Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Február
Vári Attila

Utazás Délkelet-Nosztalgiába (Lugosi Papp János: A hargitai kucséber)

Valamikor régen, azokban az időkben, amikor rendszerváltásról és nem rendszer-változásról álmodoztunk, újraindítottuk, Csipkerózsika álmából fel akartuk támasztani a Népfőiskolai mozgalmat, s akkor, az alapító-okirat mellé helyezett emlékkönyvbe azt írtam be: „Aki az anyanyelvét nem becsüli, az nagyobb gazemberségre is képes.” Most kiegészíteném Lugosi Papp János könyve kapcsán, hogy: „mindazok, akik szülőföldjüktől távol, nem élik át a honvágyat, azoknak nem volt, és nem is lesz hazájuk.” Tapasztalatom szerint belőlük kerülnek ki azok az „idegenbe szakadt hazánkfia” jelzővel illetettek, akik néhány év után, miközben szörnyű kiejtéssel dadogják választott hazájuk nyelvét, úgy beszélik a magyart, hogy áttételes hasonlattal élve, hozzájuk képest a kerékbetörést végző hóhér, valóságos masszőr, vagy csontkovács.
Két dolgot állítottam a fentiekben, tehát gyorsan közölnöm kell, Lugosi Pap János becsüli anyanyelvét, s mert minden írásán átsüt, mint gyógyíthatatlan láz, a honvágy, a szülőhely, a bánsági Lugos világától távoli, s felnőtt fejjel választott szülőföldjének emléke, a Gyimesek szeretete, s mert erről anyanyelvét nem középiskolás fokon használva, föl is rajzolja érzelmi lázgörbéjét, miközben e csonka kis-haza tájait faggatja. Ezért engedtessék meg nekem, hogy a zágoni száműzöttet, Rákóczi hűséges apródját, Mikes Kelement idézzem, csak úgy emlékezetből, s éppen ezért talán pontatlanul is: „Én már úgy megszerettem Rodostót, hogy soha nem feledhetem Zágont”.
Ha e könyv karcolataiban föllelhető tájak alapján, megrajzolnánk a szerző szellemi csatangolásainak térképét, s most e hivatalosan hangzó kartográfiai műszó, a térkép helyett, inkább földabroszt mondanék: nos, akkor valami olyasmit fedezhetnénk fel a földabroszon, mintha e skiccet Krúdy Gyula készítette volna. Kimondottan olyan ember számára, aki búfelejtés céljából indul neki Tályának, Hegyalja nektárját ízlelni, keresni a szatmári szilvaszesz múltba visszaröpítő erejét, s a Halászbástya körül hemzsegő borlovagok poharaiban meglátni a Gyimesek folyójának, a Tatrosnak kristálytisztaságát. De ott van, avatatlanok által is jól láthatóan a Hargita-alji, egészen pontosan a Tamási Áron szülőfaluját mosdató hegyi pataknak, a Nyikónak tere fölött híreskedő Oroszhegy, hogy illatos szilvóriumával elkábítsa, visszarepítse múltjának szebb napjaiba a vándort.
Mielőtt félreértenék szavaimat, tisztáznom kell valamit.
A felnőtt kor barátságai nem olyanok, mint azok a gyermekkori szinte testvéri kapcsolatok, amelyek miatt fülcibálás közben kérdezték szüleink: „És, ha a másik azt mondja, hogy ugorj bele a kútba, azt is megtennéd?”
Nem, mert felnőttkori kapcsolataink munkahelyen, vagy fehér asztaloknál köttetnek, s Lugosi Papp János írásaiban tetten is érhető, hogy ezek a pohárkoccanás zenéjével aláfestett találkozások, nem arról szólnak, hogy „emlékszel?”, hanem éppen az ellenkezőjéről – „itt én emlékezek, csakis én.”
Természetesen szó sincs arról, hogy e kötetben, minden lapján, minden sorában búfelejtős snapszok, emlék előhívó borok csordogálnának, talán statisztikailag nem is fordulnak gyakrabban elő, mint a Hargita neve, a napsütés, vagy az esővel fenyegető fellegek.
Akkor miért foglalkoztam vele ennyire határozottan? Mert a pillanatnyi mámort hozó eszenciák úgy viselkednek, mint a homokórán lepergő szemek, amelyek egyszer csak megtöltik az alsó tartályt, s lehetővé teszik, hogy átlátszó legyen a múlt üvege, a felső üvegharang, az ahonnan leperegett a sziklasors maradványa a föveny.
Ha Lugosi Papp László írásait klasszikus elemzésnek vetnénk alá, kiderülne csakhamar, hogy stilisztikai lehetetlenségre vállalkozunk. Addig még eljuthatnánk, hogy formájukat tekintve karcolat terjedelmű tárcák, de az, ami utána következne, az nem lenne más, mint vivisectio, azaz, élveboncolás.
Írásainak főhőse: Önmaga, − mint ahogy cselekménye sem más, mint az, ami szerzőnkben történik, s mert elemzéseknél lényeges szempont a cselekvés korának, a cselekvések sorrendjének ideje, az, hogy az elbeszélő és elbeszélt események hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogy előrevetettek, kapcsolatosak, vagy éppen láncolatosak – ez itt mind lényegtelen. A honvágynak, akár a zamatoknak, illatoknak nincs idejiségük. Vannak, mert érezzük őket, s meg is határozhatjuk őket. Parfümgyárak illatszerészei, a híres vendéglőkben alkalmazott somallier-k ezt teszik a borral, de mi, érzelmeinkkel fokolhatunk csak. Van, akinek sok, van akinek kevés ugyanaz az érzékszerveinkre ható anyag.
Be kell vallanom, rám különlegesen hatott.
Már csak azért is, mert ilyenkor, ködök és sárga levelek idején, felkapaszkodok én is az őszi postakocsira, s elindulok távoli szülőföldem felé, ahol tudnak repülni a lovak, béka nő a hasába annak, aki zöld szilvát eszik…
Őszintén szólva megdolgoztatott ez a könyv. Érzelmileg. Similis simili gaudet, mondták a rómaiak, azaz, hasonló a hasonlónak örül. Le-letettem a könyvet, láttam a Kishavast, a Naskalatot, Lóvész után a legelővé nyűtt hajdani őserdők zöld piramisait, a marosvásárhelyi városháza érces idő múlását kondító harangszavát is hallottam.
Karcolatok, tárcák, szösszenetek. Minek töprengjek azon, hogy megnevezzem Lugosi Papp János műfaját. És, most eszembe jut nagyapámék nappalija, ahol a vitrinben Beethoven és Napóleon, Petőfi és Kossuth porcelánfigurái bámulták a XX. büntetőszázad eseményeit.
És, most elnézést kell kérnem, hogy a rövid írások, és kisméretű plasztikák között valami kapcsolatot keresek. Lehet mégoly herendi is egy nipp, nem lesz szobor soha. Csipketerítőre való dísztárgy marad, mert jószerével semmivel sem több, mint egy személytelen, igazolványba készült gyorsfotó porcelánból készült háromdimenziós változata. A művészkéz által megmintázott féltenyérnyi plakett, vagy bakarasznyi szobor, dísz-tokért, posztamensért kiált, mert, mert alkotója nem fényképezett, hanem szellemisége katalizátorával személyiséget adott az alkotásnak.
Dicsérő szavak mellet, hadd szóljak a hiányról is.
Mert valami nagyon hiányzott nekem olvasás közben. Szerzőnk Lugoson, a Bánságban született. Ha megrajzolnánk a magyar irodalom helyszíneinek térképét, szinte szűz-hóként világítana a Bánság.
Herceg Ferenc Naplója, Molter Károly Tibold Márton c. regénye mellett, talán Majtényi Erik, „Hajóharang a Hold utcában” című önéletírása ad ízelítőt abból a világból, ahol magyarok, svábok, szerbek és románok éltek, de Torontálban annyi francia is, hogy Trianonba küldöttséget menesztettek, hogy a tengerentúli francia megyék mintájára, ismerjék el őket is exklávéként, azaz a Francia Köztársaság megyéjeként.
Várom tehát azt a fehérfoltot tarkító könyvet, amelyből megtudhatnánk, milyen is volt az a hajdani temesi bánsági város, Lugos, ahol a két háború közti időben, még teljes téli évadot tudtak tartani Erdély magyar színészei.


.: tartalomjegyzék