Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Szeptember
Fekete J. József

Lehet-e jövőtlenül élni? (Lőrincz György: Besúgó voltam, szívem)

Az erdélyi magyarság jövőtlenség-tapasztalása középponti problémaként jelenik meg Lőrincz György utóbbi műveiben, a Pusztulás (2005) című családregényében, a Sóvárgás (2006) elbeszéléseiben, és mostani, provokatív című – Besúgó voltam, szívem1 –, megdöbbentő történeteket megjelenítő regényében. A korábbi elbeszéléskötet felvetette azt a kérdést is, hogy mennyire alkalmas az elbeszélő próza a jelen idejű történések ábrázolására, valóban szükség van-e egy bizonyos időbeli eltávolodásra, hogy az író előtt kiteljesüljön az összkép, és hogy megjelenítéséhez meglelje a legalkalmasabb hangnemet, eszközöket. Mostanság, amikor külön figyelemmel fürkészi az irodalomtörténet-írás azt, hogy milyen módokon jelenik meg a rendszerváltás a magyar irodalomban , Lőrincz György besúgó-regénye iskolapéldaként szemléltetheti a közvetlen megjelenítés legdirektebb eljárását, ami nyomán érzékletes lélekrajzokon keresztül elevenednek meg a lefojtás alatt élő nép traumái.
A Románián kívül élő magyarok is tudtak a Lőrincz György által gondolatrendőrségnek nevezett testület ármánykodásáról, az asszimilációs politikáról, az értelmiség kényszerű szétszóratásáról, a falurombolásokról, mégis mellbevágó, ahogyan az író mindezt elébünk teszi a regényében. A megidézett traumák súlyát a besúgó alakjának megformálásával ellenpontozza, de természetesen nem a felmentés szándéka vezérli, amikor az egyéb aljasságokra is képes besúgó figurájának rajzához némi humort is kever.
A nemzet és az önmaga személye iránti viszony megélésének két ellentétes letéteményesét, Göcs Aladárt és doktor Szálka Jánost az eltérő gyökerű naivitásból tereli az író az önvizsgálat, és a társadalom működésének megértése irányába. Göcs Aladárt, aki „főállású besúgó s született intrikus”, saját véleménye szerint a „világ legszeretetreméltóbb embere”, már arra is kiveri a hideg veríték, hogy Szálka főorvos szórakozottságában nem fogadja köszönését, a gesztus elmaradása mögött nyomban fenyegető titkokat, veszélyes információkat sejt, hiszen a besúgónak se tejfel az élete, különösen nem a rendszerváltást követő időben. Aranykorát a diktatúra idején élte, akkor „súlya volt a szavának, hatalma volt, mint egy istennek, emberek sorsáról dönthetett”, „’89 előtt csendes, nyugodalmas volt az élete – amíg mások rettegtek –, úgy ’89 után teljesen megváltozott minden, a félelem beköltözött a lelkébe”. Göcs Aladár nem ismerte a bűn fogalmát, ennél fogva erkölcsi gátlásai se lehettek, önszántából, az állam iránti lojalitástól vezérelve jelentett, gátlástalanul, bűntudat nélkül, hiszen neki, a tehénpásztor hetedik, mezítlábas és folyton éhes gyermekének ez az állam és ez a rendszer tette lehetővé a kiemelkedést és későbbi családjának a viszonylag elviselhető életvitelt. Pedig a nyolcvanas években nem csak magyarnak, hanem románnak lenni se volt jó Romániában. Ő ettől függetlenül önszorgalomból és hivatástudatból jelentgette fel nemzettársait. Öntudata csupán addig terjedt ki, hogy adóznia kell az őt a nyomorból kiemelő rendszernek.
A regény karakteres figurája doktor Szálka János: szakmájának, családjának, hitének él, politika, s ennél fogva nemzetének sorsa se érdekli. Indifferens nációja irányában, közömbös magyarsága iránt, mert értelmiségi mivoltában nem érzi a nemzeti szolidaritás hiányát, inkább a szociális szolidaritás pártjára áll, amikor naiv s elhanyagolható gesztussal, néhány lej hozzáadása mellett visszaadja a szegények által kínált hálapénzt. Egyszerűen nem akarta látni, s ennél fogva nem is látta az őt körülvevő szennyet. Hitvallása szerint „az ember először embernek születik, s csak azután programozzák be az agyát magyarnak vagy románnak. Németnek vagy angolnak. Azután verik csak a szavak, a nyelv, majd a gondolat, a táj és a múlt, arcok, hangok, tekintetek, mozdulatok, emlékek és érzések béklyójába” – véli. Jóhiszeműségét talán csak az a magyar fiú szárnyalja túl, aki, miután a gondolatrendőrség megverte, a naivitás karikatúrájaként azt hiszi, a nemzeti megfélemlítés a diktátor háta mögött és tudta nélkül történik. Az érzékletesen megjelenített típusrajzok tökéletesen életes figurákat teremtenek, s sorukban a gondolatrendőrség főnöke is fontos helyet kap, a történet a romlott, a naiv és a céltudatos magatartások háromszögellésében bontakozik ki.
Doktor Szálka János a romlatlan naivitás megtestesülése, gyanútlanul sétál be a gondolatrendőrség barlangjába, hogy udvariasan megkérje az akkori – magyar – parancsnokot, hogy hagynának már fel a magyar fiatalok megveretésével. A megrökönyödött parancsnok kedves és szívélyes szavakkal bocsátja el, majd fényes nappal, forgalmas utcán megvereti doktor Szálkát, mintegy üzenetül a többi magyarnak: lám, ha már a közismert, közmegbecsülésnek örvendő főorvos is így járt, mi várhat akkor vajon a többiekre. Példaember lett. A titkosrendőrség taktikájából és stratégiájából pedig kiderül, hogy a példaemberek megverése több funkciót is betölthet. Ha évente, félévente megvernek egy-két kiválasztott személyt, a többiek meghunyászkodnak, a félelem árnyalt jelenvalósága lebénítja őket. Ha egy fontosabb pozíciót betöltő, de lényegében ártatlan és ártalmatlan fickó kap verést, még mélyebbre költözik a félelem a szívekbe. Mást csupán azért vernek meg, mert a hatóság tudja, az ily módon megbélyegzett embert messze elkerülik, akik nem szeretnének a gondolatrendőrség látókörébe kerülni. Azokat viszont, akikben annyira mély az elkeseredés, a bánat, vagy olyan sűrű az indulat, hogy nem számolnak ezzel a veszéllyel, azokat vonzzák, akár legyet a méz, és a rendőrség kevés ráfordítással hatékony megfigyelésekre tehet szert. Doktor Szálka Jánosban a nyilvános verés feloldotta az amnéziát, egyre inkább visszaemlékezett nagyapja relikviaként őrzött magyar zászlójára, a magyar történelem alakjairól mondott meséire, tudatosult benne magyarsága, ami újabb irracionális cselekvéseket gerjesztett. Önálló szavalóestet tartott József Attila költeményeiből, nyomozni kezdett a megvert magyarok után, s egyre sötétebb fölismerésekre tett szert, a hatalom pedig e cselekedetek fölötti elképedéséből ocsúdva tovább szövögette perfid hálóját doktor Szálka bebábosítására. Doktor Szálkában megveretése nyomán vetődtek fel a regény alapkérdései: „… lehet-e kívülállóként élni? S meddig? Meddig lehet hinni azt, hogy kívül lehet maradni az eseményeken?” A besúgó múltjával minduntalan szembesülni kényszerülő Göcs Aladár természetéből fakadóan másként fogalmazza meg élete problémáját: „… úgy kellett-e élni, ahogy élt, vagy lehetett volna másképp is?” Göcs Aladár lépteit áldozatok kísérik, de ennek súlyára csak későn eszmél rá, akkor viszont már menekülne önmaga, múltja, a várható retorzió és családjának megvetése elől, végső megoldásként az öngyilkosság is felmerül benne, mintegy replikaként Bartha halálára, aki jeles költőként önszorgalomból jelentett, ha kellett, ha nem, majd öngyilkos lett, s akinek az erdélyi magyar irodalom történetében megjelenő alakját a regényíró valóságreferenciaként emeli a műbe.
A regény fordulópontja, miként az utószót író Pomogáts Béla írta, epikai csúcspontja egy másik haláleset, pontosabban egy temetés körül emelkedik ki. A gondolatrendőrség közvetett módszereivel képtelen letörni a kezdetben még jámbor és gyámoltalan doktor Szálka föllángolt öntudatát, ezért feleségét célozta meg, és fondorkodásával a halálba kergette Szálka Cserey Rékát. Ez az 1989 őszén történt esemény sorsfordító pillanat az egész városban, doktor Szálka, Göcs Aladár és talán még a rendőrfőnök, Bokor Negriţoiu életében kiváltképpen. Majd az egész országban, hiszen 1989-et írtak, és közeledett a december, a diktátor és felesége hamarosan a puskacsövek elé kényszerül. Szálka Cserey Réka temetésén még más a helyzet, a lefojtottság és a félelem ülte meg a temetőt, a gyászolók elnémultak, a pap orációs készsége ellenére csak közhelyeket mondott, majd midőn váratlanul kifakadt, majdnem fegyverek dördültek, mert a temetőben nem csak Bokor rendőrfőnök volt jelen, hanem a sírásók némelyike is fegyveres szekus, s a hatalom legbizarrabb megnyilvánulásaként a harangtoronyból gépfegyvercső mögül pásztázták a tömeget. Ebben a jelenetben feszül egymásnak a rendszer végső kétségbeesett terrorkészsége és a város őshonos lakosságának a félelemből bármely pillanatban tevőleges ellenállásba forduló indulata: az elnyomott, meggyötört, meggyalázott, a jövőtlenségbe lökött néz ebben a jelenetben farkasszemet az őt „indiánként” kezelő, minden megnyilvánulásában az eltiprás szándékát hordozó, Bokor parancsnok személyében képviselt hatalommal. Ez az a pont, ahol pattanásig feszül a húr, és innentől a regény egyetlen szereplőjének se olyan az élete, mint amilyen korábban volt. Megtörténik a rendszerváltás, amiről úgy véltük, a történelmi közelség okán nehezen születnek a közeljövőben róla hiteles epikai művek, mégis születnek, Lőrincz György regénye is ilyen. Egyszerre mutat belülről és kívülről, amihez szerzőjének nem kellett új epikai eszköztárat kitalálnia. A regény mindentudó elbeszélője birtokában van a történeteknek, ugyanakkor – akárcsak a gondolatrendőrség – a szereplők gondolatai közt is járatos. Narrációja folyamatos, harmadik személyű, amit feszes párbeszédekkel tesz dinamikussá, illetve rövid, szinte patetikusan színes környezetrajzzal zökkent meg. Az elbeszélés folytonosságát vágásokkal ritmizálja, a vezérszálat mellékszálak bevonásával értelmezi és gazdagítja. Minden humora mellett kíméletlenül újra éli és az olvasó számára megidézi a félelem letargikus évtizedeit. Ha egyszer valaki összeállítja a traumairodalom bibliográfiáját, ennek a regénynek ott lesz a helye az élbolyban. Nem kérdés, hogy epikailag kellően eltávolodott-e a rendszerváltás pillanatától. A rendszerváltások esetében nem az ábrázolás, hanem a váltás tényének és minőségének a kérdése a ténylegesen problematikus. A regényt regényszerűsége hitelesíti.

1Csíkszereda, 2008, Pro-Print Könyvkiadó


.: tartalomjegyzék