Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Augusztus
Kántor Lajos

Erdélyről, irodalmáról - józanul (Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben 1918-1944)

Pomogáts Béla könyve, a Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) két olyan magyarországi irodalomtörténeti kiadványt követően látott napvilágot (a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette gyűjteményre, A magyar irodalom történeteire és Schein Gáborék egyetemesnek szánt, a magyar irodalmat is felölelő összefoglalására gondolok), amelyek súlyosan sértették – tulajdonképpen meghamisították, szinte nem létezőnek nyilvánították – az erdélyi magyar irodalmat, illetve ahogy Pomogáts már a kötet címében árnyalja a jelenséget: a magyar irodalmat Erdélyben. Anélkül, hogy megpróbálnék visszatérni ezekre az „előzményekre”, a most megjelenő Pomogáts-műről elsőként azt kell elmondani, hogy józanságával tűnik ki: azzal, ahogy Erdély történelméről, társadalmáról, művelődéséről beszél, és ahogy irodalmát méltatja. Könyvének bevezető fejezeteiben kitekint ugyanis az előzményekre, érdemlegesen tárgyalja magát a fogalmat (A nemzetiségi irodalom státusa), a hátteret (Történelmi keretek és irodalmi intézmények; Az erdélyi gondolat). Újdonságnak számít, hogy a nagy európai kultúrákban megfigyelhető kettősségek mintájára felvázol a magyar művelődéstörténetben is kirajzolható két pólust: „A hagyományos magyar kultúrtájon nem Észak és Dél, hanem Nyugat és Kelet kapta a nagyobb kulturális régiók kialakítójának szerepét, és a magyar történelemben és művelődéstörténetben, legalábbis ahogy magam érzékelem, a Dunántúl és Erdély alakított ki nagyobb, önálló regionális tradíciót”. Nyilván históriai tényekre is alapozva állítja Pomogáts, hogy „A dunántúli és az erdélyi régió közötti talán legfontosabb különbség valójában az egész magyarság történelmi és kulturális sorsválasztásából és sok évszázados politikai, valamint művelődési orientációjából követlezik. A Dunántúl is, Erdély is hagyományosan a vele szomszédos nagyobb világpolitikai és kulturális régió vonzásában élt, és hagyományosan geopolitikai kényszerűségeknek volt alárendelve. A Dunántúl a Nyugat (a nyugat-európai kereszténység és civilizáció, gazdasági fejlődés és urbanizálódó műveltség), Erdély a Kelet (a bizánci keresztéynség, a keleti politikai kultúrák) vonzásában.” A Dunántúl nyitottsága Nyugat felé egyik oldalon, a másikon Erdély védekezése a Kelet felől érkező befolyással szemben, a saját nemzeti identitás megőrzését szolgáló zártság; a szerző ez utóbbit úgy összegzi, hogy Erdély (az erdélyi magyarság) „ezekben a harcaiban végül is fájdalmas módon alulmaradt”. Tegyük hozzá az elmondottakhoz, hogy a történelmileg is indokolható (?) zártság, azaz konzervativizmus mellett Erdély legjobb korszakaiban és legjobb képviselőiben érvényesült a Nyugatra figyelés is, vagyis a zártság meghaladása – ez Apáczaitól Adyig, Kuncz Aladárig, sőt merem állítani, Szilágyi Domokosig és Lászlóffy Aladárig (a Forrás első nemzedékéig) bizonyítható. Pomogáts Béla ugyanakkor abban is állást foglal – ha kimondatlanul is, vitázva némelyekkel –, hogy Erdély a nemzeti (a magyar nemzeti) tudat része; „a kényszerű történelmi újrakezdések idején (...) Erdély sorsa mintegy a nemzeti sors tükre lett. Ebben a történelmi tükörben egyaránt meg lehetett látni azokat a veszélyeket, amelyek a magyarság nemzeti fennmaradását és a Kárpát-medencében elfoglalt helyét fenyegették, és azokat a tennivalókat, amelyeket az önvédő nemzeti stratégiának meg kellett jelölnie.” (Zárójelben jegyezzük meg – noha ez más terület –, hogy a románok ugyanúgy saját nemzeti tudatuk részének tudják Erdélyt, jóllehet a román kultúrán belül talán nagyobb a különbség az ő Nyugatuk, vagyis Erdély és a keleti, a Kárpátokon túli részek között.)
Egy irodalomtörténetnek a fő erővonalakat kell megmutatnia, nem kérhető számon tőle minden részlet, különösen nem a történelem apró tényeinek a jelzése. Ha egyet a kezdetekkel, az előzményekkel kapcsolatban mégis szóvá teszünk, a hiányt tapasztalva, csupén azért tesszük, mert az erdélyi irodalom emblematikus figurájának, Kós Károlynak az életrajzához, korán megnyilvánult realizmusához tartozik. Pomogáts említi, sőt részletezi Ady vészjelző publicisztikáját, a Trianon előtti időkből, nem szól viszont Kós 1911-ben, a Budapesti Hírlapban közölt figyelmeztetéséről (Levél a balázsfalvi gyűlésről), amelyben az ASTRA, a román művelődési egyesület példáját állítja a magyarok elé, tanulás végett. Ilyen mondatokat ír le mint szemtanú: „Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat.” Vagy: „Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival; ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és – idealista. Ez a társadalom – nemzet.” És senki nem figyelt Kós Károly szavára (a struccpolitikát tovább folytató Budapesti Hírlap sem). Akkor kezdek figyelni rá, amikor – már a hatalomváltás után – megírta a Kiáltó szót. Talán említést érdemelt volna egy még korábbi – igaz, nem irodalmi személyiséghez fűződő – történés, az 1902-es tusnádi kongresszus is, ahol a Székelyföld gazdasági elmaradottságának súlyos következményei kimondattak. Hiánylistát készítve – tudom, az irodalomtörténész szerzővel szemben lényegében igaztalanul –: a könyvészetben bár említést érdemelne az erdélyi zsidóság 1944–45 előtti történetét feldolgozó, a tragédiát tényszerűen bemutató egy-két itt írt könyv, így a Lőwi Dánielé meg a Tibori Szabó Zoltáné. (Pótolható a készülő második Pomogáts-kötetben.)
A Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) józan ítéleiet elsősorban a korszak íróinak, műveinek értékelésében kell keresnünk. Anélkül, hogy szakítana a hagyományos besorolásokkal (konzervatív irodalom, az Erdélyi Helikon költészete és elbeszélő irodalma, székely elbeszélők, az irodalmi baloldal, vagyis a Korunk köre), Pomogáts kiegyensúlyozottan kezeli tárgyát, minden fontosabb alkotás felmutatására vigyáz. Az arányokon itt-ott vitatkoznánk, például azon, hogy Szántó Györgynek majdnem kétszer annyi hely jut, mint Karácsony Benőnek, vagy hogy Spectator (Krenner Miklós) és Szabolcska Mihály közel azonos terjedelmet kap. Ennél fontosabb – és ez Pomogáts Béla koncepciójának maiságát igazolja –, hogy Cs. Szabó Lászlót és Jékely Zoltánt, mondhatni, visszahelyezi természetes közegébe (ami nem tagadása magyarországi szerepüknek, szereplésüknek), a kötet címében is vállalt programjához igazodva. Itt érződik igazán, hogy akiknek korábban már tanulmányokat, könyveket szentelt, azoknak az elemzésében mutatja meg a legteljesebben irodalomtörténészi erejét. Helyeselni leht azt is, hogy Ignácz Rózsa ugyancsak bekerült a pomogátsi erdélyi „kánonba” (noha P. B. – ebben is egyetértünk – nem lovagol semmiféle kánonon). Nyilván vitathatóbb, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil kiérdemelt volna-e az erdélyi kezdetekért önálló portrét vagy sem – talán igen, talán nem. És noha nem volt meghatározó része Jékely életművének a Világosság szerkesztőségében (már a második világháború után) eltöltött szerkesztői időszak, a neki szánt, teljességre törekvő fejezetben itteni publicisztikai munkássága említést kaphatott volna. Mint ahogy barátja és társa a Termés-szerkesztésben, Szabédi László esetében kevés annyit mondani irodalomszervező munkájáról, hogy „szerepet vállalt a Termés szerkesztésében”; a kolozsvári Termés ugyanis – főként Szabédi szellemi vezérletével – nagyszerű vállalkozásnak bizonyult, és bár rövid életet biztosított neki a történelem, a teljesítmény hatvanöt év múltán is odafigyelést követel.
Mindenki a maga kutatási területe alapján tehet persze kiegészítéseket Pomogáts könyvéhez, egészében azonban elismerően kell nyugtázni a nagy vállalkozást – amely a két háború közötti irodalmi dokumentumok válogatásával lett teljesebb. (Bár én nem kevertem volna egybe a „Vallani és vállalni” s a „Jelszó és mítosz” vitát.)
Várjuk a folytatást, a háború utáni szakaszokról szóló második kötetet. Hogy folytathassuk a baráti, szakmai vitát.


.: tartalomjegyzék