Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - November
Oláh-Gál Elvira beszélgetése Balázs Márton matematikussal

"Lövéte ma is az életem része..."

Balázs Márton matematikus, egyetemi tanár Lövétén született 1929. július 17-én, földműves szülők gyermekeként. Tanulmányait a Székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnáziumban, majd a Bolyai Egyetemen végezte Kolozsváron. 1951-től a Bolyai, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára, 1971-től docens, 1990-től professzor. Több matematikai analízis-tankönyv szerzője, egyetemi jegyzetei mellett több mint száz tanulmánya jelent meg magyar, román, angol és német nyelven hazai és nemzetközi szakfolyóiratokban. A matematikatudományok doktora, érdemes tanár. A Román Matematikai Társaság, a kolozsvári Radó Ferenc Matematikaművelő Társaság és a budapesti Bolyai János Matematikai Társaság tagja.

*

– A Balázs családi név a XVI. századtól szerepel a székely katonai összeírásokban. Számontartja-e lövétei őseit?

– A családi emlékezet úgy tartja, hogy már az első írásos dokumentumokban, az 1300-as években született pápai tizedjegyzékekben, szerepeltek ezen a vidékek a Balázs nevűek. Hogy én őseimnek mondhatom-e, azt nem tudom bizonyossággal. Jelen pillanatban Lövétén legalább három ágból származó Balázs család van, de családfát nem tudtam felépíteni apám felmenőiről, viszont az édesanyáméról igen, akinek a XVIII. századig visszavezethető a származása. Egyik őse, oldalági leszármazott, nagyváradi kanonok volt, az ő testvérétől származik édesanyám. Miklósi József alapítványt tett, és két évszázadon át tanultak ennek támogatásából lövétei fiatalok, az ő leszármazottai vagy szélesebb rokonsága. Eléggé nagy összeg lehetett, Svájcban volt elhelyezve az alapítványi tőke. A család őriz egy dokumentumot, amelyben egyik nagybátyám apja kérte, hogy fia az alapítványon tanulhasson. Két iskolát nevezett meg, ahol tanulni lehetett: a székelyudvarhelyi és a kolozsvári Római Katolikus Gimnázium. A „magyar világban” (1940–44) én is élveztem ezt az alapítványt. Értéke akkor már nem volt akkora, hogy fedje az egész iskolai ellátást, de a tandíjat és járulékos költségeket fedezte. Így tanultam én Székelyudvarhelyen az akkori Baróti Szabó Dávid Főgimnáziumban. Kolozsváron, a mai Báthori Gimnáziumban is léteznek dokumentumok, amelyek ennek az alapítványnak a létezését tanúsítják. Az alapítvány feltétele volt a rokonság, de ha nem volt olyan oldalági leszármazott, aki igényelte, akkor a falu akármelyik szegény gyermekének folyósíthatta a püspökség. Ebben az esetben az utolsó oldalági rokon kellett engedélyezze az alapítványi támogatást. Sőt, édesanyám mesélte, hogy nemcsak az ösztöndíjasok részesültek támogatásban, hanem a lövétei iskolások is minden húsvétkor és karácsonykor ajándékot kaptak, és talán az örökmécses költségét is abból fizette a falu. Hogy mi történt az alapítvánnyal a második világháború után, sajnos nem tudjuk. Érdemes lenne foglalkozni vele, talán egy államvizsga-dolgozat témája is kitelhetne történetéből a katolikus tanárképzőn.

– Milyen volt Lövéte a két világháború között, a ’20-as években, amikor ebbe a közösségbe beleszületett?

– Szüleim földműves emberek voltak, Balázs nagyapám módosabb, Miklós (közvetlen elődeim nem Miklósiként szerepeltek) nagyapám pedig felvilágosultabb volt. A falu „húsbiztosa”-ként tartották számon, mert régebben nem volt állatorvos a faluban, tehát egy hozzáértő állapította meg, hogy vágható-e az állat. Nagyapám ezt a tudását Budapesten szerezte. Egyébként élték a román világ mindennapjait, nehezen éltek, mint akkor mindenki. Régebben a nagycsalád igyekezett együtt maradni, nem engedték önállóan gazdálkodni a fiatalokat, ezért mondta mindig édesapám, hogy „egy faragófejszével kezdtem”. Abból élt, hogy faragni járt az erdőre, épületfát faragott. Később nagyapámtól kapott földet és a ’40-es évekre lett belőle egy tízholdas gazda, ami lövétei földviszonyokban mérve, közepesnek számított. Sokat dolgoztunk, nem éheztünk, de nem is bővelkedtünk anyagiakban. A tanulásnak nem nagy értéke volt, sőt azt mondhatom, Lövéte ilyen szempontból maradi volt. Ha valaki a gyermekét elküldte gimnáziumba, akkor úgy tekintettek rá, mint aki „urat akar csinálni a fiából”, nem nézték jó szemmel az ilyen embert. Az említett alapítványon 3-4 ember tanult 1940 előtt, ennél többről nem is tudni. Papnak, jegyzőnek, katonatisztnek még tanultak, de orvos, ügyvéd, mérnök nem tudom, ha kikerült volna a faluból. Középiskolai indulásomban édesanyámnak volt nagy szerepe. Úgy emlékszem rá, mint aki nagyon tisztelte a tudást, de aki mindössze két elemi osztályt végzett, mert az első világháború közbejött, nagyapámat elvitték katonának, és ő kellett a nagyanyámmal gazdálkodjon. Szépen írt, sokat olvasott és verseket írt. A román világban sok versre tanított minket, gyermekeket. Ezek hazafias versek voltak, ezekkel akarta felébreszteni bennünk a magyarságtudatot.

– Tudna idézni egy ilyen verset?

– Igen. „Őseink jövének keletről e honba, / ámde eredetük mély homályba vonva. / Hét vitéz nemzetség jöve hét vezérrel, / hont szerze s Alkotmányt alakíta vérrel. / Álmos vezér mikor őseihez tére, / Árpád lett utánuk a magyarok vezére.” De még sokra emlékszem, anélkül hogy tudnám szerzőjét vagy címét. Két kántor volt a faluban és a „vén kántortól” (Molnár Lázár), aki engem is tanított, édesanyám sok, főleg történelmi tárgyú könyvet kölcsönzött, szívesen olvasgatta, meg nekünk is kezünkbe adta. Emlékszem az Abafi című Jósika Miklós regényt háromszor is elolvasta, annyira tetszett neki. Én Lövétén hat elemi osztályt végeztem, és utána írattak be Székelyudvarhelyre az első gimnáziumba. Hat testvér közül én voltam a legnagyobb, és édesanyám ösztönzésére, ösztöndíjjal és szülői támogatással jutottam be a székelyudvarhelyi gimnáziumba. Velem egyszerre még négyen indultak a faluból a gimnáziumba, de csak ketten végzetünk. Utánam testvéreim tanultak, ha nem is gimnáziumban, de mesterséget szereztek. Igaz ők már a népi demokráciában.

– Életében milyen szerepe volt a gimnáziumi éveknek, milyen mértékben határozták meg a későbbi pályafutását?

– A székelyudvarhelyi gimnázium klasszikus római-katolikus iskola volt, de amikor én 1941-ben elkezdtem, akkor külön indult ötödiktől a reál és a humán szak. Számomra mindegy volt, hogy hol tanulok, mert a természettudományokat könnyen tanultam, de jó eredményeim voltak irodalomból és nyelvből is. Emlékszem, egyfajta koedukációs oktatást vezettek be, azaz együtt tanultunk tíz lánnyal, akik tanáraik vezetésével jöttek az osztályba. Én fordítottam rendszeresen latinból magyarra. Hogy mégis reálszakos lettem, annak egy magyarázata van. Volt egy barátom, aki mérnöknek készült és így vele együtt választottam a reáliákat. Nézze csak ezt az értesítőt, most is őrzöm.

– …osztályfőnök Teleki József, kiemelt betűkkel: Balázs Márton, kitűnő eredménnyel, vagyis szín 1-essel végezte az évet.

– Első osztály után az igazgató, Jancsó Béla, magához kéretett és javasolta, hogy tegyek magánvizsgát és iratkozzam a korosztályommal együtt a harmadikba. A bécsi döntés éveiben nagy volt a lelkesedés, ami addig tartott, amíg kitört a háború. Amikor én első gimnáziumba beiratkoztam, Lövétéről gyalog mentünk Székelyudvarhelyre. Átmentünk a Kis-Homoród völgyéből a Nagy-Homoród völgyébe, aztán át a Lázon Udvarhelyre. Ez olyan négyórai út volt erőltetett meneteléssel, otthonról hajnalban indultunk. Édesapám megkérdezte útközben, hogy valóban akarok-e iskolába menni, mert még mindig visszafordulhatunk, „nem fogja megtudni senki”. Azt hiszem nem válaszoltam semmit, beérkeztünk Udvarhelyre, akkor jártam életemben először városban, és édesapám beíratott a Szent Imre Római-katolikus Fiúnevelő Intézetbe, azaz a kollégiumba. Pontosan szeptember 1-én kezdtünk. Magunkkal vittük a szalmazsákot, az ágyneműt, ahogy ez akkor szokás volt. Szigorú program volt, év elejétől tudtuk például, hogy hová lesz kirándulás ősszel és tavasszal, melyik tanár vezeti, mi a célja. A kollégiumban a napi program a következő volt: reggel 6-kor ébresztő, mosakodás, reggeli ima és egy órai tanulás fél 7-től fél 8-ig, utána reggeli. Általában háborús időkben köménymaglevest ettünk, nagy dolog volt, ha tejet reggeliztünk. Utána sorban mentünk a gimnáziumba és minden reggel az igazgató fogadta a tanulóifjúságot. Nem felejtem el ahogy Hanz Géza igazgató úr, magára vett fehér köpenyben az első lépcsőfokon állva, minden diáknak külön fogadta a köszönését: in eternum, ...eternum, ... mars vissza!, mindörökké! Természetesen, a mi laudetur… dicsértessék… köszönésünkre válaszolt, és közben visszaküldte azokat, akiknek nem volt kipucolva a cipője, vagy nem volt egyensapkája. Mikor 8-kor becsengettek, akkor Béla bácsi, a pedellus az iskola kapuját bezárta, és azután senki nem jöhetett be, vagy mehetett ki, amíg nem volt vége a tanításnak. A kollégiumnak zárt udvara volt különben. Azért mondtam el mindezt, hogy érzékeltessem egy akkori középiskola hangulatát. Amiért számomra nagyon sokat jelentettek a székelyudvarhelyi évek, a rendkívüli tanárok voltak. Ilyen volt Raffayn Dezső matematika szakos, aki fizikát is tanított, Petz Zoltán, aki részt vett a második világháborúban, Jancsó Béla, hosszú ideig az iskola igazgatója, aki matematikát, fizikát és kémiát tanított. Kitűnő tanárok voltak azok számára, akik hozzám hasonló irányultságúak voltak. Az alsóbb osztályokban nem tanítottak viszont idegen nyelveket, kivétel a latin, amit hét évig tanultunk és „Tacitust” kívülről tudtuk. A fordításhoz megvoltak a segédeszközeink, az ún. juxták (titokban készített fordításminták), ezt felhasználtuk. Aztán tanultunk román nyelvet, a tévhitet eloszlatandó mondom (!), hogy a „magyar idő”-ben is tanítottak román nyelvet az iskolában, sőt Tittel tanár úr, később a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola lektora, rendkívül szigorú tanárunk volt. Tanáraim közül egyedül Petz Zoltánt veszítettük el, ő meghalt a háborúban, egyébként valamennyi tanárom maradt a „román világban” is. Mi diákok a változást abban éreztük leginkább, hogy 1944. őszén csak karácsony után kezdődött meg a tanítás. A ’43-44-es évet már hadiévnek nevezték, amikor a VII-esek úgy kaptak érettségi diplomát, hogy nem vizsgáztak. A „hadi” tablót egy lövétei diák, később marosvásárhelyi orvosprofesszor, Lázár László készítette. Ez volt rajta a felirat: „ Ki tudja merre, merre visz a végzet?!” Azt hiszem, már áprilisban befejeztük a tanévet, a hadsereg rövidesen át is vette az iskolát és kórházat rendezett be benne. Az iskola hátsó udvarán pedig futósáncokat ástak, tehát készültek a háborúra.

– A következő tanév már a népi demokráciában kezdődött...

– Valójában 1948-ig nem éreztünk semmiféle változást, azt már említettem, hogy heti két-három órában addig is tanultunk román nyelvet és az iskola katolikus jellege megmaradt. Változást jelentett az, hogy bevezették az orosz nyelvet, egyébként az iskolák államosításáig nem változott maga az oktatás. Temesvárra szerettem volna menni egyetemi felvételire, mert mérnöknek szerettem volna tanulni. Sajnos a felvételi nyarán, 1949-ben, tbc-s beszűrődést kaptam, és kórházba kerültem, így nem mehettem felvételizni. Megkésve tehát, amikor szétnéztem, hogy hol hirdetnek pótfelvételit, akkor láttam, hogy a Bolyai Egyetemen, a matematika-fizika szakon van felvételi és így jelentkeztem oda azzal az eltökélt szándékkal, hogy egy év múlva otthagyva, megyek Temesvárra. Az egyetemen voltunk még néhányan, akik csak azért jelentkeztek, akárcsak jómagam, hogy ne töltsük hiába az időt. Bizony az első félévet úgy eltöltöttük, hogy egyetlen vizsgára sem jelentkeztem. A KISZ Bizottság értékelő ülésén nagyon letoltak, hogy „szegény parasztszülők gyermekeként lopom az időt, nem tanulok”. Megszívleltem és év végén valamennyi vizsgát letettem. Pick György volt a dékán (minden lehetséges formában írta a nevét, ahogy a helyzet megkövetelte ck, c vagy k-val a végén.), hozzá fordultam és kértem, hogy „elmehessek”, de nem adta ki az irataimat. Akkor azt gondoltam, hogy elvégzem a három évet és akkor már nem szólhatnak bele, de az élet másként hozta. Harmadéven kineveztek gyakornoknak és bizony a pénz is számított, értéke kb. akkora volt, mint most. 330 lej volt a fizetésem, amiből 165 lejt fizettem házbérre. Egy szobát béreltünk egy barátommal és hetente, ha saját fánkkal befűtöttünk, akkor fürödhettünk. Édesapámék segítettek ki, hogy élhettem és elvégezhettem az egyetemet. Fizika-matematika szakos lettem.

– Sokszor hallunk a Bolyai Egyetem szellemiségéről. Végülis a népi demokráciában, egy kommunista ideológiai követelményeknek megfelelő oktatási intézményről beszélünk. Ön hogyan látja ebből a szempontból visszatekintve az egyetemet?

– Természetesen Bányai László és Takács Lajos utolsó bolyais rektor is „elvtársak” voltak. De ne ezt a szempontot nézzük! A Bolyai Egyetemen mindenki ismerte egymást, rendkívül jó hangulata volt. Nagyon sok gyenge, vagy közepes lehetőségű fiatal tanulhatott és tagadhatatlan, hogy az erdélyi magyarságnak az új értelmiségét itt képezték. Ne feledjük, hogy jog és közgazdasági, de agrárképzés is volt magyar nyelven. Kitűnő szakembereket adott az egyetem. Ha csak az erdélyi nagyvárosok középiskoláit nézzük, azt mondhatjuk, az tette színvonalassá, hogy a Bolyai Egyetemen végzett tanárok tanítottak. Azt nem mondom, hogy az én nemzedékem felvehette a versenyt a Babeş kutatóival, de amikkor felszámolták a Bolyai Egyetemet, akkor már a magyar tanárok is azon a színvonalon dolgoztak a tudományos kutatás terén is, mint a Babeş egyetemen. Joggal állították, hogy beolvasztásához a féltékenység is hozzájárult a Babeş Egyetem tanárai részéről, az a félelem hogy versenytársak leszünk. A kapcsolat a két egyetem között addig formális volt, mi is elmentünk egy-egy szemináriumukra és fordítva, ennél több nem volt.

– Fizika tanszéken gyakornokoskodott, hogyan lett mégis matematikus?

– Ismét csak a véletlen játszott közbe. Aki fizika szakot végzett, a fizika összes diszciplínájából vizsgázott, ebből írt államvizsga-dolgozatot és egy matematika tantárgyból is kellett vizsgáznia. Aki matematika-fizika szakon tanult annak minden fordítva volt. Mivel én fizika szakos voltam, Gábos Zoltán fizika professzornál írtam a vizsgadolgozatom, vizsgáztam mechanikából, elektromosságtanból, atomfizikából és a választott matematika tantárgyból, analitikus és projektív geometriából, aminek a professzora Pick György volt, akiről már beszéltem. Mikor levizsgáztatott azt kérdezte: Balázs elvtárs, nem akar átjönni a matematika tanszékre? Szemtelenül azt kérdeztem: mennyi a fizetés? Mikor mondta, hogy kilencszáz lej, akkor azt mondtam, átmegyek ősztől. Így jutottam én a matematika tanszékre.

– Szakterülete a matematikai analízis és a numerikus analízis. Újabb véletlen vezette erre az útra?

– Pick György a geometria tanszék főnöke volt, én pedig az analízis tanszékre kerültem, amelyet Cseke Vilmos vezetett. A Bolyai Egyetemen minden tanársegéd minden tantárgyból szeminarizált, az oktatási norma miatt. Csak később szakosodtunk egyik vagy másik tantárgyból.

– Kik voltak a matematika karon azok a tanáregyéniségek a Bolyai Egyetemen, akik megalapozták az oktatást?

– A háború után a magyar professzorok többsége az egyetemet itthagyta. Volt aki önként, másokat ilyen-olyan módon kényszerítettek. Egyetlen, aki itt maradt a matematikusok közül és a Bolyai Egyetem alapításában részt vett, Borbély Samu volt. A matematika híres professzora (rossz nyelvek szerint a Hitler-stukáknak is egyik tervezője) matematikai analízissel foglalkozott és rettenthetetlen szigoráról volt ismert a diákok körében. Jellemző azonban az egyetem légkörére is, hogy nem haragudott a diákokra, sőt le sem törültette a feliratot az ajtaján: „Borbély szesszióban ingyen nyír és vág!” Hozzá hasonló nagyságok nem voltak az egyetemen. Ám az egyetem vezetősége nagyon jó ráérzéssel behívott kitűnő és tapasztalt középiskolai tanárokat tanítani. Ilyen volt Gergely Jenő, aki még az első világháború előtt doktorált. Hasonlóan Cseke Vilmos, aki Vescan Teofil professzornál doktorált a két világháború között. Említhetném Kiss Ernőt, aki a Marosvásárhelyi Katonai Akadémián tanított a bécsi döntés utáni években és Kiss Árpádot, aki maga is munkás származású lévén, nagyon pártolta a munkásgyermekek továbbtanulását. Hogy valamennyien felkészültek voltak, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Bolyai Egyetemet végzett román akadémikus is van. Singer Ivánról beszélek. Vagy ott van Gottlieb János, a Iasi-i mechanikai tanszék vezetője. Tehát a Bolyai Egyetem színvonala vetekedett a Babeş színvonalával.

– Hogyan élte meg a Bolyai Egyetem beolvasztását és mi történt a magyar nyelvű matematika oktatással?

– A tulajdonképpeni „megvalósításnál” nem voltam jelen, mert Bukarestben egy továbbképzésen vettem részt. Az gondolom mégis, hogy az egész már korábban kezdődött azzal, hogy nem emelhette senki fel a szavát a kezdeti jeleknél. Aki szólni mert, az eltűnt, legalábbis a társadalom számára. Akárcsak az ’56-os forradalommal kapcsolatos bármely megnyilvánulás esetében. Én nem végeztem politikai tevékenységet, bár akaratlanul is belefolytam, mert előléptetés nem létezett párttagság nélkül. Ezért magam is beléptem a Román Kommunista Pártba. Visszatérve az egyetemegyesítéshez. Történt egy megegyezés a két egyetem vezetősége és a kommunista pártvezetés között a részletekről, többek között arról, hogy mely tantárgyakat tanítják magyar nyelven is. A matematikán három ilyen tárgy volt: a matematikai analízis, algebra és mértan, valamint az összes ideológiai tárgy matematika-fizika tanárképző szakon. Ennek az egyezségnek az írásos dokumentumát én még láttam, később eltűnt, és úgy játszották ki, hogy a megállapodást csak azokon a szakokon alkalmazták, ahol pedagógusokat képeztek. A Bolyain volt két matematikai tanszék: analízis és algebra, illetve mértan, a Babeşen pedig volt vagy hét tanszék. Az egyesített egyetemen úgy osztották el a bolyais tanárokat, hogy még véletlenül se kerüljön két magyar tanárnál több egy tanszékre. Így kerültem én a függvénytan tanszékre. Ennek eredményeként doktoráltam Călugareanu professzornál, egy rendkívül tisztességes tanárnál. Az említett tanszéken egyébként egyedül voltam magyar, illetve volt még egy zsidó kolléga, aki később emigrált és Németországban telepedett le. A magyar oktatást eleve megszüntették azáltal, hogy megváltoztatták a szakokat, például bevezettek új szakokat, mint matematika-mechanika vagy matematika-informatika, véletlenül sem matematika-fizika, és természetesen az új szakokon nem taníthattunk magyar nyelven. Az évek során tettek engedményeket és egy-egy tantárgy magyarul történő tanítását is engedélyezték, de magyar nyelven a két egyetem egyesítése után, csak 1990-től lehetett tanítani. Igaz, ez sem ment könnyen. Ma sem multikulturális az egyetem, korábban még annyira sem volt.

– Hogyan lehetett magyar embernek tudományos karriert építeni, hiszen említette, hogy az előléptetéshez meghozták a szükséges kompromisszumokat. Volt-e valamiféle hátrányos megkülönböztetés?

– Erre egyetlen rövid mondattal lehetne válaszolni: sok munkával. Tény, hogy az egyesítéssel közelebb kerültünk a világhírű matematika professzorokhoz. Ilyen volt Călugareanu Gheorghe professzor, Pic Gheorghe professzor (róla már szóltunk), aki a Babeşen is tanított, D. V Ionescu vagy Tiberiu Popoviciu, akik Franciaországban szerezték tudásukat, mert az első világháború után a Román Tudományos Akadémia szorgalmazta a tudósképzést, és Franciaországba küldték tanulni a fiatalokat. Mi, amikor odakerültünk, mint doktoranduszok, tanítványok voltunk. Azokból a tantárgyakból, amit én tanítottam – függvénytan – nem volt magyarnyelvű oktatás. Hogy éreztünk-e valamiféle hátrányt magyarságunk miatt mi oktatók? Csak egy példát mondok: az egyetemen hajdanában létezett egy előléptetési terv. Egy docensi előléptetéskor én is összeállítottam a dossziémat. A káderosztály főnökétől megtudtam az utasítást: „amânat”, vagyis meghatározatlan ideig elhalasztva. Másnap kihallgatást kértem a rektorhelyettesnél, aki a döntést alírta, és megkérdeztem, mi az indoklás? Elég tisztességesen megválaszolta: „van egy kollégám, akinek még nincs doktorátusa, ezért az övé az elsőbbség, amikor megszerzi a doktorátusi címet, én is sorra kerülük”. Szavát valóban betartotta. Azt mondhatom tehát, hogy konkrétan nem akadályoztak.

– Szüleivel hogyan tudta mégis a népi demokráciát megbeszélni? Mert bizonyára Lövétén is átélték a kulák-korszakot és a kollektivizálást, ugyanakkor láthatták, hogy fiúk karriert épít, és gyermekeiknek tanulási lehetőséget biztosít az új rendszer?

– Szüleim sokat megértek, egyszerű emberek voltak. A kollektivizálás csak érintőlegesen sújtotta Lövétét, mert egy „kommunista” csoport szorgalmazta, olyanok, akik a saját gazdaságukat sem tudták rendezni megfelelően. Az országos kollektivizálási tervben Lövéte nem szerepelt. Édesapám soha nem állt be a kollektív gazdaságba. Nem mondom, hogy ez jó pont volt, mert egyszer kaptam az egyetemen egy levelet a helyi szervektől, hogy menjek haza és győzzem meg a szüleimet – álljanak be a kollektívbe. Megkértem Pick dékán elvtársat, engedjen haza, hogy legalább „lássanak a szervek” otthon, bár – jegyeztem meg – úgysem fogom meggyőzni a szüleimet. Pick elvtárs azt mondta: „Balázs elvtárs, én nem tudni elengedni, tessék menni rektor úr!” Daicoviciu Constantin volt a rektor, az egyedüli, akit a múlt rendszerben is úrnak kellett szólítani. Azt mondta nekem, ne menjek sehová, de a levelet jó helyre tegyem, mert még szükségem lesz rá. Az „új világban”, 1990 után, a felszólítás, mint dokumentum, megjelent a Lövétei Kiáltóban. Édesapámmal pedig nyíltan és őszintén megbeszéltünk mindent. Soha nem lett kollektivista. Az igaz, hogy a kezdet kezdetén nem láthattuk, hogy mi lesz a rendszerből, mert jót is hozott. Később láttuk, hogy mi lett belőle.

– 1990 után milyen változásokat tart említésre méltónak?

– A legfontosabb eredménynek a szólás szabadságát tartom. Lehetett (lehet) beszélni anélkül, hogy hátrány származott volna a véleménynyilvánításból. Dékánhelyettesként (azelőtt semmilyen tisztségem nem volt) a kezdetben felvetettem a magyar nyelvű oktatás szükségességét. Legfontosabbnak tartottam, hogy ne csak azt a három tantárgyat tanítsuk anyanyelven, amelyek a pedagógusok felkészítéséhez fontosak voltak. Még a ’90-es évek elején a Nemzeti Megmentési Front egyetemi tanácsának elnökéhez fordultam azzal a kéréssel, hogy a differenciálegyenleteket és az algebrát tanítsuk magyarul, mert azt a középiskola utolsó osztályában tanítják. Azonban a román kollégák tiltakoztak, hogy szó sem lehet róla, sőt volt olyan, aki kijelentette, hogy akkor mindent alakítsunk vissza úgy, ahogy volt Ceauşescu idejében. Megpróbálkoztam a csillagászattannal is. A Román Akadémia mostani elnökéhez, Haiduc Ionelhez fordultam, aki akkor már rektor volt (korábban együtt dolgoztam vele 9 évet), Kértem, hogy a kérésünket ne úgy tálalja, hogy én kérem, mert nagy az ellenkezés. Ő bele is foglalta a csillagászattant a didaktikai tervbe, csak az volt a kikötése, hogy keressek tanárt, aki tanítsa, és két egymás melletti teremben tartsuk egyidőben az órákat, hogy a diák választhasson a magyar és román előadás között. Mindezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem a félelmet, ami csak későn oszlott el, ugyanis kaptunk tanárt, aki taníthatott volna, de nem vállalta a magyar nyelvű oktatást. Szóval nem ment simán a magyar nyelvű oktatás beindítása, voltak heves vitáink. A román kollégánk szemünkre vetette még azt is, hogy a kommunizmust is a Bolyai Egyetemmel vittük be a Babes-Bolyai Egyetemre. Lassan enyhült a feszültség. Soha nem jártam külföldre 1990 előtt, aztán megtehettem én is. Sajnos az új világ sem változtatta meg a pedagógusok alulfizetettségét, ezért a tanári pálya most sem vonzó. Ez az oka, annak, hogy kevesen választják a matematika szakot. Márpedig a jó tanár személyisége és felkészültsége határozza meg a jövendő matematikusokat és a tantárgy szeretetét. A jó tanárok hiánya magyarázza azt, hogy már kisgyermek korban rettegnek a matematikától, mert azt hallják a szüleiktől is, hogy ez az a tantárgy, amitől félni kell. Véleményem szerint vissza kellene vezetni a matematika-fizika tanárképzést, azért, hogy aki oda jelentkezik az eleve tudja, minek készül. Őket szakmailag alaposan, és pedagógusi pályára kell felkészíteni. Ha most egy hallgatót megkérdez az ember, tiltakozni fog az ellen, hogy tanár legyen. Márpedig csak keveseknek adatik meg, hogy nagy „tudóssá” vagy kutatóvá váljon.

– Saját gyermeke hogyan választotta az informatikusi pályát? Szülői hatás?

– Nem, azoknak a tévedéseknek a sorozata, amely végigvonul az életemen. Ha engem megkérdeznének, mit változtatnék ha újrakezdhetném az életem, azt felelném, hogy nem járnám ezt az utat. Fiam orvosira készült, de a biológia tanára miatt, aki egyszer tisztességtelen volt vele, „csakazértis megmutatom, hogy egyébre is képes vagyok” daccal jelentkezett az informatikára. Én soha nem tanítottam matematikára, legfeljebb annyit mondtam meg, hogy hol van az a könyv a könyvespolcon, amiben utánanézhet. 150 pályázó között kapott Fulbright-ösztöndíjat, majd mesterséges intelligencia témával doktorált pszichológiából az Egyesült Államokban. Ma Londonban a Richmond Egyetem professzora.

– 1990 utáni aktivitása is gazdag: akadémiai tagság, Radó Ferenc Matematikaművelő Társaság, a Matematikai Lapok főszerkesztője, a Didactica Matematica szeminárium vezetője és kiadott köteteinek( számszerint 15) is szerkesztője. Benne van az életében Lövéte is?

– Igyekeztem mindig ott lenni, ahol szükség volt rám. Lövéte is ott van a szívemben. Életem egyik legszebb részét jelenti: fonó, éjjeli zene, a kaszálás (tanársegéd koromban is hazajártam segíteni), a falu teljes élete. Ha lehetett, segítettem a hozzám forduló falusfeleimen. Ezért jól esett, hogy nem felejtettek el, 2004-ben díszpolgári címet adományoztak. Talán otthonról hozott életelvem, amit mai tapasztalatommal is vallok: a gyerekeket a legkisebb kortól meg kell tanítani dolgozni, a rendszerességre és a gondolkodásra (tanulni is kell, de nem az a legfontosabb), a többit rá kell bízni a gyerekekre, akik – az élet bizonyítja – okosan rátalálnak a helyes útra.


.: tartalomjegyzék