Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Szeptember
J. Szondy György

Gyémánt a lótuszvirágban

Tudod, a valóság néha képtelenebb,
mint az ál-való, mit a képzelet teremt



Arany augusztus, csütörtök délután.
A nagyszüleimnél töltöttem a szünidőt, a nagy, zöld házban, egy pár nap, és kész, visznek haza. Épp végeztünk az ebéddel, amikor átjött Gyuri bácsi a szomszédból, hogy szokás szerint kávézzon és beszélgessen kicsit nagyapámmal. Egy szanatórium orvosa volt, nagyanyám csak úgy becézte munkahelyét: „bolondok háza.” Mikor fölállt, hogy induljon, felém fordult:
– Öcsi, van kedved kijönni velem a szőlődombra? Autóval vagyok...
Imádtam autókázni, hát gondolkodás nélkül igent mondtam. Beültünk a piros Trabantba és elindultunk. Ő az utat figyelte, én burrogtam. Nemsokára megérkeztünk a szanatóriumba, „jaj igen, ez van a szőlődombon”, jutott eszembe, és már bántam, hogy esztelenül engedtem a burrogás kísértésének. Még kórházban sem jártam soha, nemhogy egy bolondok házában!... Késő. Kiszálltunk, megfogta a kezem, és mentünk a kék épület ajtaja felé.
– Be kell mennem, van egy kis dolgom – mondta. – Gyere, nézz körül!
Irtóztam. Még be sem léptünk az ajtón, de én már haragudni szerettem volna mindenkire, utálni, gyűlölni akartam a ház minden lakóját. Dühös voltam, és csalódott. Aztán beléptünk. Enyhe klórszag és csend. Széles, sakktábla mintázatú folyosó, kétoldalt fehér ajtók, fehér falak, rajtuk színes festmények fényképei, köztük agyagcserépből kihajló zöld levelek. Még mindig fogta a kezem Gyuri bácsi, és beléptünk az első kórterembe, a bal oldalon. A Nap vakítóan sütött be az ablakon, csak egy ide-oda himbálózó alak körvonalait lehetett kivenni, hüvelykujjával szájában, az ablak melletti ágyban. Egész közel mentünk, az ágy lábához. És akkor gyönyörű, huszonéves nőt láttam, fekete haja kékesen csillogott a fényben, nem pizsamában volt, hanem szép, csipkegalléros fehér inget viselt, apró, halványkék virággal mellén. Nem vett tudomást rólunk. Fölnéztem Gyuri bácsira, láttam, arca nagyon komoly. Szinte szomorú. A nő hirtelen abbahagyta a himbálózást, de hüvelykujját nem vette ki a szájából. Gyuri bácsira pillantott, majd hosszasan nézett rám. Szemei, mint az állatkerti őzikéknek. El akartam fordulni, de nem tudtam parancsolni magamnak, néznem kellett azt a csodaszép nőt. Akkor anélkül, hogy száját mozdította volna, szemeivel elmosolyodott lágyan, és beszélt velük, mintha vigasztalni akarna: „Ne félj, kisfiú. Jól érzem magam.” Majd elfordult, himbálózni kezdett ismét. Halkan kimentünk. Fáradtnak éreztem magam. Gyuri bácsi irodája a folyosó végén volt, arrra tartottunk. Már majdnem odaértünk, amikor kinyilt egy jobboldali ajtó, és bordó köpenyes, szakállas öregúr jelent meg. Megálltunk. Úgy lépkedett felénk, mintha béklyó lenne a lábán.
– Jó napot, doktor úr! Kész van már a máglya?
– Jó napot, Jeanne! Majd holnap.
– Ön már két éve ezt hajtogatja... – mondta az öregúr halk, csalódott hangon.
– Dehát ön is tudja, milyen nehéz beszerezni a tűzifát, meg az égetési engedélyt – mondta nagyon komolyan Gyuri bácsi.
– Na jó... Ha holnap, akkor holnap...
Kiábrándult arccal eltipegett.
– Ki volt ez a bácsi? – kérdeztem kíváncsian, mert nem értettem, miről beszélnek.
– Egy történelemtanár. Egyedül érezte magát, azért jött hozzánk.
– De miért tetszik azt mondani neki, hogy „zsán”? Mit jelent az?
– Az egy név. A bácsit Jeanne d’Arc-nak hívják. Tudod, ki volt ő?
– Nem.
Akkor röviden elmesélte, ki is volt az orléans-i Szűz.
– De az nő!
– Itt mindenkit úgy hívnak, ahogy ő akarja. Most bemegyek az irodába. Velem jössz, vagy kimész az udvarra?
– Kimegyek.
Lólépésben ugráltam a hatalmas sakktáblán az ajtóig, majd kiszaladtam az udvarra hangyabolyokat keresni, mert akkoriban kedvenc játszótársaim voltak a hangyák. De nem találtam egy hangyabolyt sem, hát leültem egy zöld-fehér csíkos padra, és bámultam a város utcáin surranó parányi autókat.
Nyílt az ajtó. Jeanne d’Arc bácsi lépett ki. Széttárt karokkal hatalmasat szippantott augusztus fényéből, majd körülnézett, észrevett engem, és egészen más járással, mint bent, határozott léptekkel, méltóságteljesen elindult felém. Attól tartottam, le fog ülni mellém, de aztán arra gondoltam, ez csak egy női katona, anyámasszony katonája, úgyhogy ülve maradtam, de azért lóbálni kezdtem a lábaim. Egy méterre lehetett a padtól, megállt.
– Leülhetek? – kérdezte. Más volt a hangja is, olyan tanítóbácsis.
– Tessék csak – és kihúzódtam a pad szélére.
Odalépett a padhoz, pizsamanadrágját gondosan megigazította, majd leült a pad másik szélére. Keresztbe tette lábait, és egyik kezével tarka szakállát húzogatta. Kis ideig szótlanul bámult maga elé, aztán rámnézett:
– Hogy hívnak, kisfiam?
Megmondtam a nevem.
– Á, értem... – mondta kissé vontatottan, és észrevettem, enyhén elmosolyodik. – Akkor maga őket várja...
Megijedtem. Még soha nem magáztak. De ijedtségem haraggá vált. Megértettem, kikre gondol, mert ismertem én jól a drégelyi hős történetét, és valami nagyon gonosz és harcias válaszon töprengtem. Megelőzött. Arcáról eltűnt a mosoly, teljesen felém fordult, és immár egy harmadik hangon beszélni kezdett:
– Tudja, kapitány úr, hogy a legtöbb ember miért néz fölfelé, ha imádkozik? – nem várt választ, folytatta szaporán: – Félnek, hogy az imát vonzza a gravitáció. Tudja mi a gravitáció?
– Nem, nem tudom! – és hozzá akartam tenni „és nem is akarom tudni!”, mert sértődött voltam, és már bántam, hogy miért nem szaladtam el, amikor leült, akkor most játszhatnék azzal a magányos, pöttyös tyúkkal az udvar sarkában, mászkálhatnék azon az óriási sárga traktoron a fal mellett, vagy csak egyszerűen futkorásznék körbe-körbe. De nem szóltam. Túl félénk voltam, meg aztán az öregúr kicsit hasonlított az iskolám igazgatójára. Röviden elmagyarázta a tömegvonzás törvényét, zsebéből elővett egy játékkatonát, azzal szemléltette, hogyan és miért hullnak a dolgok, majd folytatta elméletét:
– Na de tudja, a Föld gömbölyű, tehát akik a túlsó felén élnek, egészen más irányban keresik a jóistent. És olykor mi is megtaláljuk, meg ők is. És ez csakis egyet jelenthet: azt, hogy a jóisten gömbölyű! Körülvesz minket, mint egy luftballon. Érti?
Apró buborékok jelentek meg szája sarkában, előrántott egy kendőt, két gyors mozdulattal megtörölte magát, és révedező szemekkel nézett, úgy tűnt, mintha egy egész tömeget látna, és magyarázott tovább:
– És ha túl sok az ima, az olyan a jóistennek, mint gombostű a luftballonnak. Kipukkad. És akkor istentelen lesz a világ...
Megint megtörölte a száját, nekem már borsózott a hátam, én láttam a jóistent nagynénéim falán, és nem volt az gömbölyű, dehogy volt gömbölyű, „hol vagy már Gyuri bácsi, gyere, ments meg a gonosz habzó szavaitól”, fohászkodtam magamban, de rögtön kivert a hideg veríték. „És ha ennek az orléans-i Szűz bácsinak mégis igaza van?... A jóisten rögtön kipukkad!” gondoltam, és igyekeztem nem figyelni, magamban szavalni kezdtem a Füstbe ment tervet, de ő ismét rákezdett:
– És ha kipukkad, akkor meg kell várjuk, hogy annyi lélek hagyja el a testét, amennyi elegendő lesz egy új luftballonhoz. Érti?
„Érti a franc!”, gondoltam, és gyorsan szavaltam tovább. Már ott jártam, „a kisszobába toppanék”, mikor végre megjelent Gyuri bácsi, és odarohantam.
– Jeanne! Kérem, most menjen be. Kiadtam a gyógyszereket, a nővér nemsokára kiosztja. Bon courage, Jeanne! A viszontlátásra!
– Kellemes délutánt, doktor úr!
– A viszontlátásra, Jeanne! – kiáltottam pökhendin, de az öregúr nem lepődött meg.
– Minden jót, kapitány úr! Aztán vágja őket, kellenek a lelkek!
Az autóhoz értünk, amikor Gyuri bácsi elnevette magát. Nevettem én is.
– Elbeszélgettél a bácsival?
– El...
A visszaúton képzeletben benépesítettem a kék ház folyósóját: a gyönyörű nő volt a királynő, az öregúr lehetett volna a király, ha csöndben marad, én eljátszottam a ló szerepét, biztos akadt egy pár futóbolond is, Gyuri bácsi a bástya, és az a tyúk az udvarról beilett parasztnak.
Aznap még futkorásztam egy kicsit, majd este le kellett térdelni nagyanyámmal a Szűzmária elé, és imádkozni húsz másodpercig. Én csak halandzsáztam összevissza, végül is megvolt mindenem, nem akartam teleszórni fölösleges tüskékkel az eget. Lefeküdtünk. Őzikékkel álmodtam, mint általában, édesanyám tanácsára.
Másnap reggel a nagyszüleim zajosan mosogattak a konyhában, én a szomszédos szobában kutattam nagyapám rejtélyes fiókjaiban. Harapófogók, zsebórák, sakkfigurák, érmék és egyéb meghatározhatatlan, számomra vonzó és kívánatos tárgyak lapultak szanaszét. Az ajtó résnyire nyitva, hallottam, valaki hangosan kopogtat, és belép a konyhába. Az ajtóhoz settenkedtem, hogy meglessem ki az.
– Szervusztok! Itt van Öcsike? – hallottam Gyuri bácsit. Hangja szokatlanul izgatott.
– Valahol az udvaron kergeti a macskát, vagy locsolja a virágokat, mit tudom én... – mondta nagyapám.
– Akkor jó. Tudod mit művelt a te Weimer Jani barátod? Éjjel kilopózott a mosdóba, motorinát öntött a kádba, beleült, és fölgyújtotta magát.
– Te jó ég! Életben van?
– Dehogy van életben!... Annyi motorina elég lett volna három Jeanne d’Arc-nak is!... Az ügyeletes ápoló, az a marha, ismét berúgott. Föl sem ébredt az üvöltözésre. A szobatársa, meséltem, aki csak hétvégén II. Rákóczi Ferenc, hétközben teljesen normális, az rohant oda, de már nem volt mit tenni. Na és persze, minden páciens ott tolongott a mosdó előtt, mire az a barom fölébredt... Most telefonált a kolléga, azt mondja, olyan az intézet, mint egy hangyaboly, és hogy menjek be, mert nem bír velük. Sajnálom a partit. Jövő héten lesz még egy szabadnapom, akkor bepótoljuk. Csak tudnám, honnan szerezte a motorinát... lehet, abban az átkozott traktorban... na mindegy, megyek.
Sejtettem, Jeanne d’Arc bácsiról beszélnek. Valahogy akkor nem tudtam bánkódni miatta, csak sajnáltam, hogy nem láthattam, amint lobog, mint egy fáklya. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy az a gyönyörű nő csipkegalléros ingben, mellén halványkék virággal, vajon ő is ott tolongott? Vagy ringatta magát némán tovább. És ki ő, és miért van ott, és hogy... már nem is tudom, hány kérdésre kívántam választ. Ki akartam rohanni, és megkérdezni Gyuri bácsitól, de akkor megtudják, hogy hallgatóztam, és nagyanyám sarokba állít, amit utáltam, mert a sarokban még pókháló sem volt. Kint fölburrogott a Trabant, úgyhogy nem kapok választ ma semmire. Bebújtam a széles, barna ágy alá, nehogy fölfedezzenek, hadd gondolják, hogy virágokat locsolok, vagy a macskát kergetem.
– Te, ez nem volt neked valami rokonod? – kérdezte nagyanyám.
– Nem vér szerinti. Magda férje volt.
– Az asszonygyilkos.
– Tudod jól, hogy az csak egy véletlen baleset volt!
– Hát persze...
Órákig feküdtem az ágy alatt, de nem hagyták el a konyhát. Akkor kibújtam, odamentem a nagyszoba ajtajához, kinyitottam, és jó hangosan becsuktam, majd kimentem.
– Hát te hol voltál?! – kérdezték szinte egyidőben.
Egyenesen rájuk néztem, tudtam, ez hatni fog, mert olyan ártatlanul tudtam nézni, hogy az én ostyás fagylaltom mindig tíz másodperccel hamarább kezdett el csöpögni, mint másé.
– A nagyszobában nézegettem a könyveket – mondtam rezzenéstelen arccal, hisz amúgy is máson járt az eszem.
– Na jól van – enyhült meg nagyanyám. – Mindjárt eszünk. Moss kezet!

*

Franciaországban dolgoztam, egy falucskában, az óceán mellett. Nyár végén indultam hazafelé. Volt nálam pénz, időm is volt, gondoltam, nem megyek egyből haza, előbb benézek maradék rokonaimhoz, és sétálgatok egy pár órát a városban, ahol minden vakációmat töltöttem. Késő délután kezdtem barangolásom. A város nem sokat változott, talán csak az emberek. Mint amikor megforgatod a lekaszált füvet, és előtűnnek a még ki nem száradt szálak. Ment mindenki dolgára hagyj-békén-és-békén-hagylak-arccal, nem kellett kapkodnom a fejem, mint annak idején, nehogy elmulasszak egy köszönést. Sétáltam a Temes fölött, a vashídon, szemben a neobarokk épületek homlokzatán málladoztak a gipszangyalok szárnyai, majd vissza a betonhídon át, és betértem a temetőbe, abba a hatalmas parkba, örökzöld fákkal az utak mentén, ahol olyan jó volt biciklizni régen, síró nők, pucéran búsuló alakok, és fegyelmezett Máriák szobrai néhány sír fölött, rácsos ajtajú kripták, hatalmas lakattal, melyekből a hiány dohos, zöld szaga áradt, versikék fehér madarakról, megbocsátásról, alázatról, elégedettségről, néhol szépiaszín fénykép a név fölött.
Először a családi kriptához mentem, onnan a szép légtornásznő sírjához, aki lezuhant, és nyakát szegte. Nem csalódtam, tele volt a betonváza friss, piros rózsákkal, mint mindig, és ő mosolygott, rettentő csinosan. Sétáltam tovább, nézegettem a fényképeket és ítélkeztem, talál-e hozzá a név, nem is tudom, minek egy sírra arc, az önkínzás egyik válfaja. Ijedt szemű kislány, Tündike, jó, pödört bajszú, szúrós szemű férfi, Dezső, sántít, bamba kisfiú, Johann Wolfgang, nem, néhány arctalan sírral odébb szigorú tekintetű, idős nő, Fehér Lujza, aggszűz szemei mintha csak azt hajtogatnák: „Menj, moss kezet!” Tökéletes.
Hirtelen föltámadt bennem a derű, a Nap már ráült a szőlődomb búbjára, a ciprusok árnyai szürkés sóhajjal nyújtóztak el a csöndes otthonokon, ágaikon kis csipogók egész érthetően mesélték aznapi gondjaik. Sarkon fordultam. Ideje menni. Idős pár jött szembe karöltve, arcukon kevély elégedettség, ifjú házasokra emlékeztettek, akik végre rátaláltak a tökéletes otthonra, ahol fölnevelhetik gyermekeiket, mentemben az út másik oldalán lévő sírok képeit nézegettem, de már nem érdekelt a név; egy egész család, a két gyerek keze szüleik vállán, komoly férfi tiszti egyenruhában, fanyar arcú nő, fekete hajú, gyönyörű lány, mosolyog csipkegalléros fehér ingben. Megtorpantam. Csipkegalléros fehér ingben mosolygó gyönyörű, fekete hajú lány. Ő volt. Aki néha megjelenik nekem, és rámmosolyog szemeivel, hüvelykujját szopogatva. Közelebb mentem. Ott volt az ingen az apró virág. Talán az érettségi fényképe lehetett, nem tudom, az a fajta kép volt, amelyet bármely irányból nézel, szembenéz veled. És most a szája is mosolyog. A sakktábla királynője. Ovális üveg alatt, fémkeretben. A nyári záporok bekúsztak az üveg mögé, halvány csíkokat hagyva a képen. Alatta a név: Dumitru Claudia. És hogy meddig volt a világ vendége: 22 martie 1958 – 21 septembrie 1979. Igen, jól emlékeztem arra az évre, hisz ’79 decemberében temettük nagyapámat, és az év augusztusában látogattam meg az intézetet. Első gondolatom az volt, hogy kilopom a képét. Csak egy öngyújtó volt nálam, azzal kalapáltam a fémkeretet, de semmi. Emberek közeledtek, abbahagytam. Kicsit távolabb álltam, és hosszasan néztem rá, hátha mond valami újat. De csak ugyanazt mondta, mint annak idején, „kisfiam” nélkül. Kék üvegváza állt a síron üresen, még hervadt virágok sem úszkáltak benne. Eszembe jutottak a szép légtornásznő piros rózsái. Elsiettem kölcsönvenni egy szálat. „Elnézést kisasszony”, hadartam, „de bizonyára megérti... viszonzásul megemlékezem önről.” A szép nő beleegyezően mosolygott, körülnéztem, és amikor mozdulatom biztonságban volt, kirántottam egy szál virágot, majd vidáman indultam visszafelé, de három sírnyira célomtól megálltam. Hetvenes éveiben járó ősz hölgy sárga virágokat rendezgetett a kék vázában. Valamelyik nagynénje, vagy az édesanyja lehetett. „Na végre!”, gondoltam. „Most megtudhatok mindent róla.” Oda akartam menni, kiszínezni a történetet, hogy beszéltem vele az intézetben, vagy még azelőtt találkoztunk a strandon, és kimentett a vízből, mit tudom én, valamit csak kitalálok. De akkor hirtelen meggondoltam magam. Nem, mégsem kellett a bizonyosság. Ki tudja, milyen förtelmes, milyen otromba az. Miért tenni tönkre kedvenc látomásom, főleg most, hogy szájából kivette hüvelykujját? Végül is nem mi választjuk a minket elkísérő képeket, mint ahogy azt sem, hogy mosolyt fakasszanak, vagy kísértsenek orvul. Nézzen rám ezentúl szomorúan, vagy szégyenkezve, esetleg dühösen... Hát nem. Most már nem kellett a fölösleges bizonyosság. Maradjon csak örök, mosolygó, és változatlan.
A kijárat felé indultam, kezemben lóbálva a rózsát, egy rokonszenves sírt kerestem, ahová letehettem volna, és akkor megláttam a szigorú tekintetű nőt, még mindig azt szajkózta: „Menj, moss kezet!” Hozzávágtam a virágot. „Nesze! Csak hallgass már, vén csoroszlya!”, bocsáss meg, Lujza, haladtam tovább virágtalan, majd leültem egy padra az utolsó sugaraktól vöröslő kapuval szemben, háttal minden emléknek. Ismered az érzést, mikor belédfagy az idő, és a másodperc törtrésze alatt valós és lehetséges képek sorát látod? Nos, így láttam én akkor az orléans-i Szűz lángoló szakállát, a füstölgő piros autót, a hétvégi II. Rákóczi Ferencet a rácsos ablak mögött, az eleven sakktáblán kapirgáló pöttyös tyúkot, és őt is, hüvelykujj nélküli megújult arcával.
Hangosan fölkacagtam. Azok kacagásával, akik sértetlenül szállnak ki egy darabokra tört autóból. És ahogy annak idején szerettem volna haragudni a kék ház lakóira, utálni őket, most úgy kívántam, akartam, hogy az ő kiléte örökre maradjon rejtély számomra, és sorsát borítsa fátyol, de most már nyugodjál békében, bárki vagy, bárhol, mindörökké.


.: tartalomjegyzék