyra vetülő fénysugarat, felkúszattuk kezünkre, a paplan domborulataira, majd meguntuk, és hanyatt fekve meredtünk a mennyezetre. Halk kaparászást hallottunk, több mint száz éves kőház volt a miénk, az egerek keresztül-kasul alagutat rágtak a falakban.
Az öcsém résnyire nyitott szájjal, egyenletesen lélegzett mellettem, olykor valami horkolásfélét hallatva. Kuncogva figyeltem egy darabig, alig bírtam visszafojtani a nevetést, aztán hirtelen jól ismert melegség öntötte el a szemeimet, összegyúrtam a párnámat, és befordultam a fal felé…



*

Teljes sötétség volt, amikor megébredtem. Az utcán éjszakára mindig lekapcsolják a közvilágítást a takarékosság jegyében, mert a hazának érdeke az energiagazdálkodás, mondta az osztályfőnök elvtárs egyik órán. Holnap földrajzból felelés, Sztálinváros az a nagy vörös csillag a térképen, a Duna-csatorna…
Már éppen visszaaludtam volna, amikor rájöttem, valami hiányzik. Az asztalon álló szovjet csergőóra ketyegése, az öcsém testének melege, az emelkedő-süllyedő paplan − mind a helyén. De valami nincs rendjén. Meresztettem a szemem, aztán eszembe jutott, úgysem látok semmit, ezért inkább a hangokra figyeltem. Azonnal felfedeztem a hálószoba zajai közt a kitöltetlen űrt: anyánk alig hallható, lágy légzése, apánk mély, morgó szuszogása − szüleink nincsenek az ágyukban.
Rémületemben felráztam az öcsémet. Éber alvó volt, hamar magához tért, és megértette, amit visszafojtott hangon elsuttogtam neki. De akkor hol vannak? Biztosan elrabolták őket a feketeautós emberek, és most minket keresnek. Miután ezt kimondtam, a deszkapadló, a bútorok minden reccsenését fenyegető léptek zajának véltem.
Kimásztam az ágyból, és pizsamájának nyakától fogva magammal cibáltam az öcsémet is. A padló érintése hideg volt, lábujjaink szaporán kutattak egy meleg rész után. Megszorítottam az öcsém csuklóját, és magammal vontam az ajtóhoz. Kilestem a konyhába, nem láttam semmit, csak a frissen mosott tányérok körvonalai sejlettek fel a sötétben.
Eltapogatóztunk a fásládáig, lábunkat belecsúsztattuk a cipőnkbe. Óvatosan lenyomtam a tornácra vezető ajtó kilincsét, meglepődtem, mikor halk nyikordulással kinyílt − éjszakára mindig be volt zárva. A kulcs nem volt a zárban. Halkan szipogó öcsém felé fordultam, odasúgtam neki, kövessen, és ne sírjon, nehogy észrevegyenek bennünket.
A tornácra kilépve szét sem néztünk, egyenesen a farakás fedezékébe szaladtunk, hátunkat a gyantaszagú tűzifának vetettük. Jeges szél söpört végig az udvaron, felénk lökve a körtefa lehullott leveleit, a hidegtől hirtelen vizelhetnékem támadt, csak nagy nehezen bírtam visszatartani. Az öcsém közelebb húzódott hozzám, hallottam, ahogy fogai összekoccannak.
Óvatosan kitekintettem a farakás mögül, a marhaistállóból fény szűrődött ki. Valakik voltak bent, láttam mozgó árnyékukat. Intettem az öcsémnek, nézze meg ő is, de nem volt hajlandó mozdulni, teljesen lemeredt a hidegben. Szüleink minden bizonnyal az istállóban vannak. Szerettem volna odarohanni hozzájuk, de aztán eszembe jutott, talán fogva tartják őket a felnyírt tarkójú feketeautósok. Akkor meg nincs mit tenni, jobb kivárni, míg történik valami, és addig elrejtőzni valahol, arra az esetre, ha utánunk is kutatni kezdenének.
Megragadtam az öcsém pizsamáját, és magam után vonszoltam a csűr oldalához támasztott létráig. Felkapaszkodtunk a szénapadlásra, és óvatosan, minél kisebb zizegést keltve, befészkeltük magunkat a szénába úgy, hogy figyelemmel tarthassuk mind a feljáratot, mind a csűr nagykapus, középső részét, ahol a szekeret tartottuk.
A marhaistállóba is beláttunk némelyest a lenti, szemközti etetőnyíláson keresztül, amelyen apánk szénát szokott vetni a tehénnek. Elfojtott hangok ütötték meg a fülünket, öcsém kétségbeesetten felnyögött. Az imbolygó fénynél két hosszú árnyat vettünk észre, amint egy harmadikkal viaskodik. Mintha valakit erőszakkal vonszoltak volna, lábak dobogtak tompán az istálló deszkapadlóján, az egyik árny magához vette a világító alkalmatosságot. Lélegzetvisszafojtva figyeltünk, az istálló ajtaja kinyílt, az akasztókampó a deszkához ütődött, léptek csikorogtak az udvaron elhintett kavicson, aztán kitárult a csűrajtó, és egy olajlámpást tartó alak lépett be rajta.
Anyánk volt az. Felakasztotta a lámpát egy szögre, majd kilépett a csűrből. Apánkkal együtt tért vissza, aki a nemrég született borjút hurcolta magával. Rémült döbbenetünkben mukkanni sem mertünk, ahelyett, hogy odaszaladtunk volna szüleinkhez, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, úgy lapultunk. Éreztük, olyan dologba cseppentünk, ami kizárólag a felnőttekre tartozik, és nem gyermekek szemének-fülének való.
Csodálkoztam, az elkeseredetten kapálódzó borjú hogy nem bőgi el magát, aztán észrevettem a pofáján körbetekert vastag fémdrótot. A lámpafénynél jól láttam szaporán táguló orrcimpáit és nagy, barna, kétségbeesett szemeit.
Apánk teljes testsúlyával ránehezedve leteperte az állatot. Anyánk kilépett a lámpa fényköréből, valahol a szerszámok között kutatott, majd egy kisbaltával tért vissza, amelyet odanyújtott apánknak. A borjú homlokához tartotta a baltát, mintha célozna, majd magasra emelte és fejbevágta vele az állatot, az pedig élettelenül összecsuklott. Apám feltápászkodott a tetemről, lihegve nézte az élettelen testet, aztán megtörülte verejtékező homlokát.
A látványtól belém fagyott a kiáltás, csupán a könnyeim eredtek el. Hogyan pusztulhatott el olyan gyorsan szegény pára, vajon miként távozhatott a lelke a dróttal összeszorított száján át? Nem szóltunk, nem is jeleztünk egymásnak az öcsémmel, egyszerre indultuk el a létra felé és másztunk le a szénapadlásról. Végigszaladtunk az udvaron, csak a hidegben éreztem meg, hogy pizsamanadrágom szára nedvesen tapad lábszáramhoz. Levizeltem magam.
Bent a házban lerúgtuk a cipőnket, és visszafeküdtünk az ágyba. Nem beszéltük meg a látottakat, ki nem mondott hallgatási fogadalmat kötöttünk. Egymásnak háttal fekve szipogtunk, aztán álomba sírtuk magunkat.

*

Másnap az iskolában egy szót sem szóltunk egymáshoz, a tanítás végeztével jelentéktelen dolgokról beszélgetve ballagtunk hazafelé, igyekeztünk még gondolatban sem érinteni a tegnap éjszakát. Úgy félúton fekete, elsötétített ablakú autó robogott el mellettünk.
Otthon anyánkat a konyhában találtuk, kisírt szemekkel ült az asztalnál, és összekulcsolt kezeire bámult. Kérdő tekintettel álltunk meg előtte, ránk nézett, tudta, ezúttal nem ússza meg válasz nélkül néma kérdésünket. Hangja rekedtes volt a sok sírástól.
− Elvitték apátokat − mondta.
Eszembe jutott, én már régóta, sőt, talán egész addigi életemben éreztem, egyszer óhatatlanul bekövetkezik, előbb-utóbb mindenkit elvisznek, még engem és az öcsémet is, mindannyiunknak van egy fenntartott hely a fekete kocsi hátsó ülésén. Csak jóval később jöttem rá, apánk talán a mellettünk elhúzó autóban ült, de mi nem láttunk, nem láthattunk belőle semmit, teljesen magába olvasztotta az elsötétített üveg és a karosszéria rideg fémje.

Azért mondom el mindezt az elvtársaknak, így, a színtiszta igazat és akkori benyomásaimat, hogy igazoljam ideológiai fejlődésemet. Nem szándékom rejtegetni apám vétkeit, de magamra sem veszem őket. Úgy érzem, eddigi tevékenységem, önzetlen odaadásom igazol, és ennek fényében elmondhatom, készen állok a csatlakozásra.


.: tartalomjegyzék