Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Január
Potozky László

Rövidprózák

'HULLÓ LAPOK KÖZT AZ EMBER

Az egyetemen ismerkedtem meg Jonuccal. Otthon volt a fővárosban, ott született, jól fogott az ismeretsége egy olyan esetlen vidékinek, mint én. Kapcsolatunk eleinte kölcsönös érdeken, mondhatni üzlettársi viszonyon alapult. Gyakran megkínáltam az otthonról kapott csomagokból, akkoriban a fővárosi gyomornak csak tündérmesében létező étek volt egy szelet krumplis házikenyér, libazsírba ágyazott kolbászkarika. Cserébe segített kiismernem magam a metróállomások, trolivonalak kusza hálójában. Értelmes gyereknek látszott, kezdeti haverségünkből hamarosan igazi kebelbarátság sarjadt. Néha még ebédelni is meghívott. Szüleit egyszerű, jóindulatú embereknek ismertem meg. Aggódó természetű anyja megállás nélkül sürgölődött a lakásban, mindig talált valami rendezgetnivalót, s ha mást nem, hát a férjét rekcumozta. Nagy vagány volt Jonuc apja, bármilyen feszengés nélkül, nyíltan bevallotta, hogy amikor csak teheti, a Szabad Európát hallgatja. Ha már a munkahelyén megszabják minden egyes lépését, legalább otthon legyen némi szabadsága. Felesége féltette, nehogy lángoló szabadelvűsége egyszer megperzselje, de ő mindannyiszor megtalálta a módját asszonya csitítására. Vannak azoknak nagyobb ellenségeik is nálunknál, mama, mondogatta, és amíg azokat nem szippantották be mind egy szálig, nekünk békénket hagynak, ne félj.
Jonuccal bármiről lehetett beszélgetni. Osztottuk a keletet-nyugatot, a nőket, a külföldi autókat, a rockzenét és nyálasabb műfajokat egyaránt, a pornófilmek és magazinok pótolhatatlan hiányát; de katonaélményeinkre is kitértünk, amelyek még frissen buzogtak bennünk, és minden meséléskor újabb megrázó, vagy épp nevetséges részlettel egészültek ki. Gyakran eljártunk sörözni, addig ittuk az olcsó, agyonszódázott löttyöt, míg úgy felpuffadtunk, hogy szinte a hasunkkal tartottuk a kocsmaasztalt. Én mindig iparkodtam, nehogy túlkapassam magam, s az ital a kelleténél jobban megolajozza a beszélőkémet. Az idő tájt igen körültekintőek voltak az emberek: ha rossz helyen habzott a szád, könnyen megeshetett, hogy másnap eldagadt pofával, kitört fogakkal ébredtél egy ablak nélküli cellában. A falnak is füle volt, és rendkívül jól hallott. Jonuc olykor megpendített egy-egy kényesebb húrt − szabadság, terror, cenzúra, szűkösség −, de én mindig megtaláltam a módját, hogy elcsusszanjak mellette. Már nem csak a saját bőrömért kellett aggódnom: nemrég nősültem, a gyerek is úton volt, emellett anyám-apám „politikailag érzékeny” munkakörben dolgozott.
Nem emlékszem, melyik tantárgyunkból tartottunk laborgyakorlatot, talán emlősanatómiából. Kutyaboncolás volt soron, a tetemeket mi, diákok gyűjtöttük a külváros sáncaiból, nagyobb szemétlerakatok mellől. Minden egyes darabért jegyemelés járt. A szertáros alacsony szekérkét tolt a laborba, amelyben a „szecskálásra” szánt tetemeket szállították. Fel sem hajtotta a ráterített lepedőt, kárörvendően vigyorogva végigmért bennünket, majd szólt, a professzor elvtárs üzeni, fogjunk neki a munkának, ő is érkezik nemsokára. Gumikesztyűt húztunk, elkapkodtuk az üvegedénybe állított rozsdás szikéket. Igyekeztünk minél élesebbet keríteni, akkorra már mindenki megtapasztalta, milyen az, mikor nyomni kell a szikét, hogy szeljen. Jonuc hajtotta félre a tárolóról a lepedőt, és egyenként adogatta ki a kistermetű ebeket. Még hülyéskedésre is futotta neki a formalingőzben: mindenkinek jut, ne tessék tolakodni, károgta, mint egy piaci kufár.
Csempével borított asztalomhoz mentem, kifeszítettem a kutya végtagjait. Nyurga kis korcs volt, bizonyára megmérgezték. Valami édeskés szagot éreztem a formalin szúrása mögül, de nem törődtem vele, az embernek gyakran csal az orra egy vegyszerekkel teli laboratóriumban. Megejtettem az első bemetszést, de csak egy-két másodperc múlva nyílt szét a bőr. Pépesedett belsőségek folytak a bonctálcára elviselhetetlen dögszag kíséretében. Felnéztem, kollégáim helyzete sem volt rózsásabb. Egyesek az asztalok között tuszkolták át magukat, hogy ablakot nyissanak, mások a szemetesként szolgáló fémláda felé indultak, tálcájukon az oszlásnak indult tetemmel.
A terem másik végébe mentem a mosdókagylóhoz, letéptem a gumikesztyűmet, a padlóhoz csaptam, majd megeresztettem a melegvízcsapot. Kezemet a vízsugár alá tartottam, jéghideg volt. A takarékosság jegyében még kezet se moshattam rendesen. Jonuc mellém állt, némán figyelte, amint mindkét öklömmel rávágok a kagyló peremére. Aztán kifakadtam.
− Az istenit! Már a dögöket sem képesek rendesen tartósítani?! Kifolyik a belük! Biztosan még kukacok is vannak bennük! Minek pazarolni a drága vegyszereket meg az áramot a hűtőkamrákra? Közlöm a kedves elvtársakkal, nem cápahalász-hajón vagyunk, ide nem kell büdös hús, ez egy kurva egyetem!
− Vigyázz azzal a cápahalászattal − mondta Jonuc −, még azt hiszi valaki, külföldi lapokat olvasol.
− Leszarom − dörmögtem. Nem kellett volna kitátanom a szám, de már késő volt.
Visszatértem az asztalomhoz, arrébb löktem a tálcát a tetemmel. Jonuc utánam sündörgött, leült mellém, majd bizalmaskodóan közelebb hajolt.
− Látom, neked is tele van a tököd a rendszerrel − mondta.
Úgy szólt hozzám, mint megértő báty az öccséhez. Hírből ismertem ezt a beszédmodort. Állítólag ezzel ugratják be a spiclik az embereket. Kivert a hideg verejték. Sosem gondoltam volna, hogy Jonuc is közülük való, de abban a pillanatban minden jel arra utalt: a látszólag szabadelvű apa, a nyílt beszéd, a közvetlenség. Rohadt besúgó, ha egyszer szimatot fogott, végem. Elég, ha olyan kérdést tesz fel, amely terhelő választ von maga után. A papír meg nem az én barátom, azt gépelnek rá, amit jólesik. És a rajta álló szöveg minden egyes betűje kétségbevonhatatlanul igaz. Ha most mentegetőzöm, azzal elismerem, hogy berezeltem. És Állam Bácsi úgy tartja, csak annak van félnivalója, akinek kormos az orra. Inkább hallgattam, az tűnt a legjobb megoldásnak. A szék támlájára dobtam a köpenyem, mondtam Jonucnak, ki kell mennem, rosszul vagyok a bűztől. Elhagytam a termet, végigszaporáztam a folyosókon, le a lépcsőn, ki az udvarra, onnan az utcára. Aznap már nem mentem vissza a többi előadásra. Térben próbáltam menekülni az elől, ami csak gondolatban létezett, és egyetlen szikra valahonnan, elérhetetlen magasságokból cselekvéssé változtathatja.

Azután óvakodtam Jonuctól, halogattam az elkerülhetetlent. Hallomásból ismertem a módszereiket: tűk a köröm alá, kalapács zúz térdkalácsot, bokszer az arcba. Nem fogom hagyni, hogy beszervezzenek, annyi szent. Csak ki kell várni a fájdalom megszűntét, lehet üvölteni, abban senki sem akadályozhat meg, sőt, még örülnek is neki, azt hiszik, ezzel közelebb férkőznek a céljukhoz. Addig kell kitartani, míg feladják. Az már győzelem, ha nem tudnak spiclit faragni belőlem. Munkatáborba kerülök, esetleg szénbányába, ahol ha csak egy pillanatra is lekoppan a szemem a sín mellett, az arra gördülő csillék leszakítják a fejemet. De az is meglehet, megúszom sima börtönnel, meg némi éheztetéssel, alvásmegvonással. Lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy én is a rendszerellenségek sorsára jutok.
Előadások előtt addig izegtem-mozogtam, míg egyik oldalról sem maradt mellettem üres hely, nehogy Jonuc mellém ülhessen. Abban reménykedtem, talán elfelejti azt a kis incidenst a laborban, és talál mást, akiről jelentést írjon. Volt elég, nálam jóval veszélyesebb zúgolódó az évfolyamon. S ha megunja a diákokat, bizonyára a tanárok közül is talál magának áldozatot. Csak rólam szálljon le. Nemrég született meg a fiam, betegeskedett. Tüdőgyulladása volt, egyfolytában köhögött, a láza az egekben. Én meg ültem tehetetlenül, nem tudtam hazamenni, jelen kellett lennem az előadásokon. Hétvégenként szorgalmasan tanultam, hogy ha végzek, jó helyre, valami községi termelőszövetkezethez helyezzenek ki, ahol teljes ellátást biztosít az állam. Dombok között meghúzódó falucskáról álmodoztam, ahová a hatalom kezének ujján levő köröm feketéje sem ér el.
Reméltem, Jonuc egy idő után elhidegül tőlem, de ő még egy beszélgetés nélküli hónap után is szélesen mosolygott rám. Nem adta fel könnyen a nyavalyás. Időközben más barátokat is szerzett, azokat is hülyítette. Gyakran láttam komolyan diskuráló csoportocskákban álldogálni. Így dolgoztak ezek: beférkőztek a bizalmadba, aztán írtak egy névsort, és a te neved is rajta állt.

Közeledtek a vizsgák, utolsó előadásaink egyikén ültünk. Az előzőn a professzor szabadságról, demokráciáról beszélt. Furfangosan adta elő mondókáját, hallgatósága helyzettől függően vélhette megrögzött párthívnek vagy a változás szelétől duzzadó vitorlának. Látszott rajta, szorong. Nem is sejtettem, hogy ekkora hullámokat gerjesztenek azok az események. Mellettem egy pufók fiú üldögélt, nem emlékszem már a nevére, gépelt jegyzeteit nézegette. Fogalma sem volt semmiről, de ez nem aggasztotta: nagy fejes volt apuka fent, fiacskájának biztosítva volt a hely az egyetemen, és utána a jó állás. A hátam mögül cincogó hangot hallottam: Kim, az észak-koreai csoporttársunk magyarázott valamit az egyik lánynak. Kis vörös patkány, hogy utálta mindenki.
− Ez a hely foglalt − hallottam Jonuc hangját. A pufók fiú szó nélkül felállt, tekintete nem árult el meglepetést, mintha előre megegyeztek volna.
− Szervusz − köszönt Jonuc, leült. Kopott aktatáskát fektetett az ölébe. − Rég nem dumáltunk.
− Tanultam.
− Ösztöndíjra hajtasz?
− Tudod, az asszony, meg a gyerek.
− Aha.
Aztán hallgattunk egy ideig. Bejött a tanár, de nem fogott magyarázatba, az első sorokban ülőkkel beszélgetett. Nem figyeltem oda, ahelyett a jegyzeteimet rendezgettem, úgy tettem, mintha nagyon lekötne a tananyag, csak ne kelljen szóba elegyednem szomszédommal. De ő nem adta fel olyan könnyen.
− Hallottál a ...vári eseményekről? − kérdezte.
− Csak úgy futtában.
− De tudod, miről van szó, nem?
− Sejtem − feleltem. (Trükkös az okádék!)
− Tudod, nem feledkeztem meg arról, amit a laborban mondtál.
A szemébe néztem. (Mondd ki, te szemétláda!)
− Harcolnál a szabadságért? − folytatta. − Már nem lehet eltussolni, ami történik, ebből végre lesz valami.
− Engem nem érdekel! − horkantam fel. − Feleségem van meg gyermekem.
Összetűrtem a lapjaimat, kimentem a teremből. Társaim nem figyeltek fel távozásomra, a beszélgetés most már a hátsó sorokra is átterjedt.
Csendesen csuktam be magam után a mosdó ajtaját, egy fülkébe húzódtam, rágyújtottam. A nevezetes laboróra után szoktam rá, az asszony nem is tudott róla. Már a másodiknál tartottam, amikor hallom, valaki bejön. A füst után tájékozódva könnyen rámbukkant, kinyílt a fülke ajtaja. Jonuc állt előttem aktatáskával a kezében. Begyúródott a fülkébe, behúzta az ajtót. Hallottam már ilyen spiclikről, nem jelentenek fel, de cserébe hagynod kell, hogy kiéljék rajtad ferde hajlamaikat.
− Adsz egyet? − kérdezte.
Kivettem egy szál cigarettát a csomagból és a kezébe nyomtam. Tüzet nem adtam, (nem kedveskedek egy ilyen szarházinak), csak a csomag gyufát nyújtottam felé.
− Kösz − mondta, miután mélyet szippantott. Időközben kialudt a sajátom, rágyújtottam a következőre.
− Hamar leléptél − folytatta Jonuc.
Hallgattam, a vécékagylóba hamuztam.
Látta, nem vagyok beszédes kedvemben. Ajkai közé csípte a cigarettát, majd felemelte jobb térdét, ráfektette a táskát, és kinyitotta.
− Ezt szerettem volna mutatni neked − mondta. Egy lapot nyomott a kezembe.
Friss nyomtatvány volt, éreztem a szagáról, a festék helyenként elkenődött. A hevenyészett betűk a következő szavakat formálták: LE AZ ÖNKÉNYURALOMMAL!!!
Visszaadtam a lapot, megvontam a vállam, mint akinek fogalma sincs, miről van szó.
− Segítesz nekem szétosztani? − kérdezte Jonuc. − Már tudom is, hogyan csináljuk.
Kidobtam a cigarettát az ablakon, nem akartam, hogy belém kössön a gondnok, amiért a folyosón füstölök. Megadtam magam. Ha ennyit belefektettek a lebuktatásomba, hogy már szórólapokat is nyomtatnak csalinak, akkor jobb, ha szándékosan ráharapok. Így legalább nem lesznek olyan dühösek, amikor elvisznek, nem kell túl sok időt rámfecséreljenek. Felmentünk a harmadik emeletre, majd jobbra fordultunk. A folyosó végén a tetőre vezető fémlépcső, Jonuc intett, menjek előre. Szóval fent akarnak elkapni, minden feltűnés nélkül. A tetőre vezető ajtónál megtorpantam. Jonuc léptei mögöttem kongtak.
− Mozdulj már! − mondta.
(Hova sietsz, patkány? Nem győzöd kivárni a diadal pillanatát?)
Lenyomtam a kilincset, ropogott a talpam alatt a tetőn elterített murva. Hátulról vártam az ütést, vagy hogy valaki megszólítson, de semmi sem történt. Körbenéztem. Egyedül voltam a tetőn Jonuccal. Ezek szerint megvárják, míg szétszórjuk a röplapokat, és a feljárónál fülelnek le. Furfangosak a szemétládák, bizonyíték kell nekik.
Jonuc a peremhez lépett, a kavicsra tette a táskát, kinyitotta. Előkotortam egy cigarettát, hátat fordítottam a fel-feltámadó szélnek, kezemmel ellenzőt csináltam az arcom elé, rágyújtottam. Élveztem a füstöt − ki tudja, mikor jutok hozzá megint? Lenéztem a magasított tetőszegély mögül. A csupasz faágak alatt csak néhányan lézengtek.
− Te is − mutatott a táskára, miután felmarkolt egy csomó lapot.
Nem mozdultam, a feleségemre, fiamra gondoltam. Vajon mit fognak mondani, ha megkérdi, neki miért nincs apja? Lehet, addig kerül más az asszonynak. Anyámék is eszembe jutottak, most munka nélkül maradnak.
Jonuc látta, tétovázom. Mintha bumerángot hajított volna, úgy lendítette a karját, közben engem nézett, a szél egy hajtincset fújt a szemébe. Én csak a cigarettát pöccintettem az aláringó lapok után.
(Legyen okotok rá, ha már bezártok.)
Hátraléptem, úgy tettem, mintha lehajolnék, és a táskába nyúlnék.
Hirtelen emelkedtem fel. Jonuc arcán rémült meglepetés ömlött szét, kabátjának szövete érdes volt, szúrta a tenyerem.
Nem vártam meg, míg földet ér. Szaladtam az ajtó felé, a kavics csikorgásán keresztül hallottam az ágak recsegését, majd a tompa puffanást.
A lépcső aljában nem várt senki.
Lerohantam a földszintre, a hátsó bejáraton elhagytam az egyetem épületét.

A mai napig nem tudom, kit gyilkoltam meg. Talán egy besúgót. Talán nem is Jonuc volt a neve. Ez esetben nem szánom. Eleget megöltek mások is az elkövetkező napokban. De mi van akkor, ha társam csak forrófejű, lázadó fiatal volt, aki hitte, ha összefogunk, sikerül változtatni, és rám, mint igaz barátra nézett, akivel osztozhat eszméiben?
Mire e sorokat olvassátok, már nem lesz lehetőségetek számon kérni cselekedetemet. Apám mindig azt mondta, embert ölni sosem jogos. Nincs az a tett, rosszakarat, aminek fejében elvehetsz egy emberi életet. Az a Fentiekre tartozik, mi, halandók, túl elfogultak vagyunk ehhez.
Nem osztom apám véleményét. Szerintem vannak, akik megérdemlik a halált, nem is kevesen. Kérdezhetitek, miért tettem húsz évvel ezelőtt, amit tettem, és miért cselekszem most azt, amit cselekedni fogok. A válasz mindkét kérdésre ugyanaz: mert nem tudtam, és ma sem tudom, kit löktem le a tetőről a hulló lapok közé.



RÉGI VILÁG VÉGE

Szürke eső szemerkélt.
Egy lélek sem volt rajtam kívül a városban.
Bakancsom ormótlan sárcsomóvá gyúródott járás közben. Gyermekkoromban bezzeg télen-nyáron kopogott az aszfaltút a lépteink alatt. Aztán feltűntek az első gödrök, repedések. Az út olyan, mint a szuvas fog: ha nem kezeljük, előbb-utóbb teljesen felemésztődik, és nem marad belőle más, csak egy lucskos csonk.
A határban jártam, de most nem volt sehol az a kellemes szorongás, amely kisvárosomba hazatérve megannyiszor elfogott. Talán egyre jobban eldagadó bokám, vagy az utat fojtogató sár nem engedte felbuzogni? Esetleg a buszon való zötykölődés, a mellékutcákban labdázó fiúk, a kapualjakban gubbasztó csuparánc öregek hiányoztak? Lábfejemet teljesen ellepte az agyagos szósz, már a fűzőim is megkérgesedtek. Jóformán nyomot sem hagytam magam után, annyira megteltek a talpamon a recék. Bizonytalan lépteimet egy-egy útmaradvány segítette, de ezekkel is vigyázni kellett, mert ha sárral bundázott bakanccsal lépett rájuk az ember, könnyen megcsúszhatott. Így ficamítottam ki egyszer a bokámat. Azután jobbnak láttam inkább toronyiránt haladni, és ahol lehetett, letérni az útról a kertekbe.
Elértem a portát, ahonnan gyermekkoromban a tejet hordtam. Nem volt tehenünk, anyám egyedül nem tudta volna ellátni, azért küldött kétnaponta oda. Bementem az udvarra, gondoltam, megpihenek egy kicsit, mielőtt továbbmennék. Lehullott cserepek ropogtak a lábam alatt, az istálló mögött szagtalanul lapult a ganédomb. Egyetlen ép üvegtábla sem maradt a tokozatokban, a házban már csak a szél lakott. Távolabb egy csoport, barnára rohadt szénaboglya kornyadozott féloldalra dőlve, mögöttük, mintha belőlük nyújtóznának az ég felé, két csupasz nyárfa. Mállott a falakról a színevesztett vakolat, a mívesen faragott kapualj korhadt fáján eltompult a mintázat. Rozsdás lánc hevert a kutyaól előtt − szemeiből rég kifogyott már a csörgés − első rántásra elpattant. Feltekertem a bakancsomra, hátha így könnyebb lesz a járás, aztán beléptem a házba.
A konyha falára akasztott repedt tükörből megsokszorozódva néztem vissza magamra. Kirántott kredencfiók a padlón, benne megsárgult, nedvességtől összetapadt papírok. Az egyiken még olvasható az írás, közelebb hajolva láttam, egy összeg áll rajta. Bizonyára az, amelyért eladták a telküket a házzal együtt. Elsők között egyeztek ki a Céggel, és hagyták el a várost. Azután egyre ritkábban ittunk tejet, senki más nem volt hajlandó hitelbe adni nekünk.
A belső szobában nem volt egyéb egy szétázott dunyhán kívül. Felemeltem, egerek szaladtak szét alóla. A mennyezet helyenként még tartotta magát, a padlásra felnézve egy láda sarka alá szorult fényképre lettem figyelmes. Távolról is megismertem a fiatal tejesasszonyt meg a férjét. A házzal együtt szépiaszínű emlékeiket is hátrahagyták. Kimentem a házból és folytattam az utam.
Nemsokára beértem a központba. A kockakővel kirakott főtéren még volt egy tiszta folt a szökőkút előtt, ott álltam meg. Megfeketedett falevelek, ráncos békatetemek ringtak a medence víztükrén. A korsót tartó szobor vonásai már régebben elkoptak, azt sem lehetett eldönteni, női vagy férfialakot formáznak-e. Néhány cserép még kapaszkodott a teret övező szász házak tetején, a gerendák repedezetten, elhajolva bár, de állták az elhanyagoltságot. A széles kőkerítéseken azonban már diadalmaskodott a természet, moha, fű, gizgaz borította az egymásra rakott köveket.
A házakkal szemközti üzletsorból nem maradt egyéb, mint egy halom kőtörmelék, elszenesedett fadarab, a néhai tulajdonosok mindent felgyújtottak, miután kényszeredetten aláírták az adásvételi szerződést. Úgy érezték, ezzel talán orron fricskázhatják a Céget, pedig jól tudták, a fekete kocsis öltönyösöknek nem a telkek, a rajtuk levő épületek, szántók kellenek, hanem ami alattuk bujkál, és fénylik. Pedig már rég nem működött a bánya, ki tudja, hány esztendeje nem termeltek ki egy rögnyi ércet sem. Nemesfémet utoljára a monarchia idejében találtak, állították bizonyos dokumentumok. Aknászok, vájárok dolgoztak az utolsó pillanatig, de már dédnagyapám óta nem volt egyéb elfoglaltságuk, mint a járatok és tartószerkezetek karbantartása.
Végigjárattam tekintetem a téren, ép ablaküvegre lettem figyelmes az egyik keretben. Megragadtam egy jókora követ, elhajítottam. A megbénult főtéren egy pillanatra mozgás lendült át: a levegőben pörgő kő, az aláhulló üvegcserepek, fényes szilánkok. A földre érkező üvegdarabok csilingelése azonban elmaradt. Itt már semmi sem volt a helyén. A sár minden hangot elfojtott, csak a saját szortyogását tűrte meg.
Időközben elállt az eső, felszakadozott a köd, előtűnt a Várdomb. Egyszer kiskoromban külföldi történészek látogatták meg a várost. Megvizsgálták, vésték, sepregették a dombon álló romot, majd házról házra jártak, és mindenkinek örökségünk felbecsülhetetlen értékéről papoltak. Persze senkit nem érdekelt. Mit okoskodnak? Könnyű, puha bársonyzakóban értékesnek látni a világot. A város lakóinak volt fontosabb dolguk, mint holmi ócska köveket ajnározni, amelyek semmire sem jók, legfeljebb, ha az ember nagyon megszorult, beépíthetett néhányat háza alapzatába.
Később ötlött eszembe, talán a történészcsoport hazatérve rossz helyen verte a nyálát, és nekik köszönhetően tűntek fel a Cég első ügynökei húsz év múltán a városban. Először csak idegen rendszámú terepjárók furikáztak az utcákon. Néha meg-megálltak, a bent ülők lehúzták az ablakokat és fényképeztek, vagy megállították a járókelőket, s a környékről, az emberek mindennapi életéről, gondjairól érdeklődtek, majd óvatosan rátértek az aranybányára. Aztán fémműszereket cipelő csoportok érkeztek. Naphosszat a földet túrták-fúrták, a régi bányába is leereszkedtek. A legöregebb járatokat látogatták meg, hiába bizonygatták a bányászok, nincs azokban semmi látnivaló. Senki sem ismerte jövetelük okát. Nemsokára terjedni kezdett a szóbeszéd, hogy pénzt akarnak adni nekünk. Az elején mindenki segélyező csoportnak vélte őket, amely a turizmus fellendítéséhez szeretne segítséget nyújtani. Később kiderült, az összes lakónak alkut ajánlanak. Méghozzá igen kedvezőt. És külföldi valutában tárgyalnak, s állítólag igen bőkezűen bánnak a pénzzel. De hogy mit akarnak megvenni tőlünk, arról fogalmunk sem volt. „Mit adhatnánk el nekik, a házainkon meg tenyérnyi földjeinken kívül semmink nincs.”
Aztán kiderült, pontosan ez kell nekik. Voltak, akik tülekedtek, nehogy lemaradjanak az egyszeri ajánlatról. Azonnal kiegyeztek velük, és elmentek. Mások, leginkább az öregek, dacoskodtak, azt a keveset, ami még hátravolt, a szülőföldjükön szerették volna leélni. Egy idő után az iskola, a posta, az üzletek is bezártak. Így ostromolt a Cég. A családok egyenként adták fel a harcot az ellen, amit az arany átkának neveztek.
Elhaladtam a templom előtt, amelyben ministráltam, később elsőáldoztam. Ott tartottak keresztvíz alá is. A kapu bezárva, a mindig ápolt, fehér sóderrel felszórt ösvény gyomtól fojtott. A templom mögötti temető sírkövei tüntetően emelkedtek ki a földből, az utolsó világítás viasznyúlványait őrizték. A hantok nagy része beszakadt már. Ezeket is megvásárolta a Cég − minden halottnak ára volt. Lehetett alkudni annak fejében, hogy hány személy volt elföldelve az adott sírban. A legtöbbet a latba a régi nemesi kriptái nyomták. Az emberek aláírták az okmányokat, majd hátat fordítottak a városnak. Igyekeztek minden idekötődő emléküktől megszabadulni, egyesek nevet is változtattak. Senki sem gondolta végig, vagy legalábbis nem mondta ki hangosan, hogy eltávozott hozzátartozóikat kotrógépek forgatják majd ki a földből, és hordják kupacba.
Anyámat már nem ide temettem, apám mellé, nem akartam, hogy még holtában is zaklassák, csontjait egy markoló tépje ki az enyészetből. A ház eladásáról vitatkoztunk, amikor szívrohamot kapott. Nem használt semmi, bármivel és bárhogy dörzsöltem. A végére már annyira meggyűlölte az aranyat, hogy a jegygyűrűjét sem hordta.
Rövid emelkedő végén állt a házunk. Nyomát sem láttam a kerítésnek, udvarunk egybeolvadt az utcával. Merő sár volt minden, csak a soha nem használt marhaitató körül serkent némi fű. A gémeskút a szomszéd ház tetejére dőlt, a hátsó udvarban a csűr szétvert páncélú teknősbéka.
Megrántottam a pince ajtaján a lakatot, engedett. Beléptem a nyirkos félhomályba. Fonnyadt csíranyúlványok feküdtek a krumplisasztagban, a döngölt padlón patkányok neszeztek. Tapogatózva indultam el a fal mentén, a lágy vakolat a tenyeremhez kenődött. Rövid keresés után megtaláltam a követ. Még ükapám fejtette ki a római várból. Gyermekkoromban annyira izgatta a fantáziámat, hogy muszáj volt lekaparnom róla a vakolatot, csak hogy megnézhessem. Anyám azt mondta, több mint kétezer éves. Talán igazi rabszolgák hordták rá a habarcsot, és építették a várba, akiket valódi, tarajos sisakú katonák ostoroztak? Később eszembe jutott, nem is olyan különös az a kő, hiszen lehet, az utcán heverő kavicsok évmilliókkal, évmilliárdokkal idősebbek. Régi világban élünk, vontam le a következtetést. És hogy el ne feledjem, a pince egyik gerendájába véstem bölcsességem. El is vert érte apám rendesen.
Kimentem a pincéből, megkerestem a csűr romjai közt a létrát, majd a ház padlásfeljáratához támasztottam. Kipróbáltam, nincs-e elkorhadva, a fokok recsegve bár, de tartottak. Felmásztam.
Széles kilátás nyílt a házunk tetejéről. Elnéztem a várat, a hegyet, a templomot, a kriptákat, a szászok házait, a római bánya felszíni labirintusát. Mindezt talán most érinti utoljára emberi tekintet. Hamarosan kezdődnek a munkálatok, a gépek összemorzsolják, szétszórják, megmérgezik a talajt. Milyen az, mikor eltermelnek egy egész hegyet? És ha már nem marad egy rögnyi mozdítható kőzet sem, betömik-e a földbe mélyesztett lyukat? Vagy hagyják, hogy felteljen esővízzel, és egy újabb bányató tükrébe meredve tűnődjön az Isten, miért hagyja létezni, egyáltalán, miért teremtette ezt az élősködő fajt?'


.: tartalomjegyzék