Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - November
Ködöböcz Gábor beszélgetése Csiki Lászlóval

A kint- és bentvalók

Bár korábban nem találkoztunk, és vajmi keveset tudhattunk egymásról, öt-hat órányi beszélgetésünk alatt végig azt éreztem, mintha egy ismeretlenül is ismerős emberrel (hogy ne mondjam régi jó cimborával) ülnék szemben. Egy meglepően barátságos, figyelmes, közvetlen és jó humorú emberrel. Meglehet persze, hogy a természetes kíváncsiságot, az egymásra figyelő szeretetteljes megértést és nyitottságot a magánemberi tapasztalatok (sorsélmények) bizonyos hasonlósága is erősíthette köztünk. A spontánul és oldottan folyó társalgást mindvégig élveztem, és egy hihetetlenül tartalmas, számomra unikumszámba menő eszmecsere után feltöltődve, jó érzésekkel mentem a vonathoz. Utazás közben örömmel vettem kézbe újabb verseit tartalmazó, kedves dedikációval ellátott kötetét. A Szótolvaj – akárcsak a szerző – azonnal utat talált hozzám. Egerbe érve a megszólítottság, a megajándékozottság és kölcsönösség oltalmazó derűjével, fütyörészve indultam haza.

*

– Életének fontos állomásai Sepsiszentgyörgy, Bukarest, Kolozsvár és Budapest. A hely szelleme, lelkülete és kisugárzása szempontjából igencsak különböző városok emberi és művészi hozadéka bizonyára a reménybeli olvasót is érdekelheti. Milyen szerepet játszottak/játszanak életében és alkotásaiban a felsorolt helyszínek?

– Sepsiszentgyörgyön születtem (idő előtt, mert édesanyám megrémült a közelgő, fegyvert fordított román csapatoktól), oda tértünk vissza, amikor őt, aki apámat várta haza a hadifogságból, mint klerikális reakcióst, azaz kántortanítót, kirúgták az állásából; ott töltöttem tehát gyerekkorom egy részét, majd az egyetem után oda szegődtem újságírónak a megyei laphoz. De Sepsiszentgyörgy, a régi sanyarú kedélyével, számomra maga a kisváros. (A falu viszont Csíkszentdomokos, ahol iskoláimat kezdtem, és ahol ötven éve nem jártam, csak hagytam, hogy mitizálódjon bennem.) Bukarest, az említett faluval párban, a Titkos fegyverek című regényemben tűnik fel: egy kisgyerek szemével nézve. Valóban ott jártam negyedik osztályba néhány hónapig, egy mukkot sem értve románul, úgy hogy csupán számtanból kaptam osztályzatot. Később, a hetvenes években öt és fél évig éltem ott, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként, de az már egy másik Bukarest volt! Kedveltem – de mintha egy kissé külföldön lettem volna. Kolozsváron viszont egyetemi hallgató voltam, fiatal házas és apa, több éves szünet után pedig kiadói, majd lapszerkesztő, végül két éven át szilenciumra ítélt „szabadfoglalkozású”. Ez a város a nosztalgiám terepe, talán egyenesen terepasztala. Budapesten több mint húsz éve lakom. Honosodtam, ami azt is jelenti mára, hogy valahányszor nincs munkakedvem, unom ezt a zajossá lett várost. Mostanában nem sokat járkálok benne. Egy kis Nógrád megyei faluban több embert ismerek, mint itt.

– Amikor jó húsz évvel ezelőtt kényszerűségből elhagyta szülőföldjét, Erdélyt, milyen érzések és gondolatok kavarogtak Önben? A sejtésem szerint nagy traumát és éles cezúrát jelentő áttelepülés előnyei és hátrányai, veszteségei és nyereségei hogyan viszonyulnak egymáshoz? Romániában és/vagy Magyarországon volt-e része abban a fájdalmas tapasztalatban, hogy a „kettős űrbe dobott földönfutók sorsa a szabadesés”?

– Az idézett szentenciát csak olyan írhatta, aki sose próbálta, mit jelent a valóságban, ezért aztán azt is leírta: „akik elmentek közülünk, nem is voltak közülünk valók”. Becsületére legyen mondva, utóbb ezt az ítéletét visszavonta. Ami a nagy traumát illeti: az előtt ért, mégpedig folyamatosan, mielőtt – harmincötödik születésnapomon – meghoztam a döntést: áttelepülünk, mentem a gyerekeimet, akik nem felelősek azért, amit nekem kell elviselnem a „szigorú vállalatnak” becézett politikai rendőrségtől, mely egyszer még hétéves lányomat is külön szobába zárta… Fogalmam nincs, mivel érdemeltem ki a figyelmüket, hiszen nem voltam lázadó, nem írtam kiáltványokat, csak verseket, végeztem csak a munkám szerkesztőként. De négy évet vett el az életemből ez az egy kapura játszott mérkőzés, ráadásul nem láttam a végét. Négy év az áttelepülés intézésével telt el. Ama „legszebb férfikorban”. Jobb lett volna, ha a nyolc év alatt könyveket írok, még ha rosszakat is. Engem akkor már több taszított onnan, mint amennyi ide vonzott. Magyarországot illetően viszont nem voltak illúzióim – így aztán nem is csalódhattam túl nagyot. 1984-ben még kedvelték itt az erdélyieket, már-már divatban voltak, valami honfibúval párban. Az áttelepültekre mégis mint hitehagyottakra néztek egy kissé. Én meg úgy éreztem, és ezért mindegyre ezt is írtam, bizonygattam: az erdélyiek „lényege” nem az, hogy kisebbségiek, hiszen az csak a helyzetük vagy az állapotuk, hanem hogy emberek. Utólag is remélem, hogy nem ragadott el sem a nosztalgia, sem az erdélyieket kötelezően övező mítosz. Nem feleltem meg tehát az itteni kívánalmaknak, „elvárásoknak”: sem hős nem voltam, sem áldozat. Nem tartottam a szenvedést értékmérőnek, mint oly sokan, legfeljebb értékteremtőnek véltem, alkalmilag: a jobb művekben. Az is igaz viszont, hogy míg „odaát” mindegyre azt hangoztattam: nem romániai magyar, hanem egyszerűen magyar író vagyok, „ideát” jó ideig erdélyinek vallottam magam. Csakazértis. Most újra egyszerűen magyar író vagyok. Itt alig ismertem valakit, még a számos rokonomat is alig, miközben több él belőlük Magyarországon, mint Romániában. Annyi csak, hogy itt nem volt sem iskolatársam, sem katonapajtásom. De jól megvoltam a Magvetőnél, majd a frissen indult Magyar Naplónál, később – kilenc éven át – szabadfoglalkozásúként, és most sem panaszkodom a környezetemre. Legfeljebb magamra. ’90 után Mészöly Miklós már-már irigyen mondta: az írónak jót tesz a kétlakiság. Nekem ezt csak részben sikerült valóra váltanom. Nem szaladgálok haza, sem siránkozni, sem dicsekedni. „Tapasztalatot szerezni” sem, terepmunkára. A reflexeim viszont Erdélyben alakultak ki, vagyis onnan való a szókincsem. Öntudatlanul ma is ottani élmények állnak asszociációs bázisom alapjánál. Nem kell felidéznem: megvannak maguktól. Szeretném hinni, hogy jótékony belső feszültség keletkezik így az írásaimban.

– A jó ideje pontatlanul jelölt szomszédos országbeli magyar irodalmak inkább alkotnak határok fölötti, mintsem határokon túli irodalmat. Az országhatárokkal dacoló szellemi haza, a „haza a magasban” napjainkra jelentősen megváltozott körülmények között vajon lehet-e ezután is sokak vigasza, menedéke, a teljesség ígérete és a tisztaság forrása?

– Hajdanán a romániai magyar irodalomnak nevezett alakzaton belül kétféle erőfeszítés jelentkezett párhuzamosan, időről időre csatározásokká élesedve: egy annak bizonyítására, hogy az „egyetemes magyar irodalom” részei vagyunk (miközben persze „híd”), egy a „sajátosság méltóságának” érvényesítéséért. Nem árt az, ha két- vagy sokféle szándék és irány van jelen. Csakhogy „kifelé” – és ez legalább annyira a román többséget jelenti, mint a szintén többségi anyanemzetet – a romániai magyar irodalomnak egységesnek kellett mutatkoznia. A kint bent volt. Az anyanemzet meg kint. A szándékokat, az egység nevében pedig néhányan kötelező feladatként jelölték meg. (Lásd: népszolgálat, önösszeszedés stb.) Ha így nézem: amennyire hősies, annyira abszurd volt az egész. Magyarán: kisebbségi. Tartok tőle, hogy sokáig nem is akart több lenni ennél. Csak az adott kereteket, lehetőségeket igyekezett ki-, illetve betölteni. Ez sem kis dolog, főként hogy a változásra nem sok remény mutatkozott. Tegyem hozzá, a kisebbségi sorban lévő irodalomnak valóban volt-van önmagán túlterjedő feladata, tartalma legalábbis: más híján az egyetlen társadalmi, leginkább azonban anyanyelvi fórum volt. Én magam is elfogadtam ezt, éppen csak a szűk körön belül igyekeztem „más” lenni. De nem igazán tudtam, miféle lehetnék…
Beszélnem kell, nem is először, a „sajátosság méltóságáról”. Gyönyörű eszme, még akkor is – vagy éppen azért –, mert kényszerek között, a túlélés – hacsak nem a méltó halál – érdekében született válasz a fenyegetettségre, és néhány kiváló életmű igazolta. Számomra azonban valaminek, legfőképpen a kisebbségi létformának az elfogadását, eltűrését jelentette, és nem csupán annyit, hogy legyünk büszkék magunkra. Gyakorlati szempontból sem tartottam hasznosnak. Úgy véltem, megalázó, hogy energiát, erőt, amit az alkotásra, egyáltalán a normális emberi életre kellene fordítanunk, sajátosságunk és méltóságunk – valójában talán a másokkal való egyenrangúságunk – bizonygatására pazarolnunk. Ott, akkor ezt ki nem mondtam volna, nehogy megszegjem a hallgatólagos egyezséget! Nem ezzel szembe, hanem melléje állítottam viszont a „sajátosság természetességét”. Mondhatnám, az alapvető, velem született emberi jogomat, hogy olyan legyek, amilyen akarok, és ehhez ne kellene érveket, indokokat találnom, még ha remekművekben tenném is. Ahogy pedig ma végignézek a fiatal erdélyi írókon, sem a sajátosságért, sem a méltóságért vívott küzdelmet nem vélem felfedezni. Viszont természetesebbek. Lehet, hogy szabadabbak. Veszteség érte őket talán a feladatuk megszűntével, de a magyarságon belüli „globalizáció” vesztesége ez, és csak annyit bizonyít: a legszebb eszmények fölött is eljár az idő, és a romok között tiszta helyet kell kialakítani. A „haza a magasban” pedig nem egyszerű gyűjtőfogalom, mint amilyennek tűnik, menedéknek is túlságosan költői ahhoz, hogy vigasznál egyébnek használható volna. Aki pedig vigaszra szorul… A hazánk pedig: a nyelvünk. (Igaz, ez is túlságosan költői elképzelés.) A mai összmagyar állapotok szerint hazája kinek-kinek csupán egyénileg van, éppen ott ahol. Egyiknek a szülőhelyén, másiknak ott, ahol migrációja közben megállapodik. Hordozható hazák birtokosai vagyunk világszerte. De még otthonainkban is.

– Az irodalmi köztudatban a Forrás első nemzedékét leginkább Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár, a második nemzedékét pedig Farkas Árpád és Király László nevével szokás fémjelezni. Az említett szerzőkkel való (tudomásom szerint nagyon is emberközeli, jóbaráti) kapcsolata hogyan befolyásolta személyes életét és költői munkásságát?

– Lászlóffy volt az első élő költő, akit láttam: a sepsiszentgyörgyi szövőgyári moziban lépett fel többedmagával, pepita zakóban, valami laza csokorral a nyakában és szürke betétes papucscipőben. Még a versére is emlékszem, amit elmondott, pedig a sajátjaim is kimennek a fejemből. Azt hiszem, a szilajsága, a formabontása tetszett leginkább nekem, a kisvárosi gyereknek. Szilágyi Domokossal Bukarestben járkáltunk erre-arra, és részt vettem néhány mókájában is, majd Kolozsváron hallgattam vele nagyokat, ahol aztán utolsó estéjén és még két napig kerestem. Szerkesztőjük is voltam. Ők néhányan, a boldogtalan emlékezetű Hervay Gizit is ideértve, akivel kétszer kellett közölnöm fia halálhírét, úgy képzelem: feltörték az irodalmi tsz-iroda udvarán a ledöngölt, koszos földet és mindenféle természetes növényt ültettek belé. Oxigént termeltek, de a szédülésig zavarták az eszme hivatalnokait. Az irodalomnak szerintem tulajdonképpen nincs története, csak művei vannak, az első Forrás-nemzedék irodalomtörténeti érdeme mégis, hogy felszabadította a formát és azzal együtt egy gondolkodásmódot. (Velük egyidős például egyik főbarátom, Bodor Ádám, mégsem sorolják be a nemzedékbe, igaz, hogy náluk később és nehezebben, börtön után indult. Páskándi Géza is magányosan áll ebben a sorban.)
A második Forrás-nemzedék Farkasa, Királya, valamint Magyari Lajosa a kolozsvári egyetemen és a Gaál Gábor irodalmi körben egy csapatot alkotott, de volt ott egy Kenéz Ferenc és Vári Attila is… Én inkább kibicként tűntem fel abban az időben. Mindig is szerettem kedves dilettánsokkal barátkozni, tekintet nélkül a nemzetiségükre, és akkoriban is azt tettem. Később valódi barátságba kerültem velük, igaz, akkor már közös volt a nyomozótisztünk. Imádtam Farkassal veszekedni (három évig együtt dolgoztunk szülővárosom lapjánál), és vodkázni Királlyal (két évig ugyanabból a szerkesztőségi szobából lógtunk az akkori Utunknál). Olyan metaforikus nyelvet alakítottak ki a magukkal hozott anyagból, melyet mindenki értett, még a cenzúra is, éppen csak nem bírta őket rajtakapni a turpisságon. (Miért? – kérdezte a belga Gofin –, a szimbolizmust nem azért találták ki, nehogy közszeméremsértésért perbe fogják őket?) Még az is lehet, hogy egy kissé irigykedtem rájuk, amiért talált a hangjuk az olvasókéval – mégsem akartam követni őket. Talán nem is a szándékaim, hanem az alkatom miatt. Az a közéleti indulat viszont, amely őket hajtotta, közös volt az enyémmel. És sok máséval is, persze. Ráadásul mindahányan vidékiek voltunk – és maradtunk, remélem. Csak valahogy nekem mégsem voltak „népi gyökereim”, szándékosan vagy utólag pedig nem lehet ilyent ereszteni. Meg aztán, én költő, író akartam lenni (erről szól az egész első kötetem), ők pedig már azok voltak. Kár, hogy az utóbbi időben mintha elhallgattak volna.

– „Az a legnagyobb dolog: világot teremteni” – mondja egy Tamási-novella hőse. Ráadásul ez a teremtett világ – József Attilával szólva – nem csak „határolt végtelenség”, hanem „szemléleti világegész” is. Több évtizedes irodalmi jelenlétre és költői tapasztalatra támaszkodva változatlanul érvényesnek és pontosnak találja-e a fenti kijegecesedett formulákat? Saját alkotói gyakorlatára gondolva hogyan árnyalná a hivatkozott (axiómaszerű) véleményeket?

– Érvényesnek és pontatlannak találom. Pontos csak egy-egy külön élet(mű) lehet. Amennyiben betölti saját lehetőségeit, a „szemléleti világegészét”. Különben, ha mások már mindent véglegesen megfogalmaztak volna, semmi értelme nem lenne újabb műveket létrehozni: nézhetnénk, akár a televíziót. A „határolt végtelenségnek” pedig ki-ki számára máshol (értsd: másfelé) van a határa éppúgy, mint a távlata. Nem valószínű, hogy előre elhatározott céllal, vagyis kijelölt határral élő, önállóan lélegző művet lehet létrehozni. Én magam legalábbis írás közben jövök rá, mit akarok valójában azzal az éppen készülő művel, amelyről még azt sem tudom, elkészül-e. Azért „csinálom”, hogy megtudjam, mit akarok, abban a pillanatban mire vagyok képes. Az irodalom emberi tevékenység. Mint ilyen: munka.
Mostanában, hogy egy gyűjteményes kötet összeállításához újra kellett olvasnom a verseimet (különben soha nem olvasom el a könyveimet), rá kellett jönnöm, hogy az a valaki, akinek az életművét éppen szerkesztem, egyszerre két dolgot akar: részt venni a mindennapokban, tehát felelős közügyi költészetet művelni, ugyanakkor csak magára, a benne lakozó emberre figyelni, azt megismerni, olyan érzékletesen jelenítve meg a legelvontabb (általánosabb?) emberi ismérveket, amennyire az érzékelés útján el lehet jutni a legtávolibb dolgokhoz: bennünk. Persze, munka közben nem ennyire bonyolult ez, nem elvi, eszmei dolgokra figyelek, hanem a munkámra, legfőképpen a szavakra. Arra a hálóra, szövedékre, amelyben fennakadhat az a valami, amiről akkor tudom meg, micsoda, ha már foglyul ejtettem. Az pedig a hálóval együtt lesz maga a mű. A szerkezetekre figyelek tehát. Talán azért is, mert mindig kedveltem a matematikát, képes vagyok képszerűen látni magát az elvont konstrukciót. Általában sötét háttérben ezüstös pontokat és vonalakat… A sűrű rengetegben kifeszített hálót. Amitől az egyre sűrűbb…

– Heidegger szerint a lét háza a nyelv. A „létezésszakmában utazó” költő- és íróember számára ez fokozottan igaz. Belakható, kitölthető-e az omnipotens, mindentudó nyelv a versírás révén, s a megszülető mű tudása szükségképpen új minőséget, reveláló tudást képvisel-e a versbeli beszélő tudásához képest?

– Igen. Azaz nem. Pontosabban: nemigen. Amit létrehozok, az egyedül az enyém. Magával a nyelvvel (nem a nyelv által) hozom létre. Az sokakéval közös, mégis csak a sajátom abban a bizonyos pillanatban, tehát más. Eddig az „igen” (habár már ez is kérdőjelesen). Amit „menet közben” megtudok, ami tehát létezővé válik, az viszont mindig kétséges, éppen a velem egy nyelvet beszélők számára, és velük együtt számomra is. Sőt, ha kész, egy kicsit már halott. Ez már inkább a „nem”-re válasz, utólagos, már-már posztumusz kérdésként. A kettő együtt: nemigen. Kár, hogy nincs olyan szavunk: igennem.

– Afféle „dramoletteknek” is nevezhető verseinek metaforái: Isten, halál, mindenség. Értékjelkép és értéktudat szoros összefüggését feltételezve ezek a konstans szemléleti elemek Csiki László világlátásáról és létbeli pozíciójáról is sok mindent elárulnak. Nem tudom, jól gondolom-e, de mintha kétségek nélkül, töretlenül bízna e gyakran használt metaforák jelentésképző, strukturáló és értékvilágot megnyilvánító szerepében…

– Valamibe mégiscsak meg kell kapaszkodni. Egyelőre nem ismerek szilárdabbat a mindenségnél. Ami, ugyebár: megfoghatatlan. Viszont mindenütt jelenvaló. Akárcsak Isten, aki (ami?) nálam inkább metafora: kulcslyuk a mindenségre. A halál úgyszintén. Túl sokszor leírtam ezt a szót. Talán nem is annyira a fizikai elmúlást jelenti az én szóhasználatomban. Hiszen akkor kívül kerülnék a mindenségen, Istenen is. Miközben mindkettőn belül vagyok. Azt hiszem, vagy csak remélem, természetesen, természetszerűen használom ezeket a szavakat. Nincs bennem olyankor félelem, legfeljebb enyhe dac. Nagyképűség lenne kijelentenem, hogy ezek épp annyira elemek, sőt kellékek egy írásban (főként versben), mint amennyire a létem közegét alkotják? Az én kinti-benti állapotomat. Egy régi pályatársam azt írta, a lehetetlent jelölve ki valóságként: „A mindenséggel mérd magad…” Én, szerényebben, a világmindenséget – mondjuk inkább teljességnek – nem mérceként használom, hanem magamat tartom a részének. Így talán egyszerűbb, minden esetre otthonosabb. A fájdalmaival együtt.

– József Attila-centenárium lévén aligha megkerülhető, a 20. századi magyar líra egyik legkimagaslóbb életművéhez való személyes viszonyulás megvallása; a versekkel folytatott dialógus, a „virrasztó költő”-től jövő ösztönzések kérdése. József Attila poetikájának és lírai létértelmezésének megismerése miként érintette költői (írói) pályájának és világképének alakulását?

– Rosszul kezdődött az ismeretségünk: az iskolában, a Döntsd a tőkét című verssel. Lehet, hogy annak az indulatával még egyet is értettem, de erőltetettnek, egyben méltatlanul kézenfekvőnek tartottam a fa- és a pénztőke szóhasonlóságra épülő „poént”. Juhász Ferenc József Attila sírja c. versének kellett elérkeznie hozzám vidékre, hogy ösztönzésére utána nézzek, ki az, akiről lehet és érdemes ilyent írni, és nem is jambusokban. Akkor még tele voltam Adyval. Aztán kiderült, hogy József Attila nekem „éppen megfelel”: a vallomásossága azt jelentette, hogy akár rejtetten, zsigerileg is lehet lázadni, a „tapsikoltak a jázminok” pedig a világmindenséget, túl azon – mert benne abban –, amit maga a szó kifejez. Egyszer még hitkeresőnek is neveztem. Szerencsére, idejében rájöttem, hogy nem lehet és fölösleges utánozni: annyira egyedi, „eredeti”. Tanulni sem igazán lehet tőle. Neki sok minden megadatott, amiért mi vért izzadva küszködünk. Mégis ő halt bele.

– Ágoston Vilmossal folytatott 1997-es beszélgetése alkalmával addigi munkásságát reprezentáló válogatásában az alábbi könyveit jelölte meg: Szombat. A búvár hazamegy. Verskönyv haladóknak (1977), Kísértethajók. Válogatott és új versek (1986), Titkos fegyverek. Regény (1988), Lépések, kopogások. Versek (1996), A pusztulás gyönyöre. Elbeszélések (1997). Tudomásom szerint ez a lista az irodalomtörténeti kánonban is szerepel. Valamelyest a kritikára is figyelő szerzőként – a visszajelzésekkel összhangban vagy éppen velük vitatkozva – hogyan vonná meg az utóbbi nyolc év mérlegét?

– Dolgoztam. (Négy könyvem is megjelent.)

– Az ön munkássága igen sokrétű, hiszen jó ideje nemcsak költőként és műfordítóként, hanem próza- és drámaíróként is jelen van a kortárs irodalomban. Jelenlétének egyre nagyobb és mind nyilvánvalóbb súlyával miként vélekedik a magyar irodalom folyamatairól, illetve az irodalmi élet különféle jelenségeiről, ilyen-olyan visszásságairól, időnkénti zavarairól?

– Nem élek „irodalmi életet”. Ha jól tudom, Hemingway mondta a New-York-i írókról: olyanok, mint a giliszták a befőttesüvegben, egymásból és az üveg falából akarnak táplálékot szívni… Annyit azért tudok, hogy nagyjából két nagy tábor létezik. Nem kívánom elfogadni sem ezt a felosztást, sem a másfajta kényszert, még akkor sem, ha szokás szerint az ember így két szék között csak a pad alól beszélhet. Tartok tőle, hogy magyar irodalmi élet nincs is (mint pl. a múlt század elején), csak a zavarai léteznek, a hol jobbra, hol balra osztott díjakkal, ösztöndíjakkal. Szerencsére, alkotó írók léteznek! Szerencsére, a fiatalabbja túljutott már irodalmunk posztmodernnek nevezett legprovinciálisabb jelenségén, amikor egy írásmódot vagy az eszköztárat filozófiává próbálták felfújni, a részből egészet fabrikálni. Soha jobban nem szolgálta ki az irodalom a kádári rendszert, mint elmúlta után: híven megfelelve az elvárásnak, miszerint foglalkozzon csak önmagával, az ország, sőt az emberek ügyes-bajos dolgait hagyja másra. Mára beérett a vetés, és nincsen aratása. De hagyjuk ezt, és reménykedjünk.

– Alkotó ereje teljében lévő emberként nyilván újabb műveket szeretne írni. (Miközben persze az sem mellékes, hogy mit csinál Csiki László, alkalomadtán például mit olvas, amikor éppen nem ír.) Mi foglalkoztatja mostanában, milyen műveken dolgozik, és – amennyire ez publikus – milyen tervei, dédelgetett álmai vannak a jövőre?

– Beszélhetek róla, mert már elkészültem vele. Velük. Én nagyjából három évenként készülök el – három könyvvel egyszerre. (Aztán szerezzen rá egyszerre támogatást valamelyik kiadó, ha tud!) Megjelenik kötetben az éveken át közölt rövid-próza-sorozatom, A jóslat. Baráti ösztönzésre összeszedtem a verseimet. Leadtam egy esszégyűjteményt. Néhány „technikai” kérdés megoldása után kész a hosszasan, nagy szünetekkel írt regényem, az Ajakír. Minthogy elsősorban prózaírónak tartom magamat. Közben írtam egy filmforgatókönyvet is, hogy el ne felejtsem. Folyamatosan közlök cikkeket: főként könyvekről. Vagyis mindenek előtt kötelességszerűen olvasok. Megszokásból is. Ha kimegyek a fogadott falumba: újraolvasok, és élvezem, hogyan változtak el időközben a régi könyvek. Vagy én. Szeretek az egyetlen nyilvános fórumon, a falusi kocsmában emberekkel beszélgetni. Addig volt igazán jó – mintegy három éven át –, amíg nem tudták rólam, hogy író vagyok… Rendes embernek tartottak, és nem csak pestinek, mert sokat láttak dolgozni a ház körül. Néha a két unokámmal hancúrozom. (Legutóbbi verseskötetem mottója a nagyobbiktól származik, négy és fél éves korából: „Műanyag vagyok, gyertya ég a szívemen”.) Közben meg figyelek.


.: tartalomjegyzék