Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Szeptember
Páll Lajos

Nagy Pálról

„Csak nézem hogy játszik a porral a szél
csak nézem hogy játszik a széllel a por”

(Páskándi Géza)


„A művészet birodalma egy második világ, de lkényeggel teli és valódi, mint az első” – olvasom Bernáth Aurél jegyzetei között. Vajon hol libeg az emlékezés területe, hogy örökösen munkálkodó erejével változtat mindenen, míg széles mozdulatával le nem törli a történteket, hogy a meghagyott kevéssel újabb nyomvonalakat jelöljön ki az élők számára. Szinte naponta jut eszembe Nagy Pál, hisz a műtermemben minden félfordulattal találkozom a rólam festett arcképpel. S a képeim között is ott a már emlékezetből festett portréja. De nem tudok úgy Marosvásárhely felé sem menni, hogy ne látnám azt a két nagy fát, meg az emelkedőt, ahol végzetes balesetük történt.
Mikor is kezdődött barátságunk, jobban mondva egy diák rajongása tanára iránt, ami később két festő hosszú beszélgetésévé vált. Kilencedikes voltam a művészeti középiskolában, mikor a hátam mögött megállt. Tanév közben volt, akkor szerelt le a katonaságtól. Lódenkabátját le sem vetve kezdte a korrigálást. „No lássuk, milyen összeesküvés készül a művészet ellen” – volt az első mondata. A többi tanáraink, az idősebbek, tartózkodóbbak voltak, s a hozzánk való viszonyukban volt valami monotonság. Nagy Pál ennek fölszámolásával kezdte. Az akkor kezdett csendéletünkhöz díjat tűzött ki. A szavazók mi voltunk,a mozijegyet ő fizette. Nem mintha valami, anyagiakban dúskáló lett volna. Szerényen élt édesanyjával a Szabadság úton, egy padlásszobában. Korán kezdte a műszaki rajzolást, megszokta a munka fegyelmét, lenézve az örökös transzbaesést, bár humorában megvolt a diákévek vidám csengése. A görgényi tábor, majd két nyáron Marosvécs – mind-mind felejthetetlen alkalmak voltak ehhez.
Van olyan festő, ki fiatal korában megtalál egy hangot, emellett kitart, képei csak annyit változnak, amennyit az idő s az eszközök érlelnek. A másik szinte belehajszolja magát a keresésbe, nem nyugszik, új megoldásokat keres, új anyagot használ. Hát itt, a táborban csodálhattuk diófapáccal készült rajzait, virágcsendéleteit, vagy a Kemény Zsuzsáról festett kisméretű, de annál teljesebb arcképét. Az ekkor festett tájképei még romantikusak voltak, hogy szinte egyik napról a másikra váltson, s az ősszel festett csereerdők már szívszorítóan vonzottak valami elérhetetlen felé.
Többször voltam a modellje, levelet író diákként, később iratait égető fiatalként, látva, hogy a gyakorlat és képzelőerő behoz ugyan egy s mást az elveszett kincsekből, de valóságélményig nem jut el. Talán ezért tartott bármit megnézni, megfigyelni érdemesnek, a szú ákom-bákom kéregrajzait, a patakok kirakott hordalékát, vagy a forgácsok rakásait. Mindezt óriási fegyelemmel, türelemmel. „Fegyelmed pálcájával összetörte csontjaimat” – írja Szent Ágoston. Így jut el a nagyméretű ipari tájakhoz, hogy újabb fordulat után a szürrealista álomlátás röpítse más tájak felé. Korai képeiből föl lehet építeni a környező világot, az elvont későbbi műveiből magát a művészt, ellentmondásaival körítve.
A múlt úszkáló szeletdarabjaiból próbálom megtalálni, összeilleszteni a pontos képet s így sok más érthetőbbé válik. Bárhol, bármilyen időben tudott rajzolni, mintha láthatatlan dzsinnek az idejét lopták volna, olyan gyorsasággal. Aki tudja, hogy a halál s a szeretet a világ két legnagyobb dolga, mely előtt le kéne tenni a fegyvert, de a tudatalattija rezzenéseivel is félt a fegyvertelenségtől. Talán ezért sértődött meg olyan könnyen, mikor Nyilka le-„paál”-ozta a Somostetőn, vagy amikor régi barátai művészetétől kérték számon az elérhetetlent.
Volt benne valami emberfölötti, ahogy elviselte édesanyja betegségét, az egyre növekvp város piszkálódásait. Talán Zsuzsa nyugalma nélkül többször került volna összetűzésbe. Hisz az örökös keresés önmagában is elég tehertétel. Műanyagból készült kibernetikus képei, vagy a vonalhálóban vergődő aktok, önarcképek mind újabb állomásai a számonkérésnek. Közben sovány tanáralkata meghajlott, s mint a sosem sportolóé, derékban megereszkedett.
keveset és ritkán beszélnek róla, mintha a megbontott vásárhelyi főtérrel a grafikai műterem üvegfalát is összetörték volna, pedig hányszor gyakoroltuk ott éjjeleken át a linóleum-metszés fogásait. Pontos feleletei lelki nyavalyáimra az operáló szike élességével tették helyére az egyensúlyt. Ebben őrizte meg a hajdani cserkész segítő tettrekészségét. Hányszor jártuk meg a Korond–Madarasi Hargita távolságot! Műszereivel tudósként mérte a térképet s tájat, hát persze hogy eltévedtünk, mikor évekkel korábbi széldöntésből csak az ösztönünk segítségével találtuk meg az irányt. Közben Zsuzsa sírt, mi lesz, ha medvébe botlunk, mi lesz, ha ott kell aludni, mire ő gyermekkora összes vadásztörténetét felidézte. „Ne hisztizz, ne hisztizz” – volt a hajdani cserkész parancsa, s megpróbálta egy-egy ártatlan tréfával oldani a helyzetet. Azt hiszem, az akkor látott, csontvázszerűen kifehéredett fenyőfák tértek vissza halált idéző képein, de a világ legnagyobb csodája, hogy a pusztulás bármekkora, nem lehet nagyobb a teremtésnél. Így jelenik meg egy aprócska virág a kőrengeteg szorításában. Ez az az erő, melyet gondolkodásunk mechanizmusa csak személyként tud felfogni.
Annyi év telt el haláluk óta!. Abban a lépcsőházban, ahol a műterme volt, azóta sem jártam. Mintha újabb emelettel magasodna, amit megmászni úgyse tudnék. Látom, hogy az ajtóval szemben lévő falon ott van egy kisméretű vízfestményem (ki tudja, most hol van), s fölötte a hosszú, északos ablak. A bejáratnál a tréfálkozó kollégák kezenyoma: „Nagy Pál festőművész”; „Nagy Pál érdemes festőművész”; Nagy Pál szóra sem érdemes festőművész”; „Nagy Pál bizony szóra sem érdemes festőművész”. Itt az ismerősök állítása megszakadt, csak a tehetetlen fájdalom érzése maradt egyenletes, örökös, akár a Nemecsekkel való együttérzés, vagy az Egmond nyitány hallgatásán érzett tehetetlen düh, hogy sem számonkérni, sem visszafordítani nem lehet az időt. A bécsi utamra indulva még tanácsot adott: „Aztán nézz meg mindent jól, hátha még használ”. 1974. április vége volt. Hány éve halott? Kimondani is irtóztató. Vannak emberek, akik nem tudnak megöregedni. Nem tudom, milyen lett volna hetvenévesen, vagy még korosabban. Hogy milyen utakat, világokat járhatott volna be művészetével, műszereivel, titok marad. De szellemének lenyomata állandóan előjön, földereng volt növendékeinek vergődésében, még akkor is, ha nem ecsettel, de más eszközökkel mérettetik maguk.
A legjobb tudásom szerint, ahogy Jan van Eych jegyezné.


.: tartalomjegyzék