Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Február
2018 - Január
2017 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2006 - December
Fekete Vince

Farkas Árpád laudációja

„Talpalávalót nem húzok
mégse e farsangi bálnak.”

(Farkas Árpád: Farsangi nóta – hóhullásban)

Emlékszem, ott ültünk a hatodik osztályosok tágas osztálytermében, és vártuk az előzőleg már beharangozott író-olvasó találkozó vendégeit. Aztán meg is érkeztek kis késéssel vagy hárman, de az, akit leginkább hallani szerettem volna, az nem volt közöttük. Ma is emlékszem a szereplőkre, szinte még arra is, amit előadtak, elmondtak. De akit leginkább hallani szerettem volna, nem volt köztük. Így indult a Farkas Árpáddal való legelső „személyes” találkozásom, a hiány jegyében. Aztán találkoztunk később, sokat és sokszor személyesen is, de ez az első valamiért azóta is a legélénkebb „találkozásom” marad vele.
Régóta már, hogy a Balázs Éva, az Illyés Kinga, és legfőképpen egy volt lány iskolatársam hangján hallom Farkas Árpád verseit valahonnan a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről. Alig két vagy három kötete volt még akkor (azóta sincs sokkal több), egy-két recsegő bakelit lemez az ő és a kortársai verseivel, amelynek minden sorát ismertem, hallgattam, szerettem. Farkas Árpád versei pedig, a többieké mellett, ott zengtek akkoriban bennem, bennünk, szavalták kipirult arccal a csodálatosan szép fiatal tíz-tizenegy-tizenkettedikesek az iskolai ünnepségeken, ki- és becsengetéseken, nem kevés pátosszal a Kányádi Sándor, Király László, Kenéz Ferenc versei mellett.
Kenéz Ferenc: Egy holland ősz hátterében, Király László: Halljátok-e a dalt, Farkas Árpád: Köszörű-időben, ez a három vers volt igazán divatban – nyilván a többi más vers mellett – akkoriban abban a középiskolában. Úgy mondták akkor azok a fiúk, lányok, olyan beleéléssel, annyira átérezve és átéreztetve, annyira átszellemülten, hogy még ma is futkos a hideg a hátamon, amikor rágondolok, vagy amikor, mint most is, beleolvasok az antológiák, a kicsengetési kártyák egyik örök darabjába:
Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkben
búgó liliom-lángú lárma.
Az égig szökken, ugye, a hátgerinc
és nem csvarodik fel a szivárványra!
Marad a hit, ugye fiúk, a mindent legyőző hit,
és nem búvunk meg vén vadakként, tunyán
nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit!

Ahogy Borcsa Ria mondta ezt a verset, vagy a Kenézét, vagy a Királyét, nem volt akkoriban az a profi színésznő, akinek az előadásában ezek a darabok emlékezetesebbek lehettek, maradhattak volna számomra. Huszonvalahány év távolából is fülembe csengenek a sorok, a soraik, a Farkas Árpádé, a Király Lászlóé, a Kenéz Ferencé. És nem máshogy, hanem csakis a Borcsa Ria hangján.
A Kamasz-szerelem, a Ha majd jössz, a Makacs játék, A nevetésed, a Csikorgó, a Térdig, derékig vasban, a Nem tudom, én miért játszom szavaival, soraival pedig olyan jól lehetett udvarolni, vagy olyan jól el lehetett képzelni azt, hogy milyen jól is lehetne vágódni hasonló, saját versekkel a lányoknál. De nem ment az istennek se, mert a legelső saját versek mindig valamilyen ösztönös, költőieskedő, zavaros és szenvelgő szerelmes versekre sikeredtek.
Nem volt ez szégyen, mert akkoriban sokan Farkas-Árpád verseket írtak, sok kis Farkas Árpád. Mi is többek között az ő mondataira is hajazó, azokra emlékeztető, csetlő-botló mondatocskáinkkal próbálgattuk a szárnyainkat, hogy lám, hogyan is repülnénk, ha egyáltalán tudnánk repülni.
Aztán mekkora öröm volt, amikor több évvel a megjelenése után, hiszen már rég nem lehetett kapni, megvehettem a Forrás-kötetét, a Másnapos éneket. Amikor egyik kézdivásárhelyi könyvesboltba, fogalmam sincs, hogy milyen akció keretében, több évvel a megjelenésük után egy csomó régebbi könyvet raktak be eladásra. Úgy várakoztunk ott a sorban – valahonnan valaki fülest kapott a dologról –, mintha kolozsvári, fordított bőrből készült, Insulated felirattal ellátott cipőket árusítanának, vagy román farmernadrágot, román bársonynadrágot, mosóport, cukrot, vagy egyebet osztanának, ami nem volt akkoriban egyáltalán szokatlan errefelé. Kapkodtuk, turkáltuk, kutattuk a könyveket, tülekedtünk egy-egy darabért, téptük ki egymás kezéből egyik vagy másik kötetet. Ma is röstellkedem érte, s úgy éreztem magam, amikor kinyitották a Librăria ajtaját, mint Molnár Vilmos kollégám hőse az autóbusznál, amikor valaki elkiáltja, hogy: – Hegyibe emberek, marja, aki bírja, lökjétek le a lépcsőről a nagymamát, s valaki taposson már a lábamra!
Az áthallásokat, a cinkos összevillanásokat, a helyettünk való képletes, metaforikus beszédet kerestük akkor a versekben, úgy a Farkaséban, mint a Kányádiéban, a Királyéban, a Kenézében, Lászlóffyéban, azokat a helyeket, ahol úgy érzi az olvasó, hogy ezt helyette mondták, s itt, ekkor létrejött, létrejöhetett valamiféle cinkos kapcsolat, valamiféle borzongató katarzissal járó összekacsintás szerző és hallgató, szerző és olvasó között.
Közhelyes, de így van, élni segítettek ezek a versek itt, Erdélyben. Nem is illik talán ma már kimondani ezt, mert ma más a trendi, és korszerűtlen is, nem menő ma a megmaradásról, a kitartásról, a gerincességről, a karakánságról beszélni, arról, ami a mottóban is szerepel, hogy mit jelentett az valamikor, milyen kiállást valaki, valakik részéről, hogy talpalávalót ne húzni ama farsangi bálnak.


.: tartalomjegyzék