Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Október
Oláh-Gál Elvira beszélgetése altorjai báró Apor Csabával

A mérnöki cím munkám eredménye, a bárói cím kötelezettség

Az erdélyi magyar történelmi családok 1990 utáni társadalmi jelenléte, a visszakapott örökség sorsa, a mintagazdálkodás újraéledése, az értékelvűség és értékekhez való hűség, a nemzet iránti elkötelezettség példái számtalan formában megjelentek már, írott és vizuális dokumentumok láttak napvilágot életükről, magatartásukról. Mégis keveset tudunk róluk. A köznapi vélekedések gyakran megrekednek a távoli történelemben, és valamiféle misztikus külsőséggel ruházzák fel a csak tudatban létező „gróf”, „báró” címet, irodalmi hősökkel azonosítják és valójában visszasírják a múltat. Más vélemények elütik a választ a beidegződött besorolással – kizsákmányolók voltak –, és példákat keresnek arra, hogy miért nem szabad visszaszolgáltatni javaikat. Megint mások történelmi ismeretek birtokában sorolják a bűnöket, a történelmi tévedéseket, ítészként bélyegezve meg az egész társadalmi rendet. Most következő sorozatunkban arra keressük a választ: mennyit vállalnak fel a történelemből, mi az az értékerend, amit képviselnek, hová vezet az út, ha birtokaikat visszaszerzik, létezik-e még a küldetés és kötelezettség a nemzet, a nép iránt? Jogos-e az az igény, amely valami többletet, a tiszta értékirányultságot várja el ettől a társadalmi osztálytól, akkor is, ha már nincsenek címek és rangok, előjogok és kiváltságok? Nobile Officium című sorozatunkban a történelmi erdélyi családok utódaival olvashatnak beszélgetéseket.

A mérnöki cím munkám eredménye, a bárói cím kötelezettség
– Oláh-Gál Elvira beszélgetése altorjai báró Apor Csabával –

A család ősi székely nemesektől származik. Grófi rangot Apor István kapott a XVII. század végén, de ez az ág kihalt. A mai bárói cím Apor Pétertől származik, aki Istvánnak a János nevű testvérének volt a fia, 1713-ban kapott bárói címet. A család tagjai a századok során Erdély legfőbb hivatalait látták el. Apor István Kézdiszék követe volt az agyagfalvi gyűlésen 1506-ban. Apor Lázár 1661-ben Kézdiszék alkirálybírája, Apor István 1666-ban alcsíki alkirálybíró volt, utóbb Csík-Gyergyó, Kászonszék főkirálybírája, főkormányszéki tanácsos, kincstárnok és hadvezér, Erdély leggazdagabb embere. Apor Péter Háromszék főkirálybírája és Küküllő megye főispánja volt, de mint író lett híressé. Metamorphosis Transilvaniae című munkáját a ma is álló torjai ősi házban írta. Az Apor családot az erdélyi arisztokrácia sajátosságai jellemzik a 19. században is: zárkózott, puritán életvitelű, erős nemzet- és kötelességtudata van. Az egyéni élet szorosan összefonódik a közösség, a haza sorsával, az erdélyiség tudata végigkíséri őket halálukig. Legjelentősebb képviselője Apor Gábor Háromszék vármegyei főjegyző, majd Küküllő vármegyei főispán. Kilenc gyermeke közül a harmadik volt boldog Apor Vilmos győri püspök. 1945-ben halt vértanúhalált, amikor egy orosz tisz lelőtte. A torjai birtokon ma báró Apor Csaba és családja él. Édesapja Apor Péter hivatásos katona volt, 1940-től 42-ig Háromszék vármegye főispánja.
A torjai Apor-kúria felújítása megkezdődött... Nemcsak a családi címer, és Apor Péter befalazott sírköve a dísze, hanem a megőrződött régi ajtókeretek és ajtók, valamint a néhány teremben feltárt reneszánsz falfestméyek is. Apor Csabával mai otthonában, a kertészlakásban beszélgettünk életéről, világnézetéről, az erdélyi arisztokrácia sorsáról.

– Szólítják báró úrnak vagy mérnök úrnak. Hogy szereti jobban a megszólítást?
– Kinek ahogy tetszik. A mérnököt azért szeretem, mert az én munkám eredménye. A bárói cím csak kötelezettséggel jár. És hogy ez mit jelent? A magyar arisztokrácia, ha nem tudott jót tenni, rosszat nem tett a nemzetnek. Éreztük és tudtuk, hogy hol kell állni. Csak a 20. századot idézzem, mi nem voltunk sem kommunisták, sem fasiszták. Tudjuk, hogy mi az arany középút és úgy vélem, meg is álltuk a helyünket.
– Az erdélyi magyar arisztokrácia gazdasági életerejét a ’20-as években törték meg, amikor Erdélyben másként alkalmazták az 1921-es román földreformot. Ez a földreform az erdélyi magyarság számára a földbirtokok elvesztését, a mintagazdaságok tönkretételét jelentette. Hogyan értintette az Apor-birtokot?
– 1918 után rengeteget veszítettünk. A torjai értékesebb birtokot úgy vették el, hogy azt mondták Apor Gábornak, vagy eladja a Román Vöröskeresztnek vagy másnap kiköltöztetik az országból. A volt szanatóriumot, mostani szállodát és az egész erdőterületet így vették el a családtól. Ez történelmi tény. A földreformmal a családnak meghagytak 200 holdat, de nagyapámét, az édesanyám részéről való Farkas birtokot 100 holdig sajátították ki Dedrádszéplakon. Ott 1000 katasztrális hold birtok volt.
– Ön már a román világban született 1921-ben, pontosan Dedrádszéplakon.
– Háború után voltunk, itt Torján lakott nagyapám. Édesapám aktív tiszt volt és a hadsereggel, az Antant által kijelölt demarkációs vonal mögé, a Maroson túlra kellett vonuljon. Akkor édesanyám a szüleihez ment, így születtem a Maros-Torda vármegyei birtokon. Édesapám Kolozsváron értesült arról, hogy az egész család megbetegedett spanyolnátha járványban, 1919-ben hazament Torjára, majd a családot is odavitte. Ott éltünk 1949-ig.
– Dolgozószobája falán két portré látható, az Ön édesapjáé és Apor Vilmos vértanú püpöké. Az Apor család hogyan szóródott szét? Hol élnek most Aporok a világban?
Élnek sok helyen a világban, Magyarországtól Argentináig, de nemigen van szerencséjük azoknak az Aporoknak, akik elhagyják Erdélyt. Aki elment, az kényszer hatása alatt ment el, de igazán csak Erdélyben vagyunk otthon. Az Apor családnak ma tizenhat férfitagja él szerte a világban, akik innen származnak. A bárói címet Apor Péter, az író kapta. Neki három fia volt. Jánostól származik a mi családunk és Lászlótól származik boldog Apor Vilmos családja. Az az ág a püspökkel kihalt.
– A Korunk 2002-es tematikus számában egy vallomást közölt a családjáról, és ebben a vonatkozásban idézi Zrínyi Miklós jelmondatát „Sors bona, nihil aliud!” Jó szerencsét, semmi mást. A jó szerencse Erdélyben van – mondta. Az élet sokszor felkínálta a lehetőséget, hogy elmenjen innen. Miért maradt mégis itt?
– Az én gondolkodásom szerint, odamenni, ahol semmi sincs a lábam alatt, nem érdemes. Itt mindig volt szilárd alap a talpunk alatt. Volt ugyan idő, amikor valóban gondolkodtam a kivándorláson, de felülkerekedett az erkölcsi parancs. Mindennek kell legyen erkölcsi alapja, nekünk ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása. Az sehol sem mondja, hogy add föl a családod és add föl a reményt. Apor Vilmos püspök, ahogy Márton Áron püspök is, azt mondta: nem szabad elmenni! Márpedig a katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában! Szent Isván műve örökértékű. Ha emellett a nemzet kitart, akkor boldogul, ha letér erről az útról, akkor elvész. Valahányszor letértünk az útról, mindig pórul jártunk. Csak vegyük a múlt századot. A katolikus egyház nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra egyaránt. Ha mi nem az utolsó csatlósai maradtunk volna Hitlernek, nem úgy állna a magyar nemzet sorsa, ahogy áll. Nemcsak Szálasira, hanem már az előző időszakra is gondolok. A nemzetnek a Bethlen István útját kellett volna követni. 1944. március 19-én ellenállást kellett volna tanúsítson a magyar államvezetés, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok – Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla – tudták mi a kötelességük, és a székelység ma is tudja, hogy mi a helyes út.
– Saját életében hogyan tapasztalta meg a világszemlélet és mindennapi politika ellentétét?
– Angolszász barátok és zsidó bérencek voltunk sokak szemében. Az egész magyar főnemességre gondolok, mert az soha nem volt nyilas, egy-két tévelygő kivételével. Nekem szerencsém volt azzal, hogy amikor egyetemi hallgatóként behívtak katonának 1943-ban, a nagyváradi huszárokhoz kerültem. Ott nem volt fasiszta hangulat, ők álltak át az elsők között. Alakult egy egyetemi zászlóalj , Márthon István vezetésével Vámosmikolán átállt az orosz oldalra, helyesebben segítettük az oroszokat az előrehaladásban. Vámosmikolán van is egy emlékmű ennek tiszteletére. Aztán voltam még Debrecenben is rövid ideig, de 1945 január 16-án haztértem Torjára.
– Mit talált itthon?
– Nem volt akkora rablás, mint amikor másodszor tértem haza. A felsőházban nem volt nagy pusztítás, nem raboltak olyan kegyetlenül ki, mint a kommunizmus éveiben. Az épületek épen álltak, volt egy ló, négy ökör, traktor, cséplőgép, volt amivel újrakezdeni. Már abban az évben vetettünk. 1949. március 3-ig tartott. Vádaskodással próbálkoztak, de nem tudtak semmit ránkbizonyítani. Édesapám Teleki Pál halála után lemondott a fősispáni tisztségről és mi a deportálás idején rejtegettük a zsidókat. Sajnos innen vitték el, de szerencsére megmenekültek. Nem volt ok, amibe belekössenek. 1945 után még nem akartak megsemmisíteni, de 1949-ben nem volt kiút.
– Kanyarodjunk vissza még a ’40-es évek elejéig. Észak-Erdély visszacsatolását hogyan fogadták?
– Aki ezt kigondolta egész biztos nem így képzelte el. Azt lehetett tudni, hogy a német nem nyerheti meg a háborút. Világos volt számunkra, hogy tévedés volt belemenni a háborúba, de ha már benne voltunk, akkor kellő időben meg kellett volna tenni az átállást. Nem került volna annyi véráldozatba. El kellett volna kerülni a Don-kanyar katasztrófáját és nem került volna sor Budapest ostromára. Szerintem a fordulópont legalább március 19-e kellett volna legyen. Igaz, könnyű utólag tanácsot adni, és tudom, nehéz lett volna véghezvinni.
– Ebben az időben végezte az egyetemet Kolozsáron. Miután a csíkszeredai magyar középiskolai évek után Brassóban románul éretségizett, milyen volt újra magyar egyetemre járni.
– Kellemes élmény volt számomra. 1944 márciusáig nem volt semmiféle olyan hangulat, amely ellentétet szűlt volna. A Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán nem volt náci hangulat. Az erdélyi ember kevésbé hajlik jobb és baloldai túlzásokra. Akkor viszont kezdődött a zsidók elleni megkülönböztetés életbe ültetése, a zsidókat kitették az évfolyamról, vagy nem engedték vizsgázni. Sok esetben embertelen bánásmódot alkalmaztak. A Sztójay-kormány idején már az ember nem érezte magát szabadnak, foglaltak a németek, rekviráltak, háborús hangulat volt. Szakmailag nagyon jó színvonalú volt az egyetemi oktatás. Kós Károly, akinek fiával együtt tanultam, 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola tanáraként működött, mezőgazdasági építészetet tanított. 1945-ben a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola dékánja, majd 1953-ig tanára volt. 1947-ben Bukarestben találkoztam vele, kérdem: mit csinál itt professzor úr? Azt mondja: próbálom rózsaszínesíteni a vöröset! Biró Gyula volt az igazgató. Göllner, Dőri, Farkas Árpád, Máriássy Béla, Papp István és Kósa Barna tanársegédek mind nagyon értékes tanárok voltak. Jó egyetem volt. Dr. Tóth Tibor volt a legkedvesebb tanárom.
Magyar állami diplomát szerzett. A román világban hogyan lehetett érvényesíteni?
Nem volt probléma, elismerték, ezzel foglakoztam mindig. Szerettem a mesterségem. Mindig állami gazdaságoknál dolgoztam, a szakmában. A mi évfolyamunkon mindenkinek elismerték a diplomáját, ellenkező példát nem ismerek.
Az 1945-ös földbirtokrendezési törvény újra kedvezőtlen az erdélyi magyarság számára. A Castellum Alapítvány adatai szerint 1949-ben 50 ezer hektár mezőgazdasági területet, 15 ezer hektár erdőt és 1500 kastélyt, udvarházat vettek el az erdélyi nemességtől. De, meghagyták a mintagazdaságokat. Mi volt tulajdonképpen egy mintagazdaság? A mintagazdaságnál 150 ha volt a felső határ. Tulajdonképpen kiskapu volt, hogy a Regátban másként alkalmazhassák a törvényt. Nekünk 60 ha-t hagytak meg akkor és természetesen meghagyták az akkor már a gyermekek tulajdonát képező birtokrészt. Édesapám mindent a gyermekeire íratott, így 1945-ben tulajdonképpen nem vettek el semmit Torján, csak majd 1949-ben.
– Az 1945-ös földreform-törvény a teljes felszámolást tűzte ki célul. A jóvátételre most van lehetőség. Mit sikerült visszaszerezni?
– Torján majdnem (98%-ban) mindent visszaadtak, ami jogos volt. Tizenkilenc év pereskedés, veszekedés és nehezség árán! Hozzá kell tennem, birtoklevél még mindig nincs a kezünkben, csak a birtokbahelyezési jegyzőkönyv. Erdélyi ingatlanainkért még további pereket folytatunk. Szóval ez az egész egy kálvária.
– Mit lehetett egy TSz által használt, leromlott birtokkal kezdeni?
– Ha normális jogrend volna és a törvény törvény volna, véleményem szerint az európai uniós szabályozás tiszteletben tartásával és európai gazdálkodási személettel lehetne dolgozni. A baj az, hogy a törvények rendelkezései és az alkalmazás között órási a zűrzavar. Ez vonatkozik a tulajdonjogra és a gazdálkodásra egyformán. A magántulajdon az a jövő, és az európai gazdálkodás elgondolása nem rossz. Mi már a második éve eszerint gazdálkodunk, úgy, hogy a román hatóságok nem tartják be azt, amit az Európai Unió követel. (A területi kifizetési ügynökség egyáltalán nem fizetett a múlt évre területalapú támogatást. Mindenféle indokot felhoznak, de pénz nincs. Bizony az a 90 euró hektáronkénti támogatás nagyon jól fogna.) A gazdálkodásban a legfontosabb, hogy mindig legyen üzemanyag, működőképes géppark, vegyi anyag, ami mind drága, a műtrágya ára egyenesen felérhetetlen. Pillanatnyilag egész Székelyföld nagyon sanyarú helyzetben van gazdaságilag az imént sorolt tényezők miatt. Kivetették az adókat a földekre olyan körülmények között, amikor a gazdasági egyensúly fel van borulva, egyrészt az árak, másrászt a konkurencia miatt, amit az állam nem védett ki. Románia belépett az Unióba, de senki nem foglalkozott azzal, hogy biztosítsa a gazdálkodók megélhetését. Jogrend és a törvények betartása nélkül nem lehet, ezt szeretném hangsúlyozni! A termelőnek kellene tudja, hogy mennyit termeljen, mibe kerül a termelés és hol van piaca a terméknek. Tej, hús, burgonyatermesztés ezen a vidéken megélhetést kellene jelentsen. Mi mégsem vagyunk versenyképesek a nyugati piacon, mert mielőtt beléptünk az Unióba, nem foglalkoztak azzal, hogy ezt szabályozzák és biztosítsák.
– Ezeket a gondokat hogyan oldja meg a saját birtokán?
– Nagyon nehezen. A múlt esztendőben ráfizettünk. Minőséget kell termelni. A mezőgazdaság komoly dolog, Európa legalább száz évvel előbbre van gépesítéssel, vetőmagtermesztéssel és a technológiával. Le vagyunk maradva, nincsenek gépeink, nincsenek a mai piaci színvonalnak dolgozó kísérleti állomások, amelyek rendelkezésünkre állnak. A legnagyobb baj mégis az, hogy senki nem törődik a nemzet alapjával, a faluval. A falu nem annyit jelent, hogy a bejárathoz kitesszük a helységnév-táblát, hanem hozzáértő fejlesztési poltikát és támogatást az alapfoglakozást jelentő mezőgazadaságnak. Úgymond kapitalizmusban élünk, de tőke nélkül nem lehet ezt működtetni. A bankok óriási 17-18%-os kamattal nyújtanak hitelt, ezzel nem lehet mezőgazdaságot fejleszteni. A politikusok nem kérik ki a szakma véleményét, senki nem vonja be az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületét az agrárpolitika alakításába. Törődni kellene a családi gazdaságokkal. A kisgazdaságot, a családi gazdaságot is kell támogatni. A csak 5-6 hektáros gazdaságok is életképesek kell hogy legyenek. A támogatással növelni kell a fiatalok gazdálkodási kedvét. Jó jogrend, szabadság és segítség – ez hiányzik.
– Nehezére esik felidézni, hogy hogyan történt az elhurcolás 1949-ben ?
– Mindig nagyra becsültem az angolszászokat, akik reálisan fogták fel a helyzetet és ahogyan a fair play szabályokat betartják. Az, ahogyan elhurcoltak, az valami rettenetes kiszolgáltatottság volt. Éjszaka dörömböltek, bejött az akkori falubíró és mondta, hogy itt vannak a megbízottak, vagy húszan voltak, kommunista aktivisták, a sepsiszentgyörgyi fogházigazgató egy hatalmas Colt-pisztollyal és a rendőrség, akkor még nem volt szekuritáté. Felszólítottak, hogy államosítva van minden vagyon, menjünk velük. Emlékszem, egyszer az autó megállt a nyílt mezőben és végigfutott a gondolat – most akármit elkövethetnek, akár agyonlőhetnek. Mindent elkövethettek volna, élet és halál urai voltak. Elvittek Sepsiszentgyörgyre és egy év múlva kényszerlakhelyre küldtek Balázsfalvára. Szerencsénk volt, mert így nem vittek Măcinbe, a Bărăganba. Balázsfalván megtapasztaltuk a görög-katolikus egyház jótékony hatását az emberekre. Emberségesen és szeretettel fogadtak. Apám temetésére eljöttek Kolozsvárra. Lakást és állást kaptam, mintha csak közéjük tartoznánk. Semmiféle különbséget, amiért magyar vagyok, nem éreztem. Rokonaim sem fogadhattak volna jobban. 1963-ban feloldották a kényszerlakhely rendelkezést és akkor Marosvásárhely közelébe költöztünk. 35 évig dolgoztam az állami gazdaságnál.
– Mi volt a legnagyobb hibája a tervgazdaságnak?
– Túlságosan spóroltak, fösvénykedtek. Nem a mérnökök, hanem poltikusok és közgazdászok kezében volt a vezetés. A mérnököknek nem volt szavuk. Elkészítettük a tervet és akkor a közgazdász azt mondta, nem jó, mert ennyi összeg jut csupán. Mindig levágták a tervet. Az én taktikám az volt, hogy meghagytam az általam készített tervet és akkor a teljesítés számonkérésekor előálltam vele: ezt mondtam, ezt kellett volna tenni és maguk erre kényszerítettek. Mint ahogy ma mindenki ért a footballhoz, akkor mindenki értett a mezőgazdasághoz. A mezőgazdasági tervezés nagyon nehéz, mert függ a természettől, az időjárástól és a piactól, az árak alakulásától. Azt mindig úgy kell csinálni, ahogy a Nagy Könyvben elő van írva. Hanem belebuksz. Ehhez szakértelem kell és Erdélyben még ma is van. Az Erdélyi Gazdát hoznám fel példának, nagyszerű szakemberek írnak benne (Tamás Lajos, dr. Csávossy György), de vannak gazdaemberek is, akik nagyon jól felkészültek, sajnos nem kérdezik meg őket.
– A mai nagybirtokon való gazdálkodásnak mi a jövője?
Erdélyben nincs ma nagybirtok s nem is igen volt 1921 után. Próbálkozunk helyreállítani. Itt nincsenek akkora kastélyok, udvarházak, hogy egy család ne tudja kihasználni. Lehet turizmusaban is gondolkodni, erre is van példa. De ehhez is pénz kell. Jövője van a mezőgazdaságnak, ha modernizáljuk, de tőke nélkül nem lehet. A turizmust jól meg kell szervezni, úgy, hogy visszatérjen a turista.
– Az elkötelezettség ma mit jelent?
– Hass, alkoss, gyarapíts! – mondta Kölcsey és ez ma is érvényes. Dolgozni kell ma is, bár nagyon mostohák a körülmények.
– Alapító elnöke, ma tiszteletbeli elnöke a Castellum Alapítványnak. Mi a feladata ennek a szervezetnek, amely az erdélyi arisztokrácát fogja össze?
– Összejövünk, megismerjük egymást, a régi és ma szövődő gyermekkori barátságok nagyon fontosak. Kevesen kapták vissza a földet, mindenki azzal van elfoglalva, hogy harcol a jogos tulajdonáért. Háromszék vármegyéből több mint hatvan családot telepítettek ki a Bărăganba. A fél kezemen meg tudom számolni, hány kapta vissza teljesen az elkobzott vagyonát. A Maros-mentén alig van minimális példa. Ez a legnagyobb baj. Sajnos a perek elhúzódnak, és Strasbourgban sem reménykedhetünk, mert ott is három-négy évbe kerül, amíg döntés születik. Igazságtalanságok értek és érnek, de ezzel nem foglakozik senki. Pedig az csak természetes, hogy a saját hazánkban akarunk élni, magyarokként.
– Hogyan szeretné látni a székelység jövőjét?
Ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát, nagyon keserves sorsunk lesz. Az autonómiát meg kell valósítani, mert ha nem, végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Sokan emlegetik a globalizációt mint veszélyt, de nem ettől kell félni. Ez keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol a baloldal van hatalmon. A keresztény-konzervatív értékeknek kell teret engedni, legyen a legfőbb parancs az életben a tízparancsolat.


.: tartalomjegyzék