Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Október
Bogdán László

Ricardo Reis Tahitin

ÉJSZAKA A FEDÉLZETEN
Reis életén töpreng

Eltelt az élet. Ennyi volt csak?
Napfelkelték. Meztelen lányok.
Lídia arca. Betegek. Halál.
Orvosságszag. Tehetetlenség.
Orcus bús, korom-virágai.
Mentem az utcán. Meg-megbotoltam.
A piros léggömb cikázott. Elszállt.
Sivatag, tenger zárult körém.
Ennyi lett volna? Alig hihetném.
Kupámban még az utolsó korty bor.
Hajszolom lovam. Nem tudom miért?
Azt se, hogy merre? Nem állhatok meg.
Utolérnének ellenségeim.
Ingerel, dühít a képes beszéd.
Hiszen lovam sincs. Sivatag sehol.
Ellenségeim a szárazföldön.
Fejem fölött a Dél Csillaga.
Szántatlan tenger hátán hajózom.
Körülfognak a homály árnyai.


ELSŐ LEVÉL LÍDIÁNAK

Már a harmadik napon, Tahitin,
remegve a rumtól és az érzelmek rohamától,
félmeztelen és kifestve, mint egy
ellenségeit kutató törzsfő,
hatoltam be a dzsungel mélyére,
mintha düh, bosszú vezérelt volna,
lankadatlanul követtem áruló jeleket.
Bokrok, fák, kúszónövények, liánok
vibráló hálója borult reám.
Fénypászmákkal tarkított, színes tollú,
számomra ismeretlen madarak
énekétől hangos, zöld félhomályban,
belélegezve a pórusaimat is megtöltő
nedves, olajos, tapadós növényi illatot,
a rothadás és az újjászületés szagát,
különös érzés töltött el, barátném,
mintha varázsitalt szürcsöltem volna, mákonyt,
teljességérzés, amiről mindig
annyit képzelegtem, emlékszel?
De nem érhettem el soha,
következésképp nem is érezhettem,
de ami után – most, hogy már megismertem! –
a halálomig vágyakozni fogok,
mert nem tart örökké…
Üvölteni tudtam volna kínomban.
Pörgetett a tehetetlenség.
Körbefordulva néztem szét a fák közt.
Sajnáltam, hogy nem lehetsz itt, velem,
ebben a hallucinatórikus zöld homályban,
mindig kellett volna szeressük egymást,
akkor talán másként alakul minden,
az ágak közt hintázó madarak énekét figyelve,
egyesülhettünk volna, Lídia!…
És nem váltunk volna szét soha többé…


ISTENEK

„Az Isteneitek milyenek lehetnek?” –
kérdezem türelmetlenül,
de a bennszülöttek nem válaszolnak,
hiába kérdezem újra meg újra,
úgy bámulnak rám, mintha nem értenének,
pedig tudom, hogy értik,
csak a kérdés szokatlan,
vagy nem akarnak válaszolni, félnek?
„Láthatólag még nem gondolkodtak rajta!” –
nyugtatott meg kísérőm.
Ezt nem hiszem.
Nagyon is jól tudják ezek,
hogy kiről énekelnek,
kihez fohászkodnak,
kinek a segítségét kérik.
„Az Isten olyan, mint az Isten
– mondta egy öregember és vigyorgott –
fogatlan szája éneke tenger.
Az Isten a hullám, a felhő, a fa.
Az Isten a tűz, az erdő, az asszony.
Mindenütt ott van, de nincsen sehol.”
S táncolt a hullámsapkás tenger.
„Az Isten a levegő, a kés, az ellenség.”


4. ELSŐ LEVÉL MESTEREMNEK, ALBERTO CAEIRONAK

A dzsungel semmire nem emlékeztet,
mégis állandóan úgy érzem,
már jártam itt valamikor,
Pán elveszett sípját fújva a homályban.
Kísérőm, egy fiú, a tegnap,
magabiztosan követve
a számomra láthatatlan csapást,
szuggerálva, hogy utunknak
mégiscsak lehet valami célja,
egyre beljebb vezetett a sötétség mélyébe.
Ó, ha láthattad volna!…
Karja ütemesen mozgott léptei ritmusára,
sajnáltam, hogy nem vagyok festő…
A karja, a válla, a háta
meg a lábizmai mozgása,
verítéktől csillogó bőre alatt,
minden lépésnél régmúlt korok
harcosait vagy vadászait idézte,
ahogy az éjszaka mélyére hatolva,
ellenségeiket keresik,
hogy megöljék őket és levágott fejüket,
győzelmi éneket harsogva,
vigyék haza vállukon,
feláldozva könyörtelen isteneiknek,
akiknek jelenlétét
a ránk hálószerűen boruló,
ősállatokra emlékeztető fák
kusza homályában is állandóan,
rettegve érzékeltem.


AZ ELVESZÍTETT ÉDEN
Mário Vargas Llosa-átirat

Patak partján ért véget az út,
hogy a túlparton folytatódjék.
Begázoltunk a patakba,
a kis vízesés moraja elvarázsolt.
És ekkor valami teljességgel felfoghatatlan történt.
A fiú közelebb húzódott hozzám.
Megérintett!
Zöld és kék volt minden,
barna, lila és skarlátvörös.
Egyetlen madárfütty sem zavarta meg
a szörnyekre emlékeztető kövek között
robbanó víz győzelmes harsogását,
már akkor is így zuboghatott, amikor a légiók
elefántokon keltek át az Alpokon…
A fiú tekintete rám villant, hozzám simult,
éreztem vaníliaillatú leheletét,
s noha szám kiszáradt a vágytól,
és magamévá szerettem volna tenni,
mint egy asszonyt,
hevesen taszítottam el,
és mondtam is valamit.
Ő nyilván nem értette,
csak az elutasító hangsúlyt foghatta fel,
döbbenten bámult rám,
tágra nyílt szemébe veszett az éden.



ELSŐ LEVÉL PESSOÁNAK
André Malraux-átirat

A bennszülött lány nevetett,
combjai összekulcsolódtak a derekamon,
és amikor végigfutott
nedvesen csillogó testén a remegés,
mindentudó ujjai
egy pillanatra fönnakadtak a semmiben,
szája becsukódott,
mintha csak egy szempilla zárulna le.
Öle még meg-megrándult,
de a betelt test már feltartóztathatatlanul
távolodott tőlem.

Soha, soha nem ismerhetjük meg,
mit is érzett és mit gondolt?
Ha ugyan érzett vagy gondolt valamit egyáltalán?
Soha, soha nem találhatunk mást ebben a
közös, részeg, rángatózó őrületben,
mint a legkegyetlenebb válaszfalat.

Még az sem a miénk, amit birtokolunk.


KÉRDÉSEK

Ki vagyok? Aki elragadta magával ezt a
némán, becsukott szemmel fekvő lányt,
hogy azután végképp elveszítse,
ha ugyan megtalálta,
egy életfogytiglani pillanatra is?
Vagy aki, tőle távolodva,
kábán veti rá magát önmagára,
mint kábítószerre,
őrülten a vágytól, hogy erőszakosan
semmisítse meg ezt a közömbös arcot,
amely anélkül, hogy a szándékában állna,
öntudatlanul is a halál felé taszítja…
Ki vagyok? Aki átéli mindezt?
Aki leírja érzéseit,
hogy megint és újult erővel élhesse át?
Ki vagyok? Aki érez? Aki gondol? Aki rögzít?
Aki a háttérből vigyorogva figyeli önmagát?

Beláthatatlan minden, mint a tenger.



8. ELSŐ LEVÉL TESTVÉREMNEK, ÁLVARO DE CAMPOSNAK

Innen, a sötétség mélyéből,
a zöld elvarázsolt világából
üzenek néked,
innen, ahol kúszónövények, fák és bokrok
szűrik meg a fényt
és színes tollú madarak énekelnek
fáradhatatlanul,
s valahol, közel morajlik a láthatatlan vízesés,
amely valószínűleg akkor is így harsogott és dübörgött
és igyekezett megtörni a köveket,
amikor Hannibál elefántok hátán kelt át az Alpokon
és Caesar összecsuklott
a tőrdöfések halálos csapásai alatt,
s reszketve, dideregve kérdezte:
„Te is, fiam, Brutus?!”
Igen, testvérem,
innen valószerűtlennek tűnik az ipari táj,
hajók, mozdonyok, autómobilok, gőzgépek.
Innen a dzsungel smaragd őrületéből
kiáltok hozzád,
elképzellek, amint a dokk előtt állsz
s a rakodómunkásokat figyelve
Walt Whitmanra gondolsz,
aztán tereken bolyongsz, éjszaka,
amikor feltámad a szél
s görgeti az eldobált újságokat,
a csörömpölő konzervdobozokat, az üres üvegeket,
és a távoli mezőkön villódzó lidércfényeket
elhomályosítja a kohók vörösen villogó fénye,
s a reklámok színesen örvénylő hazugságai közben
tanácstalannak tűnik győzedelmes, fiatal arcod.
Lehetséges, hogy mégsem erre a világra vágytál,
ahol fel kell adni az avantgárd hazug aszkézisét,
de már nincs megállás!…
Igen, Whitmanra gondolsz és Amerikára,
aztán bordélyba térsz be, barátom,
a kis vörös hajú lányka most is megvigasztal,
legalábbis azt hiszed – combjai szorításában –
és úgy véled, hogy kitáruló szeméremrésén át,
ha akarnád, megláthatnád
végre már a jobb világot,
amely eljön,
hamarosan eljön, mint az őszi esők,
mint az amerikai partoknál dörömbölő tájfunok.

Hajnalban egy kávéházban
az újságokat lapozod. Nincsenek hírek.
Hír az egész világ.
Csak legyen időd elolvasni
a gyárfüst kérdőjeleit,
a gépek kijelentő mondatait,
a száguldó autómobilok állításait,
a kazánok dohogó tagadását,
miközben kávézaccból jósolod meg a jövőt,
testvérem, Álvaro de Campos,
és hiszel abban, hogy dübörögve érkezik az új világ,
amikor minden egyenlő lesz önmagával,
csak az ember lesz jobb,
elszivárog a féltékenység, az irigység eltűnik,
a káröröm, a harag, a bosszúállás képzetei már
kizárólag az átkos múlt fogalmait értelmező
kézikönyvekből lesznek érthetőek,
és nem kell bezárni távozásunk után
lakásunk ajtaját sem,
hiszen nem lesznek tolvajok.

Egy pillanatra mesterünkre, Alberto Caeirora gondolsz,
látod, amint ott ül a dombon és furulyázik,
és körülötte örvénylenek a fehér bárányok.
A szamár a fa mellett áll és vizel.
A nap süt.
Édeni örömállapot ez, édeni.
Nekünk soha nem adatik meg.
Engem a dzsungel zöld őrülete fojtogat,
téged a városi forgalom zaja.
Megérkezünk-e egyszer, testvérem, arra a domboldalra,
hogy hanyatt fekve nézhessük végre
a direkt kökénykék eget
és várjuk a múzsát?
Mert el fog jönni, meglátod.


.: tartalomjegyzék