Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Szeptember
Páll Lajos

Versek

KUPLÉ II.

Nincs más út, csak hangos szóval
dicsérni a lentvalót,
nagy gyönyör, hogy sóbálvány lett
a feleség s maga Lót.
Nosza rajta, Zsuzsa, Sára,
kinek jobban fájt a lába,
olyan angyal sosem volt.
Mért ez a nagy tapasztalás?
Kinek van menlevele?
Örömöd, ürömöd íze
pelyvaágyam szőttese,
a sok hála, csizmám száma,
mint sok fizetetlen számla,
mind idesereglenek,
mikor titkom többé nem lesz,
kutyajólét kolonca
villog rajtam, hogy még áldjam
tovább, ki rám akasztja,
s kit nem visz reá a lélek,
vádak állnak, mind fehérek,
s pojáca nyír kopaszra.


DECEMBERI BÁRÁNY

Hát úgy látszik, nem voltunk elegen
akkor nyolcan a párás melegben,
karácsony múltán, szilveszter előtt,
mikor az óév már végleg eldőlt,
hát akkor ellett meg a mióra,
és nem számíthatott a bárány semmi jóra,
ha kinn marad a többiek között,
így tizediknek közénk költözött
bárányával, s egy kosár széna is,
hogy teljesebb legyen a poézis,
csendben kérődzött a fiatal juh,
válaszul egy padban percent a szú,
így a béke kimondhatatlan volt.
Hogy hallottam meg a tompa hangot,
mikor a bárány párás körmével,
ahogy a bűntett szó nélkül érvel,
a félhomályban felfedezni indult,
járkált, megszagolt, hogy mi van még ott,
kop-kop-kop, ahogy a jóslat kering,
ó, nem sejtve, meddig jut tavaszig.


HAVAZOTT MÁR…

Havazott már egyszer, kétszer,
úgy látszik, hogy nem elégszer,
mert omlik a fehér ékszer,
s megroggyan az álmos fészer.
A fenyő is alig bírja,
egy-egy szarka körbeírja
szép palástját, csínja-bínja
talpig csak melankólia.
Adj, Uram, egy fényes napot,
hogy lehet, hogy sosem vagy ott,
öltve kegyelmes alakot,
látva, létem behavazott.
Fázom bizony, szégyen nélkül,
ujjam ahány, belekékül,
csepeg az orr, ropog a fül,
kettőt is adj menedékül.


VOLT EGYSZER…

Volt egyszer egy ember,
fején nem volt kender,
nem bizony, mert kopasz volt,
úgy hívták, hogy kicsi Tóth.
Emberünknek volt egy lova,
fakó volt a hám is rajta,
s mivel nem volt igás járma,
ő ezzel a pókos lóval
a világot körbejárta.
Keresztúton, dűlők szélén,
lógó fejjel ment, ment szegény,
Tóth ott ült a szekerében,
félig alva, félig ébren,
míg Ráró e létet unva,
kifeküdt az országútra.
Járta körbe Tóth a lovát,
ha nem kelsz föl, nem mégy tovább,
így szólt hozzá, s szokásával,
hogy a szép szólítás árnyal,
böködte az ostorával.
Eltelt egy nap, eltelt két nap,
ló előtt nem nőtt ki a zab,
se a széna, sem a sarjú,
lóval is véges az alku.
Otthagyta hát Tóth a lovát,
s ostorával indult tovább
jámborul, mikor az este
holdparázzsal kerestette,
négy lábra állt, ahogy illik,
elvánszorgott csorgó vízig,
egy jót ivott, s ahogy megállt,
jól megnézte ott az irányt,
tudva-tudván, hogy mi a múlt,
a csillagúton elindult
olyan halkan, hogy ki látta,
szárnya vitte, nem a lába,
hám nincs rajta, szőre csillog,
hogy meddig megy, máig titok.


.: tartalomjegyzék