Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Szeptember
Mester Györgyi

Kolompszó

Apám igazi tanárember volt, abszolút nyitott a világra. Tanított, de közben maga sem volt rest újat tanulni. Azt tartotta, hogy amit a – számára elérhető – kisvárosi könyvtár nyújtani tudott, azt a tudományt ő már mind kitanulta, hát többre vágyott. Meg akarta ismerni az ismeretlent, ezért is barátkozott olyan nagy vehemenciával gazdálkodókkal és iparosemberekkel. Főként ilyen egyszerű, tudománytól mentes, ám a különböző szakmákban annál jártasabb emberekből került ki a baráti köre, s bennünket, a gyerekeit is arra tanított, becsüljük meg a kétkezi iparos munkát, mert akik azt űzik, azok tartják fönn ténylegesen a nemzetet: etetik, öltöztetik, cipővel látják el, de még a tudomány is részben az ő kezük alól kerül ki, gondoljunk csak a könyvekre. A szellemi tudással való hivalkodás csak ezután következhet. Üres gyomorral ugyanis még a szellem se tud szárnyalni.
Ezt a rövid kitérőt csak azért tettem, hogy mindenki számára érthető legyen, miként is fordulhatott elő, hogy apám, ismert gimnáziumi tanárként, elsődlegesen nem a saját tanártársait, hanem rendre a helyi szűcsöt, a vargát, meg a gazdabolt eladóját, s egy alkalommal még a városkán átutazó lókupecet is vacsoravendégül látta az otthonában.
Egy este, sorosan, épp a szűcs vacsorált nálunk, népes famíliájával. Egy tucat is kitellett volna belőlünk, annyian ültük körül a nagyasztalt, amikor apám vendége, a nagytestű, egyébként rendkívül nyájas, kedélyes szűcs megjegyezte: – Ernő bátyám, nem nagyon ványadtka ez a ti kisebbik fiatok? Megvan ez már vagy nyolc éves is, de olyan sovánka. Csak a tudás almájával etetitek? – sütötte el szokásos tréfái egyikét.
Anyám kicsit meg is sértődött, úgy mondta: – Hová gondol már Ferenc, annyit adunk neki, mint más a gyerekének, de nem fog rajta az étel. – S mintha nagyobb sértésnek tartaná, mint az előző megjegyzést, még hozzátette: – Meg nem is nyolc éves, húsvétkor töltötte a kilencet.
A dolgok így a helyükre kerültek, már ami a koromat és a jóltartásomat illeti, azonban a szűcs csak nem hagyta annyiban.
– Ernő bátyám, megoldjuk mi ezt most mingyárt. Van nekem egy régi, kedves barátom, szegrül-végrül rokonom. Tőlük szerzem be a feldolgozandó báránybundát. A legényfia most nősült, asszonyostul fölköltözött a Hargitára, egy takaros kis kunyhóba. A fiatalasszony biztosan lejön a nyár végire, de a juhász fönn marad egész évben. Oda lenne jó elküldeni ezt a legénykét, legalábbis a nyári hónapokra. Helyre jönne ez, mint a parancsolat, a friss hegyi levegőtől, a jó zsíros tejtől, vajtól, meg az asszonyka is vigyázna rá. Legalább gyakorolná a gyereknevelést, hiszen előbb-utóbb ott is jön majd a poronty. Szívesen látnák őt. Én meg is üzenem nekik, hogy vendégük lesz. Vagyunk mi olyan jóban, hogy nem lesz itt probléma egy szál se.
A vacsora a végéhez közeledett, én már elég laposakat pislogtam, de azért jól hallottam, s az eszembe véstem mindent. El is határoztam, ha apám nem enged, akkor elszököm. Mindig is meg akartam nézni, hogy élnek odafönn a havasi legelőkön azok a bátor juhászok, akik még a medvétől se félnek, s a farkassal is szembeszállnak, ha veszélyben a nyáj. Mire másnap reggelre felébredtem, már meg is született a döntés. Nem kellett se könyörögnöm, se elszöknöm, apám elengedett, sőt, küldött, mert hát ő sem vette volna a szívére, hogy megfosszon egy ilyen kínálkozó alkalomtól.
Az indulásig hátralévő három napban szinte egyfolytában lázban égtem. Mibe öltözzem, mit vigyek magammal, elvigyem-e a nagy konyhakésünket, hátha jönnek az ordasok, és a juhásznak kell a segítség.
Végre felvirradt a nagy nap. Ahogy most felnőtt fejjel visszaemlékezem, izgalmamban majdnem elsírtam magam, de anyám kifelé törekvő könnyeit látva, megálljt parancsoltam a magaménak. Egy szekér vitt a hegy lábáig, ott a juhász fiatal felesége várt, az újasszony, talpig sokszoknyában, amilyent a városunkban csak a piaci árusokon látni, akik a környező falvakból hozzák fel az eladni való portékát. Fölül azonban buggyos ujjú hófehér ingvállat, s olyan tarkán hímzett, virágos mellénykét viselt, amilyent a nagyságos igazgatóné is megirigyelt volna a gimnáziumban.
Az arca kedvesen barnapiros, enyhén szeplős volt, ami jól állt neki, s mosolygós, kedves szavával olyan barátságosan szólt hozzám, hogy minden félelmem azonnal elszállt, erős bizalmat ébresztve bennem az eljövendő pár hét iránt. Annának hívták, bár, mint az a későbbiekben kiderült, mindenki, nem csak a hites ura, Hankának szólította. Az egész úton, melyet hol kényelmesen sétálva, a szűk, kacskaringósan tekergő ösvényeken, derékig érő mezei füvek között taposva, hol meg mászva, orrunkat a földhöz közelítve, a meredek hegyoldalon kézzel-lábbal kapaszkodva tettünk meg, beszélgettünk. Megkérdezte, hanyadikba járok, fel sem tételezve, hogy sovány testalkatom miatt esetleg iskolába se adtak még, s azt is, mi a kedves játékom, mivel foglalatoskodom a legszívesebben. Csupa olyan dolgot kérdezett, ami csak rám vonatkozott, s úgy, mintha teljességgel jártas lenne a gyermeki lélek rejtelmeiben. Pedig hát neki még nem is volt gyermeke. Jobban belegondolva, nővéremmel, aki akkor tizennyolc éves volt, lehetett egykorú. A falusi lányok azonban nem várhatnak soká a férjhezmenéssel, mert könnyen rájuk sütik a „vénlány” bélyeget, s azt, hogy nem kellettek senkinek, megmaradtak magnak.
Hanka egyszer-egyszer lehajolt, s mintegy varázsütésre, ahol én semmit se láttam, ő onnan gömbölyűen édespiros, szagos szamócát tépett le, vagy sárga rókagombát szedett. Az előbbit kedvesen a szájamba erőltette, az utóbbit a hátán lévő vászonzsákba gyűjtötte. –Jó lesz az íznek az ürüperkeltbe – mondta. Én persze, akkor még nem tudtam, mi az, hogy „ürü”, a „perkelt” szóra se ismertem rá azonnal, de nem is bántam. Majd kiderül, ha felérünk. Nem lehet az olyan rossz, ha ez a kedves leányasszonyka főzi, s sajátkezűleg szedi hozzá még a belévalót is.
A nap szikrát hányva, forrón tűzött a fejünk fölött, majd megfőttem, a kaptató még ennél is jobban meglihegtetett. Nem voltam én hozzászokva, ezért néha kicsinykét megálltunk. Lekucorodtunk az illatos fűbe, hallgattuk a madarak cserregését, a szelek szárnyának suhogását, amint ki-be suhanva bújócskáztak a szálas fenyőóriások ágai között. Hanka még a madarak beszédit is értette. A vékonyabb hangúra azt mondta, panaszkodik, valószínűleg elakadt a fészekcsinálásban, a rövid, vidám trillákról meg azt állította, biztosan tudja, az most udvarol, s a boldogságtól rezegteti olyan szépen a hangját.
Mire fölértünk a juhászkunyhóhoz, bizony rendesen kipirosodtam, s el se múlott rólam az a pirosság, amíg fönn voltam a Hargitán. A juhász is nagyon barátságos embernek tűnt elsőre, inkább bátyám lehetett volna, mint házigazdám. Aztán később kiderült, mégsem olyan gyerekember ő. Már aznap délután módomban állt megkóstolni azt a bizonyos ürüperkeltet, amit persze nem is Hanka, hanem ügyes férjeura készített. De hát milyen ember is lenne az, aki csak a juhot őrzi egész télen, egyedül, odafenn a havason, azután éhen hal a nyája mellett. János juhász megadta a módját, ízlett nagyon a friss étel, pedig még a rókagomba se volt benne, amit az úton szedtünk. Hogy csak megéheztem a hosszú úton, vagy tényleg olyan jó volt az a perkelt, nem tudom, de bizony pupig jóllaktam belőle. Szegény anyám biztosan elsírta volna magát a gyönyörűségtől, látván, hogy két tányérral is ettem belőle, s még harmadszorra is kértem volna, ha nem szégyellem. Így csak a kenyér hajával, bele már nem lévén, próbáltam tisztára törölni a tányéromat, hadd örüljenek a vendéglátóim. Láthatóan meg is voltak velem elégedve. János juhász ebéd után csak odavezetett a sparhelt mellé állított lócára, s mutatta, ott lesz a helyem, heveredjek le arra a nagy birkaszőrre. Attól már ne féljek, az már nem harap, csak ágybetétül szolgál. Hogy a szokatlan erőfeszítés, a nagy gyalogtúra, a bőséges étel, az erős hegyi levegő, vagy mi tette, de csak másnap reggel ébredtem fel. Először azt sem tudtam, hol vagyok, de akkor felcsendült Hanka kedves hangja. Az öreg kutyát hívta enni, mert az elbújt valami árnyékos helyre, nem járt már a nyájjal. Munkájában az utánpótlás helyettesítette, két fiatalabb kuvasz, a Maros meg a Tatros, ők kísérték nagy virgoncan a nyájat János gazdával.
Hanka vidáman köszöntött rám. – Jó reggelt, már a kismadarak is kirepültek! Gyere, ülj az asztalhoz, van friss vaj, a faluból hoztam, puha kenyér, s hozzá áfonyalekvár. Ezt én szedtem, majd megszedjük mi együtt a jövő évi eltenni valót is – mondta. Otthon mi szalámit reggeliztünk, esetleg cukros péksüteményt, néha különféle dzsemek is voltak az asztalon, de ehhez az áfonyalekvárhoz hasonló jóízűt én még nem ettem egész addigi gyerekéletemben. Be is laktam belőle rendesen. Hanka körbevezetett a ház körül, amit előző nap, a késő délutáni érkezés miatt már nem tehetett meg. Láttam a hatalmas akolt, ahová estire hazavárta a juhokat, meg a kutyák kis óljait, a néhány aprójószág hálóhelyét, a csirkeketrecet. Betakarítottuk a szerény tojástermést, a ház mögötti kis veteményesből szedtünk az ebédhez zöldséget, majd segítettem meglocsolni azt a pár virágtövet, mely a kunyhó bejárata előtt jobbról és balról díszlett. Aztán, amikor Hanka megmutatta, honnan vegyem a fát, vittem is be azonnal egy gyereköllel, hogy legyen az ebédfőzéshez. A fiatalasszony elmondta, minden nap gyűjti a fát a közeli erdőből, hogy rossz idő esetén is elég legyen kéznél, ne akkor kelljen utánajárni a rengetegbe. Olyan érdekesnek tűnt, ahogy a répákat tisztította, rögtön kedvet kaptam hozzá, de kést csak akkor, amikor szentül megígértem, nagyon vigyázok, és még véletlenül se fogom elvágni az ujjamat. Ebédre aranysárga rántottát tett elém, amibe szintén került egy kis tej, s a foszlós kenyeret nem cseréltem volna el a világ legédesebb kalácsáért sem. Kiderült, tehénke is van a háznál, amióta asszony került fel a Hargitára. – Az asszonyoknak meg a gyerekeknek kell a tej – mondta Hanka, a férfiember el van nélküle.
Ebéd után engedélyt kaptam, hogy egy kicsit egyedül is sétálgassak a közeli réten. Hanka csak azt kötötte a lelkemre, ne menjek be az erdőbe. Az öreg kutya láttomra feltápászkodott, talán, mert ismerkedéskor megvakartam a füle tövét, s távolról, mintegy őrizetül, elkísért.
Már alacsonyan járt a nap, a konyhában ültünk, amikor Hanka, megszokásból, a kakukkos faliórára nézett. Nem járt már az az óra nagyon régen, Hanka azonban megszokta, hogy ránézve mondja meg, mennyi az idő. Pedig dehogy kellett neki óra! Ő csak kilesett az ablakon a ház előtti magas fenyőfára, s amikor a nap annak jobb szélső, kiálló ágára ült, akkor volt pontosan hat óra. Ebben az időben szokott feltűnni a rét végibe János gazda a juhaival, vidám kolompszótól kísérve. – Hat óra van, mindjárt megjön a János gazda – jegyezte meg most is Hanka. Azzal kiment, hogy az akol ajtaját a gazdának, meg a hazatérő nyájnak kitárja. Alig jött be, már meg is hallottam a vezérürü kolompjának a szavát, amint nagy gilingalangozással hírül adta, itthon a nyáj.
Apám a munkából hazajövet mindig kezet csókolt anyámnak, János homlokon csókolta az elébe siető párját, majd, miután az állatokat elrendezte, bejött enni. Míg a jóízű, gazdagon zöldségezett, sűrű tésztalevest kanalaztam, egyre kerekedő szemmel hallgattam, milyen érdekes, izgalmas dolgokat mesél János juhász. Hogy éjszaka majd félszemmel kell aludnunk, mert azt mondta a szomszédban legeltető juhász, farkasok kóstolgatják a nyáját. Nálunk is várható, hogy feltűnik egy-egy zsenge bárányhúsra éhes toportyánféreg.
Ebből aztán az is kiderült, ellés várható néhány anyajuhnál. Hát szerencsére, farkassal találkozni aznap nem volt szerencsém – vagy tán éppen az volt –, azonban három anyajuh is megellett az éjjel. Reggel, Hanka szoknyája mellett én is ott lábatlankodtam, hogy minél előbb megpillanthassam az új kis jövevényeket. Akkor még nem tudtam, hogy az elkövetkezendő hetekben ők lesznek a legkedvesebb játszótársaim.
Másnap a bárányokat Hankára hagyva, János gazda magával vitt engem, föl, a magasabban fekvő havasi legelőre. Mire fölértünk, onnan lenézve azt hittem, a világ tetején vagyok. Megszállt valami hihetetlen büszkeség, hogy én most itt vagyok, magasan, mindenki felett, és ebben nem akartam osztozni senkivel. Talán Hankát még felengedtem volna, mert hát ő is megosztott velem mindent, s ezt illő volt viszonoznom, legalább gondolatban. A kék levegőeget kerecsensólyom hasította, a juhok fegyelmezetten igazodtak a két terelőebnek, miközben mi János juhásszal jóízűen falatoztunk. A tarisznyába csomagolt elemózsia mellett friss szamócát, Hanka gondos kezenyomát találtam. Jól éreztem magam. Ebéd után leheveredtünk, János elővette a bicskáját, s faragni tanított. Megmutatta a terelőkutyák pontos mását, amit üres óráiban készített, s a tarisznyából előkerült két faragott kisbárány is, hajszálra olyanok, mint az újszülöttek, amelyek most odalenn, az akolban ismerkednek anyjukon kívül a napvilággal. Gyorsan telt az idő, szinte észre se vettem, indulni kellett hazafelé. Az ösvények mentén kék harangvirág, fehér margaréta, apró, lila vadtörökszegfű díszlett, amiből egyet-egyet szakítottam, na nem rosszaságból, Hankának akartam viszonozni a szívességét, a tarisznyába rejtett szamócáért.
Másnap lenn maradtam a kunyhónál, segítettem fát gyűjteni, gombát szedni az erdőn. A következő nap ismét a hegyi legelő következett. János friss medvenyomot mutatott, és a kutyák is izgatottan ugattak, valamit érezhettek, nem lehetett még messze a bundás rabló.
Hol János mesélt a favágóktól átmentett történeteket, hihetetlen találkozását a medvével, hol Hanka mondott nekem elalvás előtt esti mesét, ami erdei tündérekről, manókról szólt, vagy a hegyi patak szelleméről, olykor a torkos méhecskéről, meg a buta nyúlról és a ravasz rókáról. Honnan szedte a meséit, el nem tudtam képzelni, de már előre irigyeltem a majdani kis Hankát, vagy Jánoskát, akik ilyen mesék mellett szenderülhetnek álomra estéről-estére. Pedig már nem voltam kisgyerek, legalábbis nem tartottam magam annak, mégis, szinte alig vártam, hogy eljöjjön az esti mese órája.
Gyorsan fogytak a napok, röpült az idő. A reggeli áfonyalekvárt, szamócadzsem, majd havasi virágméz váltotta fel, s mind az én foszlósbélű kenyeremet voltak hivatottak édesíteni. Egy hét múlva már nem csak az ürü, s a perkelt fogalmával voltam tisztában, de bögyös baglyot faragtam a János bicskájával, és magam hasítottam a vékonyabb tűzrevalót. A tyúkok kotkodálva üdvözöltek reggelente, amikor begyűjtöttem alóluk a tojást, a kisbárányok pedig sorban bukdácsoltak utánam, amikor körbevezettem őket a ház körül, ismerjék már meg, hová születtek.
Olyan gyorsan telt az idő, szinte egybefolyt, alig tudtam követni a múlását. Csupán egyetlen időpont volt mindig holtbiztos a nap folyamán, amikor Hanka napszálltakor az öreg kakukkos órára nézve azt mondta, hat óra van, megyek, nyitom az akol ajtaját, mindjárt jön János a nyájjal, hallom a kolompszót. S akkor, valóban, már én is hallottam. Ez szinte szertartássá vált közöttük, János nyája kolompszó mellett közeledett, Hanka már ezt megelőzve szaladt, hogy kitárja az akolajtót.
Anyám nem hitt a szemének, amikor hat hét múlva odahaza a mérlegre állított: harminckét kiló! Öt kilót hízott ez a gyerek! Ezek a Jánosék csodatévők!
Nem állítom, hogy azután sohasem híztam többé, de tény, nem lettem testes felnőtt, inkább amolyan szikár alkat. Valahogy úgy hozta a sors, hogy messzire kerültem gyermekkorom eme kellemes emlékű színhelyétől, de már házas emberként, mégis visszafelé kanyarodott az utam. Tanár lettem én is, apám utódja, sőt, mondhatni felettese, hiszen iskolaigazgatóként debütáltam majd húsz évre rá a szülővárosomban. Már jó ideje éltünk feleségemmel a városban, amikor egy délutáni séta során megláttam apám régi szűcs barátjának az üzletét. Legalábbis ugyanazt a nevet festették a cégtáblára. Belépve egy fiatalabb kiadását találtam ott régi ismerősömnek, a fiát. Beszélgetés közben a szó további közös ismerősökre terelődött, így került felemlegetésre János juhász és a családja. – Sajnos, csak rossz hírt tudok felőlük mondani – sajnálkozott a fiatal szűcs. – Csak nem? Elzüllött talán az a rendes juhász, vagy kikapós lett a menyecske? Ezt nem hihetem. Mi lehet hát a rossz hír? – gondoltam magamban.
– Meghalt a János juhász. Egy nap eltévedt kisbáránya után mászott egy veszélyesen magas sziklaoromra, megcsúszott, a bárányka kiugrált a keze közül, az megmenekült, de a juhász lezúgott a mélybe. Minden csontját összetörte, a felesége se ismert rá, mire összeszedték.
Van már annak öt éve is, hogy eltemettük. – És a Hanka? Vele mi lett, hogy boldogul? – Hát az talán még szomorúbb történet. Alighanem belebolondult a bánatába, senki sem érti, pedig nagy fia van, aki a faluban lakik. Vele élhetne, de nem akar lejönni a hegyről. Csak néha jelenik meg a faluban friss kenyérért, azután megy vissza. Azt mondják, este hat körül kolompszót hall, akkor kimegy, ha fut a tej, vagy szakad a hó, akkor is, kinyitja az elárvult akol ajtaját. Azután visszamegy a házba, megterít a Jánosnak, meg magának, majd bezárja az akolt. Jánosnak meri az ételt, s ha nem fogy el, meg is korholja. Később elmosogat, majd csendben elteszi magát másnapra. És ez így megy minden áldott nap. Távolról rokonunk, azért is tudom, és nagyon sajnálom szegényt. Anyám is meglátogatta vagy egy éve, felment érte, hogy hazacsalja. Nem sikerült, de magyarázatul elmesélte ezeket a dolgokat. És telik az idő, de nem változik semmi. Hanka már csak így fog élni és halni, mígnem egyszer majd őt is elszólítja a mennybéli kolompszó…..


.: tartalomjegyzék