Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - December
Koréh Ferenc

Önéletrajz (részlet)

Hétéves se voltam egészen, amikor menekültem Erdély délkeleti csücskéből. Meneküljön mindenki, aki csak tud! – ezt dobolták ki a faluban –, mert az oláhok kiugrottak a központi hatalmak táborából és ellenünk fordultak. (Nem csúfolódásból hívom őket így. Abban az időben, amiről éppen most beszélek Erdélyben még a történelmi „oláh” nevet használták, ami a szláv „valach” szóból némileg megpuhult a magyarok száján.) Nincs a Kárpátok ormán, tehát a határon semmi védelem, mert erre senki sem számított. A katonai vezetés legkevésbé. Pedig számíthatott volna – így mondta az ember, aki menekülésre serkentette a lakosságot –, mert mindig ez volt a szokásuk.
Ezt én sohase felejtettem el. Ott motoszkált a fejemben, vajon miért volt ez a szokásuk? Félszemű Dávid bá, a tőszomszédunk átkiabálta nekem miközben a lovakat kivezettem az istállóból, hogy az egész történelem során a moldovai és havasföldi vajdák úgy ugráltak egyik oldalról a másikra, mint a szöcskék. Ezért büntették őket szakadatlanul a törökök, az oroszok és a magyar királyok.
Persze, én abban a korban még nemigen tudtam, mi az a „központi hatalmak” és miért vagyunk mi pont abban? De Dávid bá azzal az egy szemével – arra is okulárt akasztott – sokat olvasott, még azt is tudta, Mackenzen hadvezér merre jár. Amit én az ő beszédéből és a dobos ordítozásából kivettem ennyi volt: jó lesz, ha minél gyorsabban itt hagyunk házat és minden egyebet, és menekülünk amerre látunk. Voltak az utcában, akik készülődés közben hallgatóztak – azt mondták, a Délkeleti Kárpátok felől mintha ágyúlövések hangját hozta volna a szél. A jól tájékozódók szerint, arra van a Tolvajostető. Régebben a tatárok is ott lopóztak be.
– Magyarországon csak egy tatárjárásról tudtak és tudnak ma is. Azt, amelyik a Muhi pusztánál szétverte a magyar haderőt és elpusztította az országot – szokta mondani nagyapám, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki meghallgatta. Itt nálunk a tatárok mindegyre beütöttek. Hogy miért? Nagyapám, Koréh Pál olyankor földhöz vágta a kalapját, ha éppen a fején volt, dühében beléveresedett, amint elmondta:
– Hogy miért? Mert a fejedelmeink nem fértek a bőrükben, a székely férfiak javát kivitték idegen országokba és ez alatt itthon mindent felperzseltek azok a kutyafejűek, elhurcolták az asszonyokat, gyermekeket…
Apai nagyapám nem volt tanult ember, de sokminden ráragadt. Sokfelé járt. Moldovába rendszeresen, zabot hordott. Megvették a törökök, vagy az oroszok. Aszerint, hogy éppen kik voltak ott az urak. Akkoriban a zabostarisznya nyerte meg a háborúkat.
Anyám nem hallgatta az ágyúlövéseket. Nem hallgatott egyebet se, hanem szótlanul és gyorsan dobálta be zsákokba mindazt, amit hirtelenében szükségesnek vélt – lisztet, füstölt húst, szalonnát, aztán ruhaneműt. Kérdőleg nézett nagyapámra, aki megrázta fejét és az asztalra ütött.
– Én nem megyek! Eleget éltem s itt vége lehet, ha úgy tetszik Istenőfösségének…
Anyám bólintott.
– Én is maradnék, ha a gyermek nem volna. Őt féltem, nem magamat.
Most is hallom azt az aggodalmas hangját. Egyetlen gyermek voltam. Zabostarisznyát akasztottam a lovak fejére s arra gondoltam, hogy az a sok búza, rozs, árpa, zab itt marad, nem viszünk el belőle egy szemet se. A tolvajoknak lesz mit lopni. Csak egy pár nappal előbb csépeltettük ki a gabonát, nem volt időnk, hogy eladjuk. Most pedig nem veszi meg senki. 1916 augusztusának utolsó napjaiban jártunk.
Én a kapunál leskelődtem és figyeltem a menekülés különös, szívszorító de mégis érdekes mozgását. Egyszerre sokkal nagyobbnak éreztem magamat, mint amekkora voltam. A lovak tarisznyájába még öntöttem zabot és néztem, ahogy a szekerek lassan haladnak felfelé a falu alsó része felől, az egészvágás szekerekbe ökröket fogtak, néha négyet is. Anyámnak jelentettem mindent. Apám már rég elément, ő – más férfiakkal együtt – a falu szarvasmarháit hajtja észak felé, nehogy az ellenség kezébe kerüljön a sok tehén, tinó, borjú. Fiatal csikók is vannak köztük. Szörnyű volna, ha az állomány ellenséges kézre kerülne. Mindenkitől azt hallom, eladják az egészet, ha vevő akad. Ha megveszik, alig adnak érte valamit, a menekülteket először ott rabolják ki.
Nem sokat kérdezősködtem. A két lovat, Csillagot és Tündért befogtam és mindegyre jelentettem anyámnak, ha nem sietünk, lassan a legutolsók leszünk. Anyám biccentett, megöleltük nagyapámat, mindenki szeméből kiesett a könny. Anyám ragadta meg a gyeplőt. Csak akkor adta ide, amikor beálltunk a többi szekerek sorába. Bal felé nem volt mit nézni. A hegyoldalon rendesen a falu marhái szoktak legelni, de most ki tudja merre járnak és milyen gazdára akadnak, ha eladják apámék. De jobb felé láttam a földeinket, ahonnét behordtuk a szemes termést, ki is csépeltük. Most ott van a sok búza, rozs, árpa, zab, nem látunk abból már egy szemet se, ha majd visszajövünk? De hátha nem jövünk vissza? Nem mertem anyámnak szólni, mert úgyis kiesett egy-egy könnycsepp a szeméből. Nem hallottam én soha arról, hogy embereknek menekülniök kell – elhagyják otthonaikat és elveszítnek mindent, amit szépnek és jónak találtak. A hegy farkánál kitárult elém a Szépmező. Ezt már nekem apámtól kezdve sokat magyarázták szekérderekából. Fent a hegy tetejéről a marhapásztor – most is előttem a mozdulata, amint kinyújtotta a karját és szétmutatott: az a gyönyörű síkság az Olt és a Feketeügy közt a Szépmező. Háromszék vármegye kincse. Valóságos Kánaán. Borosnyónál egyet fordul kelet felé és véget ér a Keleti Kárpátok tövében.
Az uzoni híd felé közeledtünk. – Még csak az kell, hogy azt halljuk: a híd beleszakadt a Feketeügybe – sopánkodott anyám, és ennek volt is valami oka. Az erősen megterhelt szekerek megálltak, mintha valami baj volna elől. De aztán újból megindultak. Kiderült, Samu bácsi miatt álltak meg. Ő nem a szekéroszlopban haladt, hanem szembejött. Könnyű és rozoga kocsijának két kereke belefarolt az útszéli sáncba. Ezért állt meg a menet. Az emberek könnyen kiemelték. A lovaknak se esett bántódásuk.
– Én nem menekülök! – ordította Samu bácsi. – Én látni akarom, amikor futnak vissza a Tolvajostetőn. Még a bocskort is elhányják, hogy még könnyebb legyen a futás. Csak azért tudtak betörni, mert nem volt ott semmi ellenállás. Nem gondoltunk a kiugrásra. De örömük gyorsan ürömre változik. Ezt én látni akarom. Jobb lesz, ha ti is visszafordultok.
Nem fordult vissza senki. Pedig Samu bácsinak tekintélye volt Sepsimagyaróson, az én szülőfalumban. Samu bácsi Amerikában járt ember volt, olyan messze még senkise járt a faluból. Nekem közeli rokonom volt, apai nagy nagyanyám édestestvére. Mikor a csűragyából leestem s a lajtorjának egyik kiálló foga felhasította az alsó lábszáramat, orvos helyett ő kezelte a sebet. Ájultan vittek hozzá azon a címen, hogy az Amerikát járt ember mindent tud… Miközben mosogatta a sebet, sokat beszélt nekem a messzi országról, Amerikáról, ahová annak idején mint éppen felszabadult lakatoslegény érkezett . Valójában ez volt első ismerkedésem Amerikával. Öt-hat éves lehettem abban az időben. Szeretett nekem mesélni, mert nem tettem fel neki kérdéseket és félig tátott szájjal hallgattam minden szavát. Akkoriban híre-hamva sem volt rádiónak, televíziónak és sok egyébnek, ami nélkül ma állítólag élni sem lehet. Az a korszak a mesélő emberekké volt, őket álltuk körül, őket ismertük el – kicsik és nagyok – nálunknál nagyobbaknak.
Uzonnál a Feketeügy hídjával nem volt semmi baj. Kese László, a magyarósi bíró ott állt rajta, egyszerre csak egy szekeret engedett rá. A híd nyöszörgött, de bírta a megterhelést.
Anyámat megkérdeztem, hogy miért hívják ezt a folyót Feketeügynek? Megrázta a fejét olyan határozottan, hogy nem kockáztattam meg további kérdést. Ez a folyó az Oltba ömlik, se nem fekete, se nem ügy. Miért és mikor akasztották a nyakába a különös nevet?
Itt volt a híres csata – Kökösnél kezdődött –, amelyiket két nagyhatalom, Ausztria és Oroszország vívott Háromszék ellen. Akkor már – napokkal előbb – a magyar hadsereg letette a fegyvert Világosnál – ez 1849-ben volt –, de Háromszék még állta a sarat. Brassó felől vonult kelet felé az egyesült osztrák-orosz haderő. Uzon alatt, Kökösnél Gábor Áron ágyúi várták. Ezt nekem keresztanyám mesélte, jó bő lére eresztve. Ő volt a magyarósi tanító felesége, kövér volt és jóságos, a falu esze.
– Itt lőtték agyon ükapádat, 1849-ben – mondta. A magyarósi parókia anyakönyvébe így írta az akkori pap: „Koréh Miklós, élt 29 évet, agyonlőtték a muszkák, verje meg az Isten őket.”
Jól haladtunk. Éjjelre mindig letáboroztunk, a szekerek körbeálltak, a tábor közepén nagy tűz égett. Rendszerint tarlón táboroztunk, ahol már learatták a gabonát, vagy begyűjtötték a más termést. A bíró, úgy tudom, nem kért rá engedélyt.
A Küküllő tájékán jártunk, amikor közénk toppant két katonalegény a falunkból. Tíznapos szabadságot kaptak, mire Kolozsvárt vonatra ültek és mikor hazaértek, meghökkentek, hogy a falu üres. Az otthonmaradt emberek megmondták nekik, merre mehettünk. Ők aztán kérdezősködtek, kapaszkodtak fel vonatra-szekérre, amíg elértek minket. Volt öröm. A bíró engedélyt adott, hogy egy órával hamarabb táborozhassunk, aztán körülültük a két legényt.
– Milyen a háború? – ez volt a legfőbb kérdés. És ebbe a kérdésbe minden belefért, maga a menekülés is. Ők ketten puskaport már jócskán szagoltak. Abból állt a találkozás javarésze, hogy a két legény, akik nemcsak egy században, hanem egy szakaszban szolgáltak – szórakoztatásunkra – ugratta egymást.
– Jóska leghátul van a szakaszban – mondta Mózsi a nagy lomha legény. – Mindig vigyázni kell rá, nehogy lemaradjon, elvesszen és sírni kezdjen.
Jóska, Kovács Jóska kistermetű volt. Nem is Kovács Jóskának, hanem Kicsi Jóskának hívták a faluban. Jóskának elállt a lélekzete. A falu lányai – egy közülük a felesége lesz – ott ültek körben és szemtelenül vihogtak. Jóska körülnézett szép lassan, mintha számolná a rosszindulatúakat. Aztán megszólalt.
– Tiszta igaza van Mózinak. Hogyne! A katonaságnál úgy van, hogy a szakaszban elől és hátul a java kerül. Akinek van esze. Középen a töltelék… Hát így kerültem én hátul, Mózi pedig középre…
Óriási nevetés támadt. De olyan nagy, hogy az ember majd belesüketült. Ez volt az első eset, hogy a sok szomorúság után a falu kitombolhatta magát, a jókedv tetőfokán.
Mózinak nem sok lehetősége maradt a védekezésre, vagy pláne a visszavágásra. De nem kellett őket félteni, együtt mentek el. Jókedvűek voltak, de Mózi – hiába erőlködött – nem tudta behozni Jóska előnyét.
Akkor este, amikor a két legény elment, nagyon álmosnak éreztem magam. Befeküdtem a szekér alá és rögtön elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki rángat. A bíró volt.
– A Csillag berúgott – mondta.
– Miii? – kérdeztem. Nem is ismertem jól ezt a szót.
– Részeg! – mondta a bíró.
Nem értettem, mit akar a bíró. De végre kiderült minden, ahogy a Csillag felém tántorgott és a szemembe röhögött. Valahogy elszabadult, az itató vödrökben erjedésben levő szőlőt talált, azt mind megette, meglátogatta a szomszédos szekereket is. Ott is volt szőlő. Ahogy mentünk, ugyanis, a Küküllők világában, tele voltak a hegy- és domboldalak szőlőültetvényekkel. A férfinép leszállt a szekerekről, mindenki kézbefogott egy-egy vödröt és megtöltötte finom, édes szőlővel. Annyit szedtek, hogy nem tudták megenni, csak valamennyit belőle. Hát ez volt Csillag híres lakomája. Közben felébredtek az emberek és mulattak Csillag mutatványain. A herélt állatnak az életben egyszer adatott meg, hogy kimulassa magát. Odament mindenkihez, belefújt a fülébe és az arcába röhögött. Támogatták jobbról-balról, nehogy eldőljön. De az is megesett. Égnek emelte a lábait és tovább röhögött. Nehezen tápászkodott fel. Újabb vödröket keresett, de eldugták előle. A bíró elrendelte, két órás késéssel indulunk. Csillag lefeküdt a közelembe, vizes kendőt raktam a homlokára. Csendes röhörészés közben elaludt, mint az egész szekértábor.
Reggel a tivornyázó Csillag meglehetősen lassan ballagott, a fejét is leeresztette. Nem aludta ki a mámort. Szerencsére nem volt meleg és a hosszú szekérkaraván is lassan mozgott.
– Erdélyből kilépünk – a bíró hozta a hírt. Nem tudtam, mit jelent, a bíró különben nem is nekem, hanem anyámnak beszélt. Ő csak biccentett, mire a bíró odébb lépett. Én viszont tudni akartam, miről van szó. Különösebb magyarázatot anyám se tudott adni. Amit adott, ilyenformán hangzott:
– Fiam, mi Erdélyben éltünk. Ott voltunk otthon. Ahogy én tudom és tudták a szüleim, nagyszüleim. Most onnét kilódított a háború. Itt most valahol Erdély határán járunk. De magyar földön voltunk eddig is és leszünk holnap is.
A falu bírója újból megjelent, nem jött a mi szekerünkig. Azt ordította, hogy nemsokára Békéscsabára érünk, ott osztanak szét. Sok falu népe van előttünk és mögöttünk. Nem megy gyorsan a szétosztás. Türelmet kérnek a hatósági emberek. Egyszerre megbolydult a nép. Mindenki ment valamerre és arra bíztatták egymást, tartsunk össze, nehogy szétzavarjanak bennünket örökre. Tudnunk kell egymásról: hol vagyunk, hogy megy a sorunk? Segítsük is egymást, ahogy lehet. A papunk is jött. Szikár ember, nem nagyon bőbeszédű. Annyit mondott, az evangélikus pap Békéscsabáról üzent, hogy templomában istentiszteletet tarthat holnap reggel. Arra hívott minket. Ki tudja, mikor verődünk össze újra – mondta s erre anyám buzgón bólintgatott.
A szekerek nem mehettek be a városba, de az elöljáróság gondoskodott ellátásunkról. Békéscsaba mellett letáboroztunk, ahogy szoktunk, mintha védeni akartuk magunkat valami ismeretlen ellenséggel szemben. De a csabaiak jó emberek voltak, hoztak meleg ételt, hideget is eleget és akkora fehér kenyereket, amilyeneket sohase láttam. Azt mondták nekem, hogy Békéscsaba táján nincs erdő, ahonnét ágfát lehetne hozni a kemence hevítésére. Szegényeknek csak szalmájuk van. Ha szalmával sikerül a kemence hevítése, nagy kenyereket sütnek benne, hogy minél tovább tartson. Én ebből nem túl sokat értettem. Mert nálunk – abban az időben – sok volt a fa és ág is, amit a sütőkemencék hevítésére használtunk.
Másnap reggel csakugyan bemehettünk az evangélikus templomba, a pap beszédet is mondott, de arról egy szót se hallottunk, hogy mi lesz velünk.
Az orgonánál keresztapám ült, szokás szerint lassan, vontatottan énekelte a zsoltárokat szép mély hangján, én is fújtam, de az eszem nem ott járt, hanem a leányokon, mármint a magam korabelieken. A legtöbb asszony sírt, mert nemcsak otthonról kergette el a sors őket és minket valamennyiünket. A legtöbbnek ura, testvére, fia volt a fronton. Most a régi muszka nevek helyett új neveket kezdtek tanulni, mint Isonzo, Piave, mert az olaszok is kiugrottak… Én nem tudtam, mi az a kiugrás és ezért miféle büntetés jár, de biztosra vettem – effélét véltem kihámozni a falu bírója megjegyzéseiből – végül is jól elpáholják őket. Megérdemlik, mit ugrálnak?
Minket és még négy-öt szekeret Pusztaföldvárra irányítottak Békéscsaba szomszédságában. De idejében odaértünk, még a tyúkot is megfoghattuk. Minket a plébánoshoz szállásoltak be, egy szobába, ahol ágyon és asztalon kívül nem volt semmi egyéb. Én még életemben plébánost sohase láttam, sem élve sem halva és ezért kitartóan nézegettem. Biztatott, hogy csak fogjam meg azt a tyúkot, együnk belőle ünnepi vacsorát, annak örömére, hogy ideérkeztünk.
Pusztaföldváron, illetve határában, szerelmes lettem a szántógépekbe. A gőzzel hajtott óriások, melyek jó néhány ekét húztak maguk után. Én efféle gépeket sohase láttam Erdélyben. Elhatároztam, hogy mihelyt megjön apám, rábeszélem, vegyen ilyen gépet, akkor nem kínozzuk az igás állatokat.
Apám meg is jött másnap. Nagyon szomorú volt. A sok állatot, lovakat, szarvasmarhákat valósággal elkótyavetyélték. A Székelyföldről felhajtott állatokért vajmi keveset adtak. Apám, a többi gazdával együtt kénytelen volt úgy határozni, hogy mégis eladják őket, ahogy veszik, mert nincs mivel tartani őket, minden nap csak veszítnek a súlyukból, így aztán egyre kevesebb pénzt adnak értük a piacon.
– Valósággal kiraboltak bennünket – mondta apám, s nem vidámította fel semmi, sem az öreg tyúk bosszúja, sem az ajánlat, hogy vegyen gőzekét. Apám csak rázta fejét.
– Nem nekünk való az, fiam. Itt a síkságon, a nagy bírtok világában elfér a gőzeke, de a mi hegyes-völgyes hazánkban nem tudnánk mit csinálni vele. És aztán pénzünk sincs, hogy megvehessük.
Kezdtem érteni, hogy ember és ember közt nagy különbségek vannak. A zsebek tartalma tekintetében is.
Később Orosházára kerültünk. Teltek a napok. Iskolába jártam. Arra emlékszem, hogy az egyik tanító egész nap azért törte magát, hogy az osztály helyesen ejtse ki ezt az országnevet: Egyiptom. Külön szólított minden gyermeket. Különös, az én kiejtésemet nem kifogásolta, ami semmi örömet nem váltott ki belőlem. Unalmasnak tartottam az életet, anyám úgy találta szomorú vagyok, talán levert. Egyszer, amikor mereven magam elé néztem, hirtelen megkérdezte:
– Most mondd meg, mire gondolsz.
Nem szóltam, mosolyogni próbáltam. De anyám nem hagyta annyiban.
– Beszélj. Ugye, otthon járkáltál gondolatban. Valahol Magyaróson.
Nehezen tört meg a jég. Nem is tudom mi lelt, hogy olyan nehezen lehetett kihúzni belőlem a szót. De anyám olyan várakozással nézett rám, hogy nem térhettem ki.
– Ott a kertek felett van egy girbe-gurba nyírfa.
– Magyaróson?
– Ott. Olyan közel a mi kertünkhöz, hogy egy rövid futamodásra be is fekszem alája. Olyan csúf, azt hiszem senkise szereti, rajtam kívül. Ágai görbék és olyan varasok, mintha beteg volna. A fehér kérgen fekete foltok. Álmomban is odafutok és befekszem alája. Legyintget a lombjával.
– Én is sokat gondolok haza – mondta anyám.
– Álmomban már másodszor feküdtem alatta – mondtam s abban a pillanatban belépett apám. Láttam, hogy valami nagy újságot mond, mert megreszketett a szája, mielőtt kinyitotta volna.
– Megyünk haza – mondta és megállt egy pillanatra. A hatást leste. – Vonaton – tette hozzá. – Az oláhok kitakarodtak Erdélyből. Csillagot és Tündért eladtam, szekerestől.
Könny szökött a szememből s lefolyt az arcomon. Anyám átölelt. Jó, hogy Csillag nem volt ott, mert biztosan bőgni kezdtem volna. Apám vigasztalt, egy kicsit ügyetlenül. Hogy hát itt is sokba került a két ló. Szénát, zabot venni kellett.
– Hiszen tudod, a ló egész nap eszik.
– S aztán meg is verne Isten hidege – tette hozzá anyám. – Mikor menekültünk szép idők jártak, a nyárutó fényes volt, napsugaras. Most tél van, fiam.
Sóhajtottam. Igaz, minden igaz. Otthon a girbe-gurba nyírfának nincs lombja. Süvít a Nemere. És nem puha hó födi a nyírfa alját, hanem olyan kérges fajta. Ha az ember elesik, elvágja a kezét.
Másnap már vonaton ültünk. Nem is néztem az állomásokat. A zúzmarás ablakot kapargattam s nem láttam semmit. Már nem is emlékszem, hogy vergődtünk haza. Csak nagyapám jut eszembe, ahogy a konyhai kályha mellől felállt s aztán hirtelen zokogni kezdett. Sokáig nem jött ki egy szó se a száján. Sovány volt és reszketeg. A kályha fölé terjesztette két tenyerét, mert arra a parányi melegre is szüksége volt, amit a pislákoló tűz adott.
– Elvittek – mondta gyenge hangon, amikor valamennyire magához tért. – Lófarkához kötöttek. Pedig Ráki néni eleget magyarázott nekik… – Ráki néni átellenben lakott, az utca másik oldalán. Ő aztán elmondta, hogy a katonák házról-házra jártak és mindent elvittek, amit jónak láttak. Nálunk, amikor becsukták az egyik ajtót, meglátták apám kétcsövű vadászpuskáját. Az ajtóra volt akasztva. Rettenetesen nekiestek nagyapámnak. Lökdösték, arcul ütötték, kirángatták az udvarra és egy lófarkához kötötték. Akkor szólt oda Ráki néni, mégpedig oláhul. Elég sok évvel azelőtt, amikor még fiatal volt Bukarestben szolgált, megtanulta a nyelvet s azt is, hogy kell beszélni az ottaniakkal. Hát kinyitotta a száját. Nagyjából azt mondta, engedjék el az öreget, nem volt neki puskája sohase. Fiáé a puska, de most a fia nincs itt. A katonák nem hallgattak rá. Elvitték nagyapámat Nagyborosnyóra, Zágon közelébe. A megszállóknak ott volt valami ítélőszékük. Az volt nagyapám ellen a vád, hogy fegyvert rejtegetett. Ami elég ürügy lehetett volna arra, hogy agyonlőjék. Egy kopasz kertben őrizték valami száz társával együtt. A csikorgó hidegben nem adtak nekik meleg öltözéket vagy takarót. Mindenkit úgy hurcoltak el, hogy semmit se vehetett magához. Még egy darab kenyeret sem. Enni alig kaptak. Sok nap és éjszaka telt el, míg egyszerre az őrzőkben valami idegességféle mutatkozott. És aztán egy szép nap eltűntek. Azt beszélték, akik jobban figyelték őket, hogy Bereck, illetve a foksáni szoros felé igyekeztek.
Magyarósra akkor kezdtek hazaszállingózni a menekültek. Azon a karácsonyon nem sült kalács a kemencékben, nem volt miből. Ott ültem egész délután Brodás János bácsinál és néztem, amint kis csizmát varr. Mert ő gazda is volt és csizmadia is. János bácsi minden karácsonyeste varrt valamit a Jézuskának, rendszerint topánkát, ahogy ő mondta. De most valamiért szép, fényes kis csizmákon dolgozott. Lett volna valami tennivaló az udvaron, de János bácsi nem hagyta abba a munkát a világért se. Haladt a munka, szájtátva néztem, ahogy alakul és egszerre maga elé tette a két kis csizmát. Gyönyörködve nézte egy ideig, s aztán így szólt:
– Húzd fel és vidd haza Jézuska csizmáit!
Eltátottam a szájamat. Minden csepp vérem megmozdult. Azt hiszem meg is tántorodtam. Nagysokára jött ki belőlem valami hang.
– Hogy én …
– Igen, igen, te… – mondta biztatva… és megsimogatta a fejemet. Ölembe nyota a két kis csizmát. Éreztem, hogy az én méretemre csinálta.
– Vigyed, Jézuska csizmái – súgta a fülembe és mosolygott.
Kiléptem az utcára. Felnéztem az égre. Beléptem a kapunkon… Gyorsan felhúztam a csizmákat. Ezernyi csillag ragyogott fenn, talpam alatt ropogott a hó. Még a kutyák se ugattak. Nagy volt a csend. A szívem dobogott. Csak lassan lépkedtem, mert kíméltem Jézuska kis csizmáit.



.: tartalomjegyzék