Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Október
Mirk Szidónia-Kata beszélgetése Tánczos Vilmos néprajzkutatóval

"Be kell vallanom, hogy annak idején az időutazás vágya vitt engem Moldvába"

''– Ismeretes, hogy nagy megszakításokkal 1898-tól tanítanak néprajzot a kolozsvári egyetemen, 1940–1948 közötti periódus volt talán a legfontosabb, amikor önálló tanszékként működhetett Gunda Béla professzor irányítása alatt. 1990-ben Péntek János kezdeményezésére újraindult a szak,s ezzel új fejezet kezdődött a néprajzoktatásban. Te mikor kerültél fel Kolozsvárra?

– A rendszerváltás után, ahogy mondod, Péntek János professzor úrnak volt a kezdeményezése és meglátása, hogy a néprajz szakot újra be lehet indítani a kolozsvári egyetemen. Előbb a magyar és más nyelvszakos hallgatók csak mellékszakként vehették fel a néprajzot, majd 2000-től főszakként is hallgatható lett. Az új, ún. bolognai egyetemi rendszerben 2007-től monoszakos képzésünk van, magiszteri képzéssel kiegészülve. Az 1990-es években kezdetben önálló tanszékünk nem volt, csak tanszékcsoportként működtünk az egységes Magyar Nyelv és Kultúra Tanszék keretében, aminek akkor Péntek János volt a tanszékvezetője. Ő 1990 őszén Keszeg Vilmost és Pozsony Ferencet hívta meg tanítani, a következő évben, 1991-ben jött Gazda Klára a sepsiszentgyörgyi múzeumtól, majd 1992-ben kerültem én a tanszékre, 1993-ben pedig Könczei Csilla. Ezek voltak a kezdő emberek, a később felvett fiatalok már a saját tanítványaink voltak. A tanszék múltja valóban visszamegy egészen a XIX. század végéig, Herrmann Antal 1898−1919 között magántanárként Magyarországon elsőként tartott néprajzi egyetemi kurzusokat, de ahogyan mondod, a legfontosabb az ún. „Gunda-periódus” volt, ami 1940-től 1948-ig tartott. Egyébként az első két évben nem Gunda Béla, hanem Viski Károly volt itt a professzor, Gunda csak 1942-ben érkezett Kolozsvárra, és amikor ő 1949-ben távozott, illetve kényszerűen távoztatták Magyarországra, megszűnt nemcsak a tanszék, hanem gyakorlatilag maga a néprajzi oktatás is. A Bolyai Egyetemen egy ideg, talán 1954-ig a történészeknek Dr. Kós Károly és Nagy Jenő ugyan tanított még tárgyi néprajzot, a magyar nyelv és irodalom szakosoknak pedig Antal Árpád és Faragó József magyar népköltészetet, de a kolozsvári önálló tanszék 1949-ben megszűnt. Annak idején mi is, a mai tanszéki kollégák közül többen − Keszeg, Pozsony, Könczei és én is − magyar szakos hallgatóként hallgattuk ezt a folklorisztika kurzust mint a Gunda-korszak örökségét. Nekünk 1980 táján Mitruly Miklós tanította, de a mi generációnk formálódása szempontjából szerintem jelentősebb volt Péntek János választható etnológia kurzusa, amit harmadéven lehetett felvenni. Ennyiből állt tehát a mi néprajzosi egyetemi képzésünk. Ezután fiatal tanárként kinek-kinek át kellett rágnia magát a szakirodalom kásahegyén. Jött a doktori program is, és végül így lett belőlünk tanár a nagy múltú kolozsvári néprajzi tanszéken. Közülünk egyedül Gazda Klárának volt egy kisdoktorija, amit Magyarországon szerzett, hiszen Romániában nem volt lehetőség sem néprajz szakot végezni, sem néprajzi doktorátust szerezni.

– A nagy generáció tagjai közül, akik a ’40-es években elvégezték a néprajzot, gondolok itt Faragó Józsefre, Nagy Olgára, Kós Károlyra, nem kapcsolódtak be az új tanszék munkájába?

– Amikor Péntek János 1990-ben meghívta Keszeg Vilmost és Pozsony Ferencet, az akkor már nyugdíjas idősebbek kezdetben meg voltak sértődve, hogy nem őket kérték fel tanítani, és ennek hangot is adtak. Nekem az a véleményem, hogy Péntek professzor úr nagyon jól döntött, amikor nem a közvetlen Gunda-tanítványokra, hanem erre a rendszeres néprajzi alapképzést nem kapott fiatalabb generációra alapozott, hiszen 1949 óta a néprajztudományban is eltelt néhány évtized, és úgy gondolom, szükség volt arra a receptivitásra, arra a fogékonyságra, amit ez a fiatal generáció képviselt. Én nagyon tisztelem az előttünk járókat, értékelem a munkájukat, de abban kételkedem, hogy idős fejjel átrágták volna magukat az újabb szakirodalom előbb emlegetett kásahegyén. Mi mind nagyon sokat dolgoztunk a tanszéken, hogy napirendre kerüljünk a szakmával. De visszatérve a kérdésre: Faragó Józsefet több ízben kérte a tanszék, hogy tartson teljes féléves kurzust a balladáról, de ő ezt mindig visszautasította. Lehet, hogy ebben a kurzusért járó szűkös, mondhatni szimbolikus honoráriumnak is szerepe volt. Nagy Olga viszont több évben is tartott előadásokat a mítoszról és a népmeséről, de ezek emlékezetem szerint nem voltak teljes kurzusok. Dr. Kós Károly ezidőtájt már betegeskedett, csupán néhány előadására emlékszem a Kriza János Néprajzi Társaságban, úgyhogy tanítani ő sem tanított. Szentimrei Judit is idős volt már ekkor, ő is csak a Kriza vándorgyűlésein jelent meg olykor.

– Egy új tanszék megszervezése nem könnyű feladat, s habár a néprajz oktatásának nagy múltja volt, a megszüntetésétől eltelt négy évtized túl hosszú idő, hogy örökség átvételéről beszélhessünk. A néprajzi munkacsoport kiépítése kulcsfontosságú tényezője volt az indulásnak. Hogyan állították össze a kurzusokat és azok anyagát? A többi néprajz tanszék közül (itt a magyarországi tanszékekre gondolok) majdnem mindeniket külön iskolaként is számontartják, mindeniknek megvan a maga hangsúlyos kutatási területe. Hogyan látod, a kolozsvári tanszéknek van-e ilyen erőssége?

– Amint már említettem, a Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéknek Péntek János volt a tanszékvezetője, ő nyelvészként etnobotanikával is foglalkozott, volt is ilyen kurzusa nálunk. Ő hívta meg 1990-ben Keszeg Vilmost és Pozsony Ferencet, mindkettőt a maga szakterületére: Pozsony szokáskutatással és társadalomnéprajzzal, Keszeg pedig hiedelemkutatással és a népi írásbeliség kutatásával foglalkozott. Mindketten a saját kutatási területeiken haladtak előre. A következő évben a teljes tárgyi néprajzot Gazda Klárára bízták, azután jöttem én, aki népi vallásossággal foglalkoztam. Később jött Könczei Csilla, aki az antropológiai szemléletet képviselte ebben az ötösfogatban. Az egyetemi vezetőség maximálisan tiszteletben tartotta a tanárok kutatási és érdeklődési területét. Kétségkívül ennek az lett az eredménye, hogy maradtak lefödetlen részdiszciplínák. Nálunk mindvégig nagyon hangsúlyos volt a folklorisztika és általában a szellemi néprajz tanítása, mondhatni azt is, hogy a tárgyi néprajz rovására, hiszen tárgyi néprajzot és muzeológiát egyedül Gazda Klára tanított. De azt hiszem, nem is lehet egy tanszéktől számon kérni azt, hogy az etnológiának minden részterületét arányosan lefedje. Ma, amikor az antropológiai szemlélet térhódítása általánosnak mondható és a hagyományos népi világ is megszűnt, valóban teljesen anakronisztikus dolog lenne egy ilyen holisztikus, pozitivista szemléletet érvényesíteni.
Minden néprajzi részdiszciplínát mi sem tudunk lefedni, és nem hiszem, hogy ez más tanszékeknek sikerült volna. Minden tanszéknek, ahogy te is mondottad, megvannak a maga erősségei. Nekünk az volt az erősségünk, hogy mindenikünk önmagát tudta adni, és a saját területén érdekes dolgokat tudott átadni a diákoknak. Ezt jelzi az is, hogy a mai napig rengeteg a magyarországi vendégdiákunk van, amire büszkék is vagyunk. Egy másik sajátossága volt még a kolozsvári tanszéknek, hogy egészen a bolognai rendszer bevezetéséig évente legalább öt-hat kurzust neves magyarországi tanárok, kutatók, a szakma legjobbjai tartottak. Meg is jegyezték többen közülük, hogy ti milyen szerencsések vagytok, hozzátok mindenki eljön, nálunk pedig mindenki mindenkivel haragban van. Valóban teljesen különböző tudományos paradigmákhoz tartozó emberek jöttek el Kolozsvárra, olyan is előfordult például, hogy ugyanannak a kurzusnak egyik felét Paládi-Kovács Attila, a másikat pedig Niedermüller Péter tartotta. Nálunk alapszabály volt, hogy mi nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy a magyarországi ideológiai belharcokba, akár egyik oldalon, akár a másik oldalon beszálljunk. A mai napig is igyekszünk mindenkivel jóban lenni, és a mindenekelőtt a szakmaiságot érvényesíteni.

– Legfőbb kutatási területed a moldvai csángók szakrális költészete, valamint a csángó identitás kérdései. Csíkszentkirályon nőttél fel, mit tudtál gyermekkorodban a csángókról, volt-e valamilyen kapcsolata családodnak Moldvával?

– A gyimesiekről tudtunk, természetesen, hiszen ők Csík szomszédságához tartoztak. Tudtuk, hogy a Csíki havasokban is vannak csángók, akik magyarul beszélnek, de más a viseletük, beszédük, mások a szokásaik. De a moldvai csángókról én sokáig egyáltalán nem tudtam. Utólag tudatosult bennem, hogy azok a degenyeges szekerek, amelyek gyermekkoromban bejöttek a faluba, dormánfalviak lehettek, degenyeget árultak és magyarul beszéltek. Megvallom őszintén, hogy én csak elsőéves egyetemista koromban szereztem tudomást a moldvai csángókról.

– Mikor kezdtél érdeklődni irántuk, s mikor jártál először Moldvában?

– Valahogy úgy egyszerre történt mindez. Elsőéves egyetemista voltam, amikor Kallós Zoli bácsi beszélt róluk, és megpróbáltam valamennyire tájékozódni. Az egyetemen is tanítottak dialektológiát, ahol a moldvai csángó nyelvjárás is szerepelt. Amikor először Moldvába mentem, ez 1980 elején történt, volt 3-4 nevem, címem Kallós Zoli bácsitól. Akkor nagyon fontos volt, hogy az ember valakihez menjen Moldvába, valahova irányítva legyen, mert nem nagyon lehetett a faluban sokáig kérdezősködni, akármikor beárulhattak a rendőrnek, és akkor vége volt a csámborgásnak, elküldtek vagy igazoltattak legjobb esetben. Az ottani emberek is féltek beszélni, szállást adni. Zoli bácsinak nagyon hálás vagyok, mert ő küldött Lészpeden Bálint Marika néniékhez, Lujzikalagorban a Csernik Anti bácsiékhoz, Bogdánfalvában a búcsúvezető Andor Jánoshoz. Pontosan el volt magyarázva nekem, hogy ha Lészpeden leszállok az állomáson a vonatról, melyik kereszteződésnél fordulok balra, és ott hányadik házba kell bemenjek. A diktatúra idején sokszor ezeknél a „biztos” embereknél aludtam, alappontjaim lettek. Hasonlóképpen hasznos volt az is, hogy itthon Csíkszeredában a piacon összeismerkedtem Aknavásár környéki falvakból származó zöldségárusokkal, akik meghívtak magukhoz Moldvába. Úgy tudom, ma is megvan még az személyvonat, ami reggel indul Gyimesen át Moldva felé, akkor Nagygyimesen kellett átszállni. Emlékszem, egyszer leszálltam Tatros faluban erről a személyvonatról, onnan átsétáltam a Tatros túloldalán levő Diószegbe, ahol épp egy lakodalomba csöppentem az egyik Szeredából ismert zöldségárus családnál. Innen mentem tovább Szőlőhegyre, Újfaluba, Szitásba. Azt hiszem, komolyabb folklórgyűjtést ott azon a vidéken előttem nem végeztek. Nyilván jártak ott mások is, de nagyon örültem, mert ott az Aknavásár környéki öt-hat székelyes csángó faluban nagyon gazdag imádságanyagot találtam.
Summa summarum, én 1980-ban mentem először térkép után Moldvába, és nem voltam kellőképpen tájékozódva. Emlékszem, akkor történt az is, hogy bementem Bákóba a református paphoz szállást kérni, mert farkasordító hideg volt. A Bacoviei utca 12. szám alatt volt a református parókia, egy Jenei nevű református pap szolgált ott, aki elég bizalmatlanul fogadott, amikor egyik évfolyamtársammal késő este bezörgettünk hozzá. Nem nyertük el a bizalmát egyrészt azért, mert ismeretlenek voltunk, másrészt meg lerítt rólunk a tájékozatlanság. Emlékszem a Bákó melletti Lészpedet összekevertük a Iaşi megyei Lespezi-zel, amit ő − teljesen joggal − rosszallólag fogadott, és végül nem adott szállást. A legelején naivak, lelkesek és elég tájékozatlanok voltunk, még azt sem tudtuk, hogy melyek a legfontosabb csángó települések.

– Hogyan emlékszel vissza első gyűjtőútjaidra?

– Akkor már ismertem az Erdélyi Zsuzsanna-féle Hegyet hágék, lőtőt lépék című, 1976-ban megjelent híres gyűjteményt, és a fejembe vettem, hogy megpróbálok ilyen archaikus népi imaszövegeket gyűjteni az erdélyi falvakban. Egyetemistaként ismertük Kallós Zoli bácsit, jártunk táncházba, jártunk a Móricz Zsigmond utcai lakására is, szóval jóban voltunk vele, és ő biztatott. Emlékszem, az üzletben 1700 lejért − az ösztöndíjam 425 lej volt − vettem magamnak egy kis lengyel kazettás magnót, hozzá külső mikrofont, megvannak ma is. Egy 60 perces hangkazetta 100 lej volt, de műsor volt rajta, amit felvételkor le kellett törölni, de egyik-másik felvétel alatt halkan mégis megmaradt a kazettán található román műzene is. Meg sem fordult a fejemben, hogy olyan hangkazetta is létezik valahol, amin semmilyen felvétel sincs, vagyis amit nem kell előbb letörölni. A baj az volt, hogy ezek a rossz minőségű hangkazetták is drágák voltak, tehát a felvételi idővel mindig takarékosan kellett bánni.
Hát ezzel a kis lengyel magnóval jártam mindenfelé: Gyimesbe, Moldvába, Csíkmenaságra, a mezőségi falvakba. A Kolozsvár környéki református mezőségi falvakba először Kallós Zoli bácsival mentünk, aztán a távolsági autóbuszokkal többször mentem egyedül is. Emlékszem, jártam Magyarszováton, Mocson, Palatkán, Keszüben, Vajdakamaráson. Ezeket a diákkori gyűjtéseimet nem akartam soha publikálni, de a tavaly jött Keszeg Vili, hogy a Művelődésnek szerkesztenek egy Mezőség-számot, és mivel emlékezett, hogy akkoriban én is gyűjtöttem ott, kért, hogy szedjek össze valamit ebből a régi diákkori anyagomból. Kiválogattam az imákat, de csak kevés szövegem volt, mivel ezek mind református falvak voltak, amelyekben a középkori katolikus imaszövegek nemigen maradtak meg. Ami megmaradt, az viszont egészen archaikus szöveganyag. Ekkor tulajdonképpen a fő eredmény az volt, hogy diákként ismerkedtem a tereppel, ismerkedtem Erdéllyel. Amint mondtam, Kallós Zoli bácsi irányított Moldva és Gyimes felé is, hogy ott is meg kéne nézni az archaikus népi imaanyagot. Gyimesben nem is volt semmi gond, de az akkori Moldva nehéz dió volt, így utólag elgondolva, nem diáknak való terep. Az emberek annyira féltek, hogy alig akartak szóba állni egy idegennel. Ma már egészen másként van. Emlékszem, egyszer három napig jártam az előbb emlegetett Aknavásár környéki falvakat, és csupán egyetlenegy diószegi néni mondott el nekem egy szép pénteki imát. Persze lehet az is, hogy tapasztalatlan kezdőként rosszul is kérdeztem, de a félelemnek, a bizalmatlanságnak döntő szerepe volt. A rendszerváltás után mindenesetre gyönyörű imaanyagot gyűjtöttem ugyanezekben a falvakban. Gyimesben minden teljesen más volt, mint Moldvában. 1980-ban és 1981-ben módszeresen végigjártam az összes gyimesi patakot, és mindenhol ömlött az idős emberekből az archaikus népi ima, a ráolvasás, a hiedelemszöveg és a vallásos népének. Sokat legépeltem az akkori gyűjtéseimből, de még mindig vannak részben leíratlan kazettáim, amelyeknek csak a tartalmi kivonatát tudtam megcsinálni. Utólag, ahogy így hallgatom ezeket a felvételeimet, azt gondolom, hogy még komolyabban és még szisztematikusabban kellett volna ott és akkor gyűjtenem. Hihetetlen tudású, intelligenciájú emberek éltek még akkor Gyimesben. Egy másik nemzedék volt ez, amelyik még a XIX. század végén vagy a XX. század legelején született és teljesen más világban élt. Rakottyáson például egyetlen napig gyűjtöttem egy Póra Sándor nevű görög katolikus kántortól, akinek tudása, fantáziája még gyimesi viszonylatban is egészen rendkívüli volt. Nem egy napot, hanem legalább egy téli hónapot kellett volna rászánni, megérdemelt volna egy személyi monográfiát. Tudom, hogy előttem Salamon Anikó és Kallós Zoltán is gyűjtött tőle, de egyikük sem eleget. A kántor édesanyját már nem ismertem, mert már meg volt halva, de Zoli bácsi mesélte róla, hogy Vilma néni, akit Jájinak neveztek, olyan személyiség volt, aki hetekig tudott mesélni és énekelni. Szép emlékek, és mai szemmel nézve is eredményes gyűjtések voltak ezek. A Gyimeseket azóta sem jártam végig ilyen alaposan.

– Az egyetem alatt közöltél ezekből a gyűjtésekből?

– Nyomtatásban közölni akkoriban igen nagy dolog volt, nekem diákként nem is igen jutott eszembe, hogy effélével próbálkozzam. Meg aztán ki közölt volna az akkori időkben archaikus népi imádságokat? Amikor imát gyűjteni mentem Moldvába, Péntek János tanár úr − a biztonság okáért, ha netán belém kötnének a milicisták − adott egy kis cédulát, amin az állt, hogy a magyar tanszék hallgatójaként az átmeneti rítusokat tanulmányozom Moldvában. Az „ima” szót nem volt célszerű sehol emlegetni. Volt ellenben az egyetemen egy etnológiai szakkörünk, ahol dolgozatokat mutattunk be. Az imagyűjtésekből én is írtam volt egy igen terjedelmes dolgozatot, amit ott bemutattam, és amit az akkori diáktársakkal − egy részük most kollégám a tanszéken − megvitattunk. De később hűtlen lettem, mert a szakdolgozatomat nem néprajzból, hanem a régi magyar irodalomból, Bethlen Miklós emlékiratából írtam. De örülök ennek is, mert a református teológiai gondolkodásból ez által tanultam meg sok mindent, aminek a mai napig is hasznát veszem.

– Rendszeresen kijártál gyűjteni 1980-tól, megvolt a folyamatosság ebben?

– Az egyetemi éveim alatt igen, de később, amikor 1983-ban végeztem és tanár lettem, csak nyaranta járogattam ki. Az az igazság, hogy én akkor elsősorban magyartanárnak éreztem magam, általános iskolában tanítottam előbb Gyergyóditróban aztán Tusnádfürdőn, és sok energiát fektettem ebbe a munkába. Ebből az időből is vannak néprajzi gyűjtéseim, de ez a terepmunka már nem volt annyira intenzív, mint amennyire esetleg lehetett volna, ha kezdettől fogva néprajzos pályára kerülök. A tereppel való kapcsolatom csak 1990-től vált ismét szorosabbá.

– Tudományos munkásságod legfontosabb része a moldvai csángók szakrális költészete. Az archaikus imákat mint folklórműfajt eléggé későn fedezték fel, szinte véletlenül.

– Az archaikus népi imádság egy középkori eredetű, a középkori ember vallásos világképét kifejező folklórműfaj, ami jobbára családokon belüli hagyományozódással búvópatakszerűen megérte a XX. századot, és amit 1968-ban egy magyarországi kutató, Erdélyi Zsuzsanna véletlenül fedezett fel a Dunántúlon, a Somogy megyei Nagyberényben. Egy Babos Jánosné Ruzics Rozália nevű 98 éves néni egy ismeretlen hosszú szöveget mondott neki, amit imának nevezett, és amit édesanyjától tanult. A folklórgyűjtők korábban is jegyeztek már le, sőt elszórtan közöltek is archaikus imaszövegeket − Kálmány Lajos, Bálint Sándor, Kallós Zoltán, Fettich Nándor neve jut eszembe − , de Erdélyi Zsuzsanna volt az, aki elsőként jött rá arra, hogy ez egy önálló folklórműfaj. Az ő kezdeményezésére 1970 februárjában a Magyar Néprajzi Társaságban meg is tartották a műfaj „keresztelőjét”, azaz nevet adtak az általa bemutatott gyermeknek. Erdélyi Zsuzsanna eleinte archaikus apokrif népi imádságnak nevezte, de végül a műfaj hivatalos neve az archaikus népi imádság maradt. Erdélyi Zsuzsa néni a mai napig is úgy vélekedik, hogy az „apokrif” jelzőnek is szerepelnie kellene a műfajmegnevezésben, de a „keresztelőn” többen is úgy vélekedtek, hogy az „apokrif” jelzővel nem kell az egyházat is irritálni, éppen elég, ha a kommunista rendszerben ezeket a vallásos szövegeket folklórműfajként ismeri el a Néprajzi Társaság.
A felfedezést követően Erdélyi Zsuzsanna és gyűjtőtársai több ezer szöveget gyűjtöttek Magyarországon. Az első kötet, az úgynevezett „kis Hegyet hágék, lőtőt lépék” Kaposváron jelent meg 1974-ben. Kanyar József, a Somogyi Almanach sorozat szerkesztője vállalta fel, hogy lesz, ami lesz, én kiadom ezeket az imádságokat. A 70-es évek közepén aztán már oldódott egy kicsit a diktatúra, és 1976-ban a Magvetőnél megjelenhetett a bővített kiadás, az úgynevezett „nagy Hegyet hágék, lőtőt lépék”. Ebben már találunk erdélyi és moldvai szövegeket is, amelyeket Erdélyi Zsuzsanna levelezés útján kapott, ő akkor ugyanis még nem gyűjtött Erdélyben.
A magyar példa nyomán 1977-ben Varsóban megjelent a lengyel archaikus népi imagyűjtemény is, Kotula Franciszek professzor szerkesztésében. Érdekes, hogy a lengyelek nem bírálták elviselni, hogy a magyaroknak hamarabb van archaikus népi imagyűjteményük, mint nekik a nagy katolikus népnek, és noha az ő archaikus gyűjteményük igazából csak egy év múlva jelent meg, antedatálták a kötetet 1976-ra. Pár év múlva 1983-ban megjelent a szlovén gyűjtemény is, összeállítója Novak Vilko volt. Érdekes, hogy mind a lengyel, mind a szlovén gyűjtemény több alapvető vonatkozásban is a magyar mintát követi. Később kiderült, hogy egy összeurópai középkori katolikus szöveghagyományról van szó, sok-sok rokon vonással, de mindig sajátos nemzeti pászítással. Erdélyi Zsuzsanna nagy felfedezésének az volt a lényege, hogy 1970 táján olyan középkori eredetű szövegek bukkantak fel a magyar szájhagyományból, amelyeket nyelvészek, művelődéstörténészek, irodalomtörténészek, de költők, írók is − például Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és mások − nagy ovációval köszöntöttek.

– A műfaj felfedezését követően, abból a felismerésből kiindulva, hogy minél hamarabb fel kell gyűjteni azt, ami még van, és hogy egy embernek képtelenség, sikerült egy ország szintű gyűjtőmozgalmat megszervezni, melybe bekapcsolódott az egyház, a sajtó, írók, költők, előadóművészek. Mennyire gyűrűzött át Erdélybe ez a mozgalom?

– Itt Erdélyben nem volt olyan szervezett gyűjtőmunka, mint odaát, de azért próbálkozások itt is történtek. Erdélyi Zsuzsanna maga nem gyűjthetett Erdélyben, de miután már megjelent a Hegyet hágék, lőtőt lépék, 1978-ban eljött a somlyói búcsúra, ahol fel is jegyzett néhány szép népi imaszöveget. Próbálta megszervezni az erdélyi gyűjtéseket is, például levelezés útján titkos kapcsolatot tartott fenn a Gyulafehérváron élő P. Gurzó Anaklét ferences teológiai tanárral, akitől több fontos erdélyi szöveget is kapott. Az imádságokat Anaklét atya személyes környezete, azaz paptársai és rokonai gyűjtötték a magyarországi kutató számára, Erdélyi Zsuzsanna ezt a csoportot még 1990-ben is csak a „Bátyó fiai” konspiratív néven nevezte meg. Tőlük kapta például azt a Gyergyóremetéről származó imádságot, amelyet a magyar népi imádsághagyomány legszebb emlékének nevezett. Ez a nevezetes ima arról szól, hogy a fiát kereső Szűzanya mélységes keserűségétől megrendül az egész világegyetem, a hatalmas természet minden eleme átérzi az édesanya fájdalmát. Az imának később Felcsíkról és Gyergyóból kerültek elő további változatai. Egy szárhegyi, pontosabban güdüci ima így kezdődik: „Asszonyunk Szűz Mária elindula hosszú útra, / Utak megszomorodának, / Fennálló fák térdet, fejet hajtának, / Égi madarak véres könnyet hullatának.”
Rajtuk kívül jelentősebb számú imaszöveget Székely László gyűjtött Székelyföldön, a Csíki áhítat című posztumusz kötetében jó néhányat közöltek is belőle, amúgy Székely László hagyatékát Erdélyi Zsuzsanna és munkatársai rendezték sajtó alá. Az ugyancsak ferences P. Daczó Árpád-Lukács is gyűjtött ilyen imákat, de ő kezdetben szintén nem volt tudatában annak, hogy ez egy folklórműfaj. Salamon Anikó, aki már tudott az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéseiről, a 70-es években Gyimesben gyűjtött, ezekből válogatott a Gyimesi csángó ráolvasások és imák című könyvébe, ami 1978-ban jelent meg.
Voltak tehát erdélyi gyűjtések, de ezek szórványosak voltak akkor is és azóta is, tulajdonképpen olyan szisztematikus, országra kiterjedő gyűjtés, mint amilyenre te utaltál, nem történt itt Erdélyben. Az erdélyi református vidékekről származó szövegek történeti vonatkozásban különösen fontosak, értékesek, hiszen a műfaj keletkezéséről árulkodnak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ilyen szövegek a protestáns falvakban nem származhatnak a reformáció utáni időkből, hanem csakis a reformáció előttről, és ez bizonyíték arra nézve, hogy ezek a szövegek tényleg a középkorig mennek vissza. E vonatkozásban egyedül Rádulynak a gyűjtéseit tudom említeni a Kis-Küküllő menti Kibédről, meg esetleg a magam néhány mezőségi, szintén református falvakban gyűjtött imaszövegét. Érdekes, hogy az „Ó, én Uram, Teremtőm, aki ingem teremtél...” kezdetű ima a református Mezőkeszüből csaknem ugyabban a formában került elő, mint az északi csángó Szabófalvából. A két imának teljesen azonos a motívumanyaga, ami jelzi azt, hogy valóban olyan középkori szellemi örökségről van szó, ami az egész magyarság vonatkozásban nagyjából egységes lehetett.

– A nagy gyűjtőakció után felgyűlt egy több ezres imaanyag, hozzáférhető valahol a gyűjtemény?

– Úgy emlékszem, húszezer szöveget említ Erdélyi Zsuzsanna, annyit gyűjtöttek 1968-tól a 70-es évek végéig. Ez iszonyú nagy szám, de nem lehet pontosan tudni, mi történt azzal a több ezer imaszöveggel, ami nem került publikálásra. Abban az időben megszűnt a vallásos folklórt gyűjtő ún. Lajtha-csoport, aminek a keretében kezdetben ő is dolgozott, később a munkatársak zömét átvette a Néprajzi Múzeum, ő maga végül a Néprajzi Kutatócsoportból ment nyugdíjba. Azt hiszem, ma egyedül a 89. életévében járó Erdélyi Zsuzsannának van rálátása arra, hogy pontosan hol és mennyi imaszöveg van, illetve mi van személyi és intézményi archívumokban.

– A kutatás második fázisaként, Erdélyi Zsuzsanna próbálta meghatározni a műfaj belső tipológiáját és rendszerezni az anyagot. Milyen szempontokat követett ebben?

– A klasszikus folklórműfajok esetében rendelkezünk egy viszonylag szilárd tipológiával. Legelsősorban ugye a balladákra vagy a mesekutatásra gondolok, hiszen két mesekatalógusunk is van, de a elkészült a hiedelemmonda-katalógusunk is, és más mondai alműfajok típusairól is elég sokat tudunk. A népdalok esetében is elkészült a dallamok tipológiája és a népdalok szövegvilágára is elég jól rá lehet már látni. Az archaikus népi imádságok esetében ellenben még a műfaji határok megvonása sem egyszerű feladat, hiszen ez a műfaj rengeteg más műfajjal – például ráolvasásokkal, vallásos népénekekkel, egyházi himnuszköltészettel, verses legendákkal – mutat kapcsolatot. Erdélyi Zsuzsanna többször is leírta, hogy egy rendkívül burjánzó szöveghagyományról van szó, amelyben a szövegek kontaminálódnak, egyik motívum csapódik a másikhoz, így az imák motívumanyaga is annyira kevert, hogy nem lehet imatípusokat megállapítani. Ő a Hegyet hágék...-ban egyfajta időrenddel próbálkozott, azaz a kötet elején találjuk az egyértelműen pogány tudatformájú szövegeket, később a kevert, keresztény-pogány tudatformájúakat, majd az egyértelműen keresztény szellemiségű szövegeket és legvégül az egyházi latinból anyanyelvűvé lett, elnépiesedett himnuszfordításokat és a kántálóénekeket. De ezt a történeti szempontot sem lehetett szigorú következetességgel érvényesíteni, mert így kronologikusan is rendkívül kevert a motívumanyag. Csak laza, elnagyolt besorolást sikerült tehát végeznie, de még ebben a tág keretben sem lehetett az egész szöveganyagot elhelyezni, a kötet végére be kellett iktatni az Egyéb vegyes szövegek fejezetet is. Mégis ez a rendszerezési módszer a további magyar archaikus imagyűjtemények egy részének szerkezetét is meghatározta.

– A későbbi gyűjtések, elméleti megközelítések során sem alakult ki egy egységes osztályozási szempont az egész imaanyag vonatkozásában. Az eredet szerinti osztályozás mellett többféle szempont érvényesítésével próbálkoztak még, például az ima célját, funkcióját vagy a formai elemeit, központi témáját tekintve. Te egy lehetséges rendszerezés alapjának a szövegegységek által kifejezett szimbolikus üzenetet tartod.

– Az imatipológia kérdése legalább annyira gyakorlati kérdés is, mint amennyire elméleti. Ha ugyanis imaszövegeket adunk közre egy kötetben, vagy ha csak önmagunk számára akarunk rendet teremteni a gyűjtésben, akkor a rendszerezés igen fontos. Engem is sokáig foglalkoztatott az a feladvány, hogy az általam felgyűjtött moldvai imaszövegek tipológiáját valahogy felállítsam. Hogy valamire jussak, a szövegekben kisebb képi egységeket állapítottam meg, amelyeket lehet szövegegységeknek vagy akár képi motívumoknak is nevezni. Ezeknek a képi egységeknek szimbolikus jelentéseik vannak, azaz a képek mindig valamilyen teológiai tartalmat, gondolatot fejeznek ki. Számítógépen kódoltam ezeket a képi egységeket, majd próbáltam arra rájönni, hogy mi a tartalmuk és hogy milyen kapcsolódási törvényszerűségeik vannak. Ebben a néprajzi és művelődéstörténeti szakirodalom, a vallásos szimbólumértelmezésekről szóló művek voltak segítségemre. Végül amikor valóban megértettem a szövegeket, vagy legalábbis a motívumok többségét, arra a következtetésre jutottam, hogy a képi egységek egyáltalán nem indokolatlanul vagy véletlenszerűen követik egymást, hanem igenis vannak kapcsolódási törvényszerűségeik. Ahhoz, hogy ezeket a kapcsolatokat megértsük és logikus, nyilvánvaló dolgoknak lássuk, ismerni kell a képi egységek teológiai tartalmát, azaz a szövegeket használó középkori ember vallásos világképét. Ha ebbe a világba bele tudjuk helyezni magunkat, akkor ez az egész költői szépségű szövegvilág érthetővé, logikussá válik. Azt állítom tehát, hogy igenis motivált összefüggések vannak a képek, motívumok között. Rengeteg a csonka, töredékes szöveg, de amikor egy nagyobb szövegadatbázist vizsgál számítógép segítségével az ember, akkor ezek a törvényszerűségek határozottan kirajzolódnak. Ez egy elég háládatlan feladat, sok apró bíbelődést igénylő munka volt, hiszen ezeket a képi egységeket meg kellett határozni, utána számítógép segítségével a kapcsolódások gyakoriságát megállapítani, majd a kapcsolódások törvényszerűségeit kodifikálni, informalizálni. Végül kijöttek a kapcsolódási pontok, törvényszerűségek, amiket képletszerűen is meg lehetett jeleníteni. Közöltem is a képleteimet a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2000-ben megjelent Eleven ostya, szép virág című kötetben, majd 2001-ben a Püski Kiadónál megjelent Nyiss kaput, angyal kötetben. Tudom, hogy egy köznapi halandó számára elég riasztóak ezek a képletek, de voltaképpen nem is olyan bonyolultak, és legfőképpen meg vagyok győződve arról, hogy ezek a kapcsolatok valóban léteznek.

– Hogyan fogadta a néprajztudomány az általad felállított rendszerezési elvet?

– Meg kell vallanom, hogy kevés olyan néprajzos kolléga volt, aki magukat a képleteket komolyan vette. Ha imatípusokat állapítottam volna meg, akkor a tipológiámmal bizonyára vitába szálltak volna, de hát ki veszi magának azt a fáradságot, hogy az én módszeremmel utána számoljon a képi egységek kapcsolódási törvényszerűségeinek? Úgyhogy a „kemény” képleteimet jobbára agyonhallgatták, a képek szimbolikus jelentésére vonatkozó „lágyabb” észrevételeimre ellenben volt szakmai recepciója. Maga az általam alkalmazott módszer is szokatlan volt, az eredmény talán nem elég kézzelfogható, a kollégák inkább a típusok „rendes” útján szerettek volna járni. Emlékszem, még mielőtt a rendszert közöltem volna, 2000 májusában a Néprajzi Társaság Folklór Szakosztályában megtiszteltek azzal, hogy egy több órás vitát tartottak a még kéziratban lévő rendszeremről. A néprajzos Küllős Imola és Nagy Ilona, valamint a régi irodalommal foglalkozó Horváth Iván voltak az hozzászóló korreferátorok. Hát a lényeg az volt, hogy mosták a fejemet a rendszerem miatt, mert nem találták az imatípusokat. De hát én nem tudtam mást mondani, mint amit a számítógép alapján magamtól korábban kiötöltem. A vita tanulságos volt, de az imatípusokat nem sikerült felfedeznem, azóta sem találta meg őket senki. Végül is a saját elgondolásomat írtam le az Eleven ostya... majd később a Nyiss kaput, angyal… című kötetekben, ma sem gondolom másként. A néprajztudomány ellenben szemlátomást máig sem tud belenyugodni abba, hogy ezek az 1968-ban felfedezett szövegek világosan nem tipologizálhatók, amiről pedig én szentül meg vagyok győződve. Annak örülök, hogy ez a számítógépes játék, a képi egységek és a kapcsolódási pontok megállapítása, nem volt öncélú. Nekem az okozott örömet, revelációt, amikor rájöttem arra, hogy egy-egy képi egység hogyan, miért kapcsolódik a másikhoz, amikor megértettem, hogy a képek között teológiai összefüggések vannak, olyanok, amelyeket elfelejtettünk a középkor óta. Az archaikus népi imák képei egyáltalán nem egy rendszertelen, kaotikus halmazt alkotnak. Ez egy elsüllyedt Atlantisz, Pais Dezső „terra incognita spiritualia” névvel illette ezt az imalírát. Öröm volt rájönni arra, hogyan gondolkodott a középkori ember, mitől félt, miben reménykedett, mik voltak a bűnnek vagy az áldozathozatalnak a következményei. Ezekből a szövegekből kirajzolódik a középkori ember vallásos világképe.

– Három kötetben közölsz imaszövegeket. Hány imaszöveget gyűjtöttél?

– Adattáramban hat-hétszáz moldvai csángó imaszöveg van, ami saját gyűjtés, és kb. száz-százötven, amiket mások gyűjtöttek Moldvában: Kallós Zoltán, Bosnyák Sándor, Harangozó Imre és mások. A célirányos imagyűjtést 1999-ben befejeztem, azóta ki is halt egy nemzedék, amelyik még tudott magyarul imádkozni. De azért ma is veszek fel ilyen imaszövegeket. Talán mintegy 80-100 olyan új szövegem van, amelyeket nem publikáltam, talán egyszer kiadom ezeket is. Igazából nem állítottam még össze egy igazi reprezentatív, nagy archaikus imaszöveg-gyűjteményt a moldvai csángó imaanyagból. Első gyűjtéseimet a Gyöngyökkel gyökereztél kötetben tettem közzé 1995-ben, a másodikban, az 199-ben megjelent Csapdosó angyalban már más szerkesztési szempontot követtem, amikor egy-egy adatközlő teljes magyar nyelvű imarepertoárját igyekeztem bemutatni. Egy átlag olvasónak valószínű riasztó az a nagy szövegmennyiség, ami ebben a könyvben van. Az imák benne nem is mint versek vannak közzétéve, hanem mint folklórszövegek, túl sok az apró betű a könyvben. A Gyöngyökkel...-kötetet az olvasók jobban szeretik, a Pro-Print Kiadó többször is újra kiadta. Azt nagyon bánom, hogy a Püski-féle könyvbe nem tettem be több imaszöveget, így a terjedelmet tekintve túl hangsúlyos lett a tudományos része a kötetnek. Igazából ebből a kötetből kellett volna egy reprezentatív szövegközlést, egy szép archaikus gyűjteményt csinálnom, annál is inkább, mert a Püski Kiadó nyomdatechnikai szempontból szép, igényes könyvet adott ki.

– Te a moldvai csángó imaanyagon végezted el ezt a rendszerezést. Más, magyar nyelvterületen gyűjtött anyagra is alkalmazható? Próbálkoztál is ezzel?

– Eredményeim talán általánosíthatóak, hiszen hasonló képi tartalmak bukkannak fel a teljes magyar imaanyagban. Néhány esetben, amikor valamiért egy-egy szövegegység érdekelt, feldolgoztam néhány nem moldvai szöveget is, de óriási munka lenne a hatalmas magyar anyagot rendszerezni, a motívumokat kódolni. Jó lenne megcsinálni, ha volna elegendő idő erre. Kulimunka. Egy doktori program keretében lehetett ezzel a pár száz csángó szöveggel foglalkozni, de több ezerrel?! Lehet, ha majd lezárulnak a gyűjtések, és az utókornak nem lesz, amit gyűjteni, talán valaki nekifog ennek a nagy vállalkozásnak is.

– Tudsz-e arról, hogy a te tipológiádat próbálná hasznosítani valaki?

– Elég szűk az a kör, amelyik ezekkel foglalkozik, ráadásul úgy, hogy figyel a szövegek szimbolikus és teológiai tartalmaira is. A szimbólumkutatás nem divat manapság egyik műfajban sem, a népdalok esetében sem, a hiedelmek esetében sem, és ugyanígy a népi vallásosság szimbólumai esetében sem. Azok a kutatók, akik úgy tekintenek a szövegekre mint szimbólumokra, tehát mint vallásos üzenetek hordozóira, ismerik az én munkáimat. De amint előbb már említettem, ők sem kifejezetten a szövegkapcsolódások törvényszerűségeire hivatkoznak, hanem arra, amikor egy-egy kép mögött meglátom a szimbolikus teológiai jelentést.
Újabban az is foglalkoztat, hogy a szövegek ikonográfiai tartalma megjelenik falfestményeken, freskókon, esetleg szárnyasoltárokon, középkori faszobrokon. Itt főleg a passióepikára, az imitatio Christire gondolok, de akár ószövetségi motívumokra is. Érdekes, hogy néhányan, akik a templomok ikonográfiájával foglalkoznak, elismerik, hogy vannak az imaszövegekben olyan képek, amelyek megjelennek a festett univerzumban is. Ezek a kutatók inkább folkloristák, a művészettörténészek ódzkodnak effélét kijelenteni. Nemrég egy interdiszciplináris konferencián mondta egyik neves magyar művészettörténész, hogy kedves néprajzosok, mondják már meg nekem, hogy hány évesek azok a szövegek, amelyeket maguk gyűjtöttek. Ugye, hogy legföljebb harminc-negyven évesek? És hány évesek azok a falfestmények, amelyekkel maguk ezeket a szövegeket összevetik? Ugye, hogy öt-hatszáz évesek? Hát hogy engedik meg maguknak azt az anakronizmust, hogy néhány évtizeddel ezelőtt feljegyzett folklórszövegeket öt-hatszáz éves képekkel hasonlítsanak össze? De az illető kollégának, aki így gondolkodik, szerintem nincsen igaza, mert a folklórban valóban vannak bizonyíthatóan öt-hatszáz éves, vagyis középkori előzményre visszanyúló, sőt még régebbi szövegek is, ilyenek például az archaikus népi imák is. Persze szöveganyagukban változhattak, kerülhettek bele újabb koroknak a lenyomatai is, de mégiscsak egy középkori eredetű műfaj ez, és szerintem nem anakronizmus összevetni a festett univerzumot a folklór szövegvilágának univerzumával. Más folklórműfajok esetében is van ilyen: például a gyerőmonostori templom madárleány ábrázolásának a folklórban vannak mondai változatai, vagy a Szent László legendának is vannak freskói is, meg legendái is. Természetes, hogy-egy vallásos témának, gondolatnak egyidejűleg voltak vizuális és szöveges megjelenítései. Nem lehet tudni, hogy melyik volt hamarabb, hogy melyik hatott a másikra, továbbá hogy külön-külön milyen viszonya volt mindkettőnek a Bibliához − ezek rendkívül érdekes dolgok.

– Az archaikus népi imák milyen imahelyzetben hangzanak el, kapcsolódnak-e valamiféleképpen a hivatalos egyházi liturgiához?

– Az archaikus népi imádság kifejezetten magánhasználatban élő műfaj volt, tulajdonképpen egy búvópatak a folklórban. A szövegek családi környezetben éltek, nyilvánosságuk nagyon ritkán volt, esetleg haldokló mellett vagy virrasztókban mondtak el szövegeket, olykor búcsújárásokon hangzottak el, de ezek a megjelenések sem kapcsolódtak hivatalos egyházi liturgiához. Az egész Kárpát-medencében és Moldvában is általános volt, hogy az egyház ezekről a szövegekről nem tudott, és ennek következtében nem is tiltotta be őket. A moldvai csángóság vonatkozásában azt is vizsgáltam, hogy magánhasználatban, tehát családi környezetben hogyan hangzottak el. Régen az volt a szokás, hogy a család gyakran együtt letérdelve imádkozott, például reggel, déli harangszókor, este lefekvéskor. Amikor együtt imádkoztak, előbb elmondták az egyházi eredetű liturgikus szövegeket – Miatyánkot, Üdvözlégyet, Hiszekegyet, a gyónó imádságot, esetleg katekizmusi szövegeket, a hét fő bűnt, a hét szentséget végül és az archaikus népi imákat mindig ezek után az egyházi eredetű szövegek után. Moldvában az egyház a liturgikus imaszövegeket már a XIX. század végén vagy a XX. század elején elrománosította, tehát nagyon gyakran előfordult az, hogy otthoni imádkozások alkalmával előbb elvégezték az egyházi imákat románul, utána pedig elmondták azokat a magyar nyelvű imákat is, amelyeket otthon tanultak. Ma is, ha meg akarjuk valakitől tudni, hogy ismer-e ilyen imaszövegeket, akkor azt kell kérdezni, hogy tud-e olyan imádságokat, amelyeket gyermekkorában anyjától, apjától, anyókájától stb. tanult.
Ezekről az egyház nem tudott, tehát nem is tilthatta a használatukat. Sajnos az a helyzet, hogy most már ez a műfaj is a halálán van, nagyon ritkán talál a folklorista olyan idős személyt, aki ilyen szövegeket tud és használ. Nem teljesen lehetetlen, de ritka. Nagyon örülök ma is, ha rábukkanok archaikus imákra, mert hasonlítanak ugyan egymáshoz a szövegek, de mindig van egy-két olyan kép, motívum, nyelvi szerkezet stb., amit azelőtt nem hallottam, és megragadják a figyelmemet.

– A másik fontos kutatási területed a moldvai csángó identitás, az etnikai tudat változásai, az etnikai és nyelvi asszimiláció folyamatai. Az imagyűjtésekkel párhuzamosan kezdtél ezzel a témával is foglalkozni?

– Itt volt egy nagyon konkrét dolog, ami engem erre elindított. Mégpedig valamikor 1993 körül, pontosan nem emlékszem, volt a Domokos Pál Péter szobor avatása Csíksomlyón. Történetesen épp akkor jöttem ki Moldvából, és belecsöppentem a leleplezési ünnepségbe. Rengeteg szónok volt, tíznél többen minden esetre, hallgattam a lelkes beszédeket és figyeltem, hogy az elején százezer moldvai csángóról beszélnek, aztán ahogy jöttek egymás után a szónokok, a csángók száma is egyre nőtt, úgyhogy a végére négyszázezerre duzzadt. Na, de mit ad Isten, aznap este a Kossuth Rádióban volt egy műsor, ahol szintén a csángókról volt szó, és egy magyarországi szociológus, aki igencsak visszafogottan nyilatkozott erről a kérdésről, azt mondta, hogy nem kell nagyon túldimenzionálni, túllihegni ezt a csángó problémát, mert 3-4 ezren, ha vannak. No, ez úgy megakadt bennem, túl nagy volt a disszonancia a délelőtti szónoklatok és az esti rádióműsor között. Hát hogy létezik, hogy délelőtt valaki több százezerről beszél, este pedig egy másvalaki csak 3-4 ezerről? Hát ebben a dologban most már mindenki azt mond, amit akar? Vajon mi lehet a helyzet a moldvai csángók magyar nyelvismeretével ma?
Így aztán eszembe jutott, hogy hát álljon meg a menet, ha én most a doktori program keretében az imagyűjtés kapcsán amúgy is minden falut bejárok – mert az volt a kiinduló pontom, hogy ne csak abba a 8-10 faluba jussak el, ahol mindenki gyűjtött és gyűjt, hanem minden falut bejárjak, a hol még magyarul tudnak −, hát akkor az imagyűjtéssel párhuzamosan nézzük meg azt is, hogy körülbelül milyen lehet a magyar nyelvismeret az egyes településeken. Településenként ismertem a katolikusok abszolút számát, akiket − elenyésző számú, beolvadt más népelemektől eltekintve mind magyar eredetűeknek tarthatunk − tehát csak az a kérdés, hogy az egyes falvakban hányan és milyen mértékben tudnak még magyarul. Az összlétszám akkor mintegy 240 000 fő volt, azaz mintegy negyedmillió személy, akiknek többsége nyelvi szempontból már teljesen elrománosodott, de arról, hogy hányan tudnak még magyarul, nincs semmilyen adat. Készítettem tehát egy hat oldalas kérdőívet, amellyel településenként vizsgáltam ezt a kérdést. A módszer lényege az volt, hogy élő nyelvi helyzetekben, spontán nyelvi szituációkban megfigyeltem az egyes generációk nyelvhasználatát. Mindez az imagyűjtéssel párhuzamosan zajlott, amikor végeztem egy-egy faluval, kitöltöttem az adatlapot is. A felmérés 1994−1996-ban zajlott, és az eredményeket összegző tanulmány legelőször 1997-ben jelent meg a Magyar Kisebbségben. Közben már konferenciákon beszéltem róla, és mielőtt még egy sort is közöltem volna, már megjelentek a pro és kontra vélemények, viták. Amikor szóban (!) kimondtam a bűvös számot, hogy kb. 60 000 ember beszélhet még magyarul Moldvában, hirtelen nagy visszhang támadt a szám körül. Egyik oldalon ez azért volt fájdalmas, mert a szám jóval a korábban leginkább emlegetett százezer alatt volt, ami egy mitikus kerek szám, és sokan nem tudták elfogadni. A másik oldalon meg azt mondták, hogy egy „kicsit optimista” vagyok, amikor hatvanezerről beszélek.
A falusoros adatok alapján megszerkesztettünk egy térképet is, ami sok kiadványban megjelent azóta. A számsorok és a térkép szemlátomást idegesítette a románosításban élen járó moldvai katolikus egyházat, meg egyáltalán a román nacionalizmust, ugyanis a térképen nyolcvanvalahány olyan falu szerepel, ahol még beszélnek magyarul. Volt is mindenféle ellencikkezés, tiltakozás, miegymás. A számsorok alapján írt tanulmányom változatai, ha jól számoltam, kb.15-16-szor jelentek meg különböző nyelveken, a magyaron kívül vagy öt-hat helyen angolul, aztán németül is, végül 2002-ben a marosvásárhelyi Alterában, a Pro Europa Liga folyóiratában románul is lehozták, az interneten is hozzáférhető. Az Európa Tanács és a FUEV (Európai Népcsoportok Föderatív Uniója) raportőreivel − Tytti Isohookana-Asunmaa asszonnyal, João Ary úrral és Komlóssy József FUEV-alelnökkel − 1999-ben és 2000-ben több ízben is jártam Moldvában, míg végül 2001-ben megszületett az ET 1521-es Ajánlása. Mindebben egy igen kis része talán ezeknek a számoknak is volt, a magyarul beszélő népcsoport létét és magyar jellegű folklórkultúráját ugyanis nem lehetett a világ előtt teljesen letagadni. Végül is az volt az újdonsága és értéke ennek a demográfiai kutatásnak, hogy korábban a csángók nyelvismeretére vonatkozóan egyáltalán nem voltak számok, legföljebb kellőképpen meg nem alapozott globális becslések. Az én kemény számaim is becslések, de mögöttük konkrét terepmunka áll, és falusorosan ellenőrizhetők, korrigálhatók.
A téma kapcsán még elmondanám, hogy a tavaly, 2008 januárjában újrakezdtem ezt a „népszámlálási játékot”, mert időközben eltelt közel 15 év, és az akkori adatok ma már nem érvényesek. Óriási volt a migráció a csángók körében, a modernitás jelenségei az élet minden területén megjelentek, a tradicionális életvilágok végképpen felbomlottak, aminek következtében tovább romlott a magyar nyelvtudás. Ki kell mondani, hogy Moldvában nem egyszerűen nyelvi asszimilációs jelenségeknek vagyunk tanúi, hanem szabályos nyelvcsere zajlik. Ennek megfelelően tovább finomítottam a korábbi adatlap szempontjait is, úgyhogy most már azt próbálom megállapítani, hogy generációnként egy településen belül hányan beszélnek anyanyelvi szinten (első nyelvként), hányan beszélnek második nyelvként (ők azok, akik először románul tanultak meg, utána magyarul, és nyilván a román nyelvi kompetenciájuk jóval erősebb) magyarul, hány embernek van valamilyen töredékes, passzív nyelvtudása, és végül hányan vannak, akik egyáltalán nem beszélik már a nyelvet. Tehát generációnként négy csoportom van a nyelvi kompetenciák szerint.

– A hivatalos népszámlálások adatait tudtad-e hasznosítani?

– A katolikusok falvankénti keretszámai és a generációs korfák a hivatalos népszámlálási adatokból származnak, ezek ugyanis megbízhatóak. Vannak, akik a román népszámlálásokat ezeket a számokat illetően is kritizálják, de szerintem alaptalanul. Sem 1992-ben, sem 2002-ben nem volt jellemző, hogy ortodoxnak írtak volna be katolikusokat, a népszámlálási felmérések adatai nagyjából mindenütt egybeesnek a katolikus egyház saját kimutatásaival, ezeket minden évben közli az Almanahul Presa Bună nevű egyházi évkönyv. De a hivatalos népszámlálásnak nem lehet elfogadni sem az etnikai, sem pedig az anyanyelvre vonatkozó adatait, hiszen ezek gyakorlatilag nem létezőnek tekintik a moldvai csángókat, illetve magyarságot.

– Hogyan viszonyulnak a csángók magyar nyelvhez?

– Ez egy nagyon bonyolult probléma, a kérdés irodalma is elég nagy. Alapvetően itt abból kell kiindulni, hogy mi, akik a polgári magyar nemzethez tartozunk, akik tudjuk, hogy mi az magyarnak lenni, akik a közös a nyelvre, a közös történelemre, a közös eredettudatra, a közös folklórra és a közös magaskultúrára úgy tekintünk mint a nemzeti összetartozás szimbólumára, nagyon nehezen tudjuk elképzelni, hogy milyen egy olyan etnikai közösségnek az önazonosság-tudata, amelyik nem vett részt a nemzetté alakulás folyamatában. A csángók ugyanis a XIX. században kimaradtak a polgári magyar nemzetből. Volt kísérlet a bevonásukra, hiszen Petrás Ince János annak idején, az 1830-as évek végén azzal a szándékkal és reménnyel ment haza Moldvába, hogy talán sikerül beépíteni a csángóságot a kialakuló polgári magyar nemzetbe, de erre aztán nem kerülhetett sor. A csángók kimaradtak nemcsak a nyelvújításból, de az 1848-as szabadságharcból is, ami döntő esemény volt a magyarság számára. Mindez azt jelenti, hogy ők a magyar nyelvre, a folklórra, a magyar kultúrára, irodalomra nem úgy tekintenek, mint az összetartozás szimbólumaira. Az, hogy mi is magyarul beszélünk, nekik nem jelenti a közösségi összetartozás egyik szimbólumát, annál is inkább, mert arról sincsenek meggyőződve, hogy ők maguk magyarul beszélnek. Azt mondják, hogy az ők nyelvük egy magyar-román vegyes nyelv, ami nem azonos a valódi magyar nyelvvel. A moldvai katolikus papságnak és a többi román nacionalistának nem nehéz meggyőzni őket, hogy ők nem magyarok és nem is magyarul beszélnek, amikor a saját nyelvüket ab ovo nem tartják ugyanolyan jellegűnek, mint az „igazi” magyar nyelvet, másrészt meg a nyelvre, a folklórra nem tekintenek úgy, mint az összetartozás szimbólumára. Ők mindenekelőtt római katolikusok, akik számára a vallási identitás sokkal fontosabb a nyelvi identitásnál. Ezt nagyon nehéz egy Kárpát-medencei magyar embernek megérteni. A mai modern világban ez még inkább bonyolódott, mert megjelent Csángóföldön a román nacionalizmus, ami igyekezett a román nemzet részeként feltüntetni őket. Ennek következtében körükben a magyar kultúrnemzet koncepcióval szemben a politikai államnemzet koncepció erősebb lett. Ők azt mondják, Romániában élünk, tehát románok vagyunk.

– Ezt a koncepciót erősíti az is, hogy a római katolikusok román fordításban romano-catolic-ként jelennek meg, amit nagyon könnyen összetéveszthetnek a român catolic-cal, azaz a román katolikussal.

– Nemcsak hogy összetévesztik, hanem így magyarázza nekik ezt az értelmiség. Egyáltalán nem tartom etikus eljárásnak a moldvai római katolikus egyház részéről, hogy a római katolikust (románul: romano catolic) következetesen román katolikusnak (románul: român catolic) fordítják le számukra, hiszen az egyházi értelmiség nagyon jól tudja, hogy ez az etimológia helytelen.
Az, hogy ők alapvetően a román politikai nemzetben gondolkodnak, hogy nyelvüket egy se nem román, se nem magyar keveréknyelvként fogják fel, egy elég ellentmondásos, zavart tudatállapotot eredményez, aminek egyik lényeges eleme az, hogy a csángóság nagy többsége a magyar kultúrnemzettel való azonosságot nem vállalja. Persze vannak kivételek, tragikus sorsok, de hangsúlyozom, a nagy többsége nem vállalja. Ez rendszerint meghökkenti azokat a magyarországiakat, akik a médiában egy romantikus csángó képpel találkoztak, és utána ezzel a romantikus képpel elutaznak Moldvába, ahol nem azt találják, amit vártak, tehát kiábrándultan és lehangoltan jönnek vissza. A székelyek csángó képe más: mivel nekik vannak konkrét ismereteik is, további működnek a csángókkal kapcsolatos sztereotip előítéletek, őket már nem lehet a magyarországi média által forgalmazott hamis csángó képpel etetni.
Nemrég elgondolkodtam azon, hogy Moldvában nincsenek olyan helyek, amelyek lokális szimbólumai lehetnének a magyar nemzettudatnak, pedig szemlátomást van igény ezekre a helyekre. Vannak és voltak olyan csángók, akik magyarnak, a magyar kultúrnemzet részének tartják magukat, továbbá a Csángóföldnek vannak olyan magyar látogatói, akik a magyar nemzet részeként szeretnék felfogni a csángókat. Vannak tehát emberek, akiknek szükségük van az ilyen szimbólumokra, vagyis szimbolikus terekre, ábrázolásokra, szövegekre, énekekre. Van ugyan egy csángó himnusz, ami a csángóságot a magyar nemzet részeként fogja fel, de a magyar nemzettudatnak Moldvában nincsenek térbeli szimbólumai. Pedig erre van igény. Mondok egy példát. Forrófalvának és Nagypataknak közös temetője van, amelynek közepében van egy XVI. századi temetői kápolna, ami talán az egyetlen fából készült műemlék-templom a Csángóföldön, a moldvai faépítészet egyik gyöngyszeme, és ebben a kápolnában van egy magyar feliratos fakereszt, amit Petrás Incze János folklórgyűjtő pap 1843-ban a kántor édesapja halálakor állított. A falutól távolabb eső kápolna rendszerint be van zárva, de én elmentem megkerestem a harangozót, lefényképeztem a keresztet és a többi emlékeket. Hát látom, hogy a Petrás-féle kereszten ott van egy kis koszorú, olyan, amilyeneket a magyarországiak szoktak hozni, de nemzeti színű szalagok nincsenek rajta. Kérdezem a harangozót, egy jóravaló idős férfit, hogy honnan van a koszorú. Rögtön mondja is, hogy hát egyre jőnek a magyarországiak, tesznek ilyen koszorúkat, és ő szereti is, hogy megtisztelik a keresztet, csak éppen leveszi a szalagokat róla, mert az itteni papok „nem eppe” szeretik a piros-fehér-zöld szalagokat. Bizonyságképpen felemelte az asztalterítőt a bejárat melletti asztalról, hát ott vannak alatta a szalagok, a zászlócskák. Nos, ennek az egyszerű idős embernek több esze van, mint a magyar turistáknak. Mondtam is neki, hogy nagyon helyesen cselekszi, amikor elrejti a szalagokat és zászlókat, mert fennáll az a veszély, hogy a szalagok miatt a moldvai papság el fogja tüntetni az 1843-as keresztet. Ezek a nemzeti érzelmű emberek, akik nem ismerik a moldvai viszonyokat, jóindulattal koszorúznak, és nem tudják, hogy ezzel nagy veszélybe sodorhatják a kis kápolna értékes magyar történeti emlékeit. Ha volna egy Petrás-szobor Klézsén vagy Forrófalván, akkor volna helye a koszorúknak, de nincsen sem szobor, sem utcanév, sem múzeum, még csak a sírja sincs meg a csángó folklór legelső gyűjtőjének.

– 2000-ben indult be a csángó oktatási program, melynek keretében ma már több mint húsz faluban tanulhatnak a gyermekek iskolán kívüli foglalkozásokon és iskolai tanórákon magyar nyelvet. Mi a véleményed, befolyásolja-e a program a nyelvi asszimilációs folyamatokat?

– A csángó gyerekek taníttatása, nevelése körül nagyon nagy erőfeszítést tett a magyar értelmiség, ami annak tulajdonítható, hogy a csángó-kérdés körül volt és van egy mítosz: menteni a csángókat, nagyon mediatizált ez a kérdés. Előbb csak kint a Székelyföldön taníttatták a gyermekeket, illetve Magyarországon szervezték a továbbtanulásukat, majd 2000-től Moldvában is zajlik egy oktatási program, amelynek éves költségvetése kb. 80 millió forint, ebből mintegy 30-at a magyar állam ad, a többi a keresztapa programból és egyéb adományokból jön össze. Tehát a program anyagi része is jelentékeny, amit erre áldoz a Kárpát-medencei magyarság, de a didaktikai erőfeszítés is óriási. Ha az anyagi és szellemi befektetés nagyságát nézzük, akkor az elért eredmények nincsenek arányban a befektetéssel. Tudni kell, hogy pedagógusi és lelkészi pályák törtek derékba amiatt, hogy felvállalták a csángó gyermekek taníttatását, embereket közösítettek ki faluközösségek, mert a csángókkal foglalkoztak, vagy az egyházi elöljárók nehezményezték ezeket a tevékenységeket. A Kárpát-medencei magyarság részéről óriási erőfeszítés történt, ami csak kis mértékben térült meg. Valahol hiba van tehát. Persze látom ennek a programnak az eredményeit is, de látom azt is, hogy nem az történt a gyerekekkel, amit a programok megvalósítói elképzeltek vagy megálmodtak. Sok olyan esettel találkoztam, hogy Csíkban tanult a gyermek, utána hazament és teljesen visszaasszimilálódott. Ma az ún. „magyarórákon” részt vesznek a gyerekek, de ettől nem lehet azt várni, hogy a nyelvi asszimilációs folyamatok megfordulnak, lelassulnak vagy hogy a gyermekek magyar identitásúvá válnak. A nyelvváltást okozó tényezők és az egyéni identitást meghatározó tényezők összetettek, a hatások sokfelől jönnek, és az iskola csak egyetlen tényező, lehet, hogy nem is a legfontosabb. Olyan erősek az egyéb hatások, hogy nem lehet, nem szabad túlzott reményeket táplálni ezzel a programmal kapcsolatban. A sors iróniája és a helyzet ellentmondása az, hogy márpedig ezt a programot a túlzott remény élteti. Félreértés ne essék: egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nem volna igen hasznos ez a munka, hogy nem kellene ezzel foglalkozni. Ellenkezőleg! A csángó gyermekeknek kétségkívül nagyon sokat jelent az, hogy járnak magyarórára. Mivel otthon románul beszélnek velük és először románul tanulnak meg, az általuk használt első nyelv − ki kell mondani: az anyanyelvük − mindenképpen román lesz, de a második nyelv, azaz a magyar nyelv ismeretének szintje nagy mértékben alakítható. És alakítható a világképük, az identitástudatuk is. Ez egyéni szinten nagyon fontos, tehát semmiképpen sem kéne ezeket a programokat csökkenteni vagy beszűkíteni, hanem inkább tovább bővíteni. De túlzott optimizmus azt várni, hogy ebbe a programba befektettünk ennyi pénzt, ennyi szellemi energiát és akkor ennek azonnal eredménye lesz. Meg kell tenni ezt az erőfeszítést, de nem lehet azt várni, hogy a nyelvi asszimilációs folyamatok megfordulnak, vagy hogy az identitás látványosan másképp alakul, mint ahogyan a program nélkül alakulna.

– Hogyan viszonyulsz a kultúra, a világ változásához?

– A változás az egyik legizgalmasabb kérdés, ami csak létezik a világon. Időben hogyan, miért alakul, változik a kultúra, az emberi magatartás? − ez érdekes kérdés attól függetlenül, hogy hogyan viszonyulunk hozzá érzelmileg. Van, aki ennek örül, és van, aki emiatt szomorkodik. Én megvallom őszintén, hogy azok közé tartozom, akik inkább mindig a veszteségeket veszik számba, noha a változásoknak megvannak a jó oldalai is. A csángó kutatásaim kapcsán már megvádoltak azzal is, hogy nem az aktuális moldvai helyzettel foglalkozom, hanem ún. „időutazásokat” végzek Moldvában. Nos, én ebben nem találok semmi rosszat, mert az etnológiának része a történeti antropológia is, igenis lehet és kell az eltűnő múlttal is foglalkozni. Igenis érdekel például, hogy milyen volt hajdan a moldvai archaikus népi imák élettere, vajon hogyan használták a szövegeket, a hiedelmeket. Be kell vallanom, hogy annak idején tulajdonképpen az időutazás vágya vitt engem Moldvába. Nagyon izgalmas világ volt, éreztem, hogy nálunk Székelyföldön is létezett egykor valami hasonló. Ugyanakkor egy pillanatig sem állítom azt, hogy a mai valóság nem érdekes, a hallgatóimat is igyekszem az élő valóság vizsgálatára tanítani. Moldva antropológiai terepként egy fiatal néprajzos számára hallatlanul izgalmas és kutatásra érdemes, fontos terep. Mindenki megválasztja a saját kutatási területét, az adekvát módszereket, úgyhogy ehhez nekem is jogom van.

– Utazásaid, időutazásaid „melléktermékeként”, a szakmai publikációk mellett két esszéköteted is megjelent. Vegyük sorra őket: a Keletnek megnyílt kapuja 1996-ban jelent meg először, néprajzi esszéket tartalmaz. Ha nincs az alcím, valószínű nehezen tudnám besorolni valamilyen műfajba az írásokat, melyek a tudományos objektivizmust mellőzve, sajátos megközelítési móddal, hagyományosnak vett terepek és adatközlők nélkül tapintanak rá olyan élethelyzetek lényegére, mint például az anyaországba ingázó csíki vendégmunkások viselkedése, vívódása, csalódottsága, vagy az Erdélybe kerülő csángó emberek asszimilálódási folyamata.

– Ha már a „néprajzi esszékre” kérdeztél rá, akkor a módszer kérdésétől kell elindulnom. Mert a módszer, illetve a módszer használhatóságának a kérdése mindig alapvető kérdés bármilyen jelenség vizsgálatáról és megmutatásáról is legyen szó. Megvallom, bennem mindig volt egy kétely a társadalomtudomány különféle módszereivel szemben. Mondhatnám hitetlenkedésnek, ódzkodásnak, sőt akár félelemnek is. Amikor érezni kezdem, hogy a megtanult és alkalmazott módszer úrrá lesz magán a tárgyon, vagyis amikor a módszer alkalmazása fontosabb lesz, mint maga az a jelenség, amit megvilágítani hivatott, akkor kételkedni kezdek, elveszítem a hitemet a módszerben. Tanárként ez egyáltalán nem jó dolog, mert az embernek hinnie kell azokban a módszerekben, amelyeket tanít. De amikor látom, hogy valaki nagyon virtuóz módon alkalmaz egy módszert, fölényesen dobálózik az illető tudományos paradigma fogalmaival és közben magáról a szóban forgó tárgyról nem mond semmit vagy csak közhelyeket mond, akkor mosolyogni kezdek és gyorsan odébbállok. Az élet rövid, nem szabad szemfényvesztéssel foglalkozni. Persze a tudományos módszerek sok mindenre jók, sok mindenre alkalmazhatók, de van bennem egy olyan érzés, hogy nem lehet vakon bízni a módszerekben. Nos, az esszék ebből az érzésből keletkeztek. Néha megengedem magamnak, hogy ne szigorúan tudományos szövegeket gyártsak, hanem csak úgy kedvtelésből, módszer nélkül, személyesen. Így születtek ezek a többnyire első személyben írt szövegek, amelyeket én „néprajzi esszéknek” nevezek. Néprajziak, mert népi jelenségekről szólnak, és esszék, mert a jelenségek értelmezései személyesek, nincsen bennük szakirodalom, ritkán hivatkozom tudományos előzményekre. Sőt egyre inkább úgy érzem, hogy elég volna jelenségek leírásánál maradni, az értelmezés már olyan okoskodás, ami elrontja magát a helyzetleírást. Például a Hajnali varázslat című esszével kapcsolatban − ez előbb a Székelyföldben, majd a második esszékötetben jelent meg − többen is jelezték, hogy a szimbolikus rítusok, hiedelmek megmagyarázásával megtöröm a leírt helyzetben rejlő varázst. Lehet, hogy az olvasóra kell bízni azt, hogy maga értelmezze a leírt helyzeteket. De ez azért elég kétélű dolog, mert az olvasó magától nem biztos, hogy meg fogja találni azokat a jelentéseket, amelyekre az ember gondol. És van-e esszéműfaj írói értelmezés nélkül? Székely János szerint az esszét sokan könnyű műfajnak gondolják, holott egyáltalán nem az. Úgy emlékszem, azt írta róla, hogy az esszé olyan mint a kezelhetőnek, szelídnek hitt makrancos ló, amelyik akkor veti le a hátáról az embert, amikor nem is gondolná. Szívemhez legközelebb talán ez a műfaj áll, csak hát ezt nem lehet tanítani…
Amúgy ezek a legolvasottabb dolgaim, az imák motívumindexébe túlzás nélkül mondom éveket öltem bele, de nem látom hogy lelkesedne érte sem a néprajztudomány, sem a széles olvasóközönség. Az esszéköteteimről ellenben rengeteg pozitív visszajelzést kapok, gratulálnak, jelzik, hogy tetszik. Ezeknek az esszéknek nincs módszerük, ami a tudományban alapvető, fontos dolog, de azért van példa rá, hogy a néprajzi esszéimet „használják” az oktatásban is. Az esszéimet néprajzi szempontból hiteleseknek tartom, noha a szövegek, amiket egy-egy embernek a szájából idézek, rendszerint nem szó szerint úgy hangzottak el, ahogyan én leírtam. A szövegalkotás módszere nem tudományos tehát, mert a formát illetően változtatok, stilizálok, de a szövegek a lényeget illetően igazak, hitelesek vagy legalábbis azok akarnak lenni. És talán ez fontosabb a tudományos módszereknél. Nem tudom...

– A kötetet Schuller Rudolfnak ajánlottad, akiről nagyon keveset tudunk. Én csupán néhány francia mesefordítását ismerem. Mi volt a foglalkozása?

– Foglalkozása? Művelt ember volt, pontosabban egy egyszemélyes szellemi intézmény Kolozsváron, akitől sokat, nagyon sokat tanult az erdélyi magyar irodalom. Tudják ezt, akik tudják. Például Székely János járt évekig hozzá, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Vári Attila, Deák Tamás, és így tovább − a tanítványok többsége már nem él vagy kitelepedett Magyarországra. Sokan, nagyon sokan. Rendkívül művelt ember volt, eredetileg az erdőszentgyörgyi kastély a tulajdonosa, az ő Berethalomból származó családja vette meg a Rhédey grófoktól a kastélyt a XIX. század végén, és emiatt őt mint kastélytulajdonost 1949-ben kitették a Bolyai Egyetemről, ahol a francia tanszéken Zolnay Béla professzornak volt a tanársegéde. Utána kezdetben ágytálakat hordott a kórházban, hogy idős édesanyját és magát eltarthassa, de mert szerencsére tudott gépírni, így végül „gépírókisasszony” lett belőle a kórházban. Közben persze fordított is németből, franciából, de ezek a fordítások is álnéven jelentek meg, csoda, hogy egyáltalán tudsz róluk. Íróember is volt, de igazából egy hihetetlen műveltségű, kitűnő memóriájú pedagógiai tehetség, páratlan causeur, akihez Kolozsváron csevegni, teázni jártak az irodalom felé kacsingató fiatalemberek, de a már meglett, befutott írók, költők is. Egyetemi éveim alatt szerencsémre azok közé a kiváltságosok közé tartoztam, akiknek fix időpontjuk volt Schuller Rudinál, a szerda este volt az enyém. Mindig pontban este 7 órakor jelentkeztem az öregnél, és éjfél utánig hülyére szivaraztam magamat nála, csuda, hogy eltűrte szegény. Megkínált teával, ha éhes voltam, margarinos kenyérrel, mert nagyon szegény volt, nem volt más élelme. Fényűző nyomortanyája volt: egyetlen szoba berendezve a kastélyból származó néhány bútordarabbal, a polcokon a világirodalom remekműveit tartalmazó, jobbára német és francia nyelvű könyvtárral. Ágy számára a szobában már nem volt hely, úgyhogy Rudi a földön egy ócska matracon aludt, amit reggel felgöngyölített, este kigöngyölített.
Minden könyve utolsó lapjára beírta a dátumot, hogy mikor olvasta az illető művet. Emlékszem, olyan Balzac-regényekre emlékezett részletes pontossággal, amelyeket 30 évvel azelőtt olvasott. Mondta is, hogy a jó memória része az intelligenciának. Németül, franciául olvasott főleg, de természetesen magyarul is, jó magyar ember volt. Neve Schuller volt, hiszen édesapja szász volt, de édesanyja Pávai-Vajna volt, és maga is magyarnak tartotta magát. A marosvásárhelyi református kollégiumban tanult, magyar neveltetésű volt. A német barátai nem akarták neki elhinni, hogy ő ilyen névvel és tökéletes német nyelvtudással magyar. Amikor a 80-as években a legnagyobb nyomorban élt, éhezett, epebeteg volt, depressziós volt, akkor a Németországba kitelepedett barátai el akarták vinni egy jól felszerelt, nyugati színvonalon működő szebeni öregotthonba, de ő ezt a leghatározottabban elutasította: − Mit keresnék én abban a gyönyörű német városban? Én magyar vagyok. − Nevettek, mosolyogtak rajta, bolondériának tartották, pedig nem volt az. Azt hiszem, Erdélyt szerette igazán, Magyarországról már sok iróniával beszélt. Úgy tudott beszélni a csodaszép európai városokról, mintha ott nőtt volna fel, pedig csak Bécsig jutott el, Budapestet is csak az ostrom idejéből erdélyi menekültként ismerte.
Tanított nekem, amit tanított, csak hát én nem tudtam élni igazán az ő tanításaival, mert igazából néprajzzal foglalkoztam, ő pedig irodalommal. De talán nem is az a tárgyi tudás volt fontos, amit tőle kaptam, hanem az, hogy hogyan kell élni, hogyan kell az egyszerű embereket megbecsülni, hogyan kell a munkához viszonyulni. Az irodalomnál is volt egy nagyobb dolog az életében: a zene. Ha koncert volt a Kossuth Rádióban, kigurította a matracot, hasra feküdt rajta, maga mellé tette a táskarádiót a földre és feszült figyelemmel hallgatta a muzsikát.
Sokan jártak hozzá, de ma már nem nagyon beszél róla senki, pedig egy időben tőle tanult szinte az egész erdélyi magyar irodalom. Kányádi beleírta a nevét a Halottak napja Bécsben című versébe. Székely János írt egy gyönyörű esszét róla, az 1985-ös Utunk-évkönyvben jelent meg, amelyben benne van, hogy „...az egyik legnagyobb tehetség vagy, akivel valaha találkoztam. Csakhogy nem írói tehetség. – Hanem miféle? – Nevelői.” Ettől vérig sértődött, mert regényeket és novellákat is írt. A Helikon1990-ben sorozatban lehozta a Becsület és monokli című befejezetlen regényét. Volt még egy regénye, A szent volt a címe, amiről én úgy tudtam, hogy megsemmisült, mert depressziós beteg volt és sok munkáját széttépte, megsemmisítette, de nemrég úgy hallottam, hogy talán megvan valahol a kézirat, és ki is fogják adni.
Én is aláírom, amit Székely János mondott róla, hogy nem annyira írói, mint inkább nevelői tehetség volt. Jó író volt, de nem íróként alkotott nagyot. Emlékszem, egyszer felolvasta nekem egyik novelláját, Bizsuráék szilvesztere volt a címe, és én utána az írás kapcsán megsértettem. Azt találtam neki mondani, hogy Rudi bácsi, ezek olyan német írások, úgy csinálod őket, mint egy német: vegyünk öt jellemet, vegyünk ennyi meg ennyi cselekményt, vegyünk még ennyi meg ennyi leírást, ennyi meg ennyi elmélkedést, aztán pontosan rakjuk össze az egészet, és a végén kijön pontosan az a hatás, az a mondanivaló, amit eredetileg akartunk. Valahogy úgy van összerakva a novella, hogy minden a helyén van, de nem érzem benne a lendületet. Hülye diák voltam még, persze vérig sértődött. A Helikonban elolvastam a Becsület és monokli című regényét, ami kitűnő regény, de azon is érzem ezt a németes mértéktartást, cizelláltságot.
Pedagógusként, pszichológusként viszont állítom, hogy egészen zseniális volt. Alig mozdult ki otthonról, és mégis ismerte a városban élő emberek jellemét, lelkét. A Kolozsvárra felkerült fiatalok közül is azonnal kiszúrta, hogy kivel kell, érdemes foglalkozni. Schuller Rudihoz járni fogalom, nagy dolog volt. Székely János azt írta, hogy bárki előtt menlevél volt, ha hozzá jártál. Amikor már tanár voltam a 90-es évek elején, előfordult, hogy az utcán szúrta ki valamelyik tanítványomat, és azt mondta, hogy azt a fiatalembert egyszer hozd el hozzám. És nem tévedett! Zenészek is jártak hozzá, de nem nagyon kedvelte őket, mert nem igazán tudott ilyen intellektuális diskurzusokat folytatni velük. A zenész inkább olyan mesteremberféle volt számára, nem pedig vívódó értelmiségi. Az író, bölcsész embereket szerette, velük beszélgetni. Ahogy ültünk az erdőszentgyörgyi fotelekben és teázva beszélgettünk, mindig el volt húzva a sötétítő az ablakán, hogy be lehessen látni az utcáról a szobába: lássa, akit ez érdekel, ő nem konspirál senkivel, nála nincsen gyülekezés, ő nem akarja a rendszert a fiatalokkal megdönteni.
Mindig kaptunk egy teát, általában Twinings Earl Grey volt. Szeretett viccelődni is az emberekkel: Deák Tamás a világirodalom tudósa, büszkélkedett, hogy ilyen teaszakértő, meg olyan, erre Rudi megfőzte neki az 1 lej 15 banis román teát, és beetette, hogy ez Earl Grey.
Élete végén fordított az Utunknak, és az ottani szerkesztőket is hekulázta olykor: egyszer az egyik fordításba négyszer vagy ötször beleírta a nem létező „tappantyú” szót: „feldobtam a tappantyúmat”, „oda tettem a tappantyúmat”, és így tovább. Amikor megjelent a fordítás, bement mosolyogva a szerkesztőségbe az önmagukra sokat adó írók közé: − Látjátok, milyen sznobok vagytok, átallottátok bevallani, hogy nem ismeritek ezt a magyar szót.
Temetésén, 1995 januárjában, megszámoltam, 29-en voltunk. Ott van a sírja a házsongárdi temető egyik zugában, de nem gondozza senki. Így múlik el a világ dicsősége. Minden halottak napján kimegyek, letépem a sírról a burjánt, gyertyát gyújtok, viszek néhány szál virágot. Sokat köszönhetünk neki, de elfelejtettük. Gondoltam, ennyit azért odaírok az első esszékötetem elejére, mert nála nélkül biztosan nem lett volna abból a könyvből semmi.

– Második esszéköteted tavaly jelent meg, édesapád születésnapjára. Szintén néprajzi esszéket tartalmaz, de ezek már sokkal személyesebbek. Hogyan fogtál neki, mit szólt édesapád?

– Az ember az életben sok mindent természetesnek vesz, hogy van, és csak akkor kezdi értékelni, amikor már nincsen. Én édesapámmal voltam úgy, hogy sokáig nem vettem észre, hogy milyen jókat tud mondani egy-egy helyzetre. Erre a barátaim figyelmeztettek, és akkor tényleg úgy éreztem, hogy kötelességem megörökíteni apámnak ezeket a helyzetértékeléseit. Nem valamiféle székelykedésekre gondolok, hanem hogy miről mit gondol, hogy hogyan vélekedik. Eleinte jegyzetfüzetbe kezdtem feljegyezni egy-egy hívószót, ami egy-egy helyzetet vagy történetet felidézett. Néha előfordult, hogy magnóval vettem fel, de ez nem ment, mert a magnótól egy idő után tartani kezdett, a kamerától még inkább, a végén már a jegyzetfüzettől is ódzkodott: − Tedd el a ceruzát, fiam, hogy tudjunk legalább beszélgetni! − Sokszor volt olyan, hogy ki kellett mennem a tornácra leírni valamit, mert különben elfelejtettem volna. Szóval kezdtem gyűjteni a szavait, a történeteit, a helyzeteit, néha ilyen proverbium-szerű meglátásait. A proverbium sohasem önmagában volt, hanem mindig egy helyzetre vonatkozott, és ilyenkor elég volt a proverbiumot megjegyezni, hogy felidéződjön maga a helyzet is.
Gyűjtögettem a szavakat, helyzeteket, és egy-két írás meg is született belőlük, ezek meg is jelentek nálatok a Székelyföldben. Tavaly, 2008-ban volt a 80. születésnapja, és év elején kezdett bennem motoszkálni, hogy kéne egy kötetet szerkeszteni az ilyesféle írásokból, de nem volt egészen határozott az elképzelésem. Az ötletet aztán valamikor májusban, borozás közben Kolozsváron elejtettem Hajdú Zoli barátomnak, aki egyből mondta: csapjunk kezet, add le a kéziratot a Bookart Kiadónak, szeptember 15. a határidő. Kezdtem dolgozni, meg is lett a kézirat szeptemberre, talán egy-két hetet késtem vele. Amikor készen voltam, csak akkor kezdtem el gondolkodni: ez mind rendben van, de mit szól majd hozzá édesapám! Az ugyanis már korábban is bizonyos volt, hogy öncenzúrát se az élők iránti tiszteletből, se a holtak iránti kegyeletből nem végezhetek. Ha ugyanis az ember nem az igazat írja, akkor nem érdemes írni. De ott volt a nagy dilemma, hogy ehhez mit fog ő maga szólni, akinek örömet szeretnék szerezni. Tudtam, hogy vannak a könyvben olyan részek, amelyekkel esetleg nem ért majd egyet. Teljesen kész volt a kézirat, és a barátaimnak itt is, ott is elsírtam a dilemmát. Volt köztük olyan is, aki azt mondta, hogy ne, ne, ne csináld, tedd félre, van publikációd elég, miért van erre most szükség. Többek között Erdélyi Zsuzsannának is megmutattam a kéziratot Budapesten, ő azt mondta, hogy mutasd meg neki otthon, és azokra a helyekre, amelyek kényesek, kérdezz rá. Hát így is történt. Mielőtt leadtam volna a kéziratot, beültem az autóba, hazamentem Kolozsvárról Szentkirályra, letettem az asztalra a kéziratot, megmondtam, hogy itt ennek a sok írásnak ő a főszereplője, és ha már elkövettem a bűnt ellene, itt van a kezem szennye, hát akkor most ezt beszéljük meg. Lehet csinálni úgy is, hogy elteszem az egészet egy fiókba, és többet nem beszélünk róla. Hát vettem sorra a kényes helyeket. A legtöbb helyen vállalta, úgy ahogy meg volt írva, kifogása alig volt, és ezek is számomra meglepő helyeken. A személyes érintettségekkel egyetlen helyen sem volt baj, de például arról már nem lehetett írni, hogy az 1912-es tagosításkor melyik családok gazdagodtak meg mások rovására a faluban. Ha valakire vagy valamelyik nagycsaládra, nemzetségre nézve valamilyen dehonesztáló dolog szerepelt a könyvben, a személyneveket kicseréltem vagy ha nem volt szükség rájuk, egyszerűen elhagytam. De csak egy-két ilyen eset volt, a könyvben szereplő nevek túlnyomó többsége valódi név. Szóval édesapám belenyugodott, beleegyezett a kézirat megjelenésébe, sőt azt hiszem, örült is neki, hogy a könyv megjelent, hogy az ő gondolkodásából is megmarad valami. Láttam, hogy végigolvasta a könyvet, nem mondott sem fehéret, sem feketét, csak a szentkirályi könyvbemutatón annyit, hogy hát 95%-ban minden úgy volt, ahogy leírtam! A fennmaradó 5% az lehetett, amikor nem emlékeztem pontosan egy-egy szereplőre vagy helyszínre. Lehetnek apróbb tárgyi tévedések is a könyvben, amelyeknek tulajdonképpen nincsen jelentőségük.

– Forgatókönyvíróként, szakértőként jó néhány film alkotói csapatában, stábjában is szerepelsz. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a néprajzi filmmel?

– A néprajzi filmmel való kapcsolatom igazából 1998-ban kezdődött, amikor megkeresett a Dunatáj Alapítvány, pontosabban Szederkényi Miklós, aki gyártásvezetője és egyik lelke az alapítványnak, hogy a Gyöngyökkel gyökereztél kötet alapján a moldvai archaikus imádságokról csináljunk egy filmet. Meg is csináltuk még abban az évben, és utána már nem maradtam el tőlük, ma is dolgozom velük. Alig fejeztük be a moldvai forgatást, utána máris belekeveredtem egyéb filmekbe is. Emlékszem, Moldvából hazajövet cipeltek magukkal Kolozsvárra, azt se mondták meg, hogy hova megyünk, csak amikor már Kós András szobrászművész műtermében a kamera előtt ültem szemben a művésszel, akkor kezdtem el érdeklődni, hogy hát mit is akarnak itt tőlem, mi lesz ebben a helyzetben az én feladatom. Kiderült, hogy egy Kós Károly-filmhez forgatunk anyagot. Azt csak később közösen találtuk ki, hogy ne is Kós Károlyról, hanem a feleségéről, Balázs Idáról szóljon a film, aki nélkül Kós Károlyból nem lett volna az, aki lett. Meg is lett a film, Namika a címe. Szóval belecsöppentem rögtön a kamera előtti interjúkba. Azt gondolom, a barátaim rájöttek arra, hogy tudok az emberekkel kapcsolatot teremteni. Így lettem beszélgetőtárs, riporter, de a legtöbb film esetében a téma kiválasztásában, a koncepció megtalálásában, sőt a film összeállításában is szerepem volt. Kitűnő baráti viszonyba kerültem ezzel a kis stábbal, ami tulajdonképpen egy négy tagú csapat, akikkel tíz év alatt mintegy 8−10 néprajzi filmet csináltunk. Szederkényi Miklós gyártásvezető, Mohi Sándor rendező-operatőr és Kapcsos Vince hangmérnök mind olyan budapesti emberek, akik nagyon jól értik Erdélyt és Moldvát, azt, hogy itt mi van. Sokszor engem, a szakértőt is megszégyenítő módon ismerik a terepet, rendkívül jó a viszonyulásuk az emberekhez, empatikusak, udvariasak. Szeretek velük lenni.
A néprajzi filmezésben vannak jó lehetőségek, a leforgatott nyersanyag is fontos forrásanyag lehet. A moldvai imákról szóló Gyöngyökkel gyökereztél... film után következett a Se künn, se benn című film a kosteleki egykori görög katolikusok identitásáról, majd jöttek a többiek. A legnagyobb sikere az Ahogy az Isten elrendeli – Olga filmjének volt, amit az alcsíki cigányokról forgattunk. Több filmbe én ugrasztottam bele a stábot, többek között ebbe is. Korábban már gyűjtöttem az alcsíki cigányok között rabénekeket, keserveseket. Legelőször még diákkoromban jártam közöttük a kis lengyel kazettás magnómmal. Nagyon élvezték, hogy a magnó felveszi a hangjukat! Kozmáson meg Kászonban kitettük a magnót a kerítés tetejére, és ők az utcán énekeltek vég nélkül. Akkor láttam, hogy mekkora szabadságvágy van ezekben az emberekben, borzasztóan szenvednek a börtönben. A rabénekekben ez a szabadságvágy benne volt. Beadtunk hát egy pályázatot, hogy készítenénk egy filmet Rám verik a fényes vasat címmel. Közben forgatáskor alakulnak mindig a dolgok, úgyhogy végül nem ez lett az alapvető téma, hanem, hogy milyen az alcsíki cigányok világképe. Megtaláltuk Dima Olgát és családját, végül összeállt ez az alcsíki cigány néprajzi film, az Olga filmje, amellyel mindenféle díjakat nyertünk, külföldi fesztiválokon is, szóval tényleg jó film lett belőle. Voltak olyan filmjeink – egy részük elkészült, másik részük most van készülőben – amelyek kifejezetten életrajzi jellegű filmek, ezeket is nagyon szívesen csináltam velük, ilyen volt például a Lükő Gábor-film, az És rólam feledkezzetek el!

– Hogyan kerültél vele kapcsolatba, s hogyan sikerült filmet készíteni róla, hiszen megközelíthetetlen ember hírében állt? Kerülte a nyilvánosságot, nem szívesen engedett senkit maga közelébe.

– Hogy hogyan készült? Úgy kezdődött, hogy 1999-ben Budapesten összeismerkedtem egy fiatal néprajzossal, Pozsgai Péterrel, aki a Lükő-életmű gondozásán és a kötetek kiadásán dolgozott, sőt dolgozik ma is. Megígérte, hogy elvisz a kilencven éves Lükő Gáborhoz, és én mindenképp akartam élni az adódó alkalommal, mert egyáltalán nem ismertem a neves néprajzkutatót. Nos, el is mentünk az Ecseri úti metrómegálló környéki egyszobás tömbházlakásba, beszélgettünk mindenféléről, leginkább a csángókról, a bukaresti emlékeiről, és amikor láttam, hogy milyen hihetetlen memóriája van, azt mondtam, hogy ezt nem lehet nem felvenni. Ha addig élek is, ezt felveszem valahogy! A következő alkalomkor, amikor a kis magnómmal készültem hozzá, 2000 februárjában, a Dunatáj Alapítványnál elmondtam, hogy délután Pozsgai Péterrel megint megyek Lükőhöz és felveszem magnóra a csángóföldi és bukaresti emlékeit. Szederkényi Miklós egyből mondta, hogy hát, Vili, könyörgöm, a kamerát valahogy vigyétek el. De hát értsétek meg, nem akar hallani se tévéről, se kameráról, ez az ember díjakat utasított vissza, azt mondta, hogy ha engem életemben nem becsültek, akkor amikor már halok meg, akkor ne becsüljenek. Végül megegyeztünk, hogy jön egy Kurucz Sándor nevű operatőr is velünk, akiről azt mondjuk majd, hogy földije Gábor bácsinak, komáromi fiú. Igaz, hogy van ott a kezében valami, de nem kell azzal sokat törődni. Hát így is történt. Pozsgai bizalmi embere volt Gábor bácsinak, hozzám meg mint kolozsvári kollégához szintén nagy bizalommal volt, ismerte is részben az írásaimat, úgyhogy ment a dolog. Rövidesen be is világítottuk a szobát, és két estébe nyúló délutánon át, hosszasan, több órán keresztül készült vele az interjú. Egyik nap a diákkori bukaresti élményeiről, a másik nap az 1932-1933-as csángóföldi utakról beszélgettünk. Megígérte, hogy egyéb témákról is beszél. A Dunatáj Alapítványnál akarták még folytatni az interjúsorozatot a keleti mítoszokkal, a népzenekutatással és így tovább, de én eleve megmondtam, hogy ezekhez én nem értek, kérdezzék ezekről mások. Vittek is hozzá más néprajzosokat, szakértőket, csak a baj az volt, hogy ezek a budapesti kollégák nagyon tudományoskodó kérdéseket tettek fel egy 90 éves embernek, amiket ő valószínűleg meg sem értett. Úgyhogy júniusban megint jött a telefon Kolozsvárra, hogy Vili, gyere, mert senkinek nem válaszol, csak neked. Ekkor elmentem még hozzá egy harmadik interjúra is, amikor a személyes sorsáról, a debreceni Társaslélektani Intézet felszámolásáról, Karácsony Sándor haláláról, az első házasságáról, a vallásos hitről és egyéb egészen személyes dolgokról beszélt. Ez a beszélgetés volt a legjobb! Döbbenetes volt. Elmondta, hogy ő római katolikusból hogyan és miért állt át református hitre. Hogy hogyan jött rá arra, hogy a sorsa nem az ő kezében van, hanem az Úristen kezében, csináljon hát vele azt, amit akar. Az embernek rá kell bízza magát az isteni akaratra, az ő feladata csak annyi, hogy mindig felismerje, hogy mit akar vele a Jóisten. És nem szabad megalkudni senkivel! Itt rákérdeztem, hogy Gábor bácsi mindig tisztán hallotta-e azt a hangot, hogy mit kell tennie? Erre kicsit elgondolkodott, és végül azt mondta nagyon szomorúan: − Igen, mindig. Csak egyszer nem, de az végzetes volt. − Az első házasságára célzott vele, el is mondta ennek történetét. Félelmetes beszélgetés volt.
A filmes barátaimmal készítettem még kolozsvári tudósportrékat, életút-interjúkat is, de ezek nagy részéből még nem lett film. Kamera előtt hosszan beszélgettem az irodalmár Antal Árpáddal, a történész Egyed Ákossal és Csetri Elekkel, a néprajzkutató Nagy Olgával és Faragó Józseffel, a klasszika filológus Szabó Györggyel, a biológus Veress Istvánnal és másokkal. Legutóbb Szárhegyen P. Ferencz Ervin atya családja sorsát és személyes életútját mesélte el nekünk több részletben, a nagycsalád sorsában benne van a XX. század egész erdélyi magyar történelme.
Engem a néprajzi filmezésben talán leginkább a nyersanyag érdekel, meg is mondtam a barátaimnak, hogy ha fizetnek valamit a munkámért, az nagyon jó, ha nem tudnak, az sem baj, de a nyersanyagokhoz, amiket felvettünk, ragaszkodom. Egyrészt azért tartom fontosnak, mert néha szeretnék egyet és mást megírni ezekből a témákból, de rendszerint soha sincs rá időm, másrészt meg a filmezésben rejlik egy olyan lehetőség, ami az írott szóban nincsen meg. A kép nagyon kifejező tud lenni, persze nagy manipulációknak is a lehetősége. Itt már nehezebb megőrizni a néprajzi hitelességet, mert a végterméket alá kell rendelni egyéb szempontoknak is − a filmnek például nézhetőnek kell lennie, meg kell felelnie a támogató feltételeinek stb. −, és a filmkészítés mindig csapatmunka, tehát a szempontok különbözőségét is valahogyan mindig össze kell hangolni. A felvett nyersanyagokat szoktam használni az oktatásban is.

– Milyen kurzusaid vannak?

– Hát, igen, eddig mind egyebekről, tulajdonképpen a szabadidőmről beszélgettünk, igazából a legtöbb időt az órák felépítésével, a diákok dolgozatainak javításával, irányításával, a doktori részdolgozatok elolvasásával, véleményezésével töltök, és van valamennyi adminisztratív papírmunka is.
Ami magát az oktatást illeti, másodéven van egy vallásetnológia kurzusom, szintén másodéven tanítok archetipikus szimbólumokat. Ez utóbbi témakörben nemrég megjelent a Folklórszimbólumok című kurzusom, úgyhogy ezt most oda tudom adni olvasni a diákoknak, és az előadásokon inkább a szimbolikus gondolkodás történetével foglalkozom. Harmadéven van egy kurzusom a moldvai csángók vallásos folklórjáról, itt fel tudom használni a saját gyűjtéseimet is. A magiszteri képzésben is van egy kurzusom, amelynek keretében az erdélyi népi vallásosság kutatásának irányzataival és módszereivel foglalkozunk.

– Záró gondolatként beszélj további terveidről. Említetted az új, moldvai nyelvi helyzettel kapcsolatos tanulmányodat, azt is, hogy továbbra is jegyzed édesapád proverbiumait...

– Édesapám könyvét ebben a formában lezártnak tekintem, noha vannak olyan témák, területek, amelyek kimaradtak belőle. Nem azért, mert ki akartam hagyni, hanem mert volt egy határidőm, amit be kellett tartanom. Látom, hogy sok minden kimaradt, van még anyagom a számítógépben is, de mondom, ebben a formában lezártnak tekintem.
Ami teljesen konkrét, az a moldvai nyelvi helyzet vizsgálata, ezt be akarom fejezni, mert tavaly és idén már majdnem minden falut megint végigjártam, egy részét meg is írtam, le is adtam.
Motoszkál a fejemben aztán egy kevésbé „egzakt” mellékterméke is ennek a demográfiai kutatásnak, egy esszékötet, aminek az lehetne a címe, hogy Keletnek bezárult kapuja. Jó volna jelezni, hogy az ember mit tapasztal ma Moldvában. Az én régi embereim, akik a hagyományos világ hordozói voltak, mind meghaltak, és velük elpusztult egy világ. Moldvával volnának egyéb terveim is, amelyek a csángók vallásos népköltészetével kapcsolatosak, de ezekről inkább nem beszélek. Nagyon szeretnék a moldvai deákokról is írni egy nagyobb lélegzetű tanulmányt. Erről a témáról ugyan írtam már egyszer, de azóta még további adataim gyűltek össze, jó volna egy nagyobb lélegzetű dolgot csinálni belőle. De ez utóbbi dolgok csak afféle jámbor óhajok, egyelőre ezt a nyelvismereti felmérést szeretném befejezni és megírni.
Távlati tervek vannak még bőven: úgy tervezem, hogy amikor majd nyugdíjas leszek, összeállítom a Csíkszentkirályi Szótárt. Egyelőre gyűjtöm a szentkirályi székely szavakat, mindenik köré egy kis magyarázatot is írok, most kb. 2600 szó és kifejezés van benne. Valami hasonlót szeretnék, mint Bálint Sándornak a Szegedi szótára, nem kifejezetten nyelvészeti szótárt, de azért hiteleset. Nem válogatom a szavakat, a csúnya kifejezéseket is beleírom, szeretném, amíg élek, összeállítani, ki tudja, lesz-e belőle valami. De mindennap gyűjtöm, mindig nálam van a füzetecském, és ha valami eszembe jut, beírom, hiszen én magam is teljesen hiteles csíkszentkirályi adatközlő vagyok!''


.: tartalomjegyzék