Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Március
Benedek Szabolcs

Fehér és vörös

1.

Demeter János akkor ment haza, amikor már ő maga sem számított erre. Tavasz vége volt, vagy inkább nyár eleje – egybefolytak a napok, úgy jött egyik a másik után, hogy senki nem várta a következőt, a kalendáriumot is alig figyelte valaki. Erősen melegedett az idő, és ha vetettek volna, már lábon állt volna a kalász. De nem nagyon vetettek, ez föl is tűnt Demeter Jánosnak, miközben a szomszéd községből a saját faluja felé ballagott. Évek óta nem látta, tekintete mégis ismerősként üdvözölte a tájat, csak hát a sok parlag, meg az ugar, az volt meglepő. A homokban kevés dolog terem, és ami ritka termőföld van, arra különösen oda kell figyelni. Demeter János világosan emlékezett rá, hogy máskor ilyentájt, errefelé mindenütt szorgos kezek serénykedtek, mert ahol akár csupán egy-egy nap is kimaradt, ott tüstént előretört a homok. Nem kellett különösebb nógatás, vagy a gazdatiszt figyelő szeme, az emberek azért dolgoztak, hogy legyen mit enni, a termésért és a megélhetésért folyó napi küzdelemben csak azután jött el a számvetés ideje, amikor már volt eredmény, és volt min osztozkodni. Addig arra kellett figyelni, hogy befogadja magába a föld, amit vetnek belé, majd pedig ne vegye el a friss vetést a homok.

Ezúttal viszont Demeter János nem látott egy lelket sem a két falu között. Már akkor is csönd volt, amikor a nagyobbikban leszállt a vonatról. Pedig abban a községben szép számmal laktak – azelőtt nem lehetett végigmenni a főutcáján úgy, hogy az emberrel közben ne történjék valami, vagy ne lásson olyat, ami okán érdemes álldogálni egy kicsit. Ám ezúttal minden néptelen volt és elhagyott. Demeter János végigment a főutcán, s ezalatt senkivel nem találkozott, de azt megérezte, hogy egy-két házból, a függönyök mögül, a besötétített szobákban meglapulva figyelik. Azonban egyik sem zavarta igazán. A csöndet volt ideje és módja megszokni a végtelen orosz pusztán, a lövészárkok fülsiketítő, idegtépő zaja után még jól is jött a hadifogolytábor zsibbasztó némasága. Voltak olyan napok, amelyeken Demeter János nem szólt senkihez, és hozzá is legföljebb az őrök beszéltek, de akkor is csupán kurta parancsokat. Mert hát miről is beszéljenek a foglyok? Már elmondtak egymásnak mindent, amit lehetett, ki-ki úgy ismerte a másikat, akár a saját tenyerét, a napok viszont egyformán peregtek, az álmodozást és a honvágyat meg lassacskán kiölte a reménytelenül múló idő.

S hát ott is figyelték őket, ugyanúgy, mint közvetlenül a hazatérte után Demeter Jánost a szomszéd községben a láthatatlan tekintetek a függönyök mögül.

Miközben a saját faluja felé lépdelt, és foszladozó cipőjével rúgta a homokot, azon gondolkodott, hogy vajon mikor lesz itt megint rend, vagy hogy lesz-e olyan ezután valamikor. Demeter János annyit tudott a világról, amennyit látott belőle, noha az elmúlt esztendőkben kétségtelenül többet ismert meg annak dolgaiból, mint az apja és a nagyapja egész életükben együttesen. Azt látta, hogy minden fenekestül fölfordult – ami addig a helyén volt, az olyan messze került tőle, amennyire csak lehetett, és ha az ember nem dolgozik, akkor esély sem lesz rá, hogy egyszer minden újra a helyére kerül. Márpedig nem dolgozik – nézett szét az ugaron Demeter János –, itt nincsen senki, sehol egy szorgos, munkás kéz, éppen akkor hiányoznak az emberek, amikor nem a máról, hanem a holnapról, meg a holnaputánról kellene gondoskodni.

– Hát hun vannak a többiek? – ez volt Demeter János első kérdése, miután néhány óra gyaloglást követően mindenki számára váratlanul betoppant a régi, itt-ott megrepedezett, de még mindig szilárdan álló vályogházba, és mind ő, mind az anyja túlesett a viszontlátás örömmel és könnyel teli, szívbe markoló pillanatain.

– Ki itt, ki ott – felelte özvegy Demeterné, még mindig hüppögve. – Sokan nem gyüttek haza. Hisz téged se vártunk, fiam. Nem tudtunk rólad semmit. Azt se tudtuk, hun vagy, merre jársz. Levél se gyütt, és akik veled mentek el, azok se hallottak semmit felűled. Már aki hazagyütt egyáltalán. Kevesen. Azt hittük, te is odavesztél.

Özvegy Demeterné arcát megint elborította a könny, és újra meg újra magához ölelte a fiát.

– Hát István? – kérdezte Demeter János, és mióta elindult haza a végtelen orosz sztyeppéről, most érzett először aggodalmat. Idáig nem is gondolt arra, hogy ki várja odahaza, és ki nem.

– Bent van – bökött özvegy Demeterné a tisztaszoba felé.

Demeter János meg akarta kérdezni, hogy miért nem jön ki a bátyja elébe, aztán nem mondott semmit, ment, amerre az anyja mutatta.

Meg kellett szoknia a szoba sötétjét. Odabent jó hűvös volt, ám alig lehetett látni valamit. Az ablakon nem lógott függöny, azonban olyan aprócska volt, hogy azon nem nagyon jutott be fény. Amint átlépte a küszöböt, Demeter János arra gondolt, hogy baj lehet, ha a bátyja nappal a szobában tartózkodik. Sokáig csak tapogatózott a tekintete, de mikorra képes is volt látni valamelyest, akkor se rögtön vette észre Demeter Istvánt. Nem ilyennek emlékezett ugyanis reá. Csodálkozott rajta, hogy ennyire kicsi. A Demeter szülők hajdani nászágyán ugyanis egy vézna, beesett arcú, gyér hajú ember feküdt, aki sokkal idősebbnek látszott a koránál. Hangja rekedten, karcosan szólt:

– Hát meggyüttél, János…

Némi nehézségek árán fölült, kezét nyújtotta az öccse felé. Demeter János közelebb lépett, és megfogta a csontvékony, forró kezet. Olyan száraz, élettelen tapintása volt, akár egy darab összegyűrt és elhajított papírnak.

– Meggyüttem.

A bátyja arcát fürkészte, kereste az ismerős vonásokat. A tisztaszoba sötétjében úgy világított az a sápadt arc, mint egy ott felejtett koponya a lövészárok peremén.

– Hát hun voltál te eddig? Semmit nem hallottunk felűled. Egy sor se gyütt. ’Aszittük, elestél.

– Nem estem el – Demeter János elengedte a bátyja kezét.

– Én már ősz óta itthon vagyok. Bár sok haszon nincsen belőle. Meggyüttem, és azóta betegeskedem.

– Majd meggyógyulsz, Pista.

Amaz legyintett.

– De hát hun voltál? – kérdezte aztán. – Nem mondod el?

– Oroszországban. Fogságba estem. Még két évvel ezelőtt. Most engedtek haza.

Hallgattak egy keveset. A szobában is, odakint is megült a csönd. Az anyjuk matatott a konyhában valamit. Az ablak alatt egy tyúk kárált magában értetlenül.

– Fő’ kéne kelnem – mondta Demeter István. ­­– Nem fekhetek egész nap.

– De hát beteg vagy!

– Beteg vagyok. Mégis itt a behívó. Holnapután be kő’ vonulnom.

– Má’ megint?

– Má’ megint.

– Hát nem tudják az állapotodat?

– Ha tudják is, nem törődnek vele. Itt vannak a románok meg a csehszlovákok. Most velük van háború.

– Tudom – mondta Demeter János. – Pesten is beszélték.

– Csak most azt mondják rájuk, hogy ők a fehérek. Amazok meg a vörösök. Vagyis annak nevezik magukat.

– Ezt is tudom.

Demeter István az öccse vállára kapaszkodva ment ki a konyhába. Leültek a az asztal mellé. Meleg volt, nem csak a kinti hőség miatt, hanem azért is, mert az anyjuk begyújtott a sparhertben. Pogácsát gyúrt. Időnként megállt a mozdulatban, olyankor a két fiára nézett, s úgy tűnt, mintha mosolyogna egy keveset. De igazából nagyon erőtlen volt az a mosoly. Alig lehetett fölismerni. Vissza is fordult mindig hamar a vájlinghoz.

– Hát hun vannak az emberek? – kérdezte most a bátyjától is Demeter János. – Mindenki elesett?

– Sokan elestek – felelte Demeter István. – Aki meg hazagyütt és itthon van, az vagy bujdokol, vagy besorozták megint. Kihirdették az általános mozgósítást. Mindent bejártak a vörösök, és keresték a hadra fogható embert. Akit elkaptak, azt be is rántották egybül a Vörös Hadseregbe.

– A vörösök? – kérdezte Demeter János, pedig jól hallotta.

– A vörösök. Azok most az urak. Aki eddig volt úr, az mög mind elmenekült.

– Oroszországban is vörösök vannak.

Megint hallgattak.

Aztán azt mondta Demeter János:

– Dógozni kéne. Nem lesz kenyér.

–’Oszt ki dógozzon? – csattant föl Demeter István. – Mondom, hogy senki nincsen. Aki tudott, elmenekült. Vagy bezárkózott a házába. Az orrát se dugja ki. A vörösök fegyverrel toboroztak. Aki ellenszegült, lelűtték. Má’ mindenkinek elege van. Senki nem akar harcolni.

– Háború van. Akkor muszáj.

– Háború. De kinek a háborúja ez? A vörösöké. Harcoljanak ők. De ne minket vigyenek oda…

Demeter István elfúlt a beszédben. Köhögött.

Demeter János megvárta, míg a bátyja abbahagyja, azután mondta:

– Nekem azt mondták Oroszországban, azér’ engednek haza, hogy lépjek be itt a Vörös Hadseregbe, mert nagyon kő’ az ember.

–’Oszt ki mondta ezt neked? – kérdezte alig hallhatóan Demeter István.

– Az ottani vörösök. Az itteniek barátai. El is magyarázták, miként ’kő jelentkezni. Azt is mondták, hogy menjek, mer’ várnak nagyon.

Az anyjuk megtörölte a szemét a kötényébe. Nem akarta, hogy a könnyei belehulljanak a vájlingba.

– Ki várna téged? – legyintett Demeter István. – Nem tudnak azok rúlad. Mi se tudtunk. Mindenki azt gondolta, hogy odavesztél.

– Én eztet nem tudom, csak annyit tudok, hogy azt mondták, azért engednek el, hogy menjek haza, és fogjak fegyvert az ellenség ellen.

– Ezt valamelyik orosz mondta?

– Magyar vót. Egy ottani magyar. Vörös.

Özvegy Demeterné kivette a vájlingból a tésztát az asztalra, s egy kicsiny pohárral szaggatni kezdte.

– Hát ne menjél te sehová, Jani – szólalt meg megint rövid hallgatás után Demeter István. – Rólad itt senki nem tud. Nem is fognak tudni, ha nem mutatkozol. Bújjál el a csűrbe, ’oszt várd meg a végit.

– Bújjak el, mikó’ háború van? Mikó’ fegyvert kéne fogni?

– Fogtál te má’ fegyvert eleget. Bújjál el, és ki ne dugd az orrod, amikor két nap múlva értem gyünnek. Mer’ nekem megkűdték a behívót, de én innen úgyse tudok a két lábamon elmenni. Majd értem gyünnek és visznek. A Vörös Hadseregbe. Te meg csak lapuljál, nehogy észrevegyenek. Legalább az egyikünk megmaradjon. Mer’ dógozni is kő’ majd valakinek, ha ennek az egésznek vége lesz.

Özvegy Demeterné fölzokogott. Elfordult az asztaltól, nehogy a szépen kiterített tésztát eláztassák a könnyei.

 

2.

 

Két nappal később, valamivel hajnal előtt, Demeter János csöndesen fölkelt, nesztelenül fölöltözött, kiment a házból, és elindult a szomszéd falu felé.

Még sötét volt, csak az ég alja pirkadt kelet felől valamelyest. Megint nyomasztóan terült szerteszét a csönd. Egyelőre nem volt meleg, de már lehetett érezni a nyári levegő hevét. Valahol bágyadtan, erőtlenül kukorékolt egy kakas. Senki nem felelt rá, csupán egy kutya csaholt bánatosan, majd az is elhallgatott.

Demeterék a falu szélén laktak. Az ottaniak közül senki nem látta, hogy Demeter János hazaérkezett. Láthatta volna, mert a bátyja fölszólítása ellenére Demeter János nem bujdokolt. Igaz, nem is ment sehova. Amennyire tudott, rendet rakott az udvarban és a ház körül. Már ami keveset rendbe lehetett rakni. Az idő alatt senki nem nézett feléjük. A falu csöndes volt, mintha nem is laknának benne emberek.

Csak ki kellett mennie a homokbuckák közül, ott kezdődött a szomszéd községbe vezető út. Ugyanaz, amelyiken Demeter János hazaérkezett. Most is gyalogolt pár órát az ugaron, pont úgy, mint két nappal azelőtt. Amikor beért a szomszéd faluba, megint érezte a hátán a házak mélyéből, a függönyök rejtekéből a tekinteteket.

A vasútállomás környékén végre látott embereket. Nagy bajuszú, gyolcsinges férfiak álldogáltak az alkoholtilalom miatt bezárt kocsma előtt fölállított nagy asztal körül. Vöröskatonák ügyeltek arra, hogy senki ne gondolja meg magát. Volt mellettük néhány fekete ruhás, marcona férfi is, a hőség ellenére bőrkabátot viseltek, azon csillogó kerámia kitűzőt. Demeter János már hallott róluk az elmúlt napokban: ők voltak a Lenin-fiúk. A bátyja úgy számított, hogy ők fognak majd érte is eljönni a nem teljesített behívóparancs miatt.

– Demeter István vagyok – mondta Demeter János, amikor a toborzótiszt elé ért. Elővette és mutatta a vöröscsillagos pecséttel ellátott papírt.

A toborzótiszt csak egy pillantást vetett a behívóra, máris továbblökte a mellette ülő írnoknak. Mielőtt azonban intett volna, hogy jöjjön a következő, hirtelen fölemelte a fejét, s Demeter Jánosra nézett. Ifjú tiszt volt, talán egyidős Demeter Jánossal, vagy akár egy-két évvel fiatalabb is nála: az arca egészen gyerekes, a kölyökvonásokat alig ellensúlyozta a pödört végű, ám helyenként még pelyhes bajusz.

– Vannak más papírjai?

Demeter János rezzenéstelen arccal állta a keménynek szánt tekintetet.

– Milyen papírokra gondol, kérem?

– Igazolványokra. Amivel igazolni tudja magát.

– Ott van a parancs, kérem, odatette az ezredírnok úr mellé…

A tiszt néhány pillanatra összeszorította vértelen, keskeny ajkait.

– Látom, maga katonaviselt ember. Hol szolgált?

– Olaszországban – felelte habozás nélkül Demeter János. – Fogságba is estem. Onnét gyüttem haza.

– Aztán az nem jutott eszébe magának, hogy korábban jelentkezzen?

Demeter János nem válaszolt. A vörös csillagot nézte a tiszt sapkáján. Vakítóan csillogott a reggeli napsütésben.

– A Forradalmi Kormányzótanács április óta, amikor a fehérek első támadása megindult, várja azokat, akik készek és képesek arra, hogy megvédjék mindazt, ami az övék, a burzsuj imperialistáktól. A toborzó fölhívásra szép számmal jelentkeztek munkások és parasztok a Vörös Hadseregbe. A kormányzótanács csak azután rendelte el az általános hadkötelezettséget, hogy az ellenség, megszegve a korábbi megállapodásokat, nem vonult vissza, hanem újra támad. Maga katonaviselt, frontot megjárt ember létére miért nem jelentkezett az első felszólításra? Nem érezte kötelességének a hazáját megvédeni? Magának nem számít az a sok jó, amit a tanácskormány adott? Mindegy, pusztuljon, legyen az ellenségé, a fehéreké megint? Így gondolta?

Mindezt jószerivel egy szuszra, egy lendülettel hadarta el a toborzótiszt. Szavai közben egy fekete ruhás férfi, kerámia kitűzős lépett Demeter János mellé. Egyik kezével megmarkolta a vállán fityegő puska szíját.

– Nem voltam itt korábban, kérem… Most gyüttem haza.

– Olaszországból?

– Onnét.

– Olaszországból még mindig jönnek foglyok?

– Nem ’tom, kérem, hogy mások gyünnek-e, én most gyüttem meg… Megkaptam a behívó parancsot, és most itt vagyok.

– Ezredírnok elvtárs – kérdezte a tiszt –, mi a közlegény neve?

– Demeter István, főhadnagy elvtárs.

A kölyökképű toborzótiszt valamit firkált az előtte lévő papírra, aztán intett Demeter Jánosnak, hogy menjen tovább.

           

3.

 

Mikor Demeter János ismét hazament, ugyanolyan forróság volt, és ugyanolyan néptelen a környék, mint két hónappal korábban. Ezúttal nem vonattal érkezett, és nem is Pest felől, hanem a Tisza irányából, s gyalog. A szülőfalujától két nap járóföldnyire oszlott föl az ezrede. Már amennyire persze volt még mit oszlania. A katonák nagy része addigra megszökött. A főparancsnokságról zavarodott, egymásnak ellentmondó parancsok érkeztek, és amikor a vezérkar utolsó, kétségbeesett erőfeszítésében úgy rendelkezett, hogy váratlannak remélt ellencsapásként megint támadják meg a fehéreket, alig volt ember, aki ezt végrehajtotta volna. Azt pedig már nem is tudták senkinek jelenteni, hogy az offenzíva mindjárt az első órában az ellenség túlereje miatt összeomlott. Addigra megszűnt a főparancsnokság is.

Demeter János az utolsók között hagyta el a harcteret. Körülöttük füstölgő, kilőtt járművek, és gránátoktól meg ágyúlövedékektől széttépett emberek hevertek szerteszét, amikor a hadtest parancsnoka utoljára arra utasította őket, hogy menjenek haza: többet már úgyse tudnak itt tenni, amennyit pedig eddig megcselekedtek, az egyáltalán nem volt kevés.

– Emelt fővel hagyhatják el a frontot, elvtársak – mondta kissé elfúló hangon, az ágyúk közelgő morajlásától kísérve a parancsnok. – Maguk teljesítették a kötelességüket. Fegyvert fogtak, és minden erejükkel azért harcoltak, hogy föltartóztassák a hazájukra törő ellenséget. Amaz azonban túlerőben volt, és maguk egy pillanatra se gondolják úgy, hogy elveszítették ezt a harcot. Nem maguk veszítették el, elvtársak! Hanem azok, akik a frontra vezényelték magukat, és most fejvesztve menekülnek az országból, sorsára hagyva mindent és mindenkit, azt remélvén, hogy el tudnak bujdosni a felelősségre vonás elől.

Szigorú, ellentmondást nem tűrő ember volt a parancsnok. A katonák mégis kedvelték, mert tudták, hogy számíthatnak rá, és amennyire ez a lövészárkokban lehetséges, az ő javukat akarja. Gyakori vitái voltak a melléje rendelt politikai tiszttel, aki a parancsnokkal ellentétben korábban soha nem járt fronton, ám egyenest Budapestről kapta az utasításokat. Ez az izgága, fiatal férfi úgy beszélt, úgy ordítozott a katonákkal, akár egy tekintélyét rég elvesztett tanár az értetlen nebulókkal. A legfontosabb percekben, amikor a soron következő támadás sorsa dőlhetett el, eléjük állt, és miközben szemben már megcsillantak az ellenfél szuronyai, ő a termelőeszközök köztulajdonba vételéről szónokolt. Most azonban nem volt sehol. Második napja nem találkoztak vele. Egyesek szerint autó jött érte Pestről, talán már talán úton van a nyugati határ felé.

A parancsnok leszedte sapkájáról vörös csillagot. Még egy utolsó pillantást vetett rája, utána meglendítette a karját, és elhajította jó messzire:

– Oszolj! – hangzott az utolsó parancs, majd valamivel halkabban azt tette hozzá a parancsnok: – Isten áldja magukat, emberek. Menjenek szépen haza.

Máskor ilyenkor már túl is voltak az aratáson, ám ezen a nyáron alig akadt olyan terület, ahol termett kalász. A táj kietlen volt, elhagyott és szomorú.  Helyenként embermagasságban állt a homokban is megkapaszkodó gaz, végképp elszívván a maradék termőtalajból is az utolsó éltető erőt. Demeter János két napot gyalogolt, mikorra hazaérkezett, ám ez idő alatt jószerivel senkivel nem találkozott. Legföljebb lézengő, botorkáló katonákkal, akik hozzá hasonlóan keresték az utat hazafelé, és közben talán azon merengtek, hogy miért harcoltak hónapokon keresztül.

Demeter János ezen nem gondolkodott. Ő tudta, miért. Azért, mert Oroszországban megmondták neki: hazamehet, de otthon álljon be a hadseregbe, s védje meg a hazáját. Hogy ki az ellenség és ki nem, azon a politikusok hosszasan el tudtak vitatkozni. Demeter János nem volt politikus. Demeter János katona volt, a fogságban is, és teljesítette az ott kapott parancsot.

Ami történetesen egybeesett a szíve parancsával.

– Hát meggyüttél, fiam – mondta az anyja, és majdnem ugyanúgy ölelte meg, mint két hónappal azelőtt. Azért csak majdnem, mert Demeter János ezúttal nem érkezett váratlanul. Már a falvakban is tudták a hírt, hogy a vörösöknek végük van, és özvegy Demeterné várta haza a vöröskatonának besorozott fiát.

Aki olyan váratlanul eltűnt azon a nyár eleji hajnalon. Senkinek nem szólt, csak egy cédulát hagyott maga után a konyhaasztalon.           

Meg hát Demeter János küldött egy tábori képeslapot, tudatta, hogy él, hogy jól van, és hogy ne aggódjon az édesanyja, épségben fog hazaérkezni előbb-utóbb. Ezt írta neki Rozsnyóból, és komolyan is gondolta a bizakodást. A hadseregben akkor jó  hangulat uralkodott, ami átterjedt a legutolsó kiskatonára is – hát persze, hiszen a hadjárat a vártnál sokkal jobban sikerült: sorra foglalták vissza a megszállt városokat, az ellenség pedig fejvesztve menekült, azt se tudta, hová fusson a hirtelenjében a semmiből előtermett magyar hadsereg elől.

Demeter János úgy írta alá a tábori lapot, hogy „István”, és az anyja nem sokra rá erre a névre címezve válaszolt. Keveset írt, csak annyit, amennyit amúgy is sejteni lehetett: „Fivéred meghalt. Vigyázz magadra. Várlak haza. Csókollak. Anyád”. Ezt már a visszavonuláskor kézbesítették Demeter Jánosnak, amikor egy váratlan parancsra egyszeriben ki kellett üríteni a fölszabadított területeket. Sem a közkatonák, sem a tisztek nem értették a dolgot. Hát mire volt jó ez az egész? Ők itt lőporfüst, vér és könnyek közepette teljesítik a kötelességüket, mire a politikusok gondolnak egyet, és úgy döntenek, hogy hagyjanak ott mindent, és vonuljanak vissza ugyanoda, ahonnét elindultak hetekkel ezelőtt?

– Nem volt fölösleges! – biztatta elcsigázott embereit a hadtestparancsnok. – Megmutattuk, elvtársak, hogy mire vagyunk képesek! A jó katona teljesíti a parancsot: azt is, amit a felettesei mondanak neki, meg azt is, amit a lelkiismerete és a kötelességtudata diktál. Maguk mindegyiknek megfeleltek. Szemernyi szemrehányással se illessék magukat, elvtársak! Önök elvégezték a dolgukat, minden egyébért másokat terhel a felelősség.

A politikai tiszt nem szólt erre semmit, ő is értetlenkedve hallgatott.

A jó hangulat viszont nem tért vissza a hadseregbe soha. Szenvtelenül, kedv nélkül teljesítették onnantól fogva a parancsokat, egészen addig, amíg volt mit teljesíteni.

– Egyél valamit, fiam. Biztos megéheztél.

Özvegy Demeterné egy tál puliszkát tett az asztalra. Amaz, mielőtt leült volna, kivette zubbonyának felső zsebéből a vörös csillaggal ékesített érdemrendet, amit alig egy héttel az utolsó parancs kihirdetése előtt, Kisújszállás visszavételekor kapott. Föltette az érdemrendet a konyhaszekrény tetejére, becsúsztatva oda, ahol nem látja senki. A Demeter István nevére kiállított katonakönyvet pedig a közepénél kettétépte.

– Aztat égesd el, fiam, mihamarébb – mutatott rá az anyja. – De a ruhát is. Nem jó, ha abban mutatkozol.

Néhány nappal később derült ki, hogy mennyire igaza volt.

Lovasok álltak meg a ház előtt. Szedett-vedett, összevissza öltözött társaság. Némelyik olyan fekete ruhát viselt, amilyet nem is olyan régen a Lenin-fiúk. Mások a hajdani császári-királyi hadsereg csukaszürke egyenruhájában feszítettek. Abban egységesek voltak, hogy mindegyik karján nemzetiszín szalag, és mindegyiküknél volt fegyver.

Először le se szálltak a lóról, az egyik ültében berúgta a kaput, majd belovagoltak libasorban az udvarra. Demeter János a csűr körül foglalatoskodott, a lovasok érkeztére odament a ház elé. Az anyja is kijött a konyhából.

Az egyik lovas, aki leginkább a parancsnoknak tűnt, elővett egy darab papírt. Ránézett, keresett rajta valamit, majd durva hangon azt mondta:

– Demeter István itthon van-e?

– Nincs itthon – válaszolta özvegy Demeterné, anélkül, hogy a fegyveresekre pillantott volna.

– Hát merre van?

– Künn van a temetőben. Meghótt.

A kérdező erre láthatóan nem tudott hirtelenjében mit mondani. Némi zavart hallgatás után valamivel csöndesebben folytatta:

– Arról a Demeter Istvánról van szó, aki előbb Olaszországban szolgált, utána beállt a Vörös Hadseregbe?

– Igen, róla – felelte Demeter János.

– Mikor halt meg?

– Nemrég temettük, kérem… Már a frontról is betegen gyütt haza.

– Melyik frontról?

– Olaszországból.

– Betegen állt be a Vörös Hadseregbe?

Demeter János egyenest a parancsnok szemébe nézett, úgy válaszolt:

– Betegen állt be. Megkapta a behívót, ’oszt ment.

– Miért ment? Kommunista volt? – A kérdező megint fölemelte a hangját.

– Nem vót az kommunista, kérem… Katona vót. S a katona teljesíti a parancsot. De látták, hogy beteg, és egy idő után hazakűdték… ’Oszt nem sokkal utána meg is hótt.

A parancsnok intett a körülötte lévő embereinek. Leszálltak a lóról. A többiek ülve maradtak, és fölemelték a fegyverüket. Puskacsövek szegeződtek özvegy Demeternére és Demeter Jánosra.

A parancsok és pár fegyveres bementek a házba. Kint is hallatszottak nehéz, döngő lépteik. Bútorokat tologattak, szekrényajtók nyikorogtak. Aztán kijöttek. A parancsnok ott maradt a ház előtt, az emberei odamentek a csűrökhöz. Benéztek mindenhova. A tüzelőnek lekaszált és kévébe hordott gazba beledugdosták a szuronyt.

Mikor visszajöttek, azt kérdezte a parancsnok Demeter Jánostól:

– Maga kicsoda?

– Demeter János vagyok, kérem.

– Milyen viszonyban van maga ezzel a Demeter Istvánnal?

– Ő vót a bátyám…

– Hol volt maga a nyáron?

– Itt vótam, kérem, mindvégig…

– Van magának valami igazolványa?

Demeter János az egyik fegyveressel a háta mögött bement a konyhába, és kihozta a cselédkönyvét.

A parancsnok megnézte, aztán megint a nála lévő papírt tanulmányozta:

– Maga nem állt be a Vörös Hadseregbe?

– Én nem kaptam behívót, kérem alássan…

A parancsnok zsebre vágta a papírt.

– Kimegyünk a temetőbe. Megkeressük Demeter István sírját. Ha nem találjuk, visszajövünk.

Özvegy Demeterné megtörölte a szemét.

Szótlanul nézték, ahogy a fegyveresek megint lóra kapnak, és libasorban kiléptetnek az udvarról. Harsány, éles vezényszavak hallatszottak, aztán a csapat elügetett a falu belseje felé.

Már rég nem voltak sehol, de Demeter János és az anyja még mindig ott álltak az udvaron, és néztek, néztek maguk elé.

– Majd csak rend lesz egyszer megint – mondta aztán Demeter János, azzal visszament a csűrhöz.

Az anyja megborzongott. Esteledett, hűvös szél fújdogált. A kertek alá lassan belopakodott az ősz.




.: tartalomjegyzék