Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - November
Fekete J. József

Perifériáról betekintő

AZ ÖNSORSRONTÁS DIÁRIUMAI

Csáth Géza 1910-től folyamatosan ópiumszármazékokon él, elvonókúrái eredménytelenek, a hadi szolgálat alatt pedig képtelen ellenőrzése alatt tartani szenvedélybetegségét, többszöri szabadságolás után 1917-ben véglegesen felmentik a szolgálat alól. Gyógyulása érdekében körorvosként helyezkedik el Földesen, majd Regőcén, de állapota egyre súlyosabb, paranoiája egyre mélyebb, 1919 áprilisától a bajai kórházban kezelik. Innentől már olyan a történet, mintha Csáth írta volna: az elmeosztályról megszökött, hazagyalogolt Re¬gő¬cé¬re, ahol húsz nap elteltével három revolvergolyóval kioltotta felesége életét, öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették, előbb a bajai kórházban ápolták, majd hozzátartozói kérésére átszállították a szabadkai kórházba.
A történet vége, hogy onnan is megszökött, Budapestre indult, de a szerb határőrök 1919. szeptember 11-én föltartóztatták, mire – egyes források szerint arzént, nagyobb valószínűséggel ¬– nagy mennyiségű pantopont (ópiumszármazékot) vett be, amivel véget vetett életének. Sokan úgy tartják, ez volt a kisebbségbe szakadás elleni tiltakozás nagy, heroikus és abszolút művészi gesztusa: Csáth a demarkációs vonalon, holtan, homokba fúrt arccal. Pedig ő csak rendet szeretett volna maga körül, és magában.
Ezt a megközelítési módot hitelesítik a 2007-ben és 2008-ban közreadott Csáth-naplók és -levelek, amelyek olykor a hipochondria diáriumaként, olykor a lélek- és álomanalízis dokumentumaiként, olykor egy művészregény ácsolataként, olykor egy szatócsbolt hóvégi leltáríveként olvashatók, s amelyekben közvetlenül tükröződik vissza az alkotásban egységesülő kettősség: a szerzői ouvre, és az életet is művé konstruáló Opus Magnum, a magánélet.
Miután 1910. április 10-én eljegyezte magát a morfiummal, a feljegyzései kényszerűségre vallanak: a korábban is benne lappangó rend- és leltárszeretet túlburjánzása nyomán mániákus precizitással jegyezte gyógyszeradagjait, székletének mennyiségét és állagát, alvási és pihenési periódusait, koituszainak számát és kvalitását, aminek elsődleges célja a testi és lelki hipochondriájának gyógyítása lehetett. Freud-rajongóként és Jung-tisztelőként szerencsére részletesen leírta álmait is, amelyeknek nyoma megjelenik novellisztikájában is, akárcsak magánéletének eseményei, szereplői. Ez idő tájt már ismeri Jónás Olgát, majdani feleségét, akit – miként annak naplóbejegyzéseiből tudjuk: határozott, ellentmondást nem tűrő akaratával – olyasmire is rávett a naplóírás terén, ami ellent látszik mondani a naplóírásról kifejtett minden teóriának. Az 1911-es naplóban hosszasan és részletekbe menően taglalja kettőjük kapcsolatát, ami nem tekinthető sima párkapcsolatnak, ugyanis epizodisták egész sora játszott bele ebbe a drámába. A naplóban április hatodikán egyszerre csak megjelenik Jónás Olga följegyzése, s a nő április 23-ával bezárólag rendszeresen ír Csáth füzetébe. Innentől már nincs diszkréció, többé nem érvényes az elmélet, hogy a naplóíró magának írja feljegyzéseit, hogy az csak személyes célokat szolgál etc. Ugyanakkor alátámasztást nyer azon megállapítás, hogy a naplóíró mindig számol a mindenkori olvasóval, ha tudat alatt is, de biztosak lehetünk benne, a naplóíró tollát ez a potenciális (napló)olvasó keze vezeti. Csakhogy itt most valami mással állunk szemben: Jónás Olgának Csáth személyesen adta kezébe a naplóját, és minden bizonnyal maga kérte meg a bejegyzésekre. Innentől a napló a korábbinál eltérő funkcióval bírt Csáth számára. Megtörténhet, hogy annyira szerelmes volt a lányba – a napló bizonyítja, hogy volt ilyen rajongással teli periódus a kapcsolatukban –, hogy őszinteségi rohamában – amiről úgyszintén tudjuk, hogy heves, olykor nyers és agresszivitásba torkolló kifakadásokban szabadította fel őszinteségét – feltárta előtte titkos életét, a naplóját. Mert Csáth esetében a napló kiegyenlíthető a titkos élettel. Az viszont kétségtelen, hogy Jónás Olga nem önszántából írt a füzetbe. Csáth a nő bejegyzéseire nem válaszolt. Olga viszont nem magáról írt a naplóban, hanem Csáthról, magával csak mint Csáth vágyakozásának tárgyával foglalkozott. A leghosszabb szövegrészben arról vallott, hogy számára is mekkora gyönyört jelentett, amikor végre ráállt a Csáth által felvetett, majd követelt, végül kikényszerített szexuális praktikára.
Itt bizony kilóg a lóláb: Jónás Olga naplóbejegyzéseinek minden sorát Csáth Géza egója fogalmazta. Meglehet, miként Beszédes Valéria, a napló közreadója véli, ő maga diktálta a leírtakat. Akár így, akár úgy, annyi bizonyos: Csáth 1911-es naplójának Jónás Olga-fejezete sokkal kevésbé szól az íróról, mint az orvosról, aki ezt a fejezetet a terápia részeként használta vélt, pszichés eredetűnek tartott, illetve morfium-okozta impotenciájának kezelésében. Pedig az igazi veszély nem férfiereje lankadása, sem a rettegett TBC irányából fenyegette, hanem a morfin őrölte fel életét. Ennek tudatában volt, s noha leveleinek garmadájában folyamatosan tájékoztatta testvéreit a méreggel szembeni függőségéről, illetve erőtlen leszokási kísérleteiről, az óhajtott és elvárt segítség helyett csupán a cinkosság vállalását érte el általuk. Élete utolsó hat évében folytatott levelezéséből tudjuk a család segítsége még a legkritikusabb pillanatban is elmaradt, amikor Csáthot félrekezelték az elmekórházban, hiába könyörgött segítségért, de Jónás Olga is hiába kért oltalmat az életére törő férjével szemben, mindketten a cinkosság áldozatainak (is) tekinthetők. [Ifj. Brenner József (Csáth Géza) Napló (1903–1904). Szerk.: Dér Zoltán. Szabadka,2007, Életjel; Ifj. Brenner József (Csáth Géza) Napló (1906–1911). Szerk.: Beszédes Valéria. Szabadka, 2007, Életjel; Csáth Géza: 1000 x ölel Józsi. Családi levelek 1904–1908. Szerk.: Dér Zoltán. Szabadka, 2007, Életjel; Csáth Géza: 1000 x ölel Józsi. Családi levelek 1909–1912. Szerk.: Beszédes Valéria. Szabadka, 2008, Életjel; Csáth Géza: 1000 x ölel Józsi. Családi levelek 1913–1919. Szerk.: Beszédes Valéria. Szabadka, 2008, Életjel.]

SZENTKUTHY MIKLÓS: SZENT ORPHEUS BREVIÁRIUMA I. SZÉLJEGYZETEK CASANOVÁHOZ (1939)

Szentkuthy Miklós születésének századik évfordulójára jelentette meg a Magvető Könyvkiadó az író óriásvállalkozásának, a Szent Orpheus breviáriuma regénysorozatnak az első, Széljegyzetek Casanovához című füzetét. A Magvető kiadásában most megjelent füzet megőrizte eredeti méretét, de a címlaptervet megújította: a borító nem fekete, hanem bordó, a vignetta bár ötszörös magasságú az eredetihez képest, színes, egy pazar Szentkuthy-rajzot is magába ötvöz. A szedés betűtípusa is változott, és a kötet kiegészült az utólag, 1942-ben írt bevezető Vita (Szentéletrajz) fejezettel, és az ugyancsak utólag készített tartalommutatóval, Tompa Mária eligazító utószavával, két sorozattervvel, egy Szentkuthy-portréval és egy álarcosbálon készült felvétellel, ahol Szentkuthy Casanova-jelmezben látható Mikes Klára és Szerb Antal társaságában. Így a kötet tisztelgés az író egykori terve előtt, s egyben megfelelés a könyvészeti szakma mai elvárásainak.
Miként minden könyvnek, ennek is megvan a maga sorsa. Az Orpheus-sorozat első füzetét Szentkuthy a Madách-gimnáziumban töltött tanárkodásának utolsó esztendejében, 1939-ben, a hitleri háború kitörésének évében, harmincegy évesen jelentette meg Kecskeméten, Tóth László nyomdájában. Ez a kötet kétszeresen is olvasmányélmény által ihletett: egyfelől a Szerb Antal által a figyelmébe ajánlott, német nyelvű Casanova-emlékiratokból táplálkozik, a hős érzéki kalandjai elspiritualizálásának folyamatát mutatja be, másfelől pedig Karl Barth protestáns teológusnak Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelének kommentárjait közreadó, Der Römerbrief című munkájának módszerét, a mondatról mondatra, szóról szóra történő elemzés metódusát mutatja. Kecskeméten ekkor egy másodéves jogász végezte a cenzori teendőket, aki kifogásolandó mondandót talált a könyv nyolcadik és tizedik oldalán – több feltevés szerint tovább bizonyára nem is olvasta –, ami miatt a Magyar Királyi Törvényszék közszeméremsértés és vallásgyalázás miatt perbe fogta a szerzőt. Az író barátjának, dr. Timkó Zoltán koronaügyésznek sikerült kijárnia, hogy ne akasszanak sajtópert a szerző nyakába – és így megőrizhesse állását –, de a könyvet lefoglalta a bíróság, nem lehetett terjeszteni, majd csak harmincöt év múltán jelenhetett meg ismét, akkor már együtt az 1939–1942 között elkészült hat Orpheus-füzet és a II. Szilveszter második élete. (Bp., 2008, Magvető.)

SZENTKUTHY MIKLÓS: PENDRAGON ÉS XIII. APOLLÓ (1946–1947)

A második világégés során a világ és az egyén sorsa fölötti döbbenet elsöpörte az európai, nyugati kultúrába vetett hit minden támpillérét, Szentkuthy Miklós inaszakadtáig igyekezett túllépni a brutalitás üledékén és megszabadulni pórusokba ivódott bűzétől, de a vágóhíd vérszaga és a kloáka förtelmes kipárolgása tartósan rátelepedett az egykori Pannon-tenger lapályára, az író kedélyére egyaránt. Ebből a torz világból menekülési útvonalakat kellett nyitni, kiszakadni az elmét bilincsbe fogó, az erkölcsöt felülíró társadalom jelenéből.
A kollektív depresszió és kollektív őrület eme bűzös-sáros korszakának közvetlen hatása alatt írta Szentkuthy több regénytöredékét, így a torzóban maradt Pendragon és XIII. Apolló 138 kéziratoldalát. Amikor Szentkuthy ezt a regényét írta, már megfogalmazta a később naplóanarchiának keresztelt műfajra kiterjesztett igényét, ami teljes intenzitásában leképezve közvetíti a szerző valóságmohóságát, egyazon szövegstruktúrában mellérendelő funkcióba állítván fantáziát, fikciót, életrajzot, naplót, forgácsot, töredéket, hulladékot, monumentális konstrukciót, stílust és halandzsát, történelmet és logoszt, matematikát és kocsmaszámlát, az önreprezentáció legenyhébb műbehatolásának sziporkázó fölvillanása során is a kódexmásolók keze nyomához hasonlatosan, hogy minden érzékünkkel tapasztaljuk, ahogy a mindennapok benyomulnak a miniatúrákba.
Fantáziás meseregényként, groteszk burleszkként is olvasható a Pendragon és XIII. Apolló, a félbe maradt szöveg talán a kiábrándultságtól az alkotói kiteljesedés felé tett lépés lenyomata, fölajzott fantázia, historikus halandzsa. Ugyanakkor mindent megtalálunk benne abból, ami az írót egyébként is foglalkoztatta: a középkor valós képének kutatását, a szerelem pokoli, evilági és mennyei értelmezését, a szépség mibenlétének elemzését, Angliát, Rómát, Párizst, a hajdani Bizáncot és Egyiptomot, a regényírás jelenét, a mitológiák világát és a Bibliát, középpontban a Zsoltárok könyvének és a Bölcsesség könyvének értelmezésével, a halál egyneműségét, az élet pazar sokszínűségének adottságát, az élet két kulcsát, a művészetet és a nihilt, az elbeszélhetőség és leírhatóság határainak feszegetését, az írói nyelv elégtelenségének fölismerését. A regény képbe hozza két közeli pályatársát, Szerb Antalt a Pendragon-legenda című szellemi kalandregénye révén, Hamvas Bélát pedig az író rendelkezésére álló eszköztárról tartott negatív véleménye kapcsán. A fő figurák: XIII. Apolló, a teremtés részege, Pendragon, a szerelem mámorosa, az utóbbi középkori királyi mivoltán túlnőve mitologikus, inkább androgün, mint hermafrodita lényként jelenik meg, de messze és mélyre visz a szerelemnek a kétpólusú alaptípusból rizomatikusan erkölcsbe és vallásba indázó fogalomkörébe, aminek leírása során már semmi se biztos, és legkevésbé se valószerű. Minden pompázatosan karneváli és egyben racionális, úgy tűnik, az író robogó fantáziáját semmi se gátolja. Ugyanakkor a szövegbe beszüremlik a XX. század parancsuralmi rendszereinek képe, a narráció visszanyúlik a Hitler–Sztálin rettenethez, noha talán nem is egyszerűsíthetünk ennyire, de vak, vagy legalábbis gyengén látó, aki nem ismeri fel a diktatórikus hatalom képének transzgresszióját a mesemondásba.
A történet, még ha nem is kerekedik fantáziás theo-krimivé, a számtalan, nehezen követhető indázás ellenére visszatér eredeti medrébe, még ha az első olvasásra nem is tűnik egyébnek, mint őrültek kavalkádjának, amelyben a megjelenő alakok „mind őrültek és szomorúak a maguk módján”, Pendragon pedig definiálhatatlan, hiszen „egyszerre volt mártír és szfinx, királyi dáma és megközelíthetetlen színes kísértet: ördög előtt Babilóniából és gyöngéd közvetlenség”. (Bp., 2009, Magvető.)

TITKOK JÁTÉKA. VÁLOGATÁS SZENTKUTHY MIKLÓS FÉNYKÉPHAGYATÉKÁBÓL

A Szentkuthy-hagyatékban vagy kétezer fotó található, ebből 233 közgyűjteménybe került. Hegyi Katalin, aki évtizedek óta kutatja az író életművét, monográfiát is írt róla, most a hagyatékban található összes fényképből válogatva, a fotókat az író műveiből vett idézetekkel párhuzamba vonva állított össze egy remek albumot, ami értőt és laikust egyaránt végigkalauzol az író életén, illetve megismerteti vele Szentkuthy gondolatait a valóságról, a nőkről, a női szépségről, a szerelemről, a szeretetről, a divatról, a történelemről, a képzőművészetről, a zenéről, a drámáról, az építészetről, a világról, az igazságról, a létről és önmagáról.
Feltűnő, hogy Szentkuthy sokat fényképeztette magát. A kötelező gyermek- és diákkori fotók mellett ifjúkorából számos portré maradt fenn róla, tekintélyes fotóstúdiókban készült felvételek, de Hegyi Katalin utószavából az is kiderül, hogy 1936 és 1941 között évi rendszerességgel gyorsfényképésznél is fotóztatta magát. Ezeken a portrékon jobb és bal profilból, olyan szögből látszik, amilyenből a tükörben nem láthatta magát. Ezek a fotók a hiúság sajátos mankói voltak, nem azért készíttette őket az író, mert elégedett volt külsőjével, ellenkezőleg, azért, hogy általuk megtalálja azt a pózt, ami a legelőnyösebben mutatja torznak tartott arcát. Az 1926-os érettségi képén még látszik gyűlölt bandzsasága, amit 1928-ban műtéttel korrigáltatott. Erős, előreugró álla is gátlásokat keltett benne, „neandervölgyinek” titulálta az állát, és egy időben bajuszt növesztett, hátha az lágyítja markáns arcvonásait, 1936-ból közöl az album egy ilyen bajuszos felvételt, egy 1941-ből származó fotón pedig szakállasan pózol, kétségkívül Az alázat kalendáriumában „ló-arcom”-nak titulált, aszimmetrikus fizimiskáját kívánta álcázni arcszőrzetével. Naplójában 1930. december másodikán írt arról, hogy végignézte fotóit csecsemőkorától előrefelé, és mindegyikhez kíméletlenül szarkasztikus megjegyzéseket fűzött. Ezek a „széljegyzetek” a mostani fotóalbum koncepciójába nem illettek bele, ebből az írásból meg terjedelmük miatt maradtak ki.
Az előnytelen külső miatti aggályait az érett író levetkezte, ugyanis karaktere, belső kisugárzása, csodálatos retorikája a nők előtt Adonisszá és Apollóvá varázsolták, megtalálta szelleme és teste harmóniáját, és – az album szerkesztése is ezt a vonalat követi –, a görcsből lazaság, a pózból közvetlenség, a félelemből ölelés lett, az író immár saját magát adta, s nem stúdiókban, hanem remek pillanatfotósok lencséje előtt. Fényévnyi távolság húzódik az a Szentkuthy között, aki a húsvétvasárnapi búcsúban még felülről is lefotóztatta magát, hogy lássa, mit kell módosítania magán a kedvezőbb megjelenés érdekében, és az a Szentkuthy között, aki nyolcvan évesen, egyetlen foggal a szájában fölszabadultan, gátlástalanul udvarol. Mert hát a nők, meg Szentkuthy elválaszthatatlanok. (Válogatta, szerkesztette: Hegyi Katalin. Bp., 2009, Petőfi Irodalmi Múzeum.)

DANYI ZOLTÁN: KIVEZETÉS A SZÖVEGBŐL. HAMVAS BÉLA REGÉNYEI

A Hamvas-regényeket értelmező Danyi Zoltán több szerzőt is idézve keresi Hamvas népszerűtlenségének okát, meg annak gyökerét, hogy miért voltak olyan olvasók, akik kétely nélkül elfogadták írásait, meg olyanok, akik csípőből elutasították az egészet. Hamvasnak a hiteles életrendre vonatkozó és a létrontással kapcsolatos nézetei népszerűtlenségére legfrappánsabb válasznak a Czakó Gábortól idézett gondolat tűnik, ami szerint „nincs nagyobb botrány, mint rászólni az emberre, aki berendezkedett a megrontott létben”.
A Karnevál regényt az alkímia szellemében értelmezve Danyi a regénynek egy olyan olvasatát vázolja, ami magyarázza a korábbi (és ha lesznek, későbbi) félreértelmezéseket. Olvasatában egyértelművé teszi a szerzői szándék és a műalkotás homogenitását, ami más értelmezésekben a káosz megképződésének tűnhetett. Egyik lényegre tapintó megállapítása, miszerint „nincs egyetlen üdvözítő igazság, csak folytonos keresés van…”, az életmű egészére érvényesnek bizonyul.
Danyi Zoltán a fenntartásokkal fogadott, vagy a megértésre nem törekvő elutasítással övezett hamvasi mű kapcsán rámutat, hogy Hamvas az egyetemes megismerésre törekedve meghaladta a racionalizmus nyújtotta lehetőségeket, de nem tévedt az okkultizmus delejes mezejére, hanem a misztikus élmény megélésére törekedett, a magasabb rendű tudás megvilágosulására, ami jószerével előzménytelen a magyar irodalomban. Szövegértelmezése során a barthes-i újraolvasás-elmélet nyomán megképződő polifon szövegjelentések értelmezésében Hamvas szellemében nem a kizárólagosságnak, hanem az egymásmellettiségnek nyit teret, és az egymásnak szögesen ellentmondani látszó jelentéstartalmakat egyaránt megvizsgálja.
Danyi Zoltán Hamvas létszemléletének és irodalom-felfogásának kutatása során arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „a hangsúly mindig az emberen van, a mű az emberhez képest másodlagos”, vagyis a mű célja az emberi üdv elérése. Vagy ahogy Hamvas Béla fogalmazott: „Amit alkotok, az semmis. Csak az van, ami vagyok.” Amiből szinte magától adódóan következik esszé- és regényírói konklúziója, miszerint: „Nem írni több, mint írni.”
Danyi Zoltán regénymonográfiájának fontos eredménye, hogy Hamvas műveinek tekintetében a laikus olvasóhoz közel hozza mindazt, ami korábban esetleg távol volt tőle, hogy értelmezési lehetőségeket kínál fel számára, de nem kényszeríti bele egyetlen olvasatba, s hogy nem kötelezi el magát egyetlen irodalomtudományi iskola mellett, onnét csippent, ahol választ kap a kérdésére, de nem rántja bele olvasóját a szakterminológia labirintusába, hanem terjengősség és tudálékosság nélkül, közvetlenül, tagoltan, összefogottan és érdekfeszítőn adja elő és illusztrálja gondolatmenetét. (Arad, 2008, Irodalmi Jelen Könyvek.)

KRÍZIS ÉS KARNEVÁL. HAMVAS BÉLA EMLÉKEZETE

Három fontos hozadéka van az Ambrus Lajos válogatta írásokal Hamvas Béla emlékét idéző kötetnek. Az első, hogy szórt fényben mutatja be az írót, megszólalnak azok is, akik hasra esnek nagysága előtt, azok is, akik fanyalognak és fintorognak, de azok is, akik az életműn belül is differenciálnak. Ebből következik a második jelentős végkövetkeztetés: a hamvasi életmű nem filozófia, nem hagyomány, nem vallás és nem ezotéria, hanem írói alkotás, esszépróza. A harmadik pedig, hogy az árnyalt megközelítések mellett a kötet nem csak íróként, hanem emberként is az olvasó elé állítja Hamvast, kéziratból közöl tőle naplójegyzeteket, magánleveleket.
A jelentősnek tűnő konklúziók mellett persze akad a kötetben jócskán csipegetni való. Hamvas írásaiból, és az azokról szóló elemzésekből egyértelműen kiviláglik, hogy életműve voltaképpen a tudatos életvezetés apológiája, a létminőség megteremtése a mindenkori adott körülmények közepette, de nem alkímia, nem mágia, nem vallás, nem rendszerezett filozófia, nem öncélú irodalom, hanem a lét praktikus feladatainak megoldási kísérlete. Hamvas ugyanis sajátos eszkathológiája mentén komplementernek tekinti az életet a halállal, mindkettőt az öröklét szakaszainak tartja, az élet tudatos eltöltésére dolgoz ki, illetve idéz meg technikákat és praktikákat, hiszen szerinte a tudatos életvezetés felkészülés a halálra.
A megítélések Hamvas életműve körül szerteágaznak, árnyalódnak. Van, aki a gondolkodót, van, aki a hagyomány őrzőjét, van, aki az írót tartja előbbre Hamvasban, s van, aki egyiket sem, van, aki megkérdőjelezi ismereteinek rendszerezettségét, gondolatainak eredetiségét, nyelvi készségét. A Hamvas Béla emlékét idéző Krízis és Karnevál kötet egyszerre mutatja fel a szerzőt övező ájulatot és csömört, a műve iránti igazodás és elszakadás szándékát. (Válogatta, szerkesztette, összeállította: Ambrus Lajos. Bp., 2009, Nap Kiadó.)

BESZÉDES ISTVÁN: NAPKITÖRÉS

Beszédes István kisprózáinak gyűjteménye, a Napkitörés a felismerhetetlenségig lecsupaszított, de mégis karakteres vajdasági kisvárosnak, falunak, tanyának, pusztának, folyópartnak a hangulatát jeleníti meg, kisprózáinak hangulatát, intellektualizmusát és artisztikumát sajátos eljárással, a feledés gesztusával helyezi előtérbe. Szövegeiből kicsúsznak a nagy történések, a nagy élmények, a mély benyomások, és ezek a hiányba forduló elhagyások teszik hangsúlyossá elbeszélésének expresszivitását, mintha valaki a lágyság által szemléltetné a keménységet, a líra révén ragadna meg történeteket, anélkül, hogy szövege lírai prózába fordulna. Beszédes hagyja magáról leperegni az élményt – ami eleve nem lírai magatartás, és nem is a történetalakításon eszel, hanem mondatok felett gondolkodik, mondatokat szerkeszt, majd a mondatokból prózát, amelynek minden mondata annyira fontos, mint a metrum a versben.
Ha ennek a prózaművészetnek az eredőjét keressük, talán egészen Proustig is visszanyúlhatunk, azzal természetesen, hogy Beszédes amnézia-teóriája pontosan a prousti emlékezéssel és öntükrözéssel ellentétes irányba haladva válik prózateremtő eszközzé. Proust a gondolatok szabad áramlása nyomán idősíkokat egymásra vetítő időképzetével is párhuzamba áll Beszédes Napkitörése, a szerző pontos definícióban rögzíti, hogy „az örökkévalóság: közömbös, lapos és elhúzódó”, és hogy „az örökkévalóság ideje tagolatlan”. Az emlékezésképtelenség, az amnézia és az emlékezés egymás ellen feszül Beszédes prózavilágában, a szövegek beszélője a nem-emlékezés képességét magasztalja a jó és tartós memóriával szemben.
A Beszédes-prózák elbeszélője nem csak a meghitt feledés bensőséges ürességének áldását élvezi, hanem érzékei is tompulóban vannak, gyakran említi látásvesztését, félvakságát, a fehér botot, a farkassötétet, azt, hogy ritka emlékei közt éppen a félhomályra emlékezik világosan, így nem véletlenül kerülhetett a kötet élére a Napkitörés cím, ami, noha voltaképpen nem szabad szemmel követhető vizuális esemény, a szó mégis erős vizuális vonzattal rendelkezik. Az ingerszegény belső és külső élet megteremtésére irányuló szándék akaratlanul is a lételméleti tépelődések terepére vezeti az elbeszélőt, akinek számot kell vetnie a saját, önmaga képére formált élet megválasztásának lehetetlenségével, és a meglévőben, az adottban berendezkedni, ennek során emlékezni a nem-létezőre, s ezt a folyamatot felidézni, ami során a soha meg nem éltet valós emlékként tételezzük, s amit másként nosztalgiának nevezünk. Azt már régtől fogva tudjuk, hogy a jó mondatokból még nem biztos, hogy jó irodalmi szöveg is összeáll, de Beszédes István kisprózái esetében ez megtörtént. Mondataiban is, egészükben is figyelemre méltó remek alkotások. Olyan kötet a Napkitörés, amilyet az elbeszélő valamelyik párhuzamos életében elképzelt: „Egyszer egy vershez hasonlatos gondolatban, vagy tán cselekedetben is már összehajtogattam egy ívet préselt levélerezetekből, egy áttetsző könyvet, amelyet a nap látott el üzenetekkel, a fény és a sötétség széjjelválása, s amelynek lapjai között őszi fejfájás keringett. Akár egy elfelejtett könyvjelző.” (Kisprózák. Zenta, 2008, zEtna.)

BENCE ERIKA: A XX. SZÁZAD METAFORÁI

Az irodalomtudós szemszögéből vizsgálja meg dr. Bence Erika legutóbbi tanulmánykötetében az elmúlt század társadalmi-irodalmi metaforáinak egy részét, miközben visszatekint az azt megelőző évszázadra, és az érzékelt, tapasztalt jelenségeket a jelen fényében is elemzi. Irodalmi műveket analizál abból a szempontból, hogy azokban miként képződnek meg a korszakot jellemző és minősítő ikonok, a kor emberére karakterisztikus magatartásformák mi módon jelennek meg az írói beszédmódokban, hogyan hat vissza a történelmileg, szociológiailag valósnak tételezett világ a művek teremtett világára. Alapkérdései korántsem csak az irodalom belügyeire vonatkoznak, tanulmányaiban olyan megkerülhetetlen jelenségeket jár körül és szemléltet, mint a holokauszt, az ember személyiségének dezintegrációja és újraintegrálhatósága, a nyelvvesztés és a nyelvszerzés, az identitás keresése, az utazás, az úton levés, a legendaképzés és mítoszrombolás, az összekapcsoló és elválasztó hidak, férfiak és nők viszonyai, az alkotói önkeresés kérdései, az írói megszólalás különböző fokú megterheltségének fokozatai. Mind-mind olyan jelenségek, amelyek mellett a huszadik század embere nem mehetett el szótlanul, és miként Bence Erika tanulmánykötetéből tapasztalhatjuk, ezek a kérdéskörök meghatározó módon befolyásolták a kor magyar irodalmát is.
A szerző elemzéseit a történelmi, vagy annak tartott, esetleg annak tűnő regényekre fókuszálja, olyan művekre, amelyek sajátos, történelmi vagy áltörténelmi tényekkel behatárolt léthelyzetbe állítják hősüket, és amelyekben éppen az ilyen epikai alkotások jellegéből eredően kiemelt szerepet nyer a legenda, a mítosz és az anekdota. Ezen epikai tényezők működését tárja fel Bence Erika klasszikus és kortárs szerzők műveiben, gyakorta párhuzamba állítván egymással az alkotásokat. Ilyen párhuzamos vizsgálat górcsöve alá kerül például Jókai Mór és Mészöly Miklós, Jókai és Háy János, a történelmiség nyomán elemzi többek közt Márton László és Oravecz Imre regényeit, ugyanakkor a mitológiai szituáció és a mitológiai utalásrendszer mentén némileg egymásra vonatkoztathatók a Rakovszky Zsuzsa és Grecsó Krisztián műveit tárgyaló tanulmányai, Kertész Imre esetében egymás mellett vizsgál regényt és esszét, Orbán Ottó költészetét annak Csokonai- és Berzsenyi-versei szemszögéből közelíti meg. Gondolkodásmódjára jellemző, hogy a jelenségek felfedezése, leírása és értelmezése során az egymástól jelentősen különböző írói opusokat is egymás mellé állít.
A tanulmánykötet külön hozadéka az Új meseírás című fejezet, ami talán azt is jelezheti, hogy a mesekutatás és eredményeinek publikálása szebb jövő elé tekinthet mifelénk is. (Zenta, 2009, zEtna.)



.: tartalomjegyzék