Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Augusztus
Mirk Szidónia-Kata beszélgetése Berecz András ének- és mesemondóval

"Fül faragja az ember száját leghamarabb!"

A mese leírva betűsor, a valóságban azonban képek láncolata, a mesemondó szavai pedig arra valók, hogy a hallgatóval is láttassa a képet, s együtt átélhessék a kalandokat. Berecz András mesemondó előadásai nemcsak kalandra hívnak bennünket, hanem a mesében rejlő, rég elfelejtett üzeneteket is megvilágítják. Szinte észrevétlenül tudatosítják bennünk, hogy nem divatjamúlt és nem szégyen visszanyúlni saját gyökereinkhez, s hogy hagyományaink nélkül könnyen beleszürkülhetünk ebbe az egyre uniformizáltabb világba.
Legutóbb Gyergyószentmiklóson találkoztam vele, ahová egy mesemondó verseny zsűritagjaként érkezett. Ennek kapcsán is „faggattam” őt a meséről, mesemondásról, dalolásról.


*

– Az utóbbi években a népmese, pontosabban a mesemondás reneszánszáról beszélhetünk, s ha a mese műfaja nem is tér vissza eredeti állapotához, ahol egyenlő volt a mondott szöveggel, ma újra az élőszóval kezd azonosulni. Ezt bizonyítják a Kárpát-medence szerte megszervezett mesemondó versenyek, esték, sőt azok a tanfolyamok is, ahol a magyar népmese hiteles előadásához szükséges elméleti, gyakorlati ismereteket segítenek elsajátítani. Persze, nincs recept arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet valakiből mesemondó: elsősorban szeretnie kell a mesét, másodsorban jó hang, kiállás szükségeltetik. Meglátásom szerint meghatározó lehet az is, hogy kit milyen útravalóval láttak el otthon, mibe nevelődött bele. Ön Budapesten született, mit hozott otthonról a tarsolyában?

– Jó szóban volt részem! Édesanyámnak nagyon érdekes beszéde volt, oda tudott szögezni mindenkit az ülésre. Hát, ő nem éppen olyan meséket mondott, mint amilyenekkel a mesekönyvek meg vannak rakva! Bármilyen történetbe kezdett bele, kicsit olyan féllehetetlen, kicsit olyan félcsodás mese kerekedett belőle, nem hiányzott belőle a humor sem, és egy-egy ember megjelenítése mindig a nagy pillanatok közé tartozott. Ahány furcsa ember a szeme előtt elvonult, azt át is tudta adni, láttatni tudta. Édesanyám ahány kacagás félét, ahány motyogást, ravasz, naiv arcot ismert, azt mind játszotta. S ezzel édesapámat is jókedvben tartotta, s engem is a televízió nélküli nagyon szép estékre szoktatott. Hálás vagyok nekik, hiszen 51 éves vagyok, de tévével egy fedél alatt sohasem laktam. Ez nem az én lázadásom, ez az ő hagyatékuk.
Hogy mit hoztam még magammal? Hát a kisördögöt, amelyik a bőr alá költözik. Ha elviseli az ember maga körül a savanyú arcokat, akkor már nehezebben lesz mesemondó, akkor már nagyobb lejtőn kell felkapaszkodni, de ha megvan benne a hajlam, hogy vidámságot csináljon maga körül, akár önfeláldozó módon is – tanárpofon ellenében – akkor már jó úton szánkázik befelé, hogy mesemondó legyen. Szégyenlősből se könnyen válik mesemondó. Bár semmi sem lehetetlen. Lehet, hogy valakit megszáll a lélek, és elkezd 70 éves korától mesét mondani.
A tanfolyamoknak van határa, lehetetlenre azok sem képesek, de fölébresztik a mese iránti vágyat, amiben az a pompás, hogy mindenkinek a tulajdona: akárki szájára veheti. S az a szép, hogy sok ember szerezte, és sok ember is fogja továbbvinni.

– Hogyan tanulta, tanulja a meséket? Használ írott anyagot is, vagy inkább mesemondóktól tanul?

– A fundámentum, a széles alapzat az a hallott beszéd, az nyűgözött le mindig. Általában nem ültem le mesét tanulni, hanem inkább az érdekes beszédű emberek eszejárása, mondatfűzése ragadott meg.
De az elmondott történetek, mesék mellett tanulok írott, felgyűjtött meséket is. Hát, elmondhatom, a sok szerencsétlenség mellett szerencsés nép vagyunk, mert az egyébként halódó közösségi kultúránk a könyvtárakban igen tisztességesen fel van gyűjtve. Ez így volt a népdallal és így a népmesékkel is, úgyhogy az a nemzedék, amelyik ezt halódni látta, becsületes munkát végzett. Szép dolognak tartom a polcon kucorgó, papírmesét ébresztgetni, emberekkel megosztani, portalanítani.

– A hagyományos mesemondók repertoárja egész életük folyamán alakult, bővült, a közösség elvárásai és a mesemondó személyisége folyamatosan alakított. Meséljen arról, hogyan alakult önnek a repertoárja!

– Az enyém is alakul! Azt nem állítom, hogy közösség hallgat, hiszen a közönség, akivel én találkozom, legtöbbször véletlenszerűen összeverődött emberekből áll. Mondok közösségnek is olykor. De hát, embernek mondom, és ahol elalszanak a mese alatt, azt nem hizlalom, ahol pedig egymásra borulnak, örülnek, ott még egy kicsit toldok rajta.
Úgyhogy az én meséimet is alakítják az emberek, mert a fül faragja az ember száját leghamarabb. Azon próbálja ki magát a mese mindig: a mások fülén. S azért van szerencséje, mert az írott kultúra példányszámokon és szerkesztőségeken próbálja ki magát, s sok időnek kell eltelnie, mire visszaigazol, de a nevetés vagy az ásítás hamar visszajön, azt rögtön látni lehet. Engem úgy nem tudnak szembevilágítani, hogy ne lássam a sötétben: valaki éppen elalszik, vakaródzik, vagy telefonálgat. Ott helyben képes vagyok széjjelhasadni a méregtől, s az nagyon jót tesz a mesének.

– Egykor mindenki valamilyen módon birtokosa volt a hagyománynak, a közösség és a mesélő között sajátságos viszony létezett. A mesemondó csak saját közösségében lépett fel, mindig figyeltek rá. Önnek szerintem nehezebb dolga van, hiszen legtöbbször nem ismeri a közönségét. Mennyire kötöttek előadásai, szokott-e változtatni műsorán miután kiáll a színpadra?

– Könnyebb is, meg nehezebb is. A régi mesemondóknak valóban sokszor ugyanaz volt a közönsége, s kellett legyen valami a koponyájában, hogy újat tudjon mondani. Ha nem talált közel-távol magánál jobbat, akkor míg más aludt, neki a mesén kellett gondolkodjon. Én könnyebben „fityegek”, mert elmegyek a térkép másik oldalára: ott még nem hallották ezt a mesét, s mire visszajövök, addig ragad rám valami új. Ebből a szempontból könnyebb helyzetben vagyok. A saját közösségének mesélgető mesemondó nagyon érdekes helyzetben van, mert legtöbbször a közönség tudja, hogy mi következik a mesében. Sokszor még bele is kiáltanak, esetleg megigazítják. Ez a ritkább eset, mert megbecsülték azt az embert, aki a közösség meséit egyedül csiszolgatta, raktározta, oltogatta. Hogyha nekem a közönség soraiból bekiabálnának, hogy mi jön, egy kicsikét nehéz helyzetbe keverednék! Visszatérve a régi mesemondókhoz, becsülendő, mikor valaki ezredszer mondja el a mesét ugyanúgy, ugyanannak a közönségnek. Akkor az a mese is vizsgázik!
A színészmester nem teheti meg azt amit én, hiszen neki már megmondták fél évvel ezelőtt, hogy ma este 7-kor a Hamletet kell elmondja. Ott nincs mese! Nagyon csodálkoznának a rendezők meg a színésztársak, ha a Nádszálkisasszonyt kezdené mondani.
A mesemondó helyzete más. Én az utolsó percben is megváltoztathatom a műsort, s néha meg is szoktam. Nincs pontos tervem: nagyjából tudom, hogy ebből a 10-15 meséből fogok válogatni, de hogy melyiket mondom el, azt az a pillanat dönti el, az az utolsó néhány másodperc, mikor felfogom, hogy kik ülnek bent. Meglepetés az én esetemben sokszor előfordul: kiírják, hogy mese lesz, mire rengeteg gyermek jön be. Ilyenkor nem mondhatok felnőttes mesét, jegyesoktatást sem tarthatok, a bolondság bizonyos formáit távol kell tartsam, még ha nehezemre esik is. De ha este 10-kor kezdődik egy kocsmában, akkor megint mást mondok. Ha látom, hogy templomi közönségnek mondom, akkor megint mást. Ez a változtatás életeleme, sarkalatos pontja a mesemondásnak.

– A mesemondó versenyek kapcsán gyakran felmerül az a kérdés, hogy kiket részesítsünk előnyben, vagy egyáltalán milyen kritériumok alapján minősítsünk: a szöveghűséghez ragaszkodó vagy a rögtönző előadókat?

– A régi világban több volt a történetet szóról-szóra elmondó mesélő, aki úgy mondta el a mesét, mint szent szöveget, amin csorbítani nem szabad. De mindig voltak, akik a nyelvüknek nem tudtak parancsolni. Az ment elöl, ők csak léptek utána. A mai világban is nagy lehetőség a rögtönző, a pillanatot kihasználó tréfa. Olyan világban élünk, amikor a tréfa – talán még érdemtelenül is – igen jó, szinte kiváltságos helyzetben van: a legkomolyabb dolgainkat, amiket meg kéne tárgyalni és mondhatnám, senkinek sincs kedve hozzá, tréfába ágyazva meg lehet beszélni. Szeretek is élni vele. A gyerekeknek mégis azt ajánlom, hogyha mesemondásba fognak, először próbálják meg a hiteleset megtanulni, mert az ifjú, ha okosabb akar lenni, mint a régiek, pórul járhat. Olyanokat tart esetleg tréfának, amik idővel csak ízetlenségnek számítanak. A másolás a gyermeknek is természetes magatartása: kipróbál mindent, amit lát és hall maga körül. Odaül jól beszélő emberek mellé, sütkérezik, és nem akar rögtön a színpad bajnoka lenni. Nekem eszem ágában sem volt a színpadra törni, kapaszkodni, a mesemondásban, a történet elbeszélésében gyönyörködtem. Ez lökött fel oda. Kár előbb színpadra keveredni és utána tanulgatni. Jobb ez is lassú tűzön.
A versenyek kapcsán pedig az a véleményem, hogy nem az elsők miatt fontosak, hanem a többiekért, minden résztvevőért. A mesével való alapos foglalkozás, az a babérkoszorú.

– Melyik a kedvenc meséje?

– Mindig az újabbakat a kedvenceim, ezek olyan mostohák, letapossák egymást. Persze van olyan mese, amit azt hiszem, hogy míg élek viszek magammal, aztán mégse, valahogy elfelejtem: kapaszkodnom kell, hogy eszembe jusson. De van olyan mese is, amit mindig mondani tudok, ha felébresztenek, abban a pillanatban nekikezdhetek. Olyanok ezek a mesék, mint a fa: évszakaik vannak: van tavaszuk, amikor mondom, túl a nyáron jön az ősz, mikor elteszem a pincébe-kamrába, s a tél, mikor már nem emlékszem rá. Szeretem az újdonságot. De nem üldözni.

– Először mint énekes lépett színpadra, hogyan „nyergelt át” a meséhez?

– A közönség nyergelt át. Én az maradok, aki voltam: ének- és mesemondó. Először énekes voltam, a sok éneklés közben, hogy mégis egy kis változás legyen, mindig mondtam egy kis történetet. De zenekarral járni nehéz az országot, egyedül viszont lehetetlen két órán keresztül csak énekelni. Iránban meg tudja csinálni azt a jó zenész egy pengetős hangszerrel, hogy egész estén át mulattatja az embereket. Ilyen türelmes közönség nálunk már ritka. Úgyhogy az énekek közti összekötő szövegek már kezdtek hízni, az énekek meg összemenni. Aztán amikor ezekkel felkeveredtem a médiába – amit elég erősen kerültem sok éven át – nagy sikerük lett, s akkora szeretethullám zuhant rám mindenhonnan, hogy a táncházakon kívüli, új közönség kedvesen új kényszerpályára taszított. Ez a bélyeg, úgy néz ki, idesült a homlokomra. Pedig mind a kettőt nagyon szeretem, mindkettővel foglalkozom. Ugyanúgy műfordítással, fotózással. Életem során ritka, szép helyekre keveredtem, eltűnő világot láttam, képen is rögzíteni kellett. Sok idő kéne ehhez is: 35 éves fotózás anyagát leltározni, rendszerezni....

– A mesemondót nemcsak hallani, hallgatni jó, de látni is, hiszen hangsúlyozása, mimikája, testbeszéde mind segítenek a befogadásban. Jelentésgazdagon lehet fogalmazni, írni, de ahogy Jankovics Marcell is mondta, a mese leginkább fennhangon mesélve él.

– Furcsa változások közt élünk. Néhány ezer amerikai film itt új arcjátékot hívott elő az emberekből, a kultúraosztogató központ is új, idegen hangsúlyokat varázsol a szánkra. Nagy lehetőség ettől az elszürkülő, idegenítő folyamattól egy kicsit megtisztítani beszédünket, mozdulatainkat. Erre is igen alkalmas a mesemondás – gyermekkorban.

– Gyűjtései során ön nemcsak arra törekedett, hogy lejegyezze a népdalokat, meséket, hanem figyelmet szentelt az előadókra is.

– Mögé látni a mesemondásnak és a dalolásnak, ez valóban kívánatos, mert az előttünk járó nemzedék, a gyűjtők sokszor e kérdés mellett el kellett nyargaljanak. Bartók és Kodály idejében a fő kérdés az volt, hogy sikerül-e felgyűjteni a magyar népdalt. Arra nem nagyon volt idő figyelni, hogy ki is az, aki énekli. Nem sokat tudhatunk meg arról, hogy hogyan is gondolkodott az előadó, hogy tudatosan formázta-e énekeit, vagy csak mint a vadvirág, úgy nőtt a népdal. Csírájában felkutatható, hogy vívódtak ők is ezzel a kérdéssel, félreeső írásaikból ki lehet szemezgetni. Nekünk már került időnk erre is! Van-e valami megfontolás népdal esetlegesnek tűnő megformázásában, a gazdag, örökké változó díszítésvilágban, a változtatásban, a „lelésben”, valami tudatosság? Idegen vagy idegenből lefordított zenei műszavainknak akad-e magyar megfelelője a hagyományban? Hogyan viselkedik a magyar ember, ha dalol, milyen a tartása, mik a jó alkalmak? Erre s más hasonlókra voltam kíváncsi.
A munkának csak mellékterméke az a kb. 100 magyar szó és szóalak, ami mind azt jelenti: énekelni. Néhány kedvencem: hehent, orginál, dallikózgatik.

– Gyönyörű címet választott könyvének....

– A cím, amelyik ezt a könyvet fedi: „Bú hozza, kedv hordozza” az éneklő ember szívébe és eszébe próbál betekintést nyújtani. Olyan 15 évig gyűjtöttem kitűnő nótafáktól, hogy miért énekelnek, egyáltalán mi az, hogy dalolás, miféle emberi tevékenység, mitől szép a dal, változtatnak-e rajta vagy mindig ugyanúgy éneklik. Költői erejű, szép válaszok jöttek. Amikor az áldomásalji Hajnal Anna nénit megkérdeztem, hogy volna-e kedve énekelni, ezt válaszolta: „Jaj, nekem nincs! Tuggya meg, valamikor ojan kedvem vót, hogy a ház tetejire es felcuppanék, most má még itt es alig cuppogok. Tudja meg, a dal ojan, hogy a bú hozza, s a kedv hordojza.” Ez az erős, tömör beszéd azt állítja, hogy a szép dalt, azt a bánat hozza elő, az csalogatja ki a nagy csendből, de a jókedv az, ami életben tartja, az viszi tovább, emberek közé. Na, hát innen a cím! Székelyföldön meg azt hallottam egyszer, hogy a házat, amelybe „olyan szépen egy helyré koppanánk”, „magon kőtt” ács készíté. Magról kelt, vagyis aki a mesterségét nem iskolában, hanem csak úgy magába tanulta. Mindaz, ami ebben a könyvben benne van, csupán magról serkent tudomány, ezért is adtam neki ezt az alcímet: „Magon kőtt énekesek iskolája”. Bánom, hogy Erdélybe alig jut el.

– A borítóról folytatását várva kacsint ránk az egyes kötetszám. Mikorra várhatjuk a második kötetet?

– Mindig szembejön valami más, valami új. Annak idején egy kötetnek indult, de támogatóim azt mondták, ha nem leszek kész három hónapon belül, akkor vissza kell adnom az egész pénzt kamatostul. Ezért bús huszárvágással kétfelé vágtam a szöveget, az első rész hálisten, határidőre elkészült, a leszakadt rész pedig érik, szegény. A vincseszterben kucorog, most már aszú állapotban. Hogy mikor tehetem pontra, nem tudom, mert közben egyéb feladatok jönnek egyfolytában. Persze, hála ezért is az Egyjóistennek! Ezeket a megírandókat nem én tűzöm ki magam elé, azok tűznek ki engem. Nem tudom, ebbe az érbe is mikor tudok visszalépni.

– Címadásainál maradva, hadd kérdezzek rá még egyik CD-jének címére. Mit jelent, hogy Felitő?

– Csíkrákoson mászkáltam, Gyimest céloztam meg. Útbaigazítóm magyarázta: „Azon a felitőn kapackodjon ki a sorokra!” „Há mi volna az a felitő?” – kérdem. „Ugyanaz, mint a lüttő, de ha van erő, s van akarat, s motór, s maga oda kikapackodik, akkor az má felitő!”
Szerintem a szó ott az orrom előtt született, azóta sem találkoztam vele. Lehet, hogy ott bábáskodtam egy szó születésénél. Bábája, majd keresztapja is lettem. El is engedhettem volna a fülem mellett, de az nem megy könnyen. Éreztem, hogy jó lesz még valamire. Címszó lett belőle.

– Előbb említette, hogy munkájában a műfordítás is ott van már a népdal és a mese nyomában. Ha jól sejtem, a néhány évvel ezelőtt megjelent Rokonok söre című könyvére gondolt.

– Igen, csuvas gyűjtéseket fordítottam le magyar nyelvre, ezeket ismerheti meg az olvasóközönség. A dalok gyönyörűek így könyvben is, de akkor a legszebbek, ha éneklik, az az igazi életük.
Úgyhogy a könyv megjelenése után most CD-t is készítünk hozzá, mégpedig mindjárt kettőt. Ez életem első példája, hogy a munkával vissza lehet lépni. Hátha a Bú hozza… is megéri!

– 1942-ben írta Kodály: „Néhány dallam ma is egyformán szól a Duna és a Volga mentén, másfélezer esztendő és 3000 km távolságán keresztül. (...) Akármilyen jól megismeri valaki népzenénket, csak a rokon népekre való kitekintés adja meg a képnek a távlatot, a mélységet. Megtanuljuk ebből: nem vagyunk egyedül a világon. Kultúránk egy nagy, régi, keleti kultúra nyugatra szakadt, itt gyökeret vert, csodálatosképpen máig megmaradt sarja.” A pentatónia minél alaposabb gyakorlására született az Ötfokú zene című sorozata, melynek negyedik füzete 140 csuvas népdalt tartalmaz.

– Igen, Kodály azt vallotta, hogy a csuvas zene a magunk megismerését mélyíti. Kodályon túl munkámhoz közvetlenül Vikár László és Bereczki Gábor gyűjtései, s az utóbbi nyersfordításai vezettek. Ők éppen Kodály biztatására járták be a Volga-vidéket, ahol tatár, baskír, udmurt, mari és orosz szomszédságban élnek a bolgár-török nyelvű csuvasok. Amikor kijutottam Csuvasföldre, már túl voltam a munkán, de ahhoz, hogy előszót írjak, csuvas embert akartam látni a magam szemivel. Addigi munkám könyvtári munka volt, mások csuvas gyűjtéseit ültettem át magyar nyelvre. Kintlétem csak az előszóban jelenik meg, magukban a dalokban csak a könyvtári buzgalom, illetve az eredeti felvételek hangja, ritmusa. Tolmáccsal és operatőrrel indultam Csuvasföldre: jártunk olyan faluban is, ahol tetőtől talpig maguk ruházkodnak, nyírfakéregből volt a bocskoruk, lakodalomban is voltunk, gyógyító asszonynál is.
Ritka az a népdal a világban, amelyik a rokonságot méltatja és dicséri. A csuvas ember azt állítja a dalaiban, hogy a szállásnak szépsége az erős sövénykerítés, de a háznak az a szépsége, ha két atyafi le tud ülni egy asztalhoz. És képzelje el, amikor berúg egy csuvas ember, akkor a rokonságot dicséri. Arról énekel, hogy milyen jó, hogy az Úristen testvért adott neki, s unokatestvért, s micsoda öröm, mekkora erősség a rokonság!
Nagy tervem, hogy idén december 5-én Csíkban, Gyimesben is bemutathassuk ezt a műsort vagy huszadmagammal! Délvidékiek Szerbiából, felvidékiek Szlovákiából, erdélyiek, magyarországiak együtt énekelnénk a már-már evangéliumi sugallatú „rokondicsérő sördalokat”. Soha időszerűbbet nem tudtam elmondani embereknek, mint ezekkel a fordításokkal. Bajainkra ennél alkalmasabb szorítókötést se tudok.

– A népmese, a mese annak ellenére, hogy a paraszti kultúrában a felnőttek műfaja volt, ma szinte kizárólagosan a gyermekek műfaja. Ön mégis inkább felnőtteknek mesél…

– A mesének a nevelésben is óriási szerepe van: megtudhatják belőle, hogy hogyan beszéltek eleik, hogyan gondolkodtak, mit tartottak jónak, mit rossznak. Vegyük például a Mátyás király meséit: ez maga a magyar nép etikai kódexe! Így kell kinéznie annak, akit a feje felett szívesen elvisel. A mese az ember lelke.
Abban, hogy hogyan változott meg a hagyományos szerepe, és hogyan vált a gyermekek műfajává, nagy szerepe volt Benedek Eleknek. Idén ünnepeljük születésének 150. évfordulóját.
Hogy miért mesélek inkább felnőtteknek? Hát, mert a szerelmes, bolondos mesék nagyobb része nem gyermekeknek való. Ilyesmi is hullt az ölembe. Nehéz eltitkolni. Meg van a meséknek egy bonyolultabb, felnőttesebb vonulata, amit a gyermek már pusztán a tempója miatt sem ért meg. Az is igaz sokszor, hogy amit a gyermek nem ért, az még nem jó, azon bizony még csiszolni kell. Egyszerűség, rövidség, szépség… magasság – együtt igen jó.

– Hogyan gondolja: életre szóló hivatás vagy mesterség?

– Ha nagyon látszana a hivatás, az elhivatottság, akkor a könnyedség múlna el. Nehézkes mese – kopasz madár. Isten őrizz! Nem tudom azt se, mikor leszek én ennek a mestere. Úton vagyok, tanulok. Örömömre van, és amíg látom, hogy más is örül, vidáman gyarapodok én is tovább.


.: tartalomjegyzék