Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - November
Kemsei István

Csiki László aranyhala

Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy valaha is valamilyen halméretű halat fogtunk volna. Serpenyőbe rakhatót, bográcsban rotyogtathatót, de legalább nyársra tűzhető nagyságút. Pedig egy időben sűrűn jártunk horgászni. Amíg el nem untuk. Csalhatatlan érzékkel az egyik re-ménytelen helytől a másikig vándoroltunk. Amikor elkapott bennünket a horgász-lelkesedés, kifogyhatatlanok voltunk a meddőnél meddőbb ötletekből. Az a vízben ficánkoló lény, ame-lyik néhanapján elvonszolta úszónkat, megemelte órák óta a szellőben reménytelenül illegő kapásjelzőnket, többnyire mohó és apró, méreténél fogva megpucolásra sem érdemes durbincsnak bizonyult, halnak a legjobb indulattal sem nevezhető, gilisztazabáló, horogelnye-lő, falánk garázdának.
Pedig annál biztosabb, tudományosan megalapozottabb felkészültséggel talán senki horgász nem indult még a víznek, mint ahogy mi ketten tettük Csiki Lacival. Előkészület gyanánt, mi-képp hajdanában a régiek fordultak a szerencsét szállító istenekhez, úgy könyörögtünk mi jobb híján, de kitartóan a mindenkor legkevésbé segítő istenség, az IRODALOM áldásáért. Megerősítésül a könyvkiadóban, közös íróasztalunk fölé kirajzszegeztük mementónak Jékely legjobb horgászversét, arra az esetre, ha netán valami okból időközben elhatalmasodna raj-tunk a csüggedés és a kicsinyhitűség vagy a fenyegető halfogó feladatok elöl asztalhoz és pa-pírhoz menekítő íráskényszer:

Ki rótta rám? Az Isten vagy az Ördög?
Akár borús, akár derűs az ég:
minden perc, mit nem horgászgatva töltök,
úgy érzem, veszteség.

Irodalmat, szerelmet hanyagoltat
velem ez ős kötelességtudás –
s közben nem fájnak az élők, a holtak,
nem fáj az elmulás!


A vers kinyomtatását Laci intézte valamelyik nyomdával, baráti alapon. Hosszan szemezget-tük a vastag A3-as, fényes, szürke papíron nagy, fekete betűkkel felragyogó szöveget. Hete-kig. Amíg a lélek be nem fogadta a már-már elodázhatatlan alkalmat. Csak azután kezdett el bennünk lassan, tétovázva kicsírázni a halbitorló elhatározás.
Először talán akkor követtem el a döntő hibát, amikor aljasul és önzőn kihasználva Laci hely-ismereti hiányosságait, a Szigetre vittem őt horgászni. Arra a Szigetre, ahol én majdnem két évtizeden keresztül minden nyáron táboroztam. Deák Laci a megmondója, hogy nem fogott nyári vízállásnál annak partjáról egy-két ványadt keszegnél méretesebb halat soha, senki. Sem én, sem a nálam jóval tudóbb horgászok, pedig unalmasnak induló nyári alkonyatok idején hosszasan ültünk többen is a jó szerencsére várva, halakat képzelve oda, ahol azok soha nem jártak, hiába.
Hát ide vezettem Lacit, lopva és bújva, a folyamatosan járőröző vízőröket gondolatban kicse-lezve, mert akkor – hála a Vízművek akkoriban rendszeressé vált vezérigazgató-cseréinek, s az új és új, ámde rövid időn belül alkalmatlanná vált vezérigazgatók szalmaláng életű hivatali-hatalmi lelkesedésének – már tilos és büntetendő volt a Szigeten a táborozás. Be a csalitosba, egy titkos, a vízőrök kutakodó szeme elöl elrejtett, a gazok, csalánok rohamától megkímélt, gyepesnek maradt idilli, alig kétsátornyi nagyságú táborhelyre, egy, az egyetemes magyar irodalommal mégis valamiképpen megszentelt valóságba rejtekeztünk. Nagyjából oda, ahol a nem is olyan rég lezajlott ifjúságban tobzódó, termékeny férfiidőkben a korai és méltatlan ha-lált halt Simonffy Andris rejtegette volt tilalmas szeretőit a kutakodó és nem minden alap nél-kül gyanakodó hitvesi szem elöl. Fölvertük a füvesnek maradt, sima talajra sátrainkat, elheve-redtünk a hars fűben, ettünk, borozgattunk, beszélgettünk a megérkezés délelőttjétől késő dél-utánig, ahogyan azt az egyívásúak és rokoneszméjűek között szokás. Aztán horgásztunk egy-két ismerős durbincsot sötétig.
Jó volt hallgatni az együtt töltött éjszakákban Laci mondatait. Olyan, alig ismert világ bonta-kozott ki belőlük, mint Tamásiéból vagy Nyírőéből. A Lacival kötött horgászbarátság hozta hozzám akkor közelebb azt az Erdélyt, ami csak regényekből, a budapesti lumpenszellem által lerománozott menekültjeiből, átköltözött irodalmárainak szavaiból volt alig-alig megsejthető. Ott, a Szigeten, a tűz mellett félkönyékre heverve, boros pohárral a kezemben értettem meg igazán, túl a mindenkor hamisan aktualizáló politikán, sorson, hányattatáson, hogy Erdély egy írással foglalkozó embernek elsősorban a külön álló nyelvében Erdély. Hogy az a „másik” magyar nyelv ami „itthon” elveszettnek tűnik, mégis megvan valahogy, csak messze kell érte menni. Útlevél kell a megízleléséhez. Világa ott található a különlegesen súlyozott, az „anya-ország” pongyolává züllesztett, jelentése-szürkült nyelvhasználatától lényegesen különböző, gyöngyöző szavaiban, az ezerszeresen szerteágazóbb, zeneibb s ugyanakkor sokkal lényegibb, képi megjelenítésben megsokszorozottan gazdagabb jelentéstartományokban. Úgy gondoltam akkor, hogy Erdélyben még minden kimondott magyar szónak különleges zamatú súlya van, s nem feltétlenül csügg a mondat rövidre méretezett láncán mindegyik. Vagy hogyha felszíné-ben nem is tűnik úgy, a képzeletben látónak meghallania bizonyosan lehetséges. Olyan birtok ez, ami a felületes fülhalló számára csak nagyon halványan érthető valami.
Hogy hogyan és miképpen, milyen lépésekben veszítettük el az idő lassú múlásával horgász-becsületünket, arra nem emlékszem, de amikor elveszítettük, akkor már késő volt a bűnök mélyéből visszakozni. A húsz horoggal felajzott orvhorgász-zsineg ott feküdt a vízfenéken, a mit sem sejtő áldozatokra várva. A különböző méretű horgokon egy teljesnek mondható dunai hal-étlap: keszegnek, kárásznak, pontynak giliszta, kukorica, márnának sajt, süllőnek durbincsból farigcsált, tüskéitől megfosztott halszelet himbálózott a vízfenéken a lassú sodrá-sú éjszakában. És bennünk a hajnalig égetett tábortűznél a remény izgalma. Reggel pedig, a három, horgon pusztult durbincs képében a régóta megszokott valóság.
Valamelyik barátjától – talán Mátyás B. Feritől – kapott Laci egy avokádókörtét. Sokáig for-gatta – forgattuk, mi is válhatna belőle. A szomszéd nagyszobában hosszas tanakodásunk alatt pedig teknőcök kaparásztak egy elkerített részen a parkettára terített száraz homokban. Hogy mit szeretett Laci ezekben a semmire nem jó, gazdát, emberi társat fel nem fogó őslényekben, soha nem mertem megkérdezni. Talán a csendjüket. Hogy nem szólnak bele az életbe, mint a kutya vagy a macska, mégis vannak. A bennük rejlő, időknek ellenálló, közönyös tapintatot. Azt a titokzatos, benső, önnön magába zárt magányt, ami Laci természetének is sajátja volt, s ahova időnként akár hosszú hetekre is elmenekült.
Az avokádókörte nem volt még az akkor piacon annyira rendre kapható, annyira ismert vala-mi, hogy vállalkozni mertünk volna a felnyitására. Elakadtunk a gondolaton, hogy vajon, meg kell-e hámozni, avagy sem. Nem tudva vele mit kezdeni, jártunk tehát jobb híján a csodájára. Laci szerint éretlen volt. Valóban zöldnek mutatta magát. Maradt tehát savanyú szőlő gya-nánt, a rókamese illusztrációjaként az asztalon, az írógép melletti főhelyen Laci dolgozó-sikátorában – mert dolgozó szobának csak nagy merészséggel lehetett mondani azt a nagy-szoba és a konyha közötti átjáróban elterülő keskeny és hosszú valamit, amelynek ajtótlan ré-sein konyhabeli teendőit intézve át-áttűnt időnként az egész család –, várva, hogy vers lehes-sen belőle, ha már végképp meg nem esszük.
Az Avokádókörte című vers – az Elhallgatások-kötet utolsó előtti darabja – remeklés lett. Ifjú költőknek tanítani való nagy vers és egyben érzékletes gyakorlati példa, szemináriumi feladat ahhoz, miképpen is lehet egy primer, köznapi élményt egyetemes érvényű, elvont filozofikus gondolattá transzformálni a költőnek, ha már költőnek kívánja vallani magát.
Ha a sikert az elkészült remekművekkel lehetne csupán mérni, akkor Laci sikereinek teljében volt. A nyolcvanas évek végét tapostuk, még nem sejtettük az irodalom legújabb kori világba-kergetését, de baljós árnya a rossz előérzet képében már velünk volt. A Titkos fegyverek pró-zacsodáját rezzenéstelen arccal hallgatta el a magyar irodalom újrafelosztásában jóelőre gon-dolkodó karrierista kritika. A könyv megjelenésére szinte meg sem mozdult az az irodalmi élet, amelyik a reklám látszatának engedve minden anyaországba áttelepült erdélyit hajlandó volt a keblére ölelni. Úgy tűnik, Csiki magyarországi fellépésének idejére már „betelt a lét-szám”, s nemcsak a remekíró Csikit nem kívánta rangját megilletően befogadni a magyar iro-dalom, de így jártak vele egyetemben, sőt, nála lezüllesztően rosszabbul, számosan a későn jött lelkes otthonkereső jelentéktelenebbek is.
Jól tudták persze a régi öregek, hogy amit az Úr ad az egyik oldalon, a másik oldalon bizo-nyosan visszaveszi. A remekművek alkotásának boldogságával úgy jár kézenfogva a sorstra-gédia, mintha édes testvérek lennének, bizonyítva, hogy az Úr korántsem olyan feledékeny és felületes, mint mi, emberek. Laci fiának halálával azért mégis túlzásba esett. Hatalmas, nem gyógyuló sebet ütött vele.
Utoljára azért csak elmentünk horgászni. Ezúttal biztosnak látszó vidékre, a Szilas-tározó ak-koriban nagy halakban bővelkedő vizéhez. Amikor a parton ücsörgő horgásztársak méretes pontyokkal tele szákjára vetődött pillantásunk, megállapíthattuk, hogy ezúttal jó helyre vetett bennünket a sors és a drága napijegy megvásárlása miatt kiürült pénztárcánk. Kiválasztottunk magunknak egy kellemesen árnyas horgászállást – cseppet sem csodálkozva azon, hogy talán oka lehet annak, hogy a máshol tűző napsütést kerülendő ott nem horgászik senki –, felcsaliz-tuk horgainkat, cigarettáztunk és vártunk. Órákig. Cigaretta elfogyásig. S egyszer csak, éppen a legnagyobb csüggedés közepette, mint a mesében, Laci úszója villanásra elmerült, majd fel-jött a felszínre, és elindult a tó közepe felé. Laci a hal rangjának megfelelő lendülettel illendő-en bevágott, s már tekerte is magához a könnyen jövő jószágot.
A hal tenyérnyi volt és aranyszínű. Ragyogott-csillogott minden pikkelye a napfényben. Lehe-tett volna aranyhal is, hiszen Lacinak akkoriban bőven volt tarsolyában legalább három kíván-sága. De csak egy alacsony intelligencia-hányadossal rendelkező, beszélni véletlenül sem tu-dó naphal tátogott Laci tenyerében. Óvatosan eresztette vissza a vízbe. Hiába, nem szólt az egy mukkot sem.
Nem horgásztunk többé.


.: tartalomjegyzék