Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - November
Füzi László

Világok határán (Ikerkönyv)

Házunk a hatvanas évek legelején épült fel. Rossz a szó, nem épült, építették, izzadva, kínlódva, hogy aztán tizenöt év múlva átépítsék, kibővítsék. Hatvanas évekbeli kockaház, sátortetővel, akkor szinte minden új ház ebben a formában épült.
A mi házunkban elől volt egy szoba, mellette a konyha, abból nyílott a spájz, s egy mosdóhelyiség, az első szoba háta mögött volt egy másik szoba, ebből és a konyhából is a verandára (verondának mondtuk) lehetett kilépni. A verandához széles lépcső vezetett az udvarból. Télen a verandát nem fűtöttük, a nagy ablakok átjegesedtek, hideg volt nagyon. Télen a szobába délután fűtöttünk be.
Amikor a ház felépült, akkor ennyi volt az egész. A hetvenes években hozzáépítettek egy fürdőszobát, hátul egy konyhát, kamrát, így a valamikori konyhából-spájzból is szoba lehetett. Amikor ezt a részt építették, katona voltam, így ezt a nagyobb lakást-házat már csak mindig hazatérve tapasztalhattam meg. Tágas lakássá változott, közben mi, a „gyerekek” egyre kevesebbet lehettünk otthon.
A ház előtt előkert volt, virágágyás, a ház mellett gyümölcsfák, hátul a ház mögött faház, fának, szénnek, szerszámoknak, az udvaron diófa, a faház és a diófa mögött tyúkudvar, csibékkel, tyúkokkal, téglából épített disznóól, évente vágtunk disznót, még a nyolcvanas években is, amikor a decemberi családi összejövetelt a disznóvágás köré szerveztük. Akkorra már mindenki, mind a három gyerek a családjával ment haza.
A diófa mögött kezdődött a kert, középen egy-egy sor szőlővel kettévágva tartott vagy hatvan méteren keresztül, ez futott neki a rétnek, a rét végében folyt az Ikva.
A kert első részében epret, málnát, paprikát, paradicsomot, uborkát tartottunk, hátrébb általában krumplit ültettünk. A ház és a kert oldalában, a réten is keresztül az árok volt, ez az Ikvába vitte a vizet. Az árok partjára egres- és ribizlibokrok kerültek, később a kert végébe is ribizlibokrokat ültettünk.

A kertünk alatt elfolyó és a cukorgyár igényei szerint felduzzasztott Ikva Nádasdtól délre, a mai Ausztria területén ered, Sopronnál is megmutatja magát, onnét folyik enyhén délkeletre, Röjtöknél vesz nagy kanyart, így jut el északabbra, hozzánk. Összesen mintegy 50 km hosszúságú patak, a Hanság-főcsatornába torkollik. Szépen írták róla a Pallas Nagylexikonban: „A Répce baloldali mellékvize Sopron vármegyében, ered a soproni hegységben Nádasdtól D-re, eleintén ÉK-re folyik, Somfalvánál DK-re fordul s Sopron városán keresztül folyik, kilép a lapályra s Röjtöknél ÉK-re fordulva, Endréden alul a Répcébe ömlik. Hossza 50 km. Az Ikva eredetileg a Fertő-tóba ömlött, de a múlt század végén csatornáztatván, a Répcébe vezettetett.”

Amikor a házunk épült, nagyon szegények voltunk.
A szegénység gyerekkorom óta él bennem, holott feltehetően csak annyira voltunk szegények, mint amennyire mindenki más a magyar faluban a hatvanas évek elején. Ma már az is meglepő, hogy akkor szinte mindenki egy szinten élt, a faluban, a mi szintünkön, azt hiszem, széles volt ez a réteg. Az építkezés, mint másutt is, hangsúlyosabbá tett minden hiányt, családi ütközések, viták emlékei élnek bennem. Szüleim kölcsönnel vágtak neki a házépítésnek, harminchatezer forint kölcsönt kaptak, ezt az összeget ma már természetesen nem tudom értelmezni, úgy gondolom, hogy a hatvanas évek elején nem lehetett ezer-ezerötszáz forintnál több az átlagfizetés.
Ha gyerekként – öt-hatéves gyerekként – megjegyeztem az alapvető számokat, akkor biztosan sokat beszéltek róluk. A hiányok nagy feszültségeket hoztak a felszínre. Ma is emlegetem: azóta sem ettem stercet, akkor sokszor. (Sterc: zsíron pirított liszt.)
Apám bátyja napszámba járt hozzánk, viharokat okozott ez is. Jön, nem jön, lehet vele számolni, vagy nem. A végén kérte a napszámot, ez felerősítette a családon belüli odamondogatásokat. Oltottuk a meszet, trugával hordták a betont, gyerek voltam, de emlékszem mindenre.
A ház a két falut, a gyerekkorom két faluját összekötő út mellett állt, sokáig egyedül, s mivel egyedül állt, pár évig villanyunk sem volt. Este petróleumlámpát gyújtottunk, annak fényénél olvastunk. Mert olvastunk, olcsó dolog lenne azt mondani, hogy többet, mint a mai gyerekek. Másként olvastunk, mint a mai gyerekek, s másként olvastam én is akkor, mint ahogy most olvasok.
A petróleumlámpa gyenge, pislákoló fényére most is emlékszem. A kanócot feltekertük, úgy gyújtottuk meg, aztán lejjebb tekertük. A gyenge, pislákoló fény egy körbe gyűjtötte a család tagjait.

Most kell szembenéznem a szegénységgel. A szembenézéshez most nem az irodalomhoz fordulok segítségért, pedig találnék eredendő idézni valót, hanem a tudományhoz. Úgy tűnik, a tudomány mindent rendszerező hajlama az általam-általunk megélt léthelyzet értelmezését is elvégezte a maga szempontjaival. Ferge Zsuzsa Szegénység, szegénypolitika című tanulmányában olvastam az objektív relatív deprivációról (a kifejezés a szerző szerint sem hangzik jól). Ezt a kifejezést azokra alkalmazzák, akik „nem rendelkeznek elegendő forrással ahhoz, hogy úgy táplálkozzanak, olyan tevékenységekben vegyenek részt és olyan életfeltételekhez és javakhoz jussanak, amelyek társadalmunkban szokásosak, vagy legalább széles körben elfogadottak és helyeslésre találnak.” Ebbe a skatulyába természetesen nem fértünk bele, kilógtunk belőle, ahogy a legtöbben. Létezik viszont a depriváció szubjektív érzése, ez azokra jellemző, akiknek vágyai, aspirációi gyorsabban nőnek, mint ahogy ezeknek a vágyaknak a kielégítési lehetőségei. Ez a kategória sem csak ránk, hanem, ha mondhatom, fél Magyarországra jellemző volt, ha nem az egészre, hiszen a hatvanas évektől megjelenő visszafogott nyitottság a korábbiaknál nagyobb rálátást engedett a nyugati társadalmakra vagy akár csak a polgári szinthez úgy-ahogy közelítő magyarországi felső társadalmi rétegre. Közben növekedett a társadalmi mobilizáció szintje, mindez az újabb nemzedékek igényszintjét a korábbiaknál jobban megemelte. Ez a helyzet azóta szinte folyamatosan újratermelődik, ez az újratermelődés a nyitott társadalmakban a fejlődés egyik motorját jelenti, nálunk lehet, hogy a társadalmi méretű irigység újabb forrása.
Mindig pontosan beosztva éltünk, valakinek a családból mindig szüksége lett volna valamire, én magam, mások nevében ennek kapcsán nem beszélhetek, a szegénység társadalmi vonatkozásait, tehát az alsóbbrendűségi és függőségi viszonyokat éltem meg. (Ferge Zsuzsa tanulmánya a Valóság 1985. 1-es számában jelent meg.)

A ház a két falu közötti útra épült, hosszú, lapos részre. Mindig csodálkoztam, ahogyan az emberek nekiálltak, hogy a kijelölt vonalakon, megfelelő szélességben kiássák az alapot. Nyugodtak voltak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna az, amit végeztek. Az is volt, de csak akkor, ha nem gondoltak bele, hogy mi következik mindezek után, s hogy ott, abban a házban, amelyiknek az alapját ássák, zajlik majd az életük.
Az alapot körbezsaluzták, a terméskövet állásról rakták fel. Az alapozást már a kőművesek vezényelték, a falakat is ők rakták, ha volt a családban egy-egy szakember, akkor az végezte el a szóban forgó munkát. Aztán feltöltötték az udvart, jó hanyi feketeföld került oda. Kezdetben minden rideg, idegen volt, később az árnyak otthonossá váltak.
Nézek egy fényképet, a kert közepén végigfutó szőlősorok elején állunk mi hárman, gyerekek: bátyám, húgom és én. Mintha vadak lennénk azon a képen, s mintha idegen, feltörésre való táj venne bennünket körül. Ha telepesekről olvasok, mindig ez a kép jut az eszembe, lehet, hogy alaptalanul, s csak én látom bele a képbe az idegenségünket és vadócságunkat.
Ott, akkor mindent távolinak éreztünk tőlünk, pedig az egyik falutól csak egy kilométer választott el bennünket, a másiktól talán ötszáz méter. De egyetlen villanypózna sem állt az út szélén, télen pedig hideg, kemény szelek fújtak. A szelek emlékezetessé váltak, alsó tagozatos koromban szinte visszafújt a szél, amikor a hófúvásban iskolába mentem, amikor a kútra vízért mentünk, akkor a ház sarkán jeges szél fogadott bennünket.
Ha módom van rá, ma is elindulok a határba, hogy a hideg szelet megtapasztalhassam.

A Hany a Hanság (Hanyság) területének népnyelvi megnevezése. Nálunk a Hanság kifejezést nem használták, a Hanyon viszont csak a Hanság hozzánk közeli részét értették. A Hanság tulajdonképpen a Duna és Rába hordalékkúpjai közé zárt medence, amely összefüggésben állt a Fertő medencéjével. Területén számos lecsapoló csatornát építettek, de csapadékos hónapokban területének ¼-e még ma is víz alá kerül.
A Hany hiedelemvilágának jellemző elemei voltak az ún „lidércfények”, ezek a lápban keletkező gázok öngyulladásával jöttek létre, a néphit szerint viszont a felvillanó bolygótüzek az elásott kincsek fölött lebegve halálba csalogatták a kapzsi embereket. Az itteni hiedelemvilág legsajátosabb alakja Hany Istók volt. A XVIII. században a kapuvári halászok sajátos lényt fogtak ki. Nyolc-tíz év körüli gyermek volt, kettős szemhéjjal, kéz- és lábujjai között pedig úszóhártya feszült. Megkeresztelték, próbálták a várbeli élethez szoktatni, ám amikor kedvese másnak adta a kezét, és amikor lakodalmán az ajándékát – egy tál békát – az el sem fogadta, belevetette magát a Rábába. Otthon a mesélések folyamán Hany Istók alakja elő-előjött, magának a Hanynak a kiterjedését, egyáltalán, a létét nem érzékeltük.

Testvéreim: Füzi Csaba (1953) és Füzi Zsuzsa (1959)


Gyerekként a távolságokat is másként néztem.
Ezen gondolkodom, a távolságokon. Mai szemmel nézve nem volt távol egymástól semmi, akkor mintha expedícióba indultunk volna, amikor az iskolába menéshez felöltöztünk. Igaz, telente méteres havak voltak, s nagy hidegek, a ház sarkán üvöltöztek a szelek, hajnalonként a szobában hallottuk kinti tombolásukat.
A házból mindig ki kellett mennünk mindenért. Vízért az udvaron lévő kúthoz mentünk, szükségünket végezni az udvar hátsó részén álló árnyékszékre. A ház sarkán a szelek mintha visszavágtak volna bennünket, volt, hogy félméternyit lökték vissza az embert.
Az iskola így valóban messze volt, később a gyár buszt indított, a felső tagozatosok Petőházáról Szentmiklósra jártak iskolába. Mi alsó tagozatba is oda jártunk, a ház előtt megállt a busz, felvett bennünket. Amikor még nem járt a busz, édesanyám sállal tekerte körbe az arcomat, a lélegzetem rávágódott a sálra, a párássá váló anyag azonnal megfagyott.

A gyerekeket iskolába vivő buszt a cukorgyár indította, ideje hát szólnom az emlékezéseimben fontos szerephez jutó gyárról. Utaltam már rá, a kiegyezés utáni fejlődési hullámban jött létre a cukorgyár, előtte már 26 hasonló üzem működött az országban. A vasútvonal létrejöttével, majd a Celldömölk irányába való kinyúlásával nagy és jó répatermelő területek kapcsolódtak hozzá, nem beszélve arról, hogy a munkaerő is rendelkezésre állt, hiszen öt kilométer sugarú körben jó néhány falu volt, az 1880-as adatok szerint összesen kilencezer lakossal.
A II. világháború alatt a gyár termelését katonai ellenőrzés alá vonták, 1944 decemberében légitámadás érte a gyárat, de nagyobb károkat nem okozott. A németek előkészületeket tettek a felrobbantására, szerencsére azonban erre nem került sor. 1949-ben államosították, 1967-től egy holland gépsor üzembe állításával kockacukrot is gyártottak, ez volt a mokka-cukor, kávéhoz adták az embereknek, hallatlan fényűzésnek tűnt ez akkor.
A gyár gyerekkoromban szinte mitikus magasságokba helyezkedő irányítója-mozgatója volt az otthoni életnek, az embereknek munkát biztosított, gondozta a strandot, működtette a sportéletet – én magam viszont szinte semmit nem tudtam róla, még a gyárudvaron is csak egyszer vagy kétszer jártam. A gyárban dolgozókat, igazgatótól a térmesterig, saját munkájukban nem láttam dolgozni, csak azt a szerepet láttam, amit a közösség életében, de már a gyáron kívül betöltöttek. Jól jellemzi az elmondottakat az edzőimhez való viszonyom. Valamennyien a gyárban dolgoztak, fontos vezetők voltak, de a munkakörükről semmit nem tudtam, s arról sem, hogy milyen viszonyrendszerbe illeszkednek a gyáron belül, mert a pályán az edzők csak edzők voltak, a játékosok pedig csak játékosok.
A cukorgyár történetét kiválóan összefoglalja A Petőházi Cukorgyár száz éve című könyv (Írták: Dr. Fábián Károly, Hadarits Géza, Kövesházi István, Lovas Gyula, Törzsök István, Tömördi Máté, Petőháza, 1981). Otthon megvolt ez a könyv, most a könyvtár segítségével jutottam hozzá. Létezik a könyv „bővített” kiadása is, az a gyár fennállásának 125. évfordulójára jelent meg, én most a régi kötetet lapozgatom. 1980-ban a gyárnak közel nyolcszáz dolgozója volt, körülbelül annyi, ahány lakosa a falunak, nyilvánvaló tehát, hogy más településekről is sokan jártak át hozzánk dolgozni, hiszen a gyerekek és az öregek értelemszerűen nem dolgoztak, s a munkaképes korúak közül sem mindenki a gyárban dolgozott, viszont igaz az is, hogy számos olyan család volt, amelyikből a férj és a feleség is a gyárban dolgozott.

Amikor a házunk épült, öt-hatéves voltam, nem emlékszem mindenre. Emlékszem a kőművesmesterre, Ruzsi Sanyinak hívták, nagy erejű, bő vérű férfi volt, a fél falu házait ő és a brigádja építette fel. Volt rendes vezetékneve is, de nálunk mindenkit a ragadványnevén emlegettek. Volt a Faszi Pisti, nagyapám a Gibele Pali bácsi volt, mellettünk a Kukók laktak. Ha gyűjtöttem volna a ragadványneveket, könyvnyi anyagot használhatnék most.
Mi a Füzi rendőrnek voltunk a gyerekei, apám Fertődre járt át, ott volt körzeti megbízott.

Fertőd tőlünk mintegy három kilométerre volt, két faluból nőtt össze, Süttörből és Eszterházából. Süttör a Petőháza felé eső oldalra esett, Eszterháza a Szentmiklós felé esőre, az ottani állomást, a már említett nagyállomást másképpen eszterházi állomásnak hívták. Fertődre édesapám motorral járt át, ha dolgozni mentem, vagy ha meccsre, akkor én biciklivel mentem. A kastély környéke gondozottságával, parkjával kiemelkedett a környező világból. A kastélyt mégsem műemlékként néztük, része volt az életünknek, olyannyira, hogy a barokkal magam már gyermekkoromban elteltem. Édesanyám sokszor mesélte, hogy a háború alatt az oroszok istállókat rendeztek be a gyönyörű termekben. Más emlékek is maradtak a falu klasszikus korából, a kastéllyal szemben volt a Gránátos ház, már a mi időnkben is jó presszóval, a kastélytól kicsit távolabb a Muzsika ház. A kastélyban nemcsak dolgoztam, hanem filmforgatáson statisztáltam is. A tömeget alkottuk, amikor egy Nyugatnak készült filmben Tordai Teri ledobta magáról a köpenyt, erről cikkeztek is, akkor ritkaságnak számított a meztelenség.
Ha a Petőházáról menő úton mentünk Fertőd felé, akkor jobbról az Endrédről jövő úttal találkoztunk, a két út között volt az orosz katonai bázis, lokátorosok lehettek ők is, mert egy lokátor állandóan mozgott, figyelte az eget. A bázisból ennyi látszott, egyszer apám kémet fogott itt. A kém a gabonában feküdt, úgy fotózta a lokátorosokat, de az útról jól látszott. Akkor sem értettem, most sem értem, hogy miért volt szükség ilyen megoldásokra, a katonai erők úgy is tudtak egymásról mindent. Természetesen tény az is, hogy Bécs alatt ez volt a legnyugatibb orosz katonai bázis.
Ez az út, a Petőházáról Fertődre vezető, sivár volt, szebb volt a másik, az, amelyik Szentmiklósról vezetett, a nagyállomástól Fertődre, végig a Lés oldalában, árnyékos úton lehetett biciklizni, ma is ezt gondolom az egyik legszebb útnak, a Lés nagy fái a betonút fölé hajoltak, s nagy nyugalmat sugároztak.
Fertődön, az Esterházy-kastélyban dolgoztam is. Emlékszem, valamikor Esterházy Péter arról beszélt, nem keresem meg most, hol és mikor, hogy amikor Fertődre mentek, a kastély megtekintésére nem vettek maguknak jegyet, mondván, ők otthon vannak. Amikor mi mentünk el egyszer a gyerekekkel megnézni a kastélyt, én is azt mondtam, nem veszek magamnak jegyet, mert a kastélyban végzett munkámmal, erről lesz még szó, azt már megváltottam. Aztán csak megvettem a jegyet. Igaz, én azt sem mondhattam, hogy „földet vissza nem veszünk”.


Nem szerettem azt, hogy apám rendőr volt. Szinte betegesen vonzódtam a közösséghez, ő pedig, munkája miatt kívül állt ezen, legalábbis így gondoltam ezt. Neki nyilván nehezebb volt, mint nekem, hiába járt át Fertődre, csak abból a közegből származott, amelyikkel néha szembe kellett kerülnie.
Volt-e a munkájának politikai tartalma? A mai eszemmel is azt mondom, hogy nem. Körzeti megbízott volt, Fertődre járt át, sem akkor, sem később, amikor már nyugdíjas volt, nem éreztem benne politikai elkötelezettséget a fennálló rend iránt. A politikával szemben akkor egészen másképpen viselkedett mindenki, mint ahogy ma gondoljuk. Pár dokumentum-közlésben találkoztam azokkal a szövegekkel, amelyeket vezető politikusok mondtak rendőröknek, történetesen 1956 után. Ijesztő szövegek ezek, nyilván azokra sem hatottak, akiknek mondták, a hitet vagy a meggyőződést ezekkel nem lehetett kialakítani.

Az 1956 utáni „rendteremtés” kapcsán idézi Ö. Kovács József Marosán György szavait a Forrás 2009. július-augusztusi számában:
„Miről beszél Kádár elvtárs? Erről. Akkor kell diktatúrát gyakorolni, amikor diktatúrát kell gyakorolni. Akkor kell adminisztratív szabályokat hozni, amikor kell. De amikor ütni kell, akkor ne simogass és amikor simogatni kell, akkor ne üss…
Nézzék kérem, nem tetszik nekem az, hogy tud egy részeg rendőr bevinni egy részeg embert. Nem beszélek arról, hogy ez karhatalmi vagy erőszakos vagy nem erőszakos cselekedet. Azt az egyet tudom, hogy kegyed nem járhat részegen…”
Nem tudom, hogy az ilyen hangok eljutottak-e apámhoz. Mit közvetíthettek ebből neki, nekik a főnökei? Nem tudom, hogyan élte meg azt, ami körülötte és vele történt.


Mire emlékszem még a házépítésből?
A betonkeverésre. A földön keverték a betont, pontosan meghatározták, hogy egy zsák cementhez hány lapát kavics kell. Kimérték a kavicsot, a halom tetején mélyedést alakítottak ki, így öntötték a kavicshalomra a cementet, ritmikus lapátolással kétszer szárazon átforgatták, aztán öntözőkannából vízzel locsolták, közben átforgatták újra, majd trugára rakták. Deszkákat illesztettek egymás mellé, a két végén két karral, azokat megfogva vitték a betont.
Később próbáltam én is.
A betonnak mázsás súlya van.
Akkor minden munkát kézzel végeztek.
Emlékszem a mészoltásra, s arra, ahogy az állásról rakták fel a terméskövet. A falazásra is emlékszem, másra nem nagyon. Később a parkettázásra, ezt mintha most is látnám. Örültem, hogy parkettás szobánk lesz, ezért figyeltem, hogyan rakják le a parkettát.
Később viszont minden házépítéssel kapcsolatos munkát megismertem. Nálunk a házak a rokonok segítségével épültek. Volt a kőművesmester, voltak az ilyen-olyan mesterek, de a segédmunkát a rokonok adták. Mindig pontosan számon tartották, hogy ki hány napot dolgozott egy háznál, s ha azok, akik segítettek, építkezni kezdtek, akkor visszaadták a munkát. Ugyanaz a rend érvényesült, mint a lakodalomba vitt sütnivalókkal, évtizedek múlva is tudták, hogy ki hány napi munkával tartozik a másiknak.
A családi vita ezzel kezdődött, legalábbis erre emlékszem, az építkezéssel, a szegénységgel. Azzal, hogy mindig minden ki volt számolva.
Aztán a rokonságból is felépült kinek-kinek a háza. Egyiknél-másiknál már én is segédkeztem, jól esett a munka. S az, hogy közösen végeztük.
Volt, hogy traktorral Széplakra mentünk a téglagyárba, szinte egész napi programot jelentett ez. Volt olyan is, hogy a Balatonhoz mentünk terméskőért, a kőfejtőben hatalmas felhőszakadás kapott el bennünket, a vizes-csúszós követ nehezebb volt felrakni a teherautóra, mint a szárazat.

Családunk története, a kisebb család története azonban nem a házépítéssel kezdődött. Mondhatnám, anyám és apám megismerkedésével, erről a történetről azonban nem tudok semmit.
A család története számomra Gyalókával fogható meg. Lövőn születtem, de Gyalókáról vannak emlékképeim, két-hároméves koromtól. Lövő mintegy tíz-tizenkét kilométerre volt tőlünk, túl Röjtökmuzsajon (a „rűtöki nagydombon”, ahogy mondtuk), Gyalóka attól is távolabb, apám akkor már rendőr volt, egyik helyről a másikra helyezték.
Édesanyám a háború után cselédként szolgált Pesten, aztán ment haza a faluba. Élete végéig a családjával törődött, telente, már a házunk felépítése után, a cukorgyárban dolgozott. Tanulni akart mindig, de nem tehette, ezt a vágyát belénk, a gyerekeibe ültette át.

Lövőnek a lexikon szerint 1990-ben 1419 lakosa volt, tehát jóval kisebb település, mint Fertőszentmiklós. Keresztülmegy rajta a 84-es főútvonal, így ha a Balatonról mentünk haza, már egyetemi éveink után, akkor érintettük, innét semmi emléket nem őrzök. Ugyancsak a lexikon szerint Gyalókának 1910-ben 312, 1990-ben 97 lakosa volt, tehát elnéptelenedő, határhoz közeli falunak számít. 1989-ben, első családdal megtett nyugati utunkról Kőszegnél jöttünk át a határon, s megnéztük Gyalókát, egyetlen egészen apró gyerekkoromból őrzött emlék helyszínét sem tudtam beazonosítani.

Lövőről nem őrzök magamban semmiféle emléket, Gyalókáról annál többet. Az őrs egy kisebb kastély utcára nyíló oldalán volt, szinte belemetszették a kastélyba, mellette volt a kocsma. A kastély másik oldalán, már a kertből nyílt a szolgálati lakás.
A kertben hatalmas platánok álltak, mögöttük nagy gyümölcsös kert, ősszel szüleim hatalmas kosárnyi gyümölcsöket postáztak az akkor már Pesten élő tulajdonosnak. Tintaceruzával írták a vászonra, amit a kosár fedelére húztak, a címet.
A kastély oldalában kovácsoltvas kapu, előtte bilickéztünk. Erről kép is készült. A képre jobban emlékszem, mint a bilickézésre, de erről is vannak emlékeim. Két végén hegyesre faragott fadarab egyik végére ütöttünk, a felpattanó fát pedig a kezünkben lévő bottal elütöttük, ennyire emlékszem.
Gyalókának, ennek az apró falunak komoly társadalmi élete volt, erről is őrzök emlékeket. Szüleim a pappal tartottak kapcsolatot, ennek is meglehetett a maga bája, s egy családdal, összejártak, beszélgettek. Annak a családnak a gyerekei is tanultak, egyikük tornatanár, edző, másikuk tanítónő lett.
Gyalókáról busszal mentünk „haza”, azaz Szentmiklósra. Vonattal nem lehetett, Sopronba is sugaras szerkezet szerint mentek a vonatok. Az egyik vonal Szombathely felől, a másik Győr felől, Gyalókát egyik vonal sem érintette.
Ha Fertőszentmiklóstól húzunk egy vonalat Kőszeg irányába, ahogy az út is ment, s figyelembe vesszük a Sopron irányába tartó vasútvonalakat, akkor háromszöget kapunk, a háromszögnek ezen az oldalán csak busszal lehetett közlekedni. Gyalóka nem volt messze Szentmiklóstól, még Kőszeg előtt volt, s ha Kőszeg harminchat kilométerre volt otthonról, ahogy az eligazító táblán állt, akkor Gyalóka nem lehetett messzebb huszonöt kilométernél, akkor ez számomra nagyon nagy távolságnak tűnt.
„Haza” a nagyszüleimhez mentünk. Egyszer nagyapám feltett a szekér előtt álló egyik ló hátára. Akkor még egészen kicsi voltam, mégis megőriztem ezt az emléket. Emblematikusnak tűnik számomra, hogy nagyapám sorsa a lóval fonódott össze. Tudjuk, a régi világ erősen kötődött a lóhoz, a lovaktól való elszakadás a régi világtól való elszakadással járt együtt.

Megnéztem a bilickézésre történő utalásokat a Magyar népi játékok gyűjteményében (szerkesztette: Hajdu Gyula, Budapest, 1971). Csapatban is játszották, az volt a fontos, hogy az elütött fát valaki elkapja, ilyenkor az ütő kiesett a játékból. Hívták bigézésnek, pilickélésnek is, számos más néven is emlegették. A huszadik század közepétől az iskolákban tiltották, nyilván a sérülésveszély miatt, ma „hazafias játékként” oktatják.

Az iskolát Gyalókán kezdtem. Nem volt nagy iskola, egy osztályterem, négy sor, egy sor egy osztály, így kezdtem tanulni. Figyeltem, hogy a nálamnál nagyobbak mit tanulnak. Volt, amikor a nekik szóló tanítói kérdésre én is jelentkeztem.
Gyalókán kecskénk is volt, én már csak az emlegetésére emlékszem, magára a kecskére nem. Apró gyerekként kecsketejet ittam, tehéntejet azóta sem tudok inni, kecsketejet pedig már nem keresek magamnak.
Gyalókáról költöztünk haza, Szentmiklósra, amikor a házunk felépült. Elsős voltam még, évközben váltottam iskolát. Apám Fertődön lett rendőr, motorral járt át, anyám telente a cukorgyárban dolgozott.
A váltásra már nem emlékszem, nem tudom, hogyan illeszkedtünk bele a ház körüli nagy térbe, csak a kialakult világ él az emlékezetemben.

A történet, amit itt, ezekben a töredékekben próbálok felidézni, a hatvanas-hetvenes években játszódott. A huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben. A hatvanas évek első felében még nagy feszültségek voltak az országban és a világban is. A hetvenes évek második felében már ismét nagy feszültségek voltak a világban és az országban is. Ebből akkor azt éreztem, hogy az országban szinte mindennek meg kellene változnia. Azóta valóban megváltozott körülöttünk minden, nem tudom, hogy változhatott volna-e másképpen az, ami megváltozott.
Az országban ezerkilencszázötvenhatot követően a hatvanas évek közepétől következett a megbékélés. Ha történelmi távlatból figyelem a történéseket, akkor azt mondom, hogy gyorsan zajlott az ún. konszolidáció. Ne felejtsük, pár évvel korábban embereket végeztek ki, s sokan voltak még a börtönben. Tizenegy-kétévesen erről, természetesen, nem tudtam semmit.
Ötvenhatra otthon alig történt utalás. Egyszer jöttek apámhoz civil ruhás katonatisztek, akkor arról beszéltek, ki mit csinált ötvenhatban, nyilván a nyugati határnak is megvolt a maga külön ötvenhatja, de gyerekként semmit nem értettem az elkapott mondattöredékekből. Nem is érthettem volna, még nagyon gyerek voltam.
A hatvanas évek elején még jött a téeszesítés újabb, s egyáltalán nem feszültségek nélküli hulláma, nagyapámat, a lovaival együtt ez vitte be a téeszbe. Ennek az új hullámnak a kényszere. Erre emlékszem, s arra is, hogy egyszer voltam a téesz-központban. Ott is vitatkoztak, az ideges, feszült légkörre emlékszem.
Arra is emlékszem, hogy az egyetlen film, ami felkavarta a falu világát, Sánta Ferenc Húsz óra című könyvének filmváltozata volt. Szüleim is elmentek a moziba, beszéltek, vitatkoztak róla.
Azóta tudom, hogy a művészet individuális tevékenység, csak a legritkábban szól a tömegekhez.

Az átalakulás egyik alapja, legalábbis a huszadik században, ott, ahol a megkésettség tudatosulása nem engedte a további egyhelyben maradást, az állam által képviselt fejlesztési kényszer és a hagyományos paraszti kultúrából kinövő megfelelési kényszer találkozása volt.
Volt, ahol ez a találkozás erőszakkal és roppant áldozatokat követelve történt meg. Volt olyan hely és volt olyan idő, amikor ez a találkozás kisebb áldozatokat követelve és az erőszakot jobban leplezve történt meg.
Ilyen helynek és ilyen időnek gondolom a hatvanas évek Magyarországát. A haladás természetes vágya, a hozzá kapcsolódó évszázados takarékosság találkozott a felülről elindított, a korábbiaknál kevésbé erőszakosan jelentkező fejlesztési hajlammal, a hagyományos közösségi gondolkodás ezért hatotta át a korábbiaknál jóval erősebben a hatvanas évek társadalmát.
Ezért alakulhatott ki egyfajta megbékélés is a hatvanas évek Magyarországán.

Az akkori énemtől különböző mostani önmagam a huszadik század kifejezés leírásakor közbeszólt, mit érzékeltünk mi ott, akkor a világtól valamennyire elzárva, s valamennyire a társadalom alá szorítva a huszadik századból vagy inkább a huszadik századiságból annak a századnak a hatvanas éveiben, kérdezte. Őszintén válaszolok erre a számomra most fontos kérdésre: semmit, szinte semmit. Talán azt, hogy a korábbi évtizedek vagy évszázadok embereihez képest rendszeresen táplálkoztunk, már természetes volt, hogy rendszeres oktatásban részesültünk, s a korábbi nemzedékeknél jóval merészebb terveket fogalmazhattunk meg önmagunk számára. Mindez persze sok, nagyon sok, a huszadik század hatalmas fejlődéshullámában azonban inkább természetesnek tűnt, mintsem korábban nem tapasztalt eredménynek. Jacques Barzun Hajnaltól alkonyig (A nyugati kultúra 500 éve, Budapest, 2006, fordította Makovetz Benjámin) számomra az egyik legfontosabb része az, amikor a tudós szerző elmondja, hogy milyen emberi találmányokat ismert az emberiség 1885 és 1905 között, ismerte a központi fűtést, a cserélhető pengéjű borotvát, az elektromos kenyérpirítót, a varró- és mosogatógépet, az elektromos felvonót, a tárcsás telefonkészüléket, a lyukkártyás nyilvántartó rendszert, a kávéautomatát, a mozgóképet, a plázákat, a sztriptízt, a telefonlehallgatást, az utazási csekket, és sok minden mást. (847-848. oldal) Mindezek mellé helyezzük oda Hobsbawm megállapítását: „A birodalmak korában (a tizenkilencedik század végén és a huszadik elején – F. L.) nemcsak a modern csúcstechnika szerepe körvonalazódott – gondoljunk az autóra, a repülésre, a rádióra és a filmre –, hanem a modern tudományos elméletek is: a relativitás, a kvantummechanika, a genetika. Ráadásul a tudomány legezoterikusabb és legforradalmibb felfedezései is azonnal átfordítódtak a technika nyelvére a drótnélküli távírótól a röntgensugarak orvosi felhasználásáig; mindkettő az 1890-es évek felfedezése volt. Miközben eredményeinek csírái már 1914 előtt láthatóak voltak, és a 20. század későbbi nagy technikai vívmányai is már lényegében készen álltak, kétségtelen, hogy a tudomány a világon még sehol nem töltött be a mindennapokban nélkülözhetetlen szerepet.” (Eric Hobsbawn: A szélsőségek kora, A rövid 20. század története 1914 – 1991, Budapest, 1998, fordította Baráth Katalin, 497-498. oldal) Ha mindezt megtettük, akkor mondom csak el, hogy az a világ, vele együtt pedig a vidéki Magyarország a huszadik század utolsó harmada előtt csak a mozgóképet, a vonatot és a varrógépet ismerte, s a tudomány, hasonlóan a Hobsbawm által említett korábbi korszakhoz, még nem töltötte be azt a megkerülhetetlen szerepet, amelyet ma betölt. Persze, nem egészen volt ez így, egy-egy kor levegője akkor is hat a benne élő emberekre, ha a fősodortól messzire élnek, az elvárásokat, igényszinteket mégis csak kialakítja. A hatvanas évekbeli kockaházak például, a tervezési következetlenségeikkel, a kihasználatlan, üres tereikkel már az újabb elvárásoknak igyekeztek megfelelni, még fűtési rendszerek, fürdőszobák nélkül, igaz, korábban tömegméretekben nem építettek ilyen házakat. Igaz, az akkori időkig az élet nem lett gyorsabb és kényelmesebb, legalábbis nem sokkal, mint amilyen elődeinknek volt. Természetesen a korábbi módon is lehetett megbékélten és nyugodtan élni, a mi életünk is ezt bizonyítja, ám a lemaradottság tudata nélkül a huszadik században már nem lehetett élni, mert a huszadik századiság már eltüntette a lokális fejlődések sajátos vonásainak megbecsülését és a technika vívmányainak egyre gyorsabb tempójú elterjesztését és befogadását tűzte ki célul. Ha látjuk, hogy milyen gyorsuló ütemben terülnek szét a legújabb technikai vívmányok ma a Földön, más-más minőségben, természetesen, akkor nem is értjük az évtizedes megkésettségeket.
Ha a huszadik századot, miképpen összefoglaló tanulmányában Gyáni Gábor teszi, traumatikus jelenségként értelmezzük, akkor azt kell mondanom, hogy családunkból, tágabb családunkból egyetlen ember halt meg a század erőszakos történései során, nagyapám testvére, Kálmán bátyám, a század egyik mély poklában, a Don-kanyarban. Nem tudom, hogy nagyapám a háborút hogyan élte át, arról sem beszélt senki, hogy az ide-oda húzódó frontvonal elől hova menekültek a lányok-asszonyok, arra emlékszem, hogy német katonákat szállásoltak el nagyszüleimnél, erről meséltek később. Nagyapám egyik testvére a családjával Amerikába került, kivándorolt. A hatvanas években még jött egy-két levél tőlük, rettenetes magyarsággal íródtak ezek a levelek, leszármazottjaik biztosan azt is elfelejtették már, hogy őseik honnét érkeztek a szabad világba.
Mégsem mondhatom, hogy szerencsés lett volna ez a család, egyetlen áldozat is nagy áldozat, ráadásul pedig mindig a történelem oldalvizén haladtak, a fősodorba nem léphettek be. „Ez a század ilyen század / mint egy nyúlbogyót, lerázhat” – írja Rigmusok századra, századvégre című versében Buda Ferenc, s valóban, a huszadik század nyúlbogyóként állította félre népek, népcsoportok, családok tagjait. Az egyén egyediségének, méltóságának megbecsülése végképpen eltűnt, maga az egyén majd a huszadik század harmadik harmadában kerül ismét a középpontba, de nem egyediségében, hanem fogyasztói mivoltában. Kell-e mondanom, hogy az egyénnek a fogyasztói megbecsülése is megkésve jelent meg nálunk?
Ekkor mutatta meg magát, természetesen Nyugat-Európában, a jóléti állam, ez az Európa társadalomtörténetét megíró, s korábban már idézett Tomka Béla szerint a társadalmi szolidaritás intézményesülésének is tekinthető. Ez az állam újrafogalmazta az egyén társadalmi szerepét, a termelésben és a fogyasztásban elfoglalt helyét, a termelés módját, a tömegtermelés mellett ekkor jelent meg a fogyasztás és a kultúra kommercializációja, a tömegkommunikáció térnyerése ezek elterjedését nagyban segítette, ez pedig a szabadidős szokásokat is átrajzolta, nem beszélve a lokalitáshoz való kapcsolódásokról, a családok életének jellemzőiről. Bár a könyvben csak utalás történik rá, ekkor már megjelentek az információs társadalom sajátosságai is. Erre az időszakra esik a „modern” társadalom átnövése a sokak által „posztmodernnek” nevezett társadalomba. A század végére érzékelhetővé váltak az értékrendbeli változások, aminek az egyik összetevője az, hogy a gazdasági jólétet magától értetődőnek gondolva a nem anyagi jellegű értékek nagyobb jelentőséghez jutottak, a másik pedig az, hogy a közösséggel kapcsolatos értékek visszaszorultak az egyén boldogulást segítő értékek javára, Tomka Béla ezt a folyamatot nevezi individualizációnak. „Az individualizáció egyrészt a társadalmi miliőkről való leválást jelenti, mint az ipari munkásosztály, a kispolgárság vagy a parasztság értékvilágának elhagyását. A hagyományos közösségek és társadalmi intézmények – család, rokonság, nemzet, egyház, szakszervezet – befolyása szintén csökkent az egyénre” – mondja. ( Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században, Osiris, Budapest, 2009., 136. oldal)
A hatvanas évek, de inkább a hetvenes évek végén megjelenő új életérzést egyáltalán nem érzékeltük. 1979-ben jelent meg Esterházy Péter Termelési-regény (kisssregény) című korszakos műve, akkor végeztem az egyetemet, de a könyv első olvasásakor nem értettem belőle semmit. Azt sem, hogy az időben ide-oda lehet mozogni, én akkor még csak a lineáris időt ismertem.


Az a világ alatti világ, amelyikben éltem, alapvetően közösségi volt.
Közösen dolgoztunk, közös, családi céljaink voltak, a család, nagycsalád gondjait megbeszéltük.
Az egyén ebben a világban mintha nem létezett volna.
Az egyén ebben a világban a világ felé fordított arcával létezett, a saját belső világával nem. Nem tudom, minden nyíltság ellenére sem tudom, mennyire volt őszinte az egyén világ felé mutatott arca. Ideje, helye sem volt önmagában élni. A családban valóban többen éltünk, nagy közösség vett bennünket körül, éjszaka többen aludtunk egy szobában. Elvonulásra, elkülönülésre nem volt lehetőségünk.
Azt hiszem, hogy az a világ felé fordított arc őszintébb volt, mint a mai világ felé fordított arcunk, de befelé is kellett volna élnünk.
Ha gyerekkorom céljaira gondolok, akkor annyi jut eszembe, hogy ez vagy az a ház felépüljön, vagy a csapat nyerjen. S persze apró, gyerekes célok, ilyen vagy olyan játék kapcsán. S szerettem volna, ha majd tanulhatok a gimnázium után. A magam céljaiként ezeket tudom felidézni.

Nyaranta én is dolgoztam.
Nemcsak a kertben, mint mindenki más, hanem rendesen jártam dolgozni a nyári szünetben, mint annyi más diák.
Volt, amikor mákot szedtünk. Levágtuk a mák gubáját, összegyűjtöttük, aztán a gubákat felvágtuk, a mákszemeket egy edénybe csorgattuk, Ezután következett a mák szárítása, ezt már nem mi végeztük, ránk a kóró eltakarítása maradt. Mákunk otthon is volt, édesanyám egy tiszta ruhára terítve a napon szárította, a babot a széllel tisztította, szeles időben magasról öntötte az egyik edényből a másikba, közben a szél kifújta a szemetet.
Első hosszabbnak ígérkező pénzkereső munkám csak egy napig tartott. Egy falunkból elszármazott tanító vállalta fel, ha jól emlékszem, Széplakon egy gazos cukorrépa-föld rendbetételét. Diákokat toborzott, busszal vitt át bennünket Széplakra, s beálltunk a sorba. Olyan hosszú répasorokat addig soha nem láttam. Tűző napon, árnyék nélkül hat órán keresztül nyűtük ki a gazt. Munka közben átéltem a kilátástalanságot, azt éreztem, hogy soha nem érünk ki a sor végére. Közben pedig a Nap sütött állandóan, árnyék a répaföldön nem volt. Két forintos órabérben alkalmazott bennünket, hat órát dolgoztunk, tizenkét forintot kerestünk egy nap alatt, az akkor is kevés volt.
Másnap már nem mentünk dolgozni.
Szülők, ismerősök, rokonok segítettek a fiataloknak munkát találni a nyári időszakra. Három helyen dolgoztam hosszabb ideig.
A nádgyárban kezdtem, Szentmiklóson.
A Fertőről behozott nádat szedtük le az autókról, traktorokról. A nagy kévéket, még válogatás nélküli nád volt ez, egymásnak támasztva kúpokba raktuk, ha kellett, akkor ezeket a nagy kévéket a válogatókhoz hordtuk. A válogatók a kévében lévő nádat széthúzták, különböző kategóriájú kisebb kévéket teremtettek belőle, ezeket megint szállítottuk oda, ahova kellett.
Ha úgy adódott, megraktunk dobozzal-náddal egy-egy vagont.
Diákokkal dolgoztam itt, csapatban küldtek bennünket az egyik vagy másik munkára, jól éreztem magam közöttük, s beleláttam a felnőttek világába is.
Ha lehetett, beszélgettem velük.
Szerettem volna egyszer kimenni a Fertőre a nádaratókkal, de nem lehetett. Ott volt a határ, nem mehettem oda. Nem a határ érdekelt, a nádvágásra lettem volna kíváncsi.

Péhl Gabriella Vasfüggönyök című könyvében szerepel egy beszélgetés a valamikori Mexikópusztán élő Pomogyi Istvánnal, aki nádarató volt. Magam is dolgoztam egy Pomogyi István nevű nádvágóval, lehet, hogy ugyanarról az emberről van szó. „Pista bácsi nádarató volt akkor a nádgazdaságban. Az volt a legközelebbi munkahely, és az fizetett a legjobban a környéken. Jól ismerte a Fertőt, nyáron fürödni, télen csúszkálni jártak oda. A hetvenes évek elejétől ezért is lett önkéntes határőr. Azok a fiatalok, akik idejöttek a Fertő-vidékre katonának, hogyan is igazodtak volna el a nádasban a gazdaság halászai, nádvágói nélkül? Hiszen a Fertő kiszámíthatatlan, még télen is, amikor látszólag befagy, de akkor is ’csalós ám’, mert nincs mindenütt beállva”.(Ih.: 38.) A könyvből kiderül, hogy a Fertőhöz közeli falvak mindegyikéből dolgozott valaki a nádgyárban.

Életem egyik legnagyobb élménye is a nádgyárhoz kapcsolódik. Hatra jártunk dolgozni, a kezdés után a lovas kocsival kellett valahova mennem, mondjuk, egy kocsi nádat kellett bevinni a „raktárnak” használt területről a gyárba. Ez a nagy „raktár” a Lés oldalában húzódott. Megfuttattam a gyönyörű, gyeppel fedett allén a lovakat. Friss, még enyhe koranyári reggel volt, gyönyörű zöld környezet, még harmatos fű, az út mellett még az allékat kísérő fasor folytatásaként hatalmas tölgyfák álltak.
Akkor még nem olvastam az Anna Kareninát, de ez a jelenet hasonlított ahhoz, mint amikor Levin ébred rá a természet szépségére.

A következő nyarakon a gyümölcsfeldolgozóban dolgoztam Fertődön. Rakodtunk autóra, hűtőházba, hordót mostam, a gépsort tisztítottuk, s ha lehetett nagy mellényeinkkel belógtunk a hűtőházba, válogattuk magunknak a szebbnél szebb, illatosnál illatosabb eperszemeket. Ekkor még általános iskolás voltam.
A középiskola szüneteit már az építőiparban töltöttem.
Hol kőművesek mellett dolgoztam, hol kubikosok mellett. A kőművesek mellett maltert kevertem, hordtam, téglát raktunk, a mester keze alá dolgoztam. A kubikosok mellett egyszerűbb volt, velük egész nyáron betonoztunk. Géppel keverték a betont, beálltam a sorba, belebillentették a talicskába, s toltuk a talicskányi betont a pallókon. Kibillentettük a talicskából, visszafordultunk, újra beálltunk a sorba, ez így ment egész nap. Volt, hogy hetekig kútkarikákat tömtünk. Ez nyugodt, békés munka volt, néha unalmas, betont kevertünk, s megtömtük a sablonokat betonnal, közben minden hétfő délután a kívánságműsort hallgattuk a rádióban. Keményebb munka volt a betonozás, amikor a gépterem alját betonoztuk, akkor valóban hosszú ideig nem csináltunk mást, csak toltuk a nehéz talicskákat. Azt hiszem, ekkor olvastam Szabó Pál írásait az alföldi kubikusokról, nem tudtam elképzelni azokat a mennyiségeket, amekkorákat az általa leírt munkáknál a kubikosok kitermeltek és eltalicskáztak.
A kőművesek mellett jobban lehetett pihenni. Ha volt malter, ha volt tégla, akkor pihenhettünk. Valamennyi odafigyeléssel beoszthattam, hogy mikor milyen ritmusban végzem a munkámat. Ha a mester az általa elképzelt nagyságú falat fölhúzta, akkor megállt, lassított maga is, vigyázott az erejére. Az állások tövében sokszor beszélgettünk, volt, hogy ebéd után csak a munkaidő végén álltunk fel. Persze, valamivel előbb, mert mindent el kellett takarítani, a szerszámokat, a malterkeverőt el kellett mosnunk. A kubikosoknál jóval monotonabb volt a munka, pihenni kevesebbet lehetett, mint másutt, ők kiszolgáltatottabbak voltak a kívülről rájuk erőltetett munkaritmus miatt. A munka is jobban megviselte, ha mondhatom így, pusztította őket. Alapszinten egész nap tudtak dolgozni, de csak rutinból, a kialakult gyakorlat szerint dolgoztak.
Fásultan jöttek a munkába, s fásultan, kimerülten mentek este haza, hogy aztán továbbmenjenek valamelyik földre kapálni, segíteni a szomszédnak, vagy egyszerűen csak „maszekolni”.
A kubikosok mellett orosz katonákkal is dolgoztam. A laktanyájuk Fertődön volt, onnét hozták ki őket munkára. Egy disznóetető „alapzatát” készítettük, kubikoltunk, betonoztunk. Egyedül én tudtam valamennyire oroszul, a gimnáziumi orosztanításnak köszönhetően. Így hát tolmács is voltam, erőlködtem, kerestem a kifejezéseket. Volt, amit rosszul mondtam, összekevertem a tizenötöt és az ötvenet, így az árok körül a földet újra el kellett rakniuk.
Újságokat hoztak magukkal, nagy lepedőnyi Izvesztyiját, abból böngésztem a szovjet focibajnokság eredményeit. Rejtélyes világ volt az övék. Nagyon fiatalok voltak, erősek, izmosak, semmi többet nem tudtunk róluk. Dolgoztak, egymást vízzel öntözték, a fizikai megpróbáltatás nem okozott gondot nekik. Közép-ázsiaiak voltak, erős katonaszaguk volt. Nem tudom, hogy ki engedélyezte a kinti munkájukat, azt sem, hogy ebből kinek volt haszna. Biztosan nem a katonáknak.
A laktanyájukba nem mehettünk be. Ott mintha másik világ kezdődött volna. Csak mostani olvasmányaimból tudtam meg, hogy ott bent, a laktanyában a moszkvai idő szerint járt az óra.

Legalább három-négy nyáron dolgoztam hol a kőművesek, hol a kubikosok mellett.
Nyaranta visszatértem hozzájuk.
A munkaidő reggel héttől délután háromnegyed ötig tartott, délben egy óra ebédidő volt. Sokszor elfáradtam, az ebédidőt nyújtottuk, amennyire lehetett. Minden „munkahelyemre” biciklivel mentem. Amikor a faluban dolgoztam, Szentmiklóson, az épülő műbőrgyárnál, akkor gyorsan odaértem, a fertődi konzervgyárhoz hol a vasút mellett, aztán a Lésen át mentem, hol Petőházán mentem keresztül, átbicikliztem Fertődre, ott a kastély mögötti sétáló útnak fordultam, azon mentem végig, közvetlenül a kastély mögött, így jutottam el a konzervüzemhez. Sok érdekes munkánk volt. A disznóhizlalda építése több „szezononba” is belenőtt. Ennél a munkánál sokat szinteztünk, valójában a terveket vetítettük rá a földre, aztán jött az árokásás, betonozás. Szombaton-vasárnap kibicikliztem, megnéztem, jól szárad-e a beton, locsoltam, ha kellett.
Egy-egy nyáron június tizedikétől augusztus huszadikáig dolgoztam. Nem gondoltam, hogy sok lett volna. Lekötött, ha nem is a munka, hanem a körülötte lévő világ.
Az emberek.
Azóta is meggyőződésem, hogy valódi közösséget csak az együtt végzett munka tud teremteni. Ahogy megosztjuk az erőnket. Ahogy együtt akarunk egy célt elérni, ahogy segítünk egymásnak. Sok emberrel dolgoztam együtt, sok embert ismertem meg.
Tudtam, hogy nekem könnyebb. Tudtam, hogy én kilépek a munkából, tanulok, más munkám lesz, ők azt a munkát végzik egész életükben, amit én csak nyaranta végeztem.
A megkeresett pénz teljesen az enyém volt. Nem tudom, hogy mennyit kerestem, ezernyolcszáz forintra emlékszem, vagy egy hónapra, vagy az egész nyárra kaptam ennyit. Ma már mindegy, ez úgy sem mond már semmit, nem tudom átváltani a mai viszonyokra. A pénzen ruhákat vettem magamnak, leginkább ingeket. Már akkor is szerettem a szép ingeket. Jó néhányat később magammal vittem az egyetemre.
Mindezzel, a tanulással, a nyári munkával, a munka utáni edzésekkel, az azt követő öntözésekkel jól megfért az olvasás. Ha a húgom bement Sopronba, elmondtam neki, milyen újságokat, folyóiratokat hozzon, esténként azokat olvastam.
Ma is úgy gondolom, az alapvető tájékozódást nem befolyásolhatja az egész napi munka.
Azt, amire szükségem volt, elolvastam akkor is.
Irodalomban is a közösségi irodalom foglalkoztatott.
Ezt a fogalmat ma már nehéz pontosan meghatározni, még nehezebb példákkal érzékeltetni, hogy mit értettek akkor rajta, s hogy mit értettem én ezen a fogalmon, ha egyáltalán mindezt végiggondoltam. Mára ez az irodalom-felfogás teljesen eltűnt, nehezen lehetne azt mondani egy mai regényre, hogy közösségi jellegű, noha sok vonatkozásban lehet, hogy az. A társadalmi kérdéseket felvető irodalom címkéjével megjelölt irodalom sem azonos azzal, amire gondolok. A mai közéleti, politikai publicisztika se. Politikai publicisztika akkor nem is létezett.
De azt az irodalmat a sorskérdések irodalmának sem nevezhetjük, akkor azokat nem engedték végiggondolni, inkább a közösség életét ábrázoló irodalom megjelölés fedi le azt, amire gondolok.
Ennek kapcsán, s az akkor olvasott munkák légkörét felidézve elsőként Szabó Pál és Veres Péter regényei jutnak eszembe. S aztán más munkák is, mondjuk jóval később, már szinte a folyamat lezárulásaként a nálunk is feltűnő mágikus realista regények, egészen addig, amíg az, ahogyan íródtak, nem vált technikai kérdéssé, maga a mű pedig a szerző számára nem csupán megoldásra váró feladatot jelentett.


Annak leírásához, ahogyan én szinte gyerekként a népi írókat olvastam, egészen közel jár Lengyel András, amikor így ír a népi írók mozgalmáról: „Semmit nem értünk meg magából a mozgalomból, ha nem vesszük észre, hogy e mozgalom egyik, meghatározó ága, az úgynevezett parasztírók vonulata voltaképpen személyükben és irodalmi tevékenységükben is egy kommunikáció-technológiai határátlépés realizálója volt. Az oralitás és az írásbeliség határán mozogtak, s amikor e társadalom alatti társadalom képviselői, maguk is gyakorló parasztok, az oralitásból átléptek az írásbeliségbe, általuk egy ’néma’ társadalom szólalt meg. Olyan tapasztalatok, vágyak és problémák artikulálódtak így az irodalomban, amelyeknek addig nem volt, nem lehetett autentikus megszólaltatója senki. Addig a parasztságról szólva maga a magyar irodalom is más tapasztalatokat, vágyakat és problémákat szólaltatott meg. (A korábbi úgynevezett népiesség ettől radikálisan különböző fejleménye volt irodalmunknak).” (Lengyel András: Az irodalmi történés szociológiájához. Lapok egy műhelynaplóból. In Műhely, 2009/3. 56.)
Mindebből két dolog érdekes most számomra. Az egyik az, hogy a magam világára ismertem a népi írók nagyobbrészt a második világháború előtt írt munkáiban, a másik pedig az, hogy első megközelítésben az akkori könyvtárakban ezeket a műveket ismerhettem meg.
A parasztsággal foglalkozó szépirodalmat ma már alig olvassák, mintha ezt az egész vonulatot magával sodorta volna az idő. Úgy gondolom, sok értéktől fosztottuk meg magunkat. Az elmúlt hónapokban, hogy pontos legyek, a Jelenkor 2009. júniusi számában olvastam azt az interjút, amelyikben a ma is fantasztikus emberi tartással bíró Törőcsik Mari arról beszélt Bérczes Lászlónak, hogy Fábri Zoltán halála után újra megnézte a Körhintát (a film Sarkadi Imre munkájából készült), a női főszerepet ő alakította. „Szóval megnéztem. Ennyi idő után már igazán kívülről tudtam nézni az egészet, benne magamat is. Azt láttam, azt kellett látnom, hogy ebben a filmben felzeng a szerelem. És ez ritkaság. Igen, téesz, nem téesz – itt felzeng a szerelem” – mondta Törőcsik Mari.


Traumák szükségszerűen jelentkeztek ebben a védett és leszűkített világban is. Párat felsorolok.
Gyerekkoromban nem tudtam minden hangot tisztán ejteni. Másképpen mondom, kevés hangot tudtam tisztán ejteni. Hallásom végképpen rossz volt, az ma is. Hangcsoportokat ma sem tudok alkotórészeikre bontani. Az r-rekkel hatalmas gondom volt, akárhányszor futottunk neki édesanyámmal, egyszer sem sikerült tisztán mondanom. Egyszer távoli ismerős jött hozzánk a falu másik végéből, asszony, anyámmal egyidős. Elhangzott sok minden, az én pöszeségem is szóba került.
Mi sem egyszerűbb, mondta a látogató, van egy orvos, aki az ilyen gyerekek nyelvéből levág egy darabot, s akkor majd egyből tisztán beszélnek. Én abban a pillanatban elkezdtem tisztán ejteni minden hangot, az r-reket is, de a fejem is megfájdult azonnal. Orvoshoz jártunk, rengeteg tablettát szedtem be, ötszázas dobozokból, s azóta is hajlamos vagyok a fejfájásra.
A másik: a kertünk mögött folyt az Ikva. A háztól száz-százhúsz méterre is lehet a meder. Talán éppen patikába mentem Szentmiklósra, biciklivel. Jöttem vissza, s láttam, hogy hatalmas vízfolyam hömpölyög a réten, húzódik föl a földekre, kertekbe. Gyorsan, nagyon gyorsan mentem, teljesen megijedve, hogy mielőbb hazaérjek, s figyelmeztessek a veszélyre. Akkor még a férfibicikli váza alatt dugtam át az egyik lábamat, így nehezebb volt sietni. Hatalmasat estem.
A víz valóban rettenetes volt, fatörzset hozott fel a házunkig. A pár méter széles Ikva még a kertünkben is hömpölygött, a víz szinte a ház lépcsőjéig felhúzódott, ez legalább száz méterre volt a patak medrétől.
A harmadik történet már politikai jellegű. 1968 augusztusának egyik reggelén, a dátum könnyen kideríthető. Édesapám „szolgálatból” jött haza. Tankokat, katonai autókat szállítanak vasúton Csehszlovákia felé, mondta.
Nem értettük, hogy mi történt. Fogalmilag se, én tizenhárom éves gyerek voltam akkor. Bekapcsoltuk a Szabad Európa Rádiót, azonnal megtudtuk, hogy miről volt szó.
Sejtettük, hogy valaminek vége van, talán éppen a derűs hatvanas éveknek. Azóta történelmi átalakulások és válságok kísérik az életemet.

Döbbenetes halálok érték a mi nagyobbik családunkat.
Először Jani bátyám halt meg, édesanyám testvérének a férje. 1970-ben halt meg, negyven évesen, augusztus 20-án még együtt voltunk a pályán, másnap reggel már halott volt, a szíve vitte el. Éjszaka rosszul lett, nem találtak orvost, aki segíteni tudott volna. Pár háznyira laktak tőlünk, naponta találkoztunk, beszélgettünk.
Megdöbbentem, gyerekként nem értettem a halálból semmit.
Egyetemista voltam, amikor nagyapám meghalt. Leélte az életét, végigdolgozta azt, az egész falu búcsúztatta, akkor is úgy éreztem, hogy a közösség búcsúzott el tőle. Ember és közösség kapcsolatára nem találok szebb példát. A közösség, amelyikbe beleszületett, s amelyiket annyi változás, átalakulás ért az ő élete alatt is, elismerte munkáját, emberi értékeit. Diákként így fordítottam le azt, hogy több ezren voltak ott a temetésén. Valóban ott volt az egész falu.
Akkor tapasztaltam meg a közösséget is. A közösség, főképpen ha hivatkoznak rá, nagyobbrészt elvontan létezik, akkor viszont érzékelni lehetett közvetlenül is.
Nagyanyám, aki a mi águnkon két dédunokáját is láthatta, csöndesen ment el, szinte elfogyott.
Aztán a közeli rokonok közül is egyre többen haltak meg, majd a szüleim is.
A szentmiklósi temetőben a nagycsaládból sokan közel nyugszanak egymáshoz. Az oldalági családokból is. A Füzi- és a Bokori-nagyszülők sírja között nincs tíz méter távolság.
Szüleim Budaörsre temettették magukat. Közelebb akartak lenni a gyerekeikhez.

Abban a világban, ahonnét jöttem, a játék a gyermekek előjoga volt.
A felnőttek tették a dolgukat, küszködtek a megélhetéssel, a napi gondok pedig hamar elvették a kedvüket a játéktól. Nem is nagyon emlékszem arra, hogy a szüleim játszottak volna velünk, csupán pár malmozás jut az eszembe, kiváló logikai játék, ma is játsszuk itthon a gyerekekkel, már ha játsszuk, mert mi is kezdünk kikopni a játékból.
Annál nagyobb lelkesedéssel játszottunk gyerekként, bilickéztünk, bújócskáztunk, az épülő házak labirintusa, padlása megfelelő teret biztosított ehhez, kergetőztünk, seggre dobóztunk, vagy csak egyszerűen dobáltuk a falra a labdát, pattogtattuk.
A bennünket körülvevő világ hatott a játékainkra is. Abban a külső világban, amelyik elől nyilván ösztönösen menekülni szerettünk volna, mindennek tétje volt, a felnőtteknek mindenért meg kellett küzdeniük.
Tét nélkül mi sem tudtunk játszani, rangot adott, ha a bújócskázásnál-kergetőzésnél valaki ügyesnek bizonyult. Ha a falról lepattanó labdát jobbal már vissza tudtuk rúgni, akkor ballal próbálkoztunk, ha ez is ment, akkor dekázni tanultunk, ha eljutottunk tízig, akkor próbálkoztunk tovább, hátha a húsz is sikerül, a siker vágya és a „tanulás” mozzanata a játék minden pillanatában helyet kapott.
Önmagunkat tanítottuk a játékban, mire edzésekre kezdtünk járni, addigra már tudtunk dekázni, leszorítva, külsővel-belsővel, teli csűddel rúgni, s így tovább.
A mi környékünkön úszni is maga tanult meg mindenki, előbb a „strand” lépcsőjénél „siklottunk” az egyik oldalról a másikra, ma ez az úszás tanításának első gyakorlata, akkor erről nem tudtunk semmit, ösztönösen kísérleteztünk a siklással, s ha már tudtunk siklani, lebegni valamennyit a lépcsők fölött, akkor próbálkoztunk pár tempóval is, ezeket a tempókat az idősebbektől „lestük el”, s ha ez a pár tempó ment, akkor a korlát mellett nekivágtunk a mélyvíznek. Ha elfáradtunk, akkor megkapaszkodtunk a korlátban, ha kipihentük magunkat, akkor „folytattuk” az úszást tovább.
Nem tudom már, mennyi idő kellett ahhoz, hogy valóban tudjunk úszni, egy nyár, vagy kettő, a fontos az volt, hogy később már valóban hosszokat úsztunk le „gyorsban” vagy „mellen”, aztán tanultuk a háttempókat, a végére pedig maradt a „pillangózás” – aki „pillangóban” az egy hosszt teljesítette, már menőnek számított.

Az iskolai szüneteket felhőtlen örömmel éltük meg. Úgy, mintha két vagy három hónap múlva nem kezdődött volna újra az iskola.
Örömünk egyik megnyilvánulására emlékszem. Az utolsó tanítási napról hazaindulva szinte mindenki összetépte az ellenőrzőjét. Az iskola környékét, a falu központját szinte beborították a papírdarabok. Másnapra mindenkit kirendeltek „közmunkára”, az ellenőrzők maradványait kellett összeszednünk.
Amikor nem dolgoztam, általános iskolásként még, szinte minden nyári napot a strandon vagy a pálya közelébe töltöttem. Tíz körül mentünk ki, vagy az edzőpályán fociztunk vagy strandoltunk. Aztán a strandról mentünk edzésre, s onnét még néha vissza a medencéhez, az elcsöndesedő vízben jólesett az úszás. Édesanyám sokszor kihozta utánunk az ebédet.
Amikor nyaranta dolgoztam, már nem volt ennyi időm, de még így is jártam, munka után strandra, edzésre, strandra szombat-vasárnap is. Úgy emlékszem, hogy szombatonként nem dolgoztunk, a szabad szombatos rendszert viszont csak később vezették be. Lehet, hogy az „építőiparban” szombatonként nem volt munka?
Legemlékezetesebb munkám közé tartozott az, amikor fertődi kastélynál a vendégeket fogadó rész mosdóit újítottuk fel. A régi mosdókat teljesen szétszedtük, az aljzatbetont is felszedtük, rést kerestünk, vágtunk rajta, aztán alányúltunk csákánnyal, pájszerrel, hatalmas tömböket feszítettünk fel. Minden munkánál beszélgettünk egymással, a mesterek végigkérdezték a családot, mi is megfordítva, sokat megtudtunk egymásról.
Volt, hogy edzőtáborba is mentem, minden megyei edzőtábort nálunk tartottak meg, így „csak” beköltöztem otthonról a pálya közelében berendezett szobákba.

A táj történetében fontos szerepet játszó családok történetét nem ismertem, az Esterházy-kastély említése kapcsán pár mondatot mégis szólnom kell róluk. Az Esterházy-család galántai előnévvel magyar főnemesi család, környékünk életében a család fraknói ága játszott szerepet, egyes időszakokban a mi falunkat alkotó települések is a család tulajdonában voltak. Esterházy Miklós József (1714-1790), azaz „Fényes Miklós” építette az eszterházi (ma fertődi) kastélyt. A családnak ehhez az ágához tartozott Esterházy Pál (1635-1713) költő, politikus, zeneszerző, hadvezér, akinek a Harmonia Caelestis (1711) című egyházi kantátagyűjteménye a magyarországi műzene egyik korai emléke. Hiába éltem a kastély közelében, Esterházyakkal akkor és ott már nem találkozhattam. Később ismertem meg Esterházy Pétert (1950), a család fraknói grófi alágának leszármazottját, az ismert írót.
A Széchényi-család sárvári és felsővidéki néven főnemesi család, tagjai jelentős szerepet játszottak a magyar történelemben, itt Széchényi Ferencre (1754-1820) és fiára, Széchenyi Istvánra (1791-1860) utalok.
Felsőbüki Nagy Pál (1777-1857) ügyvéd, politikus, a reformországgyűléseken a vármegye követe, Széchenyi szerepvállalásának támogatója. Kúriája helyén épült fel a fertőszentmiklósi iskola.
A Bezerédi-család bezerédi előnevet viselt, birtokaik főképpen Veszprém és Zala megyében voltak. A családból származó Bezerédi István, reformkori politikus a mai Fertőszentmiklós részét alkotó Szerdahelyen született 1796-ban. Felesége, Bezerédi Amália részt vett az első magyar falusi kisdedóvó megszervezésében, a kislányának írott Flóri könyve az első magyar gyermekkönyv.
A Nádasdy-család, nádasdi és fogarasi előnévvel középkori eredetű főnemesi család, birtokaik között meghatározóak voltak a dunántúli uradalmak.

Amit tudtunk, azt magunk tanultuk meg, a nagyobbak, az idősebbek mozdulatait alapul véve.
Ahhoz, hogy a játéknak ez a nyilván szokásos gyerekkori felnövesztése átnőhessen a sportba, az átlagostól eltérő szociológiai „képlet” szükségeltetett.
A gyár, a pálya.
S az a társadalmi mentalitás, amelyik a sportot önmaga fölé növesztette. Az ötvenes évektől egészen a hetvenes évek végéig terjedő időszakban egy, a paraszti és munkáslét határán mozgó faluban a közösségi létezés a sportban mutatta meg magát a legteljesebben. Ehhez a gyár megteremtette a sportolás színterét, gyönyörű, jó gyepszőnyeggel bíró focipálya volt (fedett lelátóval), kézilabda- és röplabdapálya, uszoda, ezt neveztük strandnak, aztán mellette edzőpálya, s tekepálya, akkor is sokak által irigyelt sportközpont.
Azóta ez is átalakult. A kézi- és röplabdapálya helyére teniszpályák kerültek, a valamikori edzőpálya helyére termálvizes medence, ennek kialakításakor még otthon voltam, később a régi „harminchármas” medence helyére feszített víztükrű medence került, s ehhez az egészhez új edzőpályát, s teniszpályát építettek.
Mindez ötszáz méterre sem volt tőlünk, hiába laktunk mi a papír szerint egy másik faluban, a gyerekkorunk mégiscsak itt telt el.

Itt tanultunk meg úszni, a leírt módon.
Esténként vártuk, hogy a medence kiürüljön, s akkor vízilabdázni kezdtünk, keresztben a medencében, a mélyvizes részen.
Volt, hogy az edzőpályán délelőttönként „vészkapuztunk”. Egy térfélen játszottunk, keresztben, vízilabda-kapura, az utolsó ember foghatta meg kézzel a labdát.
Kicsik, nagyok együtt fociztunk, figyeltük itt is a nagyok mozgását, cseleit, azt, hogy miképpen nyúlnak a labdához. Ezekből a mindennapokból természetesen nőtt ki a sport, a faluból, legalábbis a fiatalabbak közül nem tudok senkit, aki legalább egyszer ne jelent volna meg edzésen.
Ha valaki nem focizott, akkor atlétizált, de ha semmilyen sportot nem űzött, nyaranta akkor is járt úszni. Mintha az élet a sportpályára koncentrálódott volna, kedd és péntek délután edzésük volt a focistáknak, a kapuk mögött az atléták ugrottak, a salakos kézilabda-pályán a női kézilabda-csapat játékosai gyakoroltak.

Mindig a kilépésre gondolok, pedig valójában a tér volt a fontos.
Mi maradt meg ebből a térből? Nem mondhatom, hogy minden, de az út, a ház, a kapuk, a gyep, a labda még létezik, de a térben már nem élünk benne.
Ha otthon maradtunk volna, ma már akkor is másik térben élnénk. Ha ott élnénk, a játék lehetőségét akkor is elveszítettük volna. Valójában a közösséget veszítettük el, azt a közösséget, amelyikbe a születésünkkel belekerültünk. Ez a közösség alakította a világgal való kapcsolatunkat, ez formált olyanná bennünket, amilyenek lettünk.
Mi volt ebben a magunk szerepe? Most próbálom tisztázni, akkor valóban a közösség uralkodott rajtunk, vagy elfogadtuk a törvényeit vagy kiléptünk belőle, mást nem tehettünk.
Ha otthon maradok-maradunk, akkor sem abban a világban élnénk már, mondom. Akik otthonmaradtak, azok sem abban a világban élnek már. Könnyebb lett volna átélni a világ változásait, ha otthon maradunk? Vagy nehezebb?
Mi lett volna akkor a játékkal? Mi lett volna a tanulással? Akkor a tanulás és a játék számomra szorosan összetartozott. A játék abban a közösségben önmaga fölé nőtt.
S a tanulás?
Ez önmagába záródott, közösségi tartalmai soha sem kerültek úgy a felszínre, mint ahogy a játék közösségi tartalmai felszínre kerültek.

Megkésett volt-e ez a kilépés, az én, s az enyéméhez hasonló sorsot megélők kilépése? Hoffmann Tamás hosszasan elmélkedik a megkésettségről A mindennapi történelem az ütközőzónában (Vázlat a parasztok, a kereskedők és az iparosok életmódjáról a 6-18. századi Keletközép-Európában, Miskolc, 2004) című könyvében. Alaptétele: „Alighanem a nyugat-európai események rajzolatát tekintették zsinórmértéknek, amikor megalkották az egyetemes történelem ma is közkeletűen használatos korszakolását. (…) Talán még Európában is vannak övezetek, amelyekben a közkeletű gyakorlattól eltérően kell mérni az időt. A kínai vagy az azték történelem periodizációja másként fest, mint az európai. Talán még az európai periférián is másként kell megvonni a korszakhatárokat, mint a centrumban.” Keletközép-Európa korábbiakhoz hasonló önálló világa az újkorban is létezett, mondja Hoffmann Tamás, de „újkori történelmük során nem bomlottak le középkori kötelékeik”, azaz nem változtattak a rendszer természetén. Miután a regionalizálódott értékrendszerek kialakultak, az arisztokrácia és a polgárság igyekezett felzárkózni az Elbától nyugatra élő arisztokratákhoz illetve polgársághoz, a parasztság viszont a meggyökeresedett birtokszerkezethez, a középkori eredetű nagybirtokok láncolatához való kötöttsége miatt nem tudott változtatni korábbi életén. A különfejlődések után itt jelent meg a megkésettség mozzanata: „A parasztok azonban megrekedtek. Gazdálkodásukat a közeli szomszédságuk, a földesúri major működése befolyásolta. (…) Bár a parasztok ellátásához jelentős mértékben hozzájárult a fogyasztási eszközöket előállító helyi ipar, az igények mégsem lehettek távlatosak, a parasztok és a nekik dolgozó mesteremberek csak az orruk előtt látták meg a lehetőségeiket, a helyi piackörzetek szerint vonták meg életvitelük határait.” Mindez természetesen hatott és visszahatott a társadalom más rétegeire is, de engem most a parasztság későbbi életére való hatása foglalkoztat. „A keletközép-európai népesség a 19-20. században rálépett az ipari civilizáció útjára. Rohamosan fogyott paraszti népessége, a modern ipari városok lakossága növekedett. Egy évszázaddal ezelőtt még a népesség háromnegyede parasztokból állt. Három-négy emberöltő alatt a parasztok kétharmada foglalkozást váltott. (…) A hagyományos kulturális értékeket kisebb csoportok őrizték meg (…) A korábbi néhány nemzedék kultúrája, mely regionális értékrendszerekké töredezett, tovább morzsolódott.” (Idézett részek: 29-30., 297., 301.)
Ez az a történelem, amelyikről magam is beszélek. Az egész helyzetünk megkésettségként való megélésével kapcsolatban is ezt tudom mondani, a saját ütemek-ritmusok eltűnnek, a világ immáron egyetlen fejlődési utat jár, s megkésettségként éljük meg, ha mi nem a világ által már kiküzdött ritmus szerint élünk.

De volt-e, létezett-e az a játék? Létezett-e, vagy csak én teremtettem meg a legendáját?

Akkortól tudom, hogy a játékban a legszabadabb az ember.
Úgy lép, úgy mozdul, úgy ér a labdához, ahogy az adott pillanatban azt éppen meg lehet tenni.
Úgy cselekszik, hogy nem volt előképe a cselekvésének.
A maga mozgása, az ellenfél mozgása, a labda pattanása, minden azonnali improvizációra készteti. Nincs taktika, nincs stratégia, nincs előképe a mozgásnak, a kínálkozó mozgássorok végtelen számú változata van csupán, s nem tudod, hogy amit teszel, miért teszed.
Azt sem tudod, hogy mit tettél, csak tetted, amit tettél, de nem gondolkoztál sem előtte, sem utána azon, hogy miért tetted, amit tettél. Csupán megélted a mozgást, ahogy megéled a szerelmet is.
Ez az a szabadság, amivel írás közben is találkozol, „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”, ahogy József Attila írja.
A játékot sokáig a tanulással párhuzamosan éltem meg. A tanulás helyére azóta az írás lépett, lényegét tekintve közelebb áll a játékhoz, mint a tanulás. Az írást a szabad asszociációk terének tekintem, menthetetlenül nem-tudománynak. A tudomány racionális, a játék irracionális. Becsülöm a nagy tudósokat, azokat, akik mély intuícióval teremtik meg eredményeit, azokat, akik nagy összefüggések felismerésével új világokat teremtenek, de a cédulázókat nem szeretem. A csak cédulázókat nem szeretem.
Érzem, azt is, hogy az irodalomról való beszédnek az irodalom közelében kell maradnia. Ez a beszéd szabad beszéd, mindent megtehet, az irodalom, a mű, a szellemi magatartás igazságát viszont mindig figyelembe kell vennie.
A mű igazsága mélyebb a mű szövegszerűségénél, nélküle viszont nem létezik.
Írás, irodalom: nagy-nagy szabadság, szabadon gondolkodás.
Mint a játék.
Írás, olvasás: ma is a játékkal azonos élmény.
Ma mintha figyelmen kívül hagynánk a mű igazságát. Nem a kritikusok, nem a tudósok, hanem az olvasó emberek, a világhoz való viszonyunkból iktattuk ki a műveket.
Játszani, ha az eredendő állapotot nézzük, egyedül lehet, csak a szerelmi játékban lehetünk ketten.
Amikor csapatot alkotunk, akkor már céljaink vannak, taktikánk van és stratégiánk. A játék alárendelődik a célnak. A játék, szabad mozgás, a csapatjáték, kötött mozgás.
Legnagyobb csalódásom az volt, hogy már nagyobb gyerekként megéreztem, a sport – valójában a játék – azt a szerepet, amit szántam neki, aminek láttam, nem tudja betölteni. Közösségi jelenségnek gondoltam, de egyéni volt, lehetőségei társadalmi vonatkozásban pedig igencsak behatároltak voltak.
A játék vagy az írás szakmává erősödéséről nem akarok írni. Mi akkor a határán voltunk annak, hogy játékunk sporttá, azaz szakmává váljon.
Mai eszemmel azt teszem ehhez hozzá, a sport, a játék, a labda bűvöletében eltöltött gyerekkor után, hogy mindaz, ami szakma, már önmagában értékelődik. Közösségteremtő erejét akkor érzékeltem, mert benne voltam, tudom, a fiatalok világát kitöltötte, a meccsekre négy-ötezer, volt, amikor tízezer néző járt, egy nyolcszáz fős faluban, valódi közösség mégiscsak a játékban résztvevők számára teremtődött.
A nézők kijöttek a meccsre, mert…
Mert a csapatban jó játékosok játszottak, mert vasárnap délután nem volt hova menniük, ránéztek a pályára, szót váltottak a mellettük állóval, s sokan előre mentek a kocsmához, megitták a sörüket, s hazamentek.
Vagy sok sört ittak, s csak késő este mentek haza.
Nem is lehetett ez másképpen.

Küzdelem volt vagy játék?
Emlékszem küzdelmekre is. Végigfutni tíz kilométert, hajtani, viaskodni a széllel, esővel, volt, hogy egy félidőn át próbáltunk túljutni a félpálya vonalán, zuhogó esőben, szemben az orkán erejű széllel, ez küzdelem volt.
Küzdelem volt az is, amikor – idegenben! – a nálunk nagyobb játéktudást képviselő ellenféllel szemben az első percben rúgott gólunk után kibekkeltük a meccset. Komoly, nagy küzdelem volt, elsősorban magunkkal szembeni küzdelem, hogy bírjuk.
Küzdelem volt az is, amikor a pályán kellett maradnunk, pedig már minden eldőlt. Az, hogy a pályán maradtunk, az önmagunkkal megvívott küzdelem eredménye volt.
A többi is.
Erre, ezekre emlékszem, ezeken túl viszont már csak a játékra emlékszem, a labdára, a fűre, a nyitott térre.
Abból a régi világból érkezett hozzám egy könyv: A petőházi labdarúgás ötven éve 1947–1997.
Csak egyszer lapoztam át, a valódi szereplőket mind ismerem.
A fekete-fehér képek kiszínesednek, látom a mezek valódi színét, érzem a játékosok mozgását, látom, ahogy rövid vágtájuk után a fényképezőgép előtt egymás mellé állnak, csapatképnek, hogy aztán szétszaladjanak újra.
Rövid, gyors sprintekkel.
Látom őket a képen.
Láttam, ahogy fényképezték őket.

A könyv 1999-ben jelent meg az Edutech Kiadó gondozásában, Kövesházi István, egykori edzőm írta és szerkesztette. A könyvből tisztán látszik, hogy a petőházi labdarúgásnak két nagy korszaka volt, az egyik az ötvenes évek elejére-közepére, a másik a hetvenes évek elejére esik. 1954-ben megyei bajnokságot nyertek, és országos Kinizsi-kupát, a döntőben 7-3-ra verték a Kaposvári Cukorgyár csapatát. Ennek a garnitúrának a tagjai később edzők lettek: Kövesházi István, Brieber Lajos, első edzőm volt, Kiss Antal, többek között nekik köszönhető a második nagy csapat játékosainak felnevelése. Dolgoztak a gyárban, aztán pedig edzéseket tartottak, játékosokat neveltek. Magatartásuk közösségre gyakorolt hatása felmérhetetlen jelentőségű. A második nagy korszak 1969–1973-ra esik, ekkor voltam gimnazista, közben pedig serdülő és ifjúsági játékos, így közelről figyelhettem a nagyok edzését, mérkőzéseiket, mozgásukat. Az akkori csapat 1971-ben megyei bajnokságot nyert, aztán jól szerepeltek az NB III-ban, a felkerülés után negyedikek voltak, az 1973-74-es bajnokság után sokan eligazoltak, a csapat jelentősen meggyengült.
A két nagy korszak között az MNK-ban az 1966-os csapat megverte az akkor NB I-es Dorogot, ahogy Kövesházi István írta, Csiszár felejthetelen gólt lőtt Ilkunak, a híres kapusnak. Valóban az volt, láttam. Csiszár Alajos később a Videotonban is szerepelt, mások is játszottak később magasabb osztályú csapatokban, így indításként Megyeri Sándor, aki országos ifiválogatott is volt, hazatérése után, még a hatvanas években általános iskolai tornatanárom lett, aztán Torma Ferenc, Füzi Géza, Bencze Alajos, Huber Ferenc. A gyár támogatta a sportkört, arról viszont nem tudok, hogy külön fizettek volna játékosoknak. Kaptak kedvezményt, a szombat éjszakai műszakból például előbb hazamehettek, hogy a vasárnapi meccs előtt aludhassanak.
A képek, összeállítások mellett Kövesházi István könyvéből számomra az a rész tetszik leginkább, ahol a kiemelkedő játékosokat jellemzi. Mitizálja a játékosokat, noha valóban kiemelkedő képességűek voltak, a kissé esetlen mondatokból azonban az is kiderül, hogy Kövesházi István, miként az edzéseken és a mérkőzéseken is, az értékeléseiben közösségi szempontokat alkalmazott. Idézek pár jellemzést. Gyuricsek István: „A csapat alapító játékosai közé tartozott. Szellemi vezére volt az újonnan szerveződő közösségnek. Általános emberi magatartása, labdarúgás-szeretete, mindenkor győzni akarása egész pályafutása alatt húzóerőt jelentett a csapat számára.” Horváth András: „Saját nevelésű játékos. Rendkívüli fizikai és szellemi adottságokkal rendelkező, átlagon felüli egyéniség. Általános emberi intelligenciája érvényesült a leghevesebb küzdelmekben is. Könnyed mozgása, leheletfinom technikai képessége révén szinte művészi szinten művelte a labdarúgást.” Gál Péter: „Valódi szerepköre különös egyénisége folytán nehezen volt megtalálható.” Füzi Géza: „Sport- és emberi tulajdonságai révén az egyik legkiemelkedőbb és legsikeresebb pályát futotta be”.
Elfogulatlanul én sem tudok szólni róluk, sok-sok jó meccsük emléke él bennem.

A munka mindent kitöltő voltát játék közben is érzékeltük, kapcsolódtunk hozzá, miközben mentesültünk is alóla.
A mi életünk már más törvények szerint zajlott, mint elődeinkké.
Tanultunk, minden nap a városba utaztunk, időnk sem maradt a naponkénti otthoni munkára.
Otthon elfogadták, ahhoz, hogy a magunk választotta területen „boldoguljunk”, időre, olvasásra, elmélyülésre van szükség.
Kiléptünk-kiléphettünk tehát a napi munka kényszeréből, de csak azért, hogy egy másik kényszerben találjuk meg a helyünket. Most nem a tanulásra gondolok, kedvvel tanultam mindig, azok a kényszerek pedig, amelyek a mai középiskolások életét jellemzik, nálunk még nem jelentkeztek, az olvasásba pedig szinte belemenekültem.
Az olvasás fontos volt számomra mindig, a megnyugvást ma is akkor találom meg, ha egy-két órát nyugodtan, megszakítás nélkül olvashatok.
De akkor miféle kényszerről beszélek?
Arról, hogy a folyamatos, hasznos, célképzet nélküli tevékenység nélkül el sem tudom képzelni az életemet.
Nemcsak én nem tudom a „hasznosság” nélkül elképzelni az életemet, hanem a testvéreim sem, s gondolom, mások sem, akik ebből a világból jöttek. Valamit, ami egy nagyobb egészhez kapcsolódik, mindig tennem kell, valami olyat, aminek közvetlen „haszna” van, praktikus haszna, vagy rendet kell raknom magam körül, „el kell rendeznem a világot”, vagy el kell olvasnom egy könyvet, valamiről tudnom kell, amiről addig nem tudtam, vagy éppen írnom kell.
Az üres, az önmagában és önmagáért létező idő nem létezik számomra, a játék is csak addig létezett, ameddig sportoltam, ma már nem találom meg azt a teret, amelyiket játékkal lehetne kitölteni.

Amikor megéreztem, hogy a sport az a teret, amelyet szántam neki, nem töltheti be, egyik pillanatról a másikra kiüresedtem. A legelégedettebb viszont akkor voltam, amikor leérettségiztem. Teljesítettem azokat a célokat, amelyeket kitűztem magam elé, s éreztem azt is, hogy a világról van valamiféle, lehet, hogy leegyszerűsített, de a korábbiaknál mégiscsak teljesebb képem. Ma már ezt sem érzem, s az akkori elégedettséget sem.
Más érzés töltött el az egyetemi felvételi után. Nem elégedettség, nem boldogság, talán mind a kettő együtt némi vállalt bizonytalansággal. Akkor vált bizonyossá, hogy az életem az addigiak után más irányba fordul, de hogy milyenbe, azt nem tudtam.
A munkából mentem haza, délután öt óra tájban, szüleim kezembe adták a levelet, felbontottam, s megint csak azt tudom mondani, örültem, mert teljesítettem azt, amit teljesíteni akartam.

Életünk ekkor már nem a paraszti világ törvényei szerint alakult. Mi már alig-alig dolgoztunk a mezőn.
Nagyszüleim földjén semmiképpen, akkorra, mire mi dolgozhattunk volna, talán földjük sem volt, nyilván bekerültek azok is a téeszbe, arra viszont emlékszem, hogy jártunk a szőlejükbe. Az Ingyen-dombon volt, kapálni, s cseresznyét szedni, szüretelni jártunk oda. A cseresznyefáról jól lehetett látni a hosszú szőlősorokat. Szép, békés látvány volt. Mielőtt felvételizni indultam volna, felmásztam rá, onnét néztem körbe.
Búcsúztam, még csak jelképesen, az otthoni világtól.

Visszatérő kérdésem, miért lett rendőr az apám? Nem tudom. 1924-ben született, a háború alatt, fiatal éveiben, amikor kellett volna, szakmát nem szerzett, feltehetően ezért állt rendőrnek. Nem tudom, a háború utáni kavarodásban szerezhetett-e volna magának szakmát. Körzeti megbízott volt egészen nyugdíjazásáig.
Volt-e politikai alapja a döntésének? Ezt sem tudom, lehetett, hihetett ő is abban, hogy valami új kezdődik 1945, vagy inkább 1948 után, amit mi ma már másként látunk a fordulat évének, mint ahogy ők látták, ha látták. De ha hitt is valamiben, hamar kiábrándulhatott belőle. Amikor a hetvenes évek közepén megjelentek nálunk a győri kapitányság emberei, hogy szeretnék, ha időnként elmondanám a tanáromról azt, amiről nekünk beszél, hallatlan nyugalommal mondta, ide figyeljenek, a mi családunkból soha nem árulkodott senki, ezután se fog.
Így gondoltam én is, én még született ártatlanságomban gondoltam így, amikor csak azt tudtam, hogy annak, aki engem tanít, nem hozhatok rosszat a fejére.
Apámnak viszont akár a főnökei is lehettek ezek az emberek, mégis gondolkodás nélkül mondta azt, amit mondott.

Egyetemi tanárom, Zalán Tibor kifejezésével: „mesterem”, sokunk mestere dr. Ilia Mihály irodalomtörténész, akkor még a Tiszatáj főszerkesztője volt. Első egyetemi hetemen, 1974 őszén jelentkeztem az egyik meghirdetett órájára, hamarosan szoros, máig tartó emberi-szellemi kapcsolat alakult ki közöttünk. Akkor még csak sejtettük, rövidesen már tudtuk is, hogy Ilia tanár urat minden lehetséges eszközzel megfigyelik, lehallgatják. Ma már ismertek a megfigyelésével kapcsolatos anyagok is, a Történeti Hivataltól több ezer oldalnyi megfigyelési anyagot kapott meg, valamikori beszélgetéseink ezeken az oldalakon őrződnek.
A szövegben említett beszervezési kísérletre 1975 nyarán kerülhetett sor. Amikor egyetemi tanulmányaim befejezése után 1979-ben Egerbe kerültem, s ott középiskolában tanítottam, tapasztalnom kellett, ahogy ezzel kapcsolatosan jelzéseket is kaptam, hogy magam is megfigyelések alanyává váltam. Azóta a Történeti Hivataltól megkaptam azt a jellemzést, amelyet a Csongrád megyei Rendőr-Főkapitányság készített rólam, s továbbított a Heves megyei III/III-as osztály vezetőjének. Ez a dokumentum az „általános jellemzésem” mellett visszautal a korábbi beszervezési kísérletre:
„Füzi László egri lakos egyetemi tanulmányait Szegeden a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. Az egyetemre kerülését követően rövid időn belül kapcsolatba került Dr. Ilia Mihály egyetemi docenssel, aki nacionalista befolyása alá vonta. A továbbiakban ez a kapcsolat meghatározta Füzi László magatartását, baráti körének kialakulását. Tartós kontaktust az Ilia köré csoportosult fiatalokkal, elsősorban Csapody Miklós, Duró Győző és Zalán (Lipák) Tibor volt bölcsészhallgatókkal alakított ki. Adataink szerint ezekkel a személyekkel jelenleg is szoros kapcsolatot tart.
Nevezett egyetemi éveit, magatartását jellemzi, hogy Dr. Ilia Mihály nacionalista koncepcióját elfogadta, magáénak vallotta. Tevékenyen segítette Iliát ellenséges aknamunkája kifejtésében. Gyakran vállalt ’futár’ szolgálatot Romániába Erdélybe, ahova különböző könyveket, írásokat továbbított.
Dr. Ilia Mihályhoz fűződő kapcsolatára jellemző, hogy amikor szervünk operatív célu tanulmányozása során személyes megismerését végrehajtotta, azonnal
Iliához fordult tájékoztatva a történtekről, tanácsot kért tőle jövőbeli magatartását illetően. A dekonspirációt követően elálltunk további tanulmányozásától.”
„Operatív célú tanulmányozás során végrehajtott személyes megismerés” – a beszervezési kísérlet kapcsán jobban már nem is lehetne törni a magyar nyelvet. Ez a dokumentum 1981. május 27-én már egy ellenem indított nyomozás részeként, mintegy jelentésként készült, hiszen az ugyancsak a Történeti Hivataltól kapott anyagból kiderül, hogy ezt a nyomozást már korábban megkezdték, a bizalmas nyomozás „ellenséges nacionalista tevékenység alapos gyanúja miatt” folyt, s az egriek 1981. május 5-i levelükben kérték a szegedi kollégáiknál összegyűlt anyagot az alábbiak szerint:

„– Füzi László egyetemi évei alatt tanúsított erkölcsi, politikai magatartására, tanulmányi előmenetelére, baráti körére vonatkozó információk megszerzése.
– Célszemélyünk és Dr. Ilia Mihály, vagy esetleg egyéb ellenséges személyekkel fennálló kapcsolata alakulásának figyelemmel kísérése.”

Egerből 1982 júliusában költöztünk Kecskemétre, én a Forrás szerkesztőségébe kerültem, feleségem állás nélkül maradt, második gyermekünk születését vártuk, igaz, csak a következő év elejére. Úgy terveztük, hogy kecskeméti elhelyezkedésünk után feleségem szüleivel elmegyünk Bécsbe, ahogy ezt ennek a könyvnek az első részében már leírtam. Az egriek az általuk folytatott nyomozás anyagát gyorsan átadhatták kecskeméti kollégáiknak, mert azt követően, hogy az útlevél-kérelmemet beadtam, hamarosan üzenetet kaptam, gond van az útlevél körül, menjek be a rendőrségre. Feleségem a rendőrség előtti kis parkban várta, hogy mi fog történni. Az épületben az „útlevél-osztály” azonnal átadott a III/III emberének, a századosként bemutatott egykori tisztet ma is szinte naponta látom az utcán, de nem tudok neki köszönni, aki „lekáderezett”, jelezte, hogy tudnak egri „dolgaimról”, s kérte, hogy számoljak be rendszeresen a szerkesztőségben tapasztaltakról, ellenkező esetben az útlevelet nem kaphatom meg. Én visszautasítottam az ajánlatot, állampolgári jogaimra hivatkozva kértem az útlevelet, s amikor féltettek a nyugati úttól, mondván, hogy akár kint is maradhatok, megnyugtattam őket, hogy feleségem a terhessége miatt a szüleimnél marad, én pedig biztosan nem hagyom magára egy kicsi gyermekkel, terhesen. Az utcán azonnal elmeséltem a feleségemnek mindent, majd a szerkesztőségbe mentünk, s ott is beszámoltam a történtekről főszerkesztőmnek, Hatvani Dánielnek.
Ez a velem kapcsolatos két beszervezési kísérlet története. Nem tudom, hogy a harmadikra sor kerül-e valamikor.
Az útlevelet megkaptam, így jutottam el először Bécsbe. Az akkori utazásnál inkább a nyugati nagyváros akkor számunkra még idegen díszletére és a meghatározó múzeumok állandó kiállításaira figyeltem. Azóta jó pár alkalommal jártunk ott, szinte csak a Ringen belüli világra figyelünk, a város úgy él bennem, ahogy Stefan Zweig A tegnap világa című klasszikus könyvében leírta, illetve ahogyan Eric Hobsbawm a huszadik század történetét átfogóan megíró történész beszél róla önéletrajzi kötetében (Mozgalmas évek – Egy huszadik századi életút). Bécs központja ma múzeumai nélkül is szinte múzeumváros, ahol a világ mozgásai lelassulva érvényesülnek, s ahol a vendég megérkezése pillanatában a korábbinál nyugodtabbá válik.


Az ajándékba kapott könyvek után következtek a könyvtárak könyvei, előbb a községié, az egyik faluban, aztán a gyárié, a másikban.
Észrevettem, hogy a könyvtárakban apró kis terek vannak, ahova elhúzódhatok,
Akkor ezekbe a kicsi könyvtárakba is sokan jártak olvasni, igaz, leginkább diákok. Volt, aki az egyik könyvet be sem fejezte, máris következett a másik, tűnődésre való időt sem hagyott magának, a történetekben élt teljesen. S volt, nyilvánvaló, hogy volt, aki csak az iskolai kötelező olvasmányokat kereste magának, ám ezzel együtt a könyvtár közösségi tér volt.
Nem tudom, mikor „iratkoztunk be” a könyvtárakba, de már előtte is voltak hozzájuk hasonló terek. Írtam már róla, a tűzoltószertárba jártunk játszani, tévét nézni.
Ha erre gondolok, mindig Hrabal jut eszembe, s talán nem is véletlenül. Kelet-Európát a modernizáció kísértete csak lassan járta be, Hrabal még a modernizációt megelőző világ majdhogynem idejét múló közösségi kötődéseit írta meg. Gyerekkorunkban mi is a modernizáció előtti közösségi élet nyomaival találkoztunk.
A könyvtárban olyan sarkok is voltak, amelyekben a kiválasztott könyvvel maga lehetett az ember. Nem tudom eléggé dicsérni ezeket a könyvtárakat, lehet, hogy az állományukon, az állományuk egyes rétegein ma már mosolyognék, én viszont rengeteg olvasnivalót találtam bennük, a klasszikusok sorozatai mind ott voltak, s még mi minden.
Egyébként is azt mondom, hogy egy könyvtárban, legyen az bármilyen, jó vagy rossz, régi vagy új, mindig megtalálható az, amire szükségünk van. Minden könyvtárban találhat magának olvasnivalót az ember. Tudományos kutatásra nem minden könyvtár alkalmas, az enyém sem, noha három évtizede tudatosan építem, ahhoz, hogy alkalmas legyen a kutatásra, a teljesség igényével kellene építeni, az olvasás viszont más.
A könyvtárak után-mellett jöttek a könyvvásárlások, következett a könyvek gyűjtése, az otthoni szobákban is megjelentek a könyvespolcok. Sok könyvet olvastam el gyerekkoromban, sok filmet láttam otthon a „falusi moziban”, ezeket akkor nyilván nem tudtam úgy értelmezni, ahogy kellett volna. Nem is értelmeztem őket, inkább azt mondom, hogy amíg olvastam a könyveket, néztem a filmeket, bennük éltem. Fogalmi szinten ma nem tudnék róluk beszélni, ez a folyamatos olvasás, moziba járás viszont mégiscsak hozzájuk kapcsolt.
Első könyvemet Sopronban vettem meg, a kiflipénzből spóroltam össze az árát. Utána következett a könyvespolc iránti vágy, azóta mindig újabb könyvespolcokat állítok föl magam körül.

A magam úgymond későbbi kutatási témáját, Németh László életművét is ezekben a könyvtári keresgélésekben, otthoni olvasásokban találtam meg. „Az ember adjon s tekintse véletlennek a kapást” – olvastam Németh utolsó regényében, az Irgalomban, s ösztönösen megérezhettem, hogy a mondat mögött rejlő etikai szemlélet és a saját életidőm, a hatvanas évek második fele között kapcsolat van. Ma úgy gondolom, hogy Németh egészen 1957 januárjától már a hatvanas évek légkörét készítette elő. Az idézett mondat egyébként összhangban állt az otthoni világban uralkodó szemlélettel.
Könyvek természetesen korábbról is voltak otthon, az első, kiflipénzen vásárolt könyven irodalomtörténeti munka volt.


Mindezek mellett is inkább kívül éltem a falun, mint belül.
Csak a legrégibb emlékeim között találok a klasszikus falusi élet keretein belül gyökerező élményeket. Kukoricafosztás, pár, régi, nyugodt, kimért disznóölés, reggelivel, tízóraival, vacsorával, a zsírt csak másnap délelőtt sütötték ki, később, már a jóval praktikusabb disznóvágások jöttek, a legvégén, otthon, már pár óra alatt lezajlott az egész, mindenki tudta, mit kell csinálnia, célszerűbbé, gépiesebbé vált minden.
Voltak búcsúk, nagy összejövetelek, a pestiek hazajöttek, nagymama kisteknőnyi süteményt sütött előtte, este pedig mulatság volt, ennyire emlékszem, nem többre.
A régi falu életéből ennyi őrződött meg bennem. A mi életünk már nem a hagyományos, hanem a magának új arcot teremtő faluban zajlott. Dolgoztunk gyerekkoromban, de ez a munka is más
volt, mint amilyen korábban lehetett. A hagyományos paraszti munkából, ezt ma már bánom, szinte semmit nem tanultunk meg, én legalábbis semmit.
Érdekes világ volt a miénk, emlékszem, ültem a konyhában, olvastam, közben pedig hallgattam a rokonokat, a házba betérőket.
Itt is voltam, ott is voltam, egyszerre két világban éltem.
Az a világ, amelyikről olvastam, inkább volt paraszti, mint az, amelyik akkor körülvett. Leggyakrabban, háromszor vagy négyszer is elolvastam, egészen gyerekként, Reymont Parasztok-ja volt a kezemben.
Az egyéniség szép méltósága, ahogy azt az én szememben is Mészöly Miklós testesítette meg, akkor számomra ismeretlen fogalom volt. Az ember számomra nem önmagában állt, hanem közösségben, kapcsolatrendszerben, egymást segítve létezett. Az irodalomban-művekben is ezt a közösségiséget kerestem. Talán nem is kellene mondanom, az általam keresett közösségiség nem vlt azonos a politika által felülről hirdetett kollektivizmussal.
Azt az individualizálódást, amire irodalomban-társadalomban egyetemistaként már felfigyeltem, akkor még nem érzékeltem. A világ, s benne az emberek-művek individualizálódását most már megértem. Tudom, mindez a létszemlélet legmélyebb rétegét érinti, s hiába látom a társadalom átalakulását, a hozzávaló alkalmazkodás még sem megy könnyen. Így, belső feszültségektől terhelten lépnek át az emberek az egyik korszakból a másikba.

Mészöly Miklós „individualizmusa” nyilvánvalóan alkati vonás volt, de írói-gondolkodói rendszert is épített rá. Az alkati vonásról így beszélt Szigeti Lászlónak: „… valami olyan gondolat és meggyőződés kísér, hogy a létnek mint működő szerkezetnek azzal a megfogható arculatával, amelyet én élek, rendelkeznie kell egy olyan alapkoreográfiával, mechanizmussal, amely mindenütt visszabeszél, és amellyel mindenütt szembetalálkozik az ember. És ez a mélyvízjel rendkívül izgalmas számomra, mert ez hozza ezt a másnak nem nevezhető, plurális abszolútnak a hallatlan organikus összefüggéseit, és erősíti bennem azt a mindenkori közérzetet, hogy én nem leválasztott és kitüntetett része vagyok a mindenségnek, hanem az egésznek vagyok egy optimálist szabályozó és rendben tartó része, a kauzalitásos organikusság egyik parányi eleme. Számomra az individuum és az individualitás megóvása ugyanazon a tekintélyi és méltósági rangon van, amelyen bármely más élő vagy élettelen, szilárd vagy folyékony, szerves vagy szervetlen, gáznemű vagy bármilyen formában meglévő univerzumbeli elem. Ennek a minden együttnek a plurális jellege a legélesebb ellentéteket is elismeri és feloldja. (Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. A kérdező: Szigeti László. Pozsony, 1999, 19.) Az alkati meghatározottságoktól elszakadva a következőképpen beszélt: „...én minden teljesítmény vonatkozásában jobban vonzódom a magam által és magam számára feladatként kitűzött célok eléréséhez, mint a csapatmunka révén elérhető és mérhető eredményekhez, illetve sikerekhez és kudarcokhoz. Még kudarcban is csak az egyénit tartom igazán elemezhetőnek és kevésbé kockázatosnak. Az egyéni teljesítmény megvalósulása sokkal fontosabb számomra, mint részt venni egy csapatmunkában, amelyben az elmerülésem minősége, a saját teljesítményem, ha tetszik, ha nem, össze van boronálva másokéval, magyarán: az ő teljesítményüktől is függök.” (Uo.: 217–218.)
A közösségivel szemben létező individuális létfelfogásra azonban nem Mészölyt olvasva, hanem Grendel Lajossal beszélgetve döbbentem rá – túl a harmincadik évemen. Grendel akkor az egyéniségről beszélt, én a közösségről gondolkodtam. S mielőtt végleg sarkítanám a két világszemlélet közötti különbséget, el kell mondanom, hogy a történelmi felelősségtudat vállalását a léthez való viszonyulás egyik módja sem zárja ki, s talán még az irodalom-felfogások közötti különbözőség is inkább történeti jellegű, mintsem az említett kettősség következménye. Csakis önmagamról beszélve mondom, hogy ma már közel érzem magamat ahhoz az irodalom-felfogáshoz, amelyet Grendel így fogalmazott meg: „Az író nem szólhat se egy nemzet, se társadalmi osztály, se más csoport, klikk vagy közösség nevében. Csak önmaga nevében szólhat, összesöpörve és valamilyen egységes rendbe újra összerakva egy egyszer s mindenkorra összetört világkép cserepeit.” (Grendel Lajos: Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában. In: Grendel Lajos: Hazám, Abszurdisztán. Pozsony, 1998, 94.) Az idézett felfogás alapján kialakított ember- (pontosabban: polgár-)képet is elfogadom. Ugyancsak Grendel Lajos mondja: „Vállalkozó, kereskedő, tudós vagy író akármelyik civilizációban is megtalálható, polgár azonban csak a nyugati civilizációban. Ennek alapján nevezném polgárnak azt, akiben a civilizációnk értékei tudatosulnak, aki életmódját, egész létezését ezeknek az értékeknek a jegyében szervezi meg és alakítja ki, aki ezeket az értékeket és erényeket a szabadságából adódó kritikus kontrollal hordozza vagy gyakorolja, függetlenül attól, hogy vagyonos-e vagy vagyontalan.” (Grendel Lajos: Közép-európai polgár. ih.: 67.)
A polgárnak ez a Márai Sándorra is visszautaló felfogása közel áll hozzám, ám nem tudom, hogy társadalmi szinten újra realizálódhat-e valamikor, főképpen azért nem tudom, mert mintha a múltból leszűrt eszmény őrződne benne, általánossá válásához viszont a mostani (tömeg)társadalmak mozgásának lelassulása, örökös lüktetésének megnyugodása lenne szükséges, ennek esélyét viszont ma nem látom. Mintha a múltból hozott vonások erősek lennének ebben a felfogásban, s hiába fogadom el én, vagy hiába szimpatikusak számomra ezek a vonások, a mai társadalmak a jövőre nyitottak, s eltüntetnek mindent, ami régi. Fantasztikus, felgyorsult változások közepette élünk, még megjósolni sem tudjuk, hogy a társadalmak milyen új vonásokat alakítanak ki a maguk számára.


Szinte a könyvekből tanultam meg, milyen a paraszti világ, mert a mi családunk élete már erősen különbözött attól, amit olvastam. A nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, az idővel való együttélést akkor már nem tapasztaltam, a városba jártunk be a gimnáziumba, sokszor még tejet is onnét hoztunk, esténként a tévét néztük. Csak a háttér volt paraszti, föld, mező, nagy tér vett bennünket körül, viszont az életünk már egészen más volt, mint a nagyszüleinké. Mindig becsültem azokat, akik egy világban teljesen benne voltak, s annak a világnak a törvényei teljesen kitöltötték az életüket, a mi életünk azonban már nem ilyen volt.
Azokat az alaptevékenységeket, amelyeket gyerekkorukban a szüleim megtanultak, én már nem gyakoroltam. Nem szakma volt az, nem egy szakma mesterfogásairól van szó, hanem a mindennapi élet megéléséhez szükséges fogásokról, az állattartás, földművelés, faültetés, oltás, metszés alapfogásairól. Kaszálni sem tudok, mert akkor, amikor kaszálhattam volna, nekünk már nem kellett kaszálnunk.
Nem volt mit.

A város számos változást hozott az életembe. Első, megspórolt pénzemen újságokat, folyóirat-számokat, aztán könyveket vásároltam, ezeket mindig a vonaton kezdtem el olvasni. A vonaton olvastam, hogy Magyar Remekírók címmel sorozat indul, a sorozat köteteit mind megvettem. Ott, a vonaton terveztem el, hogy könyvtáram lesz. A városban könyvesboltba jártam, néztem, naponta a kirakatát.
A könyvek jobban érdekeltek, mint az engem körülvevő világ, ezért aztán nem nagyon igyekeztem, hogy ebből a világból bármit alaposabban megismerjek. A könyvek mások voltak, még az is érdekesebb volt, ha a faluról írtak benne, színesebbnek, megismerendőbbnek mutatkozott a természetes életnél.
Ma már sajnálom, hogy nem sajátítottam el azt, amit akkor még el lehetett volna sajátítani. Talán a tudatosított hiányok miatt gondolom úgy, hogy nem értek semmihez. Talán az engem körülvevő világ gyakorlatiassága miatt nem foglalkoztam sohasem az értelmiségi létből fakadó elméleti kérdésekkel.

A Magyar Remekírók című sorozatot 1973-ban indította el a Szépirodalmi Könyvkiadó, a sorozat első két kötete Csokonai Vitéz Mihály összes munkáját, levelét tartalmazta.. Magát a sorozatot Diófát ültetni című írásában hirdette meg Illés Endre, a kiadó igazgatója. A sorozatnak kezdettől vásárlója voltam, ma is használom ezeket a kiválóan szerkesztett köteteket. A sorozat új folyamát, mintegy az előző folytatásaként a Kortárs Kiadó hirdette meg 2001-ben, a külső szemlélő számára úgy tűnik, ezt a folyamot nem kíséri az előzőéhez hasonló érdeklődés.

Aztán jöttek a magunk konfliktusai, újabb nemzedék, újabb, lassan értelmiségivé váló értékrend, s az értékrend már tagadta a szüleink világát.
Elsőként talán éppen abban, amit ma szinte visszasírok, a közösségi értékrend terén. A magunk világának kialakítása, az abba való behúzódás-bezárkózás a korábbi közösségből való kilépéssel járt együtt. Kicsit talán tudatosan, vagy a tudatosságra való rájátszásként, mert hiszen nem kellett volna már az első években azzal a másik értékrenddel azonosulni.
De mindent, ami történt, szükségszerűnek gondolok, hiszen fizikailag is kiléptünk abból a térből, amelyikben addig léteztünk.
Elszakadás volt ez, elszakadás a családtól, s elszakadás a természettől, hiszen abban a világban mindent a természet határozott meg.
Ez az elszakadás nem is mehetett volna végbe feszültségek, ütközések nélkül.

„Egy kocsma, egy templomtorony, egy cukorgyár” – mondja Terézia Mora. Igen, volt a cukorgyár, már csak volt, tavaly megszűnt az is. Reggel korán ébredtem, bekapcsoltam a rádiót, akkor mondták be, hogy megszűnik a petőházi cukorgyár. Még a hat órai hírek előtt.
A gyár a falu életének legfőbb szervezője volt. Nem volt ember, nem volt család, amelyik kapcsolatba ne került volna vele. A falu közösségi élete elképzelhetetlen volt a gyár nélkül. Az emberek, családok élete, megélhetése elképzelhetetlen volt a gyár nélkül.
A világ akkori zártsága már oldódott, mégsem tudom, az emberek hogyan élnek majd meg a gyár nélkül.

2007 november elején jelentette be a Magyar Cukor Zrt., akkor a gyár hozzátartozott, hogy megszünteti a Petőházi Cukorgyárat, az az ár, amennyiért a termelők a répát adták, a nyereséges termeléshez túl magas volt, hangzott az indoklás. A döntés mögött valójában az Európai Uniónak a cukoripar leépítésre vonatkozó szándéka húzódik meg, a kialakított szabályrendszer lehetetlenné tette, hogy a cukoripari cégek a korábbi szinten termeljenek. A gyárakra nagy nyomás nehezedett, hogy a termelők által kínált magasabb áron vegyék meg a cukorrépát, ugyanakkor a csökkenő cukorárak és a kapcsolódó magas illetékek lehetetlenné tették azt. A magyarországi cukorgyártás megmaradt, Kaposváron, az ottani gyártás megőrzése mellett a jobb nyersanyag-ellátási helyzete szólt.
A bejelentés óta megszűnt a gyár, aztán megkezdték a szétszerelését, csak a raktár és a csomagolórész marad meg, a gyár többi részét szétszedik, és sík földként adják majd át a területet. A gyár szétszerelése a világhálóra feltett képeken időről időre nyomon követhető.
Az otthonmaradtak életében új szakasz kezdődik, annak, aki a gyárban dolgozott, új munkát kell keresnie. Számunkra, otthonról elkerültek számára végképpen lezárult az, amit korábban magunk zártunk le. A környék világát meghatározó gyár már végképpen az emlékezés részévé vált.

Kevés magasztos élményt őrzök magamban, ezek közül az egyik legmeghatározóbb a természettel való együttélés volt.
A természet körülvett bennünket, akkor szinte nem is tűnt fel, része volt az életünknek, ezért adottnak vettük a jelenlétét, nem örültünk annyira egy új hajtásnak, ágnak, mint ahogyan tesszük azt ma a magunk kis kertjében.
Hatalmas vegetáció közepette éltünk, a ház mellett ment le, az egész kert oldalában az árok, ez vitte a vizet az Ikvába.
A kert végében volt a rét, ezután jött a patak, akkor még folyónak tudtam, nyáron a zöld növényzet szinte teljesen beborította, a két part bokrai, fái egymásba értek. Az Ikva túloldalán már egy másik, kicsit idegen világ kezdődött, de azért ismertük azt is.
A természet mindennapos jelenség volt számunkra, meglehet, ezért őrzök a vele való kapcsolatomból csak pár emlékképet magamban. Említettem a nádgyári rádöbbenést a természet templomára.
Emlékszem arra is, hogy a még erős szeptemberi napon a kert közepén végighúzódó lugasról szedem a szőlőt. A nap erejét és a szőlő édességét most is érzem.
Emlékszem arra is, hogy egyszer, amikor már Szegedről mentem haza, mert egy idő után mi már mindenhonnét csak hazamentünk, mennyire megdöbbentem a virágzó almafa szépségén.
Azt hiszem, a városi környezet tett fogékonnyá az otthoni világ természetes szépsége iránt, akkor pár évig, amíg erre módom volt, tudatosan figyeltem ezt a vad, természetes vegetációt.
Erről a vegetációról sokat írt Veres Péter és Gabriel Garcia Márquez.

Veres Péter célkitűzése szerint a paraszti társadalmat azzal az alapossággal írta le, amelyikkel a tudósok a természetet írják le, ezért használta sűrűn, főképpen az emberi társadalom kapcsán a vegetáció kifejezést. Gabriel Garcia Márquez szagokról, illatokról, indákról ír folyamatosan, a buján tenyésző természetről és az emberek szabadon áradó világáról.

Az átalakuló idő megváltoztatta a munkához való viszonyomat.
Akkor mintha mindig siettünk volna, hogy befejezzük azt, amit éppen csinálunk. Mintha mindig kapkodtunk volna, hogy valami mást csinálhassunk. Nem tudom mással magyarázni ezt a folytonos, feszültségekkel kísért állandó sietséget, kapkodást, minthogy két világban éltünk egyszerre, s az egyik nem engedte, hogy a másikban teljesen elmerüljünk.
Most már igyekszem magam nyugodt munkára fogni.

Egy képet veszek elő, nem kell messzire nyúlnom, a laptop képernyőjén azonnal megnézhetem. A kép nem akkor készült, amikor még otthon voltam, hanem akkor, amikor már hazamentem.
Húsvét volt, a kertben virágzó almafára akkor csodálkoztam rá először, addig nem, mert nem tűnt fel. Aztán kimentem a rétre, ezt mindig így mondtuk, az Ikva-parton dekáztam.
Nem fociztunk, nem fociztam, csak dekáztam.
Az Ikva-partot akkor, ott olyannak láttam, mint amilyennek pár évtizeddel később Benes József egy folyópartot megfestett.
Akkor már túljutottam a nagy csalódáson, megértettem, hogy a sport, a játékból kinövő sport a nekiszánt szerepet nem töltheti be. A közösség a sport révén nem tud kiemelkedni a maga világából. A sport révén sem, mert másképp sem tudott.
Keserves felismerés volt ez, összedöntötte gyerekkori világomat.
A felismerést megelőzte egy csalódás. Valódi nagy csapat érkezett hozzánk, s ha küzdelemben is, de legyőzték a mieinket. Összedolgozott csapatot alkottak, mozgásuk, a csapat játékosainak közös mozgása koreografált volt.
Alapjáratban voltak jobbak a mieinknél.

A dekázás labdarúgó szakkifejezés, arra utal, hogy hányszor tudjuk lábunkkal úgy emelgetni a labdát, hogy az nem esik le. A legjobb dekázóval egy edzőtáborban találkoztam, amikor azt mérték fel, hogy hányat tudunk dekázni, ő legalább fél órán keresztül emelgette a labdát, 1170-ig számoltunk el, majd felrúgta a labdát a magasba, aztán a fejével megszelídítette, s fejelgetve tett egy kört a pályán.

Benes József festőművész, Bajmokon született 1936-ban, 1978 óta Magyarországon él. Előbb Szegeden, aztán Kecskeméten telepedett le. Munkásságáról, képeiről több tanulmányt írtam. Jelzett, Folyópart című képének reprodukciója megtalálható a Maszkok, terek (Kalligram, 2005) című könyvem előlapján. A képet hálószobánk falán őrzöm.

Az említett nagycsapat a Vasas volt, a hetvenes évek elején még valóban kiemelkedő csapat, bár a hatvanas évek közepének-végének Vasasa jobb volt nála. Gyorsabbak, összeszokottabbak voltak a mieinknél, az alapjátékuk gyorsasága, a játék begyakoroltsága biztosította számukra a sikert. Egyedüli örömöm az volt, hogy láttam Tormát, nagyszerű jobbszélsőnket és Ihászt, a kemény balhátvédet farkasszemet nézni egymással.
A nagyok meccse előtt mi játszottunk, nagy közönség előtt kaptunk ki, aztán arról a csapatról, amelyikkel a leginkább azonosultam, kiderült, hogy nem tudja megváltani a világot. A kettős kudarc nagy kiüresedéshez vezetett, azóta is csak egyszer-kétszer éltem meg azt, hogy szinte újra kellett építeni a világomat, gondolkodásomat.


Hiányként őrzöm magamban, hogy magát a tájat, az életünk kereteit kijelölő, s ugyanakkor az életünket is meghatározó tájat nem ismertük meg.
A falut körülvevő mikrovilágot igen, de a távolabbit nem. Külső okai voltak ennek, a határsávban nem mozoghattunk szabadon, a Fertőre például egyáltalán nem mehettünk ki. Amikor vonaton mentünk haza, már később, akkor Győrtől igazoltattak bennünket a vonaton, ez is a határsávban zajló élet következménye volt.
Arról, hogy a Sopron környéki erdőkben túrázzunk, szó sem lehetett. Maradt az iskolai kirándulás a Károly-kilátóhoz, más semmire nem emlékszem. Talán még arra, hogy egyszer átbicikliztem Kapuvárra, zuhogó esőben, meccset néztem meg, egy másik alkalommal Széplakra, életem első író-olvasó találkozóját ott hallgattam végig.
A többi utazás a főútvonalon, a Győrt és Sopront összekötő úton, s az ezzel párhuzamos vasúton történt. Nem csoda hát, ha a tájról foszlányok, töredékek élnek az emlékezetemben.
Nem tudom, bejárom-e, bejárjuk-e valamikor a Fertő és Sopron környékét.
Határon innen és túl.
Ma is hiányzik, de akkor hiányzott igazán.


.: tartalomjegyzék