Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Augusztus
2018 - Július
2018 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2006 - December
Fekete Vince

Orbán János Dénes laudációja

Leírták már biztos többen és többször, buzgó filológusok lehetnének a megmondhatói, hogy nem volt még ennyire pimasz, nagyképű, szinte mindenre fittyet hányó indulás Erdélyben az utóbbi néhány évtizedben, vagy legalábbis nem emlékszünk ilyenre, mint amilyen az Orbán János Dénesé volt. Nevezték fenegyereknek, szexmajomnak (Oránból jött, ugye: Gután), s még ki tudja, mivel illették az első versei, az első kötetei, de különösen a legelső verseskötete után. Túlbuzgó, önjelölt recenzensek próbálgatták bunkóikat rajta, hogy lássák, miképpen működik a startból való földig bunkózás nemtelen gesztusa. S ha sikerül, talán el is tapossák. Ha meg tudják törni, változtatni, talán meg is teszik, s OJD most szép, megállapodott versikéket, költeményeket írogatna a természet, a világ szépségéről, a család és a házasélet szentségéről, a virágok szirmairól, bibéiről, a patakok csacsogó csobogásáról stb. a sok tisztes, puritán, szemérmes, álszent és álszenteskedő társunk örömére. Nem sikerült szerencsére. OJD járta a maga útját, kialakította saját imázsát, felépítette legendáját, s most az már lebeg nélküle is hálistennek. OJD úgy lépett be az irodalomba, hogy nem kopogtatott, hanem egyenesen betörte a léckerítést. Pedig beengedték volna amúgy is jó szívvel, de neki így érdekesebb volt. Mert neki így esett jobban, hogy a cöcögő kevesek, meg a lányok, meg a többiek, a társak lássák, hogy egy olyan tehetséges fickó érkezett, aki nemcsak figyelemre méltó versekkel, hanem különféle színpadias, performanszos gesztusaival, megnyilvánulásaival is felhívja magára a figyelmet. Mert így akarta ő. S mert megtehette. S mert – csak. OJD igazi kópé volt mindig, és – ha jól gondolom – az is marad, amíg él: nagy gyerek és nagy kópé, aki tudta, talán, hogy a hagyomány arra való, hogy megkíséreljük meghaladni, akár megtagadva, radikálisan, akár szépen ráépítkezve. Ő inkább az előbbit választotta: a radikális megtagadást, egyfajta költői újat, ami szembefordulás is, szakítás is volt valamivel, mondjuk egy régebbi korízléssel, ami szívósan érvényesülni akart a jelenben is. Ez a szakítás és szembefordulás ugyanakkor együtt járt egy új hagyományértelmezéssel is. Nem megalapozni akart egy új, egy létrejövő valamit, hanem félrelökni egy megmerevedett kánonrendszert. Ráírt, átírta, felülírta, szétcincálta úgyszólván a fél magyar irodalmat, a klasszikusokat, a nagyokat, aminek következtében már a bizonyos módokon való írás diszkreditálva volt, nevetségessé volt téve. Mondják, hogy egy valaha, valahol, spontán módon kialakult normarendszer állítólag megszabja, hogy milyennek kell lennie a költőnek. Minden epigon-korszakban a költők erre a normarendszerre sandítanak, és nem a saját életükkel foglalkoznak, mert ez a mesterséges normarendszer, klisérendszer erre kényszeríti őket. OJD fütyült erre a normarendszerre, ő nem tett egyebet, mint saját magát adta, meghonosított, vagy újra meghonosított egy már-már felségsértően pimasz, gőgös, de nem értéket nélkülöző költői magatartást a megszólalása másságával, a költői szellem átértékelésével. Egy gőgös költő, nagyképű költő verstani hiányosságokkal, nyelvi tisztázatlanságokkal könnyű préda lett volna a kritikusoknak, vagy azoknak, aki nem szeretik a hasonló dolgokat, a hasonló figurákat. De ő épp az ellenkezőjének volt a megtestesítője, a tiszta, egyértelmű gondolatiságnak, az áttetsző mondatoknak a versben, az ő a szövegei mögött ott állt mindig a tudás magabiztossága, a szerzőjük tökéletességre való törekvése.
Az az időszak, a kilencvenes évek eleje volt számunkra, OJD és az én nemzedékem számára a hőskor. Az együtt indulás, az indulás hasonló körülményei, a közös élménykör egy ernyő alá vont be bennünket, a második Forrás-generáció utáni – állítólag – legnépesebb generációt. Az irodalmi körök, a kocsmázások, a csajozások (már akinek), a bulizások, az éjszakázások ideje. Vékonypénzű diákok voltunk, akik helyet követelnek maguknak a Nap alatt, helyet az irodalomban. Helyet egy lapban, ahová aztán be is bocsátattak. De a felületes szemlélődő mindebből mit látott, mit láthatott? Jön egy vállig érő hajú elsőéves bölcsész, akinek nagy pofája van, iszik, pókerezik, éjszakázik, minden csajt megkefél, vagy legalábbis meg szeretne kefélni, dőlnek is előtte a lányok, mint a kéve, jön ez a fiatal, öntelt bika, saját fénykoszorújában áll a dombtetőn, lenéz a világra, és semmi kétsége sincs afelől, hogy itt minden arra vár, hogy ő megtermékenyítse. Hordozza az egyetlen példányban általa szerkesztett versesfüzetét, mutogatja fűnek-fának, közben – a rossz nyelvek szerint, Bréda hatására – nagyokat mond, hihetetlen történeteket mesél, szkanderezik, valakivel állandóan össze akarja mérni az erejét, a tudását. Irodalmi körén, happeningjén, miután végignézik szenvedélyes, imitált maszturbálásukat, „összeverekednek” az előzőleg beszervezett olvasói, hívei és az ellentábor képviselői, s akkor egyszer csak megjelenik, mintha csak a fényből jönne, maga a költő is, glóriásan, fénykoszorúsan, hogy ő, akárcsak irodalmi alteregója, Hümér, öklével védje meg a verseit. Mit akar ez a szexmajom? Ez akar verseket írni nekünk? Ez akar tehetséges lenni itt nálunk? Na hagyjuk. Mondogathatták egyesek. De ekkoriban lassan már megjelengetnek OJD versei a hazai és a magyarországi lapokban, újságokban, aztán a kötete is kijön, amit a rá jellemző gavallériával szét is oszt az utolsó darabig, természetesen dedikálva, az egyetemi büfében a jelenlevők között. Felfigyel a szakma is rá, jónevű kritikusok nyilatkoznak a verseiről, úgyhogy a lavina elindult, már nem lehet megállítani, nem lehet félresöpörni, nem lehet tudomást nem venni róla. És OJD tetézi még mindezeket, bedobja társaival együtt a blöfföt a transzközépről, komoly irodalmárok foglalkoznak a dologgal, aztán egy doboz diazepammal elmegy egy kicsit megöngyilkolni magát, majd sápadtan és falfehéren visszajön és beeteti az államvizsgabizottságot egy kitűnő, fiktív adatokra épített államvizsga-dolgozattal, aztán lapot indít többekkel együtt, fellép és lelép, irodalmi körökön és találkozókon tündököl, akolitái és követői lesznek egyre többen és többen, mind OJD után születettek, akik megírják saját obligát OJD-verseiket, OJD-köteteiket, s akiket OJD természetesen igen nagy, úgyszólván kitüntetett figyelemmel és a rá jellemző gavallériával támogat, és így tovább, és így tovább. Több éveknek kell eltelniük, amíg kinövik, ha egyáltalán, az OJD-gúnyát. És így tovább.
Ki ne szeretett volna ilyen lenni akkoriban, a kilencvenes évek elejének Kolozsvárján? Sikeres író, jó költő, újkori költő-macsó, akiért rajongnak a lányok, szeretik a tanárai, barátai, aki igazi gavallér és bajtárs, akire mindig számíthat az ember, a barát, és nemcsak, jóban is, rosszban is egyaránt, aki ismeri az egész operett-, műdal, dal- és Karády Katalin repertoárt, és úgy tudja énekelni, hogy szakadt meg az embernek a szíve, s a sárga irigység kerülgeti. Beszélnek róla, irigyelik, imádják, és vannak, akik titokban mocskolják, pocskondiázzák, mások pedig égig magasztalják. Mert népszerűnek, híresnek és egyidőben hírhedtnek is lenni inkább érdemesebb, csak éppen szürkének ne, semilyennek lenni nem érdemes. Még le se zengett egy-egy frissen bedobott polgárpukkasztó gesztusának a visszhangja, még ott vibrált a levegőben, de OJD addigra már tovább is állt pár lépéssel, őt már egyéb foglalkoztatta, az újabb valami, amitől ismét a figyelem középpontjába kerülhetett. Nem maradt meg csak a versírásnál, meg akarta mutatni azt is nekünk, nekik, mindenkinek, hogy egyéb műfajokban is mennyire otthonosan mozog, hogy egyebet is meg tud írni, prózát, drámát, gyerekregényt, monográfiát, és nem is akárhogyan. Hogy még egyszer, hogy újólag odapöcköljön a többiek, a mások orra alá huncutkásan, hogy ezt csináljátok utánam, fiúk, ha tudjátok. No, csak rajta!
A Székelyföld idei díját Orbán János Dénes tehát nem csak az ebben az évben közölt munkájáért kapja, hiszen úgyszólván a folyóirat indulásától kezdve állandó szerzője a lapunknak. Már amikor ír. Mostanában, sajnos, kevesebbet, verset pedig, sajnos – ha jól tudom – egyáltalán. Ő volt az, aki már a kezdetektől jelen volt verssel, prózával, legutoljára pedig drámáját közölhettük lapunkban. Gratulálok, gratulálunk neki, és kívánom, kívánjuk, hogy egyéb bokros teendői – kocsmatulajdonosi, vendéglőtulajdonosi elfoglaltságai – mellett se száradjon ki versírói, prózaírói, drámaírói pennája soha.


.: tartalomjegyzék